Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2017. január 15., vasárnap

Hitünk erős bizonyossága



Vannak Üdítő Színfolt Gondolat-katalizátor emberek, akiknek személyes meglátásai jellemzően rendkívül messze esnek a miénktől, nyílt és őszinte közlésmódjukkal viszont különösen meg tudnak érinteni és így komolyan ösztönöznek arra, hogy átgondoljuk és magunknak is megfogalmazzuk hitünk sarkalatos pontjait, amit igaznak tudunk. Liv számomra egy ilyen ember.

Az egyik korábbi poszt kapcsán érdekes eszmecserét folytattunk itt a blogon. A hit mibenléte volt a téma, ami engem annyira lázba hozott, hogy nagyon rövid idő alatt előcsalogatódott ez az írás.

Szilárd meggyőződés vagy bizonytalan reménykedés-e a hit?
Lehetek-e bizonyos a hitemben vagy az már vakmerőség?


Hogyan ne lenne már bizonyos a keresztény hit? Egy hívő embernek mindenképpen az. A hitre nem-hivőként ránézve valóban tűnhet úgy, hogy olyanban reménykedünk, ami felől nem tudunk meggyőződni, amiről sosem tudunk bizonyosságot szerezni, de ezt csak ők gondolják így. A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik.

A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik. A hit egy természetfeletti meggyőződés - valódi bizonyosság. Az Ige szerint a hit a reménylett dolgoknak valósága. Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos. Nem remélem, hanem tudom, hogy Ő megbocsát. A mennyben sem csak reménykedem - tudom, hogy létezik, mint ahogyan a kárhozat is. A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés.

Hitem, ami az Igében a meggyőződés szinonímaszava, a saját tapasztalataimra épül, amiről tudom, hogy mit tapasztaltam. Isten megbocsátása, a Vele való kapcsolat létrejötte egy lelki tapasztalat. Megtapasztaltam jelenlétét, megtapasztaltam a szeretetét, megtapasztaltam a megbocsátását. Úgy, mint az esőt a bőrömön vagy mint emberek szeretetét.

De a személyes tapasztalat önmagában nem adhat elég erős meggyőződést, bizonyosságot. Mert mi van, ha rosszul magyarázom a tapasztalataimat? Mi van, ha, ami velem történt, az nem az, aminek én hiszem, hogy az? Itt jön be a képbe a természetfeletti. Isten egy 'tudást', egy bizonyosságot ad a hívő embernek. Ez a bizonyosság természetfeletti, tehát a forrása nem én vagyok, nem is más földi személy - egyedül Isten. Ezt nem lehet meghamisítani, mert Isten sohasem hazudik. Az ilyen bizonyosságra mondhatjuk azt, hogy ez már kinyilatkoztatás, és, mint ilyen, erősebb, mint bármilyen földi dolog.

Amikor Isten meggyőzi az embert a bűneiről, akkor természetfeletti bizonyosságot kap arról, hogy ő Isten szemében valóban bűnős: és nincs ember a földön, aki meg tudná őt győzni az ellenkezőjéről. Ugyanez igaz Isten megbocsátására, szeretetére, az üdvbizonyosságra. Ezek nem emberileg megkreált dolgok. És minden, ami Isten Igéjében van, ugyanennek a természetfeletti kinyilatkoztatásnak a része.

Amikor a hívő ember olvassa a Bibliát, akkor a Szentlélek folyamatosan megerősíti őt abban, hogy ez igaz. Nem "reméli", nem "azt hiszi", nem "talán" - természetfeletti meggyőződést kap Istentől arról, hogy az Ő Szava igaz. Istennel járva ugyanígy a jó, a rossz, az Ő akarata, és az Ő vezetése sem lesznek szubjektív dolgok.

