Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2017. január 15., vasárnap

Hitünk erős bizonyossága



Vannak Üdítő Színfolt Gondolat-katalizátor emberek, akiknek személyes meglátásai jellemzően rendkívül messze esnek a miénktől, nyílt és őszinte közlésmódjukkal viszont különösen meg tudnak érinteni és így komolyan ösztönöznek arra, hogy átgondoljuk és magunknak is megfogalmazzuk hitünk sarkalatos pontjait, amit igaznak tudunk. Liv számomra egy ilyen ember.

Az egyik korábbi poszt kapcsán érdekes eszmecserét folytattunk itt a blogon. A hit mibenléte volt a téma, ami engem annyira lázba hozott, hogy nagyon rövid idő alatt előcsalogatódott ez az írás.

Szilárd meggyőződés vagy bizonytalan reménykedés-e a hit?
Lehetek-e bizonyos a hitemben vagy az már vakmerőség?


Hogyan ne lenne már bizonyos a keresztény hit? Egy hívő embernek mindenképpen az. A hitre nem-hivőként ránézve valóban tűnhet úgy, hogy olyanban reménykedünk, ami felől nem tudunk meggyőződni, amiről sosem tudunk bizonyosságot szerezni, de ezt csak ők gondolják így. A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik.

A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik. A hit egy természetfeletti meggyőződés - valódi bizonyosság. Az Ige szerint a hit a reménylett dolgoknak valósága. Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos. Nem remélem, hanem tudom, hogy Ő megbocsát. A mennyben sem csak reménykedem - tudom, hogy létezik, mint ahogyan a kárhozat is. A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés.

Hitem, ami az Igében a meggyőződés szinonímaszava, a saját tapasztalataimra épül, amiről tudom, hogy mit tapasztaltam. Isten megbocsátása, a Vele való kapcsolat létrejötte egy lelki tapasztalat. Megtapasztaltam jelenlétét, megtapasztaltam a szeretetét, megtapasztaltam a megbocsátását. Úgy, mint az esőt a bőrömön vagy mint emberek szeretetét.

De a személyes tapasztalat önmagában nem adhat elég erős meggyőződést, bizonyosságot. Mert mi van, ha rosszul magyarázom a tapasztalataimat? Mi van, ha, ami velem történt, az nem az, aminek én hiszem, hogy az? Itt jön be a képbe a természetfeletti. Isten egy 'tudást', egy bizonyosságot ad a hívő embernek. Ez a bizonyosság természetfeletti, tehát a forrása nem én vagyok, nem is más földi személy - egyedül Isten. Ezt nem lehet meghamisítani, mert Isten sohasem hazudik. Az ilyen bizonyosságra mondhatjuk azt, hogy ez már kinyilatkoztatás, és, mint ilyen, erősebb, mint bármilyen földi dolog.

Amikor Isten meggyőzi az embert a bűneiről, akkor természetfeletti bizonyosságot kap arról, hogy ő Isten szemében valóban bűnős: és nincs ember a földön, aki meg tudná őt győzni az ellenkezőjéről. Ugyanez igaz Isten megbocsátására, szeretetére, az üdvbizonyosságra. Ezek nem emberileg megkreált dolgok. És minden, ami Isten Igéjében van, ugyanennek a természetfeletti kinyilatkoztatásnak a része.

Amikor a hívő ember olvassa a Bibliát, akkor a Szentlélek folyamatosan megerősíti őt abban, hogy ez igaz. Nem "reméli", nem "azt hiszi", nem "talán" - természetfeletti meggyőződést kap Istentől arról, hogy az Ő Szava igaz. Istennel járva ugyanígy a jó, a rossz, az Ő akarata, és az Ő vezetése sem lesznek szubjektív dolgok.

Az ember meg tudja érteni, hogy valami Tőle van-e vagy sem. Az embernek Ő meg tudja, és meg is akarja mutatni az akaratát. Azoknak, akik őszintén vágynak engedelmeskedni. Ott akkor már nincs kétely, akkor már az ember bizonyosságra jutott: nem "reméli", hanem tudja, hogy Istennek mi az akarata, és azt is, hogy mi nem. Abból is tudja mindezt, hogy amit Isten neki megmutat, az mindig összhangban van az Igéjével.

A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás. Most azt mondod, hogy bizonyosnak lenni nem mernél soha, hiszen vakmerőség lenne a részedről - de, hiszen ez nem is merés kérdése! Mi van akkor, ha a bizonyosságod szerzett, ha a meggyőződést kapod Istentől? Akkor helyénvaló azzal együttmozdulni, nem? Persze, ha nincs semmilyen mély bizonyosság, akkor ne spírázza az ember magát addig, ameddig lesz. Ezt a fajta emberi bizonyosságot én is helytelenítem. De van igazi bizonyosság, Istentől származó.

Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység! Olyan természetfeletti meggyőződésre van szükség, amely a valóságban gyökerezik. Ha nincs bizonyosságod, akkor honnan tudod, hogy Isten valóban létezik és te valóban az Ő gyermeke vagy? Honnan tudod, hogy megváltott vagy és nem vagy még mindig a bűneidben? Tehetsz mást, mint csak bizakodsz: lehetséges eljutni a meggyőződésig. Isten megadja ezt, ha valóban tudni akarod és őszinte szívvel kéred.

Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet? Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív.