Az ember meg tudja érteni, hogy valami Tőle van-e vagy sem. Az embernek Ő meg tudja, és meg is akarja mutatni az akaratát. Azoknak, akik őszintén vágynak engedelmeskedni. Ott akkor már nincs kétely, akkor már az ember bizonyosságra jutott: nem "reméli", hanem tudja, hogy Istennek mi az akarata, és azt is, hogy mi nem. Abból is tudja mindezt, hogy amit Isten neki megmutat, az mindig összhangban van az Igéjével.

A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás. Most azt mondod, hogy bizonyosnak lenni nem mernél soha, hiszen vakmerőség lenne a részedről - de, hiszen ez nem is merés kérdése! Mi van akkor, ha a bizonyosságod szerzett, ha a meggyőződést kapod Istentől? Akkor helyénvaló azzal együttmozdulni, nem? Persze, ha nincs semmilyen mély bizonyosság, akkor ne spírázza az ember magát addig, ameddig lesz. Ezt a fajta emberi bizonyosságot én is helytelenítem. De van igazi bizonyosság, Istentől származó.

Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység! Olyan természetfeletti meggyőződésre van szükség, amely a valóságban gyökerezik. Ha nincs bizonyosságod, akkor honnan tudod, hogy Isten valóban létezik és te valóban az Ő gyermeke vagy? Honnan tudod, hogy megváltott vagy és nem vagy még mindig a bűneidben? Tehetsz mást, mint csak bizakodsz: lehetséges eljutni a meggyőződésig. Isten megadja ezt, ha valóban tudni akarod és őszinte szívvel kéred.

Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet? Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív.

Az élet ugyanakkor sokkal több annál, mint hogy hívő emberekként folyamatosan az üdvösségünkön aggódjunk. Én sem élek folyamatos reménykedésben, esélylatolgatásban, de amikor felmerül egy helyzet vagy kérdés, akkor természetesen arra fogok törekedni, hogy Isten véleményét, akaratát megismerjem. Nem azért, mert muszáj engedelmeskednem, hanem mert szeretem Őt és mert tudom, hogy Ő azt szeretné, ha alárendelném az akaratomat az Övének. Mert nekem is az jó. A saját káromon már megtanultam, hogy amit Ő tervez mindig sokkal jobb, mint amit én emberi bölcsességgel kitalálhatok.

Nekem logikus, hogy az Ő akaratát keresem, hiszen Rá bíztam az egész életemet. Tudom, hogy jóval bölcsebb, mint én, ráadásul végtelenül szeret - nyilván jót akar nekem. Nem görcsölök rá erre az egészre: nem rettegek kórosan az Úrtól, nem reszketek attól, hogy mellélépek és majd jól lesujt rám a ballépésemért. Látom a humorát, a könnyedségét, ugyanakkor tapasztalom féltő szeretetét és fáradhatatlan, türelmes nevelő munkáját, amit rajtam végez. Ezeket látva, tapasztalva egyszerűen megbízom abban, hogy jót akar és szeretnék folyamatosan a kedvére tenni - pusztán azért, mert szeretem Őt, és mert teljesen megbízom Benne.

Persze, rajtam is bőven van dolgoznivalója az Úrnak. Előfordul, hogy olyat teszek, amit utólag megbánok. De, ameddig szívem legmélyebb vágya Őt szeretni és az akaratát cselekedni, nem tévedhetek el, mert Ő nevel és megmutatja a helyes irányt az életem dolgaival kapcsolatban. És megbocsát, amikor elrontom a dolgokat.

A következő lépésem csak akkor vihet el Istentől, amikor jól ismerem az Ő akaratát egy bizonyos dologgal kapcsolatban, mégis szándékosan ignorálom azt valami, pl. a saját kényelmem, személyes boldogságom, a szeretteim egészsége, a házasságom, a gyerekem előnybe helyezése miatt. Mert fontosabb az a valami nekem, mint Isten és az Ő akarata. Ez a lelki hozzáállás már komolyan ellene dolgozik a hitemnek.

Ha viszont nincs ismeretem, vagy bölcsességem egy helyzetről és azért döntök rosszul, akkor Isten nem marad el mellőlem, hanem jó nevelőként megmutatja, amit elrontottam és a jelenlétével elviselhetővé teszi a bénázásaim következményeinek elszenvedését. Tehát a hívő embert is becsaphatja a szíve, ezért kell Istennel élő kapcsolatban lenni. Ő világosságot tud adni a homályos helyzetekben és le tudja leplezni az ember szívét és indítékait, mielőtt valami meggondolatlant tenne.

De mi a helyzet a lelki vaksággal? Honnan tudhatom bizonyosan, hogy adott pillanatban én vagyok, aki látok és nem mondjuk egy másik ember, aki történetesen teljesen ellene mond annak, amiről meg vagyok győződve? Lehetséges tévesen érzékelnem, hogy látok, amikor pedig én vagyok a vak?

Tipikus helyzet: szeretettel megintenél valakit, aki a megintés tárgyát illetően határozottan állítja, hogy szerinte nincs itt semmi gond, mivel amit csinál, az éppenhogy az Úrtól van. Ilyenkor kicsit megfordul az emberrel a világ és felmerül a fogas kérdés: ki akkor a vak és honnan lehet ezt egyáltalán tudni?

A vakság kétféle lehet az Ige szerint.

"Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad." A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem. Ezt Isten nem ítéli el. A farizeusok viszont ismerték a törvényt, tudták, milyen lesz majd a Messiás, tudták azt is, mit tett Jézus, ugyanakkor ezen tudásuk ellenére nem cselekedték, ami ebből következően helyes lett volna. Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte.

"Vak vezetők" - ezt is mondta Jézus a farizeusoknak. Itt viszont már egy egészen más szintről beszélünk. A lelki vezetőket nem látónak, hanem vaknak mondta: ez a vakság azonban nem információhiány, nem ártatlan tudatlanság, hanem szerzett vakság. Olyan, amit Istentől kapnak az emberek megátalkodott szívük jutalmaként. Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés. Isten erre kiszolgáltatja őket a saját kívánságaiknak és valóban vakká válnak az igazságra.



   

7 megjegyzés:

  1. Sziasztok! Köszi Eszti a szuper összefoglalást. Akkor 1-2 gondolat, tényleg jó ezeket így leírva látni. :)


    "A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik."

    "A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik."

    "Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos."


    Szerintem itt nem a bizonytalanságot engeded el. Legfeljebb a félelmet, amit a bizonytalanság szül. Ezért tűnik bizonyosságnak, ettől még nem az. Szerintem semmiképp sem bölcs irány kiemelni a hitet a teljes misztériumából és átültetni a bizonyosságba.

    "A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés."

    Igen. De mit jelent ez? A meggyőződés nem az érzékeimmel történik, nem olyan, mint amikor nem vagy benne biztos, esik-e a hó és kinézel az ablakon és meggyőződsz róla. Az Isten szerintem az embert egy olyan állapotba hívja meg (ez lehet a megváltozás az értelem teljes megújulásával?), ahol a bizonytalanságod félelmét el tudod engedni, s ettől el tudsz kezdeni növekedni, változni. De ez sosem bizonyosság szerintem a szónak abban az értelmében, ahogy te használod. Ez egy nagy bizalom, de nem biztonság, nem egy pont a mondat végén.
    Pont azt érzem, hogy nem lehet, nem szabad ebbe a látszólagos nyugalomba belemennünk. Az egó mindenképp ezt akarja, hogy legyen egy bizonyosságunk, mert az biztonságos. Nyugalmas. Jó vitapozíció. Az Isteni kegyelem véleményem szerint pont nem ebben akar minket megerősíteni, hiszen innen hová tovább? Ez egy zsákutca, legfeljebb arra jó, hogy nagy nyugalommal feddhetünk meg másokat.

    "A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás."
    "Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység"
    "Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet?"