Az élet ugyanakkor sokkal több annál, mint hogy hívő emberekként folyamatosan az üdvösségünkön aggódjunk. Én sem élek folyamatos reménykedésben, esélylatolgatásban, de amikor felmerül egy helyzet vagy kérdés, akkor természetesen arra fogok törekedni, hogy Isten véleményét, akaratát megismerjem. Nem azért, mert muszáj engedelmeskednem, hanem mert szeretem Őt és mert tudom, hogy Ő azt szeretné, ha alárendelném az akaratomat az Övének. Mert nekem is az jó. A saját káromon már megtanultam, hogy amit Ő tervez mindig sokkal jobb, mint amit én emberi bölcsességgel kitalálhatok.

Nekem logikus, hogy az Ő akaratát keresem, hiszen Rá bíztam az egész életemet. Tudom, hogy jóval bölcsebb, mint én, ráadásul végtelenül szeret - nyilván jót akar nekem. Nem görcsölök rá erre az egészre: nem rettegek kórosan az Úrtól, nem reszketek attól, hogy mellélépek és majd jól lesujt rám a ballépésemért. Látom a humorát, a könnyedségét, ugyanakkor tapasztalom féltő szeretetét és fáradhatatlan, türelmes nevelő munkáját, amit rajtam végez. Ezeket látva, tapasztalva egyszerűen megbízom abban, hogy jót akar és szeretnék folyamatosan a kedvére tenni - pusztán azért, mert szeretem Őt, és mert teljesen megbízom Benne.

Persze, rajtam is bőven van dolgoznivalója az Úrnak. Előfordul, hogy olyat teszek, amit utólag megbánok. De, ameddig szívem legmélyebb vágya Őt szeretni és az akaratát cselekedni, nem tévedhetek el, mert Ő nevel és megmutatja a helyes irányt az életem dolgaival kapcsolatban. És megbocsát, amikor elrontom a dolgokat.

A következő lépésem csak akkor vihet el Istentől, amikor jól ismerem az Ő akaratát egy bizonyos dologgal kapcsolatban, mégis szándékosan ignorálom azt valami, pl. a saját kényelmem, személyes boldogságom, a szeretteim egészsége, a házasságom, a gyerekem előnybe helyezése miatt. Mert fontosabb az a valami nekem, mint Isten és az Ő akarata. Ez a lelki hozzáállás már komolyan ellene dolgozik a hitemnek.

Ha viszont nincs ismeretem, vagy bölcsességem egy helyzetről és azért döntök rosszul, akkor Isten nem marad el mellőlem, hanem jó nevelőként megmutatja, amit elrontottam és a jelenlétével elviselhetővé teszi a bénázásaim következményeinek elszenvedését. Tehát a hívő embert is becsaphatja a szíve, ezért kell Istennel élő kapcsolatban lenni. Ő világosságot tud adni a homályos helyzetekben és le tudja leplezni az ember szívét és indítékait, mielőtt valami meggondolatlant tenne.

De mi a helyzet a lelki vaksággal? Honnan tudhatom bizonyosan, hogy adott pillanatban én vagyok, aki látok és nem mondjuk egy másik ember, aki történetesen teljesen ellene mond annak, amiről meg vagyok győződve? Lehetséges tévesen érzékelnem, hogy látok, amikor pedig én vagyok a vak?

Tipikus helyzet: szeretettel megintenél valakit, aki a megintés tárgyát illetően határozottan állítja, hogy szerinte nincs itt semmi gond, mivel amit csinál, az éppenhogy az Úrtól van. Ilyenkor kicsit megfordul az emberrel a világ és felmerül a fogas kérdés: ki akkor a vak és honnan lehet ezt egyáltalán tudni?

A vakság kétféle lehet az Ige szerint.

"Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad." A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem. Ezt Isten nem ítéli el. A farizeusok viszont ismerték a törvényt, tudták, milyen lesz majd a Messiás, tudták azt is, mit tett Jézus, ugyanakkor ezen tudásuk ellenére nem cselekedték, ami ebből következően helyes lett volna. Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte.

"Vak vezetők" - ezt is mondta Jézus a farizeusoknak. Itt viszont már egy egészen más szintről beszélünk. A lelki vezetőket nem látónak, hanem vaknak mondta: ez a vakság azonban nem információhiány, nem ártatlan tudatlanság, hanem szerzett vakság. Olyan, amit Istentől kapnak az emberek megátalkodott szívük jutalmaként. Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés. Isten erre kiszolgáltatja őket a saját kívánságaiknak és valóban vakká válnak az igazságra.



   

13 megjegyzés:

  1. Sziasztok! Köszi Eszti a szuper összefoglalást. Akkor 1-2 gondolat, tényleg jó ezeket így leírva látni. :)


    "A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik."

    "A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik."

    "Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos."


    Szerintem itt nem a bizonytalanságot engeded el. Legfeljebb a félelmet, amit a bizonytalanság szül. Ezért tűnik bizonyosságnak, ettől még nem az. Szerintem semmiképp sem bölcs irány kiemelni a hitet a teljes misztériumából és átültetni a bizonyosságba.

    "A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés."