    Azt gondolom erről, hogy igen, így működik alapjáraton az elme, az egó. Biztosítani akarunk, alapozni, szilárdan állni - a mi érvrendszerünk mentén.Ezt nem azért csináljuk mert rosszak vagyunk, hanem mert az elme így működik (ha úgy tetszik, az áteredő bűn, vagy mi, de mondhatjuk azt is, hogy ebben a világban ez az alapbeállítás a fejekben), és ebben ráadásul nem látunk semmi kivetnivalót (későbbiekben íroka a vakságról, talán pont ez az), hanem még szép is, még jó is, értékesnek tűnik, rengeteg jó származhat belőle.

    "Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív."

    Nem pont így fogalmaznám. Nem viszonylagossá válik az Istennel való kapcsolat, hanem Valóságossá. Mert az igazság az, hogy mi nem tudjuk kifürkészni az Isten útjait. Isten akaratát sem az életemben. Én pl. arra jöttem rá, hogy Isten nem úgy akarja az akaratát megvalósítani az életemben, hogy megmondja mi az (azt sem gondolom, hogy ez egy bizonyos dolog vagy férj vagy gyermekek száma vagy munka, stb.).
    Istennek csakis úgy vagyok jó bármire, ha semmiben nem állok ellent, nem azért, mert gonosz vagy kegyetlen, vagy távoli, hanem mert minden konkrét kitalációm, bizonyosságom, bibliaolvasatom, véleményem, reakciómból leszűrt következtetésem megint letesz valamit kettőnk közé (megint, vakság). Az én elmémnek kell megváltozni ahhoz, hogy megérthessem, mi az Isten akarata. A biztonságos válaszokba rohanó egó-körök félretétele szerintem az Isten előszobájába belépéssel egyenlőek, a többi (nagykorúság?) még el sem kezdődik itt.

    Ja, és igen, a valóság olyan szubjektív, hogy csak na. De van egy Valóság, ami nem szubjektív, ebben "biztos" vagyok. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál, megint tovább tudtam gondolni a dolgokat.:)


      "Szerintem semmiképp sem bölcs irány kiemelni a hitet a teljes misztériumából és átültetni a bizonyosságba."

      A hitet szerintem azzal nem fosztod meg a misztériumától, hogy bizonyosságként érzékeled. Hisz' még, ha tudom is, Kiben hittem; még, ha ez a kapcsolat valóságos is, attól még a hit mindig misztérium marad. Nem magából generálja ki az ember, hanem kapja, de mégis, küzdeni is kell érte és elveszíthető, de maradandó is. Az tehát, hogy bizonyossággá válik, még nem teszi kiismerhetővé vagy megmagyarázhatóvá vagy evidenssé.


      "A meggyőződés nem az érzékeimmel történik, nem olyan, mint amikor nem vagy benne biztos, esik-e a hó és kinézel az ablakon és meggyőződsz róla."

      Szerintem meg pont ilyen! Isten ad földi érzékszerveket, amellyel a földi dolgokat kikutathatjuk,de ad lelki érzékszervet is, amellyel a lelki dolgokat érzékelhetjük, vizsgálhatjuk, kutathatjuk. Ha nem így lenne, sohasem tudhatnánk, hogy ki szól hozzánk: Isten-e vagy valami gonosz szellemi lény. Ha nem ismerhetnénk meg Isten hozzánk intézett beszédét, ha nem tudhatnánk, hogy Ő mit nyilatkoztatott ki nekünk, akkor nincs számunkra semmi remény, el vagyunk veszve: akkor nemcsak félrevezethetőek vagyunk (ami igaz), hanem tévútra vagyunk kárhoztatva, hiszen sosem ismerhetjük meg a Pásztor hangját, nem fogjuk hát tudni, mikor szól Ő hozzánk.

      Ez persze nem így van. Isten tud az emberhez úgy szólni, hogy az ember a lelki érzékszervével pontosan tudja, hogy most Isten az, Aki őhozzá szól! Az ember teremtett lény: Isten lelket lehelt belé. Lelket, amely képes megismerni, ami az ember belsejében van. Ugyanakkor adja nekünk a Szentlelkét is, amely viszont tudja, hogy Istenben mi van.