    Igen. De mit jelent ez? A meggyőződés nem az érzékeimmel történik, nem olyan, mint amikor nem vagy benne biztos, esik-e a hó és kinézel az ablakon és meggyőződsz róla. Az Isten szerintem az embert egy olyan állapotba hívja meg (ez lehet a megváltozás az értelem teljes megújulásával?), ahol a bizonytalanságod félelmét el tudod engedni, s ettől el tudsz kezdeni növekedni, változni. De ez sosem bizonyosság szerintem a szónak abban az értelmében, ahogy te használod. Ez egy nagy bizalom, de nem biztonság, nem egy pont a mondat végén.
    Pont azt érzem, hogy nem lehet, nem szabad ebbe a látszólagos nyugalomba belemennünk. Az egó mindenképp ezt akarja, hogy legyen egy bizonyosságunk, mert az biztonságos. Nyugalmas. Jó vitapozíció. Az Isteni kegyelem véleményem szerint pont nem ebben akar minket megerősíteni, hiszen innen hová tovább? Ez egy zsákutca, legfeljebb arra jó, hogy nagy nyugalommal feddhetünk meg másokat.

    "A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás."
    "Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység"
    "Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet?"


    Azt gondolom erről, hogy igen, így működik alapjáraton az elme, az egó. Biztosítani akarunk, alapozni, szilárdan állni - a mi érvrendszerünk mentén.Ezt nem azért csináljuk mert rosszak vagyunk, hanem mert az elme így működik (ha úgy tetszik, az áteredő bűn, vagy mi, de mondhatjuk azt is, hogy ebben a világban ez az alapbeállítás a fejekben), és ebben ráadásul nem látunk semmi kivetnivalót (későbbiekben íroka a vakságról, talán pont ez az), hanem még szép is, még jó is, értékesnek tűnik, rengeteg jó származhat belőle.

    "Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív."

    Nem pont így fogalmaznám. Nem viszonylagossá válik az Istennel való kapcsolat, hanem Valóságossá. Mert az igazság az, hogy mi nem tudjuk kifürkészni az Isten útjait. Isten akaratát sem az életemben. Én pl. arra jöttem rá, hogy Isten nem úgy akarja az akaratát megvalósítani az életemben, hogy megmondja mi az (azt sem gondolom, hogy ez egy bizonyos dolog vagy férj vagy gyermekek száma vagy munka, stb.).
    Istennek csakis úgy vagyok jó bármire, ha semmiben nem állok ellent, nem azért, mert gonosz vagy kegyetlen, vagy távoli, hanem mert minden konkrét kitalációm, bizonyosságom, bibliaolvasatom, véleményem, reakciómból leszűrt következtetésem megint letesz valamit kettőnk közé (megint, vakság). Az én elmémnek kell megváltozni ahhoz, hogy megérthessem, mi az Isten akarata. A biztonságos válaszokba rohanó egó-körök félretétele szerintem az Isten előszobájába belépéssel egyenlőek, a többi (nagykorúság?) még el sem kezdődik itt.

    Ja, és igen, a valóság olyan szubjektív, hogy csak na. De van egy Valóság, ami nem szubjektív, ebben "biztos" vagyok. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál, megint tovább tudtam gondolni a dolgokat.:)


      "Szerintem semmiképp sem bölcs irány kiemelni a hitet a teljes misztériumából és átültetni a bizonyosságba."

      A hitet szerintem azzal nem fosztod meg a misztériumától, hogy bizonyosságként érzékeled. Hisz' még, ha tudom is, Kiben hittem; még, ha ez a kapcsolat valóságos is, attól még a hit mindig misztérium marad. Nem magából generálja ki az ember, hanem kapja, de mégis, küzdeni is kell érte és elveszíthető, de maradandó is. Az tehát, hogy bizonyossággá válik, még nem teszi kiismerhetővé vagy megmagyarázhatóvá vagy evidenssé.


      "A meggyőződés nem az érzékeimmel történik, nem olyan, mint amikor nem vagy benne biztos, esik-e a hó és kinézel az ablakon és meggyőződsz róla."

      Szerintem meg pont ilyen! Isten ad földi érzékszerveket, amellyel a földi dolgokat kikutathatjuk,de ad lelki érzékszervet is, amellyel a lelki dolgokat érzékelhetjük, vizsgálhatjuk, kutathatjuk. Ha nem így lenne, sohasem tudhatnánk, hogy ki szól hozzánk: Isten-e vagy valami gonosz szellemi lény. Ha nem ismerhetnénk meg Isten hozzánk intézett beszédét, ha nem tudhatnánk, hogy Ő mit nyilatkoztatott ki nekünk, akkor nincs számunkra semmi remény, el vagyunk veszve: akkor nemcsak félrevezethetőek vagyunk (ami igaz), hanem tévútra vagyunk kárhoztatva, hiszen sosem ismerhetjük meg a Pásztor hangját, nem fogjuk hát tudni, mikor szól Ő hozzánk.

      Ez persze nem így van. Isten tud az emberhez úgy szólni, hogy az ember a lelki érzékszervével pontosan tudja, hogy most Isten az, Aki őhozzá szól! Az ember teremtett lény: Isten lelket lehelt belé. Lelket, amely képes megismerni, ami az ember belsejében van. Ugyanakkor adja nekünk a Szentlelkét is, amely viszont tudja, hogy Istenben mi van.


      "Pont azt érzem, hogy nem lehet, nem szabad ebbe a látszólagos nyugalomba belemennünk. Az egó mindenképp ezt akarja, hogy legyen egy bizonyosságunk, mert az biztonságos. Nyugalmas. Jó vitapozíció. Az Isteni kegyelem véleményem szerint pont nem ebben akar minket megerősíteni, hiszen innen hová tovább? Ez egy zsákutca, legfeljebb arra jó, hogy nagy nyugalommal feddhetünk meg másokat."