      "Pont azt érzem, hogy nem lehet, nem szabad ebbe a látszólagos nyugalomba belemennünk. Az egó mindenképp ezt akarja, hogy legyen egy bizonyosságunk, mert az biztonságos. Nyugalmas. Jó vitapozíció. Az Isteni kegyelem véleményem szerint pont nem ebben akar minket megerősíteni, hiszen innen hová tovább? Ez egy zsákutca, legfeljebb arra jó, hogy nagy nyugalommal feddhetünk meg másokat."

      Nem értek egyet ezzel. A bizonyosság természetfeletti (sosem belőlem származik, nem magamból hozom elő), hanem Isten adja. Az Ő kegyelme és szeretete érvényesül ebben az adásban - hogyan is dicsekedhetnék valamivel, ami nem tőlem jött? A bizodalommal való dicsekedés nem azt jelenti, hogy megveregetem a saját vállamat, hogy hehe, én már tudok valamit, amit te még nem. Hanem épp az ellenkezője: gyere, tudd meg te is, mert ez megtudható, hisz én is megtudtam, pedig ki vagyok én, hogy Isten lehajolt hozzám? Az egó nem tud mit kezdeni a kegyelemmel és a bizonyossággal sem, ezért ezektől elhatárolódik: mert az nem én vagyok, hanem a bennem munkálkodó Isten - az az Isten, aki tudom, hogy a másikban is munkálkodik. A bizonyosság nem pont, hanem kettőspont: innen indul a természetfeletti élet Istennel.


      "Mert az igazság az, hogy mi nem tudjuk kifürkészni az Isten útjait. Isten akaratát sem az életemben. Én pl. arra jöttem rá, hogy Isten nem úgy akarja az akaratát megvalósítani az életemben, hogy megmondja mi az (azt sem gondolom, hogy ez egy bizonyos dolog vagy férj vagy gyermekek száma vagy munka, stb.). Istennek csakis úgy vagyok jó bármire, ha semmiben nem állok ellent (...) Az én elmémnek kell megváltozni ahhoz, hogy megérthessem, mi az Isten akarata."

      Jó, de akkor mégis meg tudod érteni, hogy mi az akarata, nem? Ha meg tudod érteni, az a bizonyosság, amiről beszélek: amikor pontosan tudod, hogy nem a te agyszüleményed az, ami benned megfogan (gondolat, döntés, új meglátás), hanem Istentől származik. És ez nem valami megfoghatatlan, mindenre ráhúzható, homályos köd, hanem leginkább konkrét dolgokban nyilvánul meg: férj, gyerekek, munkahely, hétköznapok. Menjek és mondjam-e annak az embernek, vagy ne mondjam. Tegyem vagy tegyem. Vagy tegyek mást. És, ha mást, akkor pontosan mit. Ez ennyire kézzelfogható. Én így tapasztalom.

      Törlés
  2. "Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad. A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem."

    Jézus nem azért jött, hogy megtanuljunk helyesen cselekedni. Ez egy igen kicsinyes pálya lenne a részéről szerintem. A vakságot információhiányként értelmezni ebben a sorban, megint azt gondolom, kényelmes és biztonságos de ez csak egy lehetséges értelmezés. A látás bizonyosságra csábít, igen, megvan, nálam az igazság és nem nálad, ugye, ezt gondolhatjuk. A vakság ellenben nem bizonyos. Tapogatózó, őszintén kereső (mert ha valaki, hát egy vak tuti őszintén látni akar, semmi úgymond hátsó szándéka nincs!!!), szerintem iszonyúan zseniális példa!

    "Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte."