      Nem értek egyet ezzel. A bizonyosság természetfeletti (sosem belőlem származik, nem magamból hozom elő), hanem Isten adja. Az Ő kegyelme és szeretete érvényesül ebben az adásban - hogyan is dicsekedhetnék valamivel, ami nem tőlem jött? A bizodalommal való dicsekedés nem azt jelenti, hogy megveregetem a saját vállamat, hogy hehe, én már tudok valamit, amit te még nem. Hanem épp az ellenkezője: gyere, tudd meg te is, mert ez megtudható, hisz én is megtudtam, pedig ki vagyok én, hogy Isten lehajolt hozzám? Az egó nem tud mit kezdeni a kegyelemmel és a bizonyossággal sem, ezért ezektől elhatárolódik: mert az nem én vagyok, hanem a bennem munkálkodó Isten - az az Isten, aki tudom, hogy a másikban is munkálkodik. A bizonyosság nem pont, hanem kettőspont: innen indul a természetfeletti élet Istennel.


      "Mert az igazság az, hogy mi nem tudjuk kifürkészni az Isten útjait. Isten akaratát sem az életemben. Én pl. arra jöttem rá, hogy Isten nem úgy akarja az akaratát megvalósítani az életemben, hogy megmondja mi az (azt sem gondolom, hogy ez egy bizonyos dolog vagy férj vagy gyermekek száma vagy munka, stb.). Istennek csakis úgy vagyok jó bármire, ha semmiben nem állok ellent (...) Az én elmémnek kell megváltozni ahhoz, hogy megérthessem, mi az Isten akarata."

      Jó, de akkor mégis meg tudod érteni, hogy mi az akarata, nem? Ha meg tudod érteni, az a bizonyosság, amiről beszélek: amikor pontosan tudod, hogy nem a te agyszüleményed az, ami benned megfogan (gondolat, döntés, új meglátás), hanem Istentől származik. És ez nem valami megfoghatatlan, mindenre ráhúzható, homályos köd, hanem leginkább konkrét dolgokban nyilvánul meg: férj, gyerekek, munkahely, hétköznapok. Menjek és mondjam-e annak az embernek, vagy ne mondjam. Tegyem vagy tegyem. Vagy tegyek mást. És, ha mást, akkor pontosan mit. Ez ennyire kézzelfogható. Én így tapasztalom.

      Törlés
  2. "Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad. A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem."

    Jézus nem azért jött, hogy megtanuljunk helyesen cselekedni. Ez egy igen kicsinyes pálya lenne a részéről szerintem. A vakságot információhiányként értelmezni ebben a sorban, megint azt gondolom, kényelmes és biztonságos de ez csak egy lehetséges értelmezés. A látás bizonyosságra csábít, igen, megvan, nálam az igazság és nem nálad, ugye, ezt gondolhatjuk. A vakság ellenben nem bizonyos. Tapogatózó, őszintén kereső (mert ha valaki, hát egy vak tuti őszintén látni akar, semmi úgymond hátsó szándéka nincs!!!), szerintem iszonyúan zseniális példa!

    "Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte."

    Szerintem baromi jó ez a rész, ez a példa. De azt észrevetted biztosan, hogy Jézus nem is azt mondja nekik, hogy: "mivel láttok, megmarad a bűnötök". Ehelyett azt mondja: "mivel azt mondjátok, hogy látunk, bűnötök megmarad"

    ...szerintem Jézus itt azt mondja, hogy mindenki vak az alapsztoriban. Ez a default. Van, aki már észrevette, hogy vak, azokat képes meggyógyítani, de csak azokat. Szerintem ennyi a dolgunk, ez az, amiért ő eljött, ez az, amire rámutat: vedd észre: vak vagy. Az Isten akarata az, hogy láss, ezt kell akarni neked is, mert ez a cél, hogy Isten akaratát keresd. Aki látóként él (bizonyosságban), az sosem fog látni. A Valóságnak nagy az ára. Ez egy nagy kaland, és szerintem elképesztően izgalmas.

    "Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés."
    Szerintem ilyen sincs. Lehet, hogy a farizeus nem akar valahogyan viselkedni, pedig tudja, hogyan kellene, de ezt szerintem továbbra is a kispályás alsó szint. Baromira nem itt van a lényeg
    Akinek valóban megadatik, hogy lásson, az nem fog már "máshogy" viselkedni, hogy is tenné??
    Pont ez a lényeg, hogy a farizeusok egyben biztosak: hogy látnak. Ez a bizonyosságuk pedig sosem engedi be őket a Valóságba.

    Azzal azonban teljesen egyetértek veled: itt van a Sarokkő szerintem is valahol....ezek a kérdések az Alap kérdések, itt kell egy jó döntést hozni szerintem. Az Isten pedig tényleg kegyelmes, de szerintem mindent, mindent veszni kell hagyni, mindent el kell engedni, minden bizonyosságunkat, a szépeket, jókat is...s nem azért mert addig nem áll szóba velem az Isten. Hanem mert addig nem tud. Amíg azt hiszem, látok, mégis, mit mondjon nekem? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "...szerintem Jézus itt azt mondja, hogy mindenki vak az alapsztoriban. Ez a default. Van, aki már észrevette, hogy vak, azokat képes meggyógyítani, de csak azokat. Szerintem ennyi a dolgunk, ez az, amiért ő eljött, ez az, amire rámutat: vedd észre: vak vagy. Az Isten akarata az, hogy láss, ezt kell akarni neked is, mert ez a cél, hogy Isten akaratát keresd. Aki látóként él (bizonyosságban), az sosem fog látni. A Valóságnak nagy az ára. Ez egy nagy kaland, és szerintem elképesztően izgalmas."

      Nagyon jól megfogalmaztad, nagyon tetszik, amit írtál! Tényleg erről van szó. - azonban, úgy látom, te úgy kezeled a bizonyosságot, a látóként élést, mintha az egy elérhetetlen hely lenne. A dolgunk itt a földön az, hogy megértsük, hogy vakok vagyunk - de mi jön azután? Jézus a vakokat meggyógyította és így azok láttak! Ha tehát az ember felismeri, hogy lelkileg vak, akkor vajon Jézus őt nem fogja kihozni a vakságából, hanem egész életére meghagyja vaknak, hogy az az ember ezáltal alázatban tudjon maradni?

      Vajon csak a vakok tudnak alázatban maradni, ha az ember látó, akkor biztosan felfuvalkodik és az Istentől kapott világosságával (bizonyosságával) kérkedni fog? Szerintem nem így van. Isten jóvoltából az ember a Szentlélek segítségével valóban meg tudja érteni, el tudja ismerni, hogy ő vak - de azután ebből az állapotból Jézus megszabadítja őt! A vakból látó lesz, a bizonytalankodóból bizonyossággal rendelkező. Van oka emiatt felfuvalkodni? Nincs. De elképzelhető, hogy egyszer csak fel fog fuvalkodni? Igen, lehetséges. De, amikor ez megtörténik, a Lélek megfeddi, helyreigazítja majd őt, és akkor újra tudja a helyén kezelni a dolgokat és tudja magát annak látni, ami: meggyógyított vaknak, kegyelmet kapott személynek.

      Ha azt mondanám, hogy valamiben bizonyos vagyok, erre te azt mondanád, hogy az csak a bizonyosság illúziója: bizonyos ugyanis nem lehetek, az nem lehetséges - vagy, ha mégis, az biztosan nem Istentől van. De honnan vagy abban annyira bizonyos, hogy nincsen bizonyosság (ez már egy bizonyosság, nem)? Ha tényleg lehetetlen lenne bizonyosságra jutni... ha a teljes földi életünkben lelki vakságra vagyunk kárhoztatva... ha nem tudható, hogy mi Isten akarata az életünkben, legalábbis konkrét élethelyzetekben biztosan nem... akkor nincs bűn sem. Hiszen Isten miért ítélne el minket olyan dolgokért, amit sosem fogunk tudni megismerni? De van bűn, viszont Isten akarata is megismerhető. Nem azt mondom, hogy Isten maga teljesen megismerhető, hanem azt, hogy amit velünk aktuálisan akar cselekedni, abból az, amit nekünk ezzel kapcsolatban tennünk kell - az megismerhető, azzal kapcsolatban biztosan lehet tudni, hogy Ő mit akar velünk.

      Törlés
    2. "Az Isten pedig tényleg kegyelmes, de szerintem mindent, mindent veszni kell hagyni, mindent el kell engedni, minden bizonyosságunkat, a szépeket, jókat is...s nem azért mert addig nem áll szóba velem az Isten. Hanem mert addig nem tud. Amíg azt hiszem, látok, mégis, mit mondjon nekem?"

      Igazad van teljesen. De, amikor végre mindent elengedtél és veszni hagytál: reménységeket, szépen felépített érvrendszereket, kényelmes önigazolásokat, kegyes magyarázkodást - amikor egy dologgal kapcsolatban mindennek, de mindennek az elengedésére eljuttatott téged Isten, és amikor ezek után (mert kérted, vártad) megmutatta akaratát azzal a konkrét dologgal kapcsolatban, akkor arra a dologra utalhatsz úgy, mint Istentől nyert bizonyosságra? Azért kérdezem ezt, mert úgy érzem, hogy szerinted aki kimondja, hogy valamilyen dologban van világossága, vagyis hogy megértette, mi Isten akarata (bizonyossága van), az ezzel a kijelentésével pont azt bizonyítja, hogy még vak. Ha tehát vak vagy, az a feladatod, hogy ismerd be, hogy vak vagy. Ha viszont kegyelméből Isten rányitotta a szemed valamilyen dologra - akkor mit kell cselekedned?

      Aki nem lát, az még a bűnében van, annak meg kell tisztulnia (az analógia az Igében, úgy gondolom, erről szól). Ha viszont meg vagyok tisztítva, és Isten megmutatja az akaratát valamelyik dologban, akkor erre nem utalhatok, mert az már az egóm hangja lenne, amely a bizonyosságban kérkedni és mások fölé magasodni akar? Mi van akkor azzal, aki vak volt, de most lát? Mi van azzal, aki céltalan volt, de most tudja, hogy mit akar Isten? Aki, bár nem birtokolja teljes mértékben Isten akaratát (hiszen az nem is lenne lehetséges), de van Istentől kapott világossága, határozott iránymutatása élete valamelyik területére nézve? Ő akkor azt a bizonyosságot tagadja le? Vagy fogadja el, hogy ez csak illúzió és valójában ő még mindig vak, hiszen azt mondja, hogy lát? Higgye el, hogy az életére nézve semmiben sem lehet bizonyos, mert Isten nem vezetheti őt a részletekkel kapcsolatban? Komolyan kérdezem ezeket. Ha nincs (mert nem lehet) lelki bizonyosságra jutni az élet dolgaival kapcsolatban, ha nem lehetsz látó, csak vak, akkor az sok kérdést felvet.