    Szerintem baromi jó ez a rész, ez a példa. De azt észrevetted biztosan, hogy Jézus nem is azt mondja nekik, hogy: "mivel láttok, megmarad a bűnötök". Ehelyett azt mondja: "mivel azt mondjátok, hogy látunk, bűnötök megmarad"

    ...szerintem Jézus itt azt mondja, hogy mindenki vak az alapsztoriban. Ez a default. Van, aki már észrevette, hogy vak, azokat képes meggyógyítani, de csak azokat. Szerintem ennyi a dolgunk, ez az, amiért ő eljött, ez az, amire rámutat: vedd észre: vak vagy. Az Isten akarata az, hogy láss, ezt kell akarni neked is, mert ez a cél, hogy Isten akaratát keresd. Aki látóként él (bizonyosságban), az sosem fog látni. A Valóságnak nagy az ára. Ez egy nagy kaland, és szerintem elképesztően izgalmas.

    "Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés."
    Szerintem ilyen sincs. Lehet, hogy a farizeus nem akar valahogyan viselkedni, pedig tudja, hogyan kellene, de ezt szerintem továbbra is a kispályás alsó szint. Baromira nem itt van a lényeg
    Akinek valóban megadatik, hogy lásson, az nem fog már "máshogy" viselkedni, hogy is tenné??
    Pont ez a lényeg, hogy a farizeusok egyben biztosak: hogy látnak. Ez a bizonyosságuk pedig sosem engedi be őket a Valóságba.

    Azzal azonban teljesen egyetértek veled: itt van a Sarokkő szerintem is valahol....ezek a kérdések az Alap kérdések, itt kell egy jó döntést hozni szerintem. Az Isten pedig tényleg kegyelmes, de szerintem mindent, mindent veszni kell hagyni, mindent el kell engedni, minden bizonyosságunkat, a szépeket, jókat is...s nem azért mert addig nem áll szóba velem az Isten. Hanem mert addig nem tud. Amíg azt hiszem, látok, mégis, mit mondjon nekem? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "...szerintem Jézus itt azt mondja, hogy mindenki vak az alapsztoriban. Ez a default. Van, aki már észrevette, hogy vak, azokat képes meggyógyítani, de csak azokat. Szerintem ennyi a dolgunk, ez az, amiért ő eljött, ez az, amire rámutat: vedd észre: vak vagy. Az Isten akarata az, hogy láss, ezt kell akarni neked is, mert ez a cél, hogy Isten akaratát keresd. Aki látóként él (bizonyosságban), az sosem fog látni. A Valóságnak nagy az ára. Ez egy nagy kaland, és szerintem elképesztően izgalmas."

      Nagyon jól megfogalmaztad, nagyon tetszik, amit írtál! Tényleg erről van szó. - azonban, úgy látom, te úgy kezeled a bizonyosságot, a látóként élést, mintha az egy elérhetetlen hely lenne. A dolgunk itt a földön az, hogy megértsük, hogy vakok vagyunk - de mi jön azután? Jézus a vakokat meggyógyította és így azok láttak! Ha tehát az ember felismeri, hogy lelkileg vak, akkor vajon Jézus őt nem fogja kihozni a vakságából, hanem egész életére meghagyja vaknak, hogy az az ember ezáltal alázatban tudjon maradni?

      Vajon csak a vakok tudnak alázatban maradni, ha az ember látó, akkor biztosan felfuvalkodik és az Istentől kapott világosságával (bizonyosságával) kérkedni fog? Szerintem nem így van. Isten jóvoltából az ember a Szentlélek segítségével valóban meg tudja érteni, el tudja ismerni, hogy ő vak - de azután ebből az állapotból Jézus megszabadítja őt! A vakból látó lesz, a bizonytalankodóból bizonyossággal rendelkező. Van oka emiatt felfuvalkodni? Nincs. De elképzelhető, hogy egyszer csak fel fog fuvalkodni? Igen, lehetséges. De, amikor ez megtörténik, a Lélek megfeddi, helyreigazítja majd őt, és akkor újra tudja a helyén kezelni a dolgokat és tudja magát annak látni, ami: meggyógyított vaknak, kegyelmet kapott személynek.