      Törlés
  3. Ezt öröm volt olvasni!

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok!
    Köszi a válaszokat, Eszti!
    Néhány dologra reagálok röviden, mert talán félreértetted, amit mondani akartam.

    amikor pontosan tudod, hogy nem a te agyszüleményed az, ami benned megfogan (gondolat, döntés, új meglátás), hanem Istentől származik.
    azonban, úgy látom, te úgy kezeled a bizonyosságot, a látóként élést, mintha az egy elérhetetlen hely lenne
    Ha azt mondanám, hogy valamiben bizonyos vagyok, erre te azt mondanád, hogy az csak a bizonyosság illúziója: bizonyos ugyanis nem lehetek, az nem lehetséges - vagy, ha mégis, az biztosan nem Istentől van.

    Azt gondolom, hogy nem az a lényeg, hogy lehetek-e bizonyos, vagy sem. Valahol máshol van a lényeg, ezt próbáltam megfogalmazni.
    Aki bizonyos, aki tudja, hogy Isten szólt, mind megerősítést nyer az útjában, igaz? Pontosan tudja, hogy Istentől származik, nem pedig agyszülemény.
    No, ezt gondolja a Mormon, a Jehova tanúja, a katolikus, a kálvinista, annak idején Luther meg John Smith is. Én is, te is. És itt durva különbségek vannak.
    Tehát nem az a gondom, hogy minden bizonyosság a bizonyosság illúziója, hanem az a gondom, hogy ez az egész "hitünk erős bizonyossága" nem lehet az út, mert mindenki eljut erre, de mindenki máshol köt ki. Ki a katolikus egyházban, ki meg a mormonoknál....az Istentől származó megerősítéssel.

    Most persze mondhatod, hogy ahová Téged vezetett az Isten, az az igazi, na de hát mindenki ezt gondolja, érzi, mindenki erről van meggyőződve.


    Mi van akkor azzal, aki vak volt, de most lát? Mi van azzal, aki céltalan volt, de most tudja, hogy mit akar Isten? Aki, bár nem birtokolja teljes mértékben Isten akaratát (hiszen az nem is lenne lehetséges), de van Istentől kapott világossága, határozott iránymutatása élete valamelyik területére nézve? Ő akkor azt a bizonyosságot tagadja le? Vagy fogadja el, hogy ez csak illúzió és valójában ő még mindig vak, hiszen azt mondja, hogy lát? Higgye el, hogy az életére nézve semmiben sem lehet bizonyos, mert Isten nem vezetheti őt a részletekkel kapcsolatban? Komolyan kérdezem ezeket.

    Továbbra is az a bajom ezzel a kérdéssoroddal, hogy sokan jutnak istentől kapott világosságra. Ugyanabból a Bibliából, ugyanúgy olvasva, imádkozva, tehát A és B ugyanazzal a lelki indíttatással, őszinte kereséssel, Bibliaolvasással, lelkesedéssel, stb. indul neki és A kiköt egy "igazságnál", B meg egy másiknál.

    És mivel ez így zajlik, ezért nem gondolom ezt biztonsággal járható útnak. Mert nem tudod, még steril kísérleti körülmények között sem biztosan kijelenteni, ki jutott az igazi bizonyosságra. Mindenki azt gondolja, hogy Ő maga, természetesen.

    Szerintem ettől óv minket Jézus a fenti példabeszédben.

    Választ nem tudok, nekem csak ezek a kérdéseim vannak. Meg azt tudom, hogy az általad vázolt út remekül hangzik, de számomra nem oldja meg a fő dilemmát: agyszülemény, vagy az Isten? :)

    Szép napokat! Livi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értem, hogy milyen kérdés feszül az eszmecserénkben. Egyik oldalról teljesen igazad van abban, hogy mindenki őszintén meg van győződve a saját meggyőződése felől: az is, aki az igazság felől van meggyőződve, meg az is, aki hamis meggyőződést szerzett. És ezt a kérdést az emberek vallatásával lehetetlenség eldönteni.

      Abban viszont nincs igazad, hogy lehetetlen tudni, melyik igaz, melyik nem. (És itt most nem az olyan részletkérdésekre gondolok, amiben szabadságunk és mozgásterünk van a saját nézőpontunkat kialakítani, mert mondjuk nem üdvkérdés - hanem pontosan azokra a kérdésekre gondolok, amikben az ember üdvösségét vagy lelki jólétét jelentősen befolyásolhatja az, hogy melyik 'igazságot' fogadja el: az igazit-e vagy valami hamisat).

      Isten Igéje alkalmas arra, hogy eligazítson igazság és nem-igazság között. Nyilván tudható, hogy nem a mormonnak vagy Jehova tanújának van igaza az ő hitében, akármilyen őszintén és komoly meggyőződéssel hiszi is azt, amit hisz. És más dolgokat is megtudhatunk, ha olvassuk és meg szeretnénk érteni (abból a célból, hogy utána az olvasottak szerint cselekedhessünk). Azt tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ott van az Ige a kezünkben, amellyel azért sok minden letisztázható.

      Persze, tudom, hogy a Bibliát sem fogadja el mindenki, de szerintem a referenciánk hitelessége szempontjából egyáltalán nem számít, hogy ki fogadja azt el és ki nem. Hanem az számít, hogy mi tudjuk, hogy az az igaz. Onnan tudjuk, hogy Isten kijelenette azt nekünk. És Ő utat tud mutatni nekünk az Ige és a Vele való kapcsolat által minden fontos élethelyzetre.

      Nem baj, ha mások erről mást gondolnak, attól még ez az igazság. Vagy neked nem ennyire egyértelmű, hogy mi az igazság? (Nem cinikusan, hanem rendesen kérdezem és tényleg érdekel.)

      Törlés
    2. "Abban viszont nincs igazad, hogy lehetetlen tudni, melyik igaz, melyik nem.
      Isten Igéje alkalmas arra, hogy eligazítson igazság és nem-igazság között."


      Szerintem Isten igéje nem erre való. Pont a racionális bizonyosság az, amit a Biblia NEM kínál fel. A hit szerintem továbbra sem az, hogy a dogmáink és a morális véleményünk igaz, és erre építünk fel egy életet. 

      "Persze, tudom, hogy a Bibliát sem fogadja el mindenki, de szerintem a referenciánk hitelessége szempontjából egyáltalán nem számít, hogy ki fogadja azt el és ki nem. Hanem az számít, hogy mi tudjuk, hogy az az igaz. Onnan tudjuk, hogy Isten kijelenette azt nekünk."

      Itt megint teljesen körbeérvelünk. Minden bibliaértelmező pont ugyanezt gondolja, amit most itt leírsz. 

      "Nem baj, ha mások erről mást gondolnak, attól még ez az igazság. Vagy neked nem ennyire egyértelmű, hogy mi az igazság? (Nem cinikusan, hanem rendesen kérdezem és tényleg érdekel.)"

      A hit fogalma teljesen eltorzult itt (számomra), abban hiszünk, hogy mi tudjuk az igazságot intellektuálisan valami egészen más helyett. 
      Ismét mondom, hogy azért vagyok itt beszélgetni, mert nagyon érdekelnek ugyanazok a kérdések, mint téged, nem kötözködni jöttem.

      Az igazságról: én, amint már írtam, nagyon más következtetésekre jutottam ebben a kérdésben, mégpedig arra, hogy nem abban van a lényeg, hogy megfelelően artikuláljam az intellektuálisan értelmezhető bibliai igazságokat, mert ettől még nem "történik" semmi. Valami más lesz a válasz, szerintem...próbálok majd erről én is írni. :) Remélem, majd átugrasz, s elolvasod.

      Törlés
    3. "Szerintem Isten igéje nem erre való. Pont a racionális bizonyosság az, amit a Biblia NEM kínál fel. A hit szerintem továbbra sem az, hogy a dogmáink és a morális véleményünk igaz, és erre építünk fel egy életet."

      Hogyha nem a Biblia igazságai igazítanak el az életben igaz és hamis nézetek között, akkor milyen más referencia van szerinted, ami ezt a célt betölti? Vagy magunkra vagyunk ebben hagyva, mert Istent nem érdekli, hogy hogyan élünk és mit hiszünk, ameddig néha vallásos gondolatokkal is lefoglaljuk magunkat? És mire való akkor szerinted a Biblia, ha (Isten személyének, jellemének, szeretetének a megismerése mellett) nem erre?

      Én nem helyezném a racionális bizonyosságra a hangsúlyt: amit erről gondolok, az nem ez. A bizonyosság (mondjuk Isten létezésében, a Biblia tévedhetetlenségében, illetve abban, hogy Ő beszél az emberhez és az akarata megismerhető), szóval a bizonyosság számomra nem racionális, hanem természetfeletti. Talán logikus észérvek prezentálása után jutok erre vagy arra, de aztán meg is vizsgálom az engem foglalkoztató dolgokat és általában Isten elültet egy bizonyosságot a szívemben arról, ami igaz. És az Ige is alá szokta támasztani ezt.

      Vagy lehet, hogy fordítva van: mivel bizonyos igazságok az Igében megtalálhatóak, ezért Isten adja az ember szívébe a bizonyosságot, amivel meggyőzi őt arról, hogy ami meg van írva, az igaz. A lényeg, hogy a bizonyosság nem észérvek elfogadása által van egyedül, ennél sokkal mélyebb ez a dolog.

      És az egészhez az is hozzátartozik, hogy sok dologról nincsen meggyőződéses véleményem. Sok dolgot elengedtem már, amivel kapcsolatban korábban karakán ragaszkodás élt bennem a saját igazamhoz (mert úgy gondoltam, hogy mindenkit el kell juttatnom azoknak a dolgoknak a megismerésére, amelyre én eljutottam.) Persze, még mindig van véleményem arról, hogy egyik vagy másik dolog Isten akarata szerinti-e vagy sem, de már nem szándékozok senkit sem fejbecsavarintani ilyen dolgokkal, mert látom, hogy Ő nagyobb mozgásteret ad az embernek annál, mint, hogy mindig jó döntéseket hozzon.