      Ha azt mondanám, hogy valamiben bizonyos vagyok, erre te azt mondanád, hogy az csak a bizonyosság illúziója: bizonyos ugyanis nem lehetek, az nem lehetséges - vagy, ha mégis, az biztosan nem Istentől van. De honnan vagy abban annyira bizonyos, hogy nincsen bizonyosság (ez már egy bizonyosság, nem)? Ha tényleg lehetetlen lenne bizonyosságra jutni... ha a teljes földi életünkben lelki vakságra vagyunk kárhoztatva... ha nem tudható, hogy mi Isten akarata az életünkben, legalábbis konkrét élethelyzetekben biztosan nem... akkor nincs bűn sem. Hiszen Isten miért ítélne el minket olyan dolgokért, amit sosem fogunk tudni megismerni? De van bűn, viszont Isten akarata is megismerhető. Nem azt mondom, hogy Isten maga teljesen megismerhető, hanem azt, hogy amit velünk aktuálisan akar cselekedni, abból az, amit nekünk ezzel kapcsolatban tennünk kell - az megismerhető, azzal kapcsolatban biztosan lehet tudni, hogy Ő mit akar velünk.

      Törlés
    2. "Az Isten pedig tényleg kegyelmes, de szerintem mindent, mindent veszni kell hagyni, mindent el kell engedni, minden bizonyosságunkat, a szépeket, jókat is...s nem azért mert addig nem áll szóba velem az Isten. Hanem mert addig nem tud. Amíg azt hiszem, látok, mégis, mit mondjon nekem?"

      Igazad van teljesen. De, amikor végre mindent elengedtél és veszni hagytál: reménységeket, szépen felépített érvrendszereket, kényelmes önigazolásokat, kegyes magyarázkodást - amikor egy dologgal kapcsolatban mindennek, de mindennek az elengedésére eljuttatott téged Isten, és amikor ezek után (mert kérted, vártad) megmutatta akaratát azzal a konkrét dologgal kapcsolatban, akkor arra a dologra utalhatsz úgy, mint Istentől nyert bizonyosságra? Azért kérdezem ezt, mert úgy érzem, hogy szerinted aki kimondja, hogy valamilyen dologban van világossága, vagyis hogy megértette, mi Isten akarata (bizonyossága van), az ezzel a kijelentésével pont azt bizonyítja, hogy még vak. Ha tehát vak vagy, az a feladatod, hogy ismerd be, hogy vak vagy. Ha viszont kegyelméből Isten rányitotta a szemed valamilyen dologra - akkor mit kell cselekedned?

      Aki nem lát, az még a bűnében van, annak meg kell tisztulnia (az analógia az Igében, úgy gondolom, erről szól). Ha viszont meg vagyok tisztítva, és Isten megmutatja az akaratát valamelyik dologban, akkor erre nem utalhatok, mert az már az egóm hangja lenne, amely a bizonyosságban kérkedni és mások fölé magasodni akar? Mi van akkor azzal, aki vak volt, de most lát? Mi van azzal, aki céltalan volt, de most tudja, hogy mit akar Isten? Aki, bár nem birtokolja teljes mértékben Isten akaratát (hiszen az nem is lenne lehetséges), de van Istentől kapott világossága, határozott iránymutatása élete valamelyik területére nézve? Ő akkor azt a bizonyosságot tagadja le? Vagy fogadja el, hogy ez csak illúzió és valójában ő még mindig vak, hiszen azt mondja, hogy lát? Higgye el, hogy az életére nézve semmiben sem lehet bizonyos, mert Isten nem vezetheti őt a részletekkel kapcsolatban? Komolyan kérdezem ezeket. Ha nincs (mert nem lehet) lelki bizonyosságra jutni az élet dolgaival kapcsolatban, ha nem lehetsz látó, csak vak, akkor az sok kérdést felvet.

      Törlés
  3. Ezt öröm volt olvasni!

    VálaszTörlés