      Van, amikor egyszerűen nem tudja a legjobb dolgot meglépni, a legjobb döntést meghozni, akármilyen jó is az a döntés. Sőt, lehet hogy sosem fogja tudni meglépni, mert sosem lesz kész erre. Viszont megértettem, hogy ettől még nem engedetlen ember, csak tökéletlen, mint én is. Szóval felismertem, hogy nagy a kegyelem, és ez előtt meghajolok.:)

      A hitről én is azt gondolom, hogy az nem lehet a saját nézeteink igazsága, hanem Isten akaratának a kinyilatkoztatott igék fényében történő elfogadása és azokra való ráállás. Ez arról szól, hogy elfogadom-e azt, amit Isten nyilván kijelent és felkínál (életet, igazságot, bölcsességet, vezetést, vagy bármit, amit adott esetben megmutat) vagy pedig azt gondolom, hogy én azt jobban tudom.

      Igen, az ember azután felépít erre egy életet, de ezt nem a saját igazsága önelégültségével, magában bízva teszi. Hanem teljes mértékben Isten bölcsességében és hűségében bízva, azzal a reménységgel, hogy Ő végigvezeti a Rá hagyatkozó embert azon az életen, amelyet Vele járva épít fel.

      Törlés
    4. "Itt megint teljesen körbeérvelünk. Minden bibliaértelmező pont ugyanezt gondolja, amit most itt leírsz."

      Akkor ezek szerint te nem értesz egyet sem minden bibliaértelmezővel, sem velem? Mit gondolsz akkor erről? Van egyáltalán számodra hitele az Írott Igének? Ha igen, akkor meddig terjed az Ige tekintélye? Vagy nincs neki? Vagy megint nem jó kérdéseket feszegetek?

      Törlés
    5. "A hit fogalma teljesen eltorzult itt (számomra), abban hiszünk, hogy mi tudjuk az igazságot intellektuálisan valami egészen más helyett. Ismét mondom, hogy azért vagyok itt beszélgetni, mert nagyon érdekelnek ugyanazok a kérdések, mint téged, nem kötözködni jöttem."

      Én is azért veszek részt ebben a beszélgetésben, mert nagyon érdekel, merre tereljük egymás gondolatait a sajátunk megosztása által. Kérlek, az én hozzászólásaimat is így olvasd.

      Nem a saját igazunkban hiszünk! Abban hiszünk, amit Isten a Biblián keresztül számunkra kinyilatkoztatott. Abban, hogy Ő megismerhető. Meg abban, hogy meg akarja ismertetni az igazságát az emberekkel. Meg abban, hogy Ő szuverén Úr, Aki kijelentette és az Igén keresztül ma is kijelenti magát az embernek. És még abban, hogy Neki fontos, hogy hogyan élünk és akarja vezetni és megszentelni az embert.

      Hogyan is szólhatna a hit rólunk? Mi (én) nem magunkban bízunk, nem a magunk-alkotta igazságban hiszünk, hanem Isten igazságában. A Megismerhető Igazságban. Szerintem ez az egész beszélgetés Isten akaratáról, igazságáról szól, mely alatt részben az evangéliumot, mint a megszabadulás és a megmenekülés útmutatóját, részben pedig a morális döntéseket kívánó mindennapi élethelyzeteinket értem. Közelebbről pedig Isten akaratának, igazságának a megismerhetőségéről gondolkozunk.

      A kérdés az, hogy megismerhető-e Isten életünkre vonatkozó akarata, tudható-e, hogy mi az igazság, és, hogy kell-e ezzel foglalkoznunk. Amennyire én látom, te azt gondolod, hogy Isten távol van és igazán nem megismerhető és az életünk részleteivel Ő nem foglalkozik, ebben is mozgásteret enged, a lényeg, hogy Őt keressük. Számomra kérdés, hogy egyáltalán mi esély van Őt megtalálni akkor, ha így gondolod. Az is kérdés, hogy, ha az életünk részleteivel kapcsolatban nem fontos, hogy mit döntünk, akkor egyáltalán hol van a bűn problematikája ebben a helyzetben. Ha nem annyira lényeges holyan élek, akkor nem követek el bűnt, ha úgy élek, ahogyan akarok. Akkor mikor követek el bűnt? Vagy ezzel sem kell foglalkozni?

      ...

      "Az igazságról: én, amint már írtam, nagyon más következtetésekre jutottam ebben a kérdésben, mégpedig arra, hogy nem abban van a lényeg, hogy megfelelően artikuláljam az intellektuálisan értelmezhető bibliai igazságokat, mert ettől még nem "történik" semmi. Valami más lesz a válasz, szerintem...próbálok majd erről én is írni. :) Remélem, majd átugrasz, s elolvasod."

      Én sem a bibliai igazságok artikulálásával gondolok bármit is elérni. Ez számomra elsősorban amiatt fontos, mert az embernek muszáj ezzel foglalkoznia, hogyha szereti Istent és ezt a szeretetet a gyakorlatban is ki szeretné Felé fejezni (engedelmesség). Tudom, hogy ezzel az artikulálással még nem vagyunk sehol, mert azt, amire az ember eljut, még meg is kell cselekedni, azonban úgy gondolom, hogy éppen ezzel az artikulálással indul a történet. Ha ugyanis nem mondunk ki semmit, akkor nincs mihez igazítani a lépéseinket - akkor pedig az Ige sosem válik hathatóssá: akkor csak filozolálgathatunk róla anélkül, hogy ez az időtöltés bármilyen hatással is lenne a személyes életünkre.

      Köszönöm az átinvitálást, jól esett. Olvastam, amit írtál: valóban, merőben máshogy gondolod. Írtam is rá pár gondolatot egy új posztban, bár valószínűleg nem fog sok újat mondani. Még gondolkozom az olvasottakon, lehet, hogy még reagálok majd rá.

      Törlés