Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre a tartalmak-
ból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2017. január 15., vasárnap

Hitünk erős bizonyossága



Vannak Üdítő Színfolt Gondolat-katalizátor emberek, akiknek személyes meglátásai jellemzően rendkívül messze esnek a miénktől, nyílt és őszinte közlésmódjukkal viszont különösen meg tudnak érinteni és így komolyan ösztönöznek arra, hogy átgondoljuk és magunknak is megfogalmazzuk hitünk sarkalatos pontjait, amit igaznak tudunk. Liv számomra egy ilyen ember.

Az egyik korábbi poszt kapcsán érdekes eszmecserét folytattunk itt a blogon. A hit mibenléte volt a téma, ami engem annyira lázba hozott, hogy nagyon rövid idő alatt előcsalogatódott ez az írás.

Szilárd meggyőződés vagy bizonytalan reménykedés-e a hit?
Lehetek-e bizonyos a hitemben vagy az már vakmerőség?


Hogyan ne lenne már bizonyos a keresztény hit? Egy hívő embernek mindenképpen az. A hitre nem-hivőként ránézve valóban tűnhet úgy, hogy olyanban reménykedünk, ami felől nem tudunk meggyőződni, amiről sosem tudunk bizonyosságot szerezni, de ezt csak ők gondolják így. A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik.

A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik. A hit egy természetfeletti meggyőződés - valódi bizonyosság. Az Ige szerint a hit a reménylett dolgoknak valósága. Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos. Nem remélem, hanem tudom, hogy Ő megbocsát. A mennyben sem csak reménykedem - tudom, hogy létezik, mint ahogyan a kárhozat is. A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés.

Hitem, ami az Igében a meggyőződés szinonímaszava, a saját tapasztalataimra épül, amiről tudom, hogy mit tapasztaltam. Isten megbocsátása, a Vele való kapcsolat létrejötte egy lelki tapasztalat. Megtapasztaltam jelenlétét, megtapasztaltam a szeretetét, megtapasztaltam a megbocsátását. Úgy, mint az esőt a bőrömön vagy mint emberek szeretetét.

De a személyes tapasztalat önmagában nem adhat elég erős meggyőződést, bizonyosságot. Mert mi van, ha rosszul magyarázom a tapasztalataimat? Mi van, ha, ami velem történt, az nem az, aminek én hiszem, hogy az? Itt jön be a képbe a természetfeletti. Isten egy 'tudást', egy bizonyosságot ad a hívő embernek. Ez a bizonyosság természetfeletti, tehát a forrása nem én vagyok, nem is más földi személy - egyedül Isten. Ezt nem lehet meghamisítani, mert Isten sohasem hazudik. Az ilyen bizonyosságra mondhatjuk azt, hogy ez már kinyilatkoztatás, és, mint ilyen, erősebb, mint bármilyen földi dolog.

Amikor Isten meggyőzi az embert a bűneiről, akkor természetfeletti bizonyosságot kap arról, hogy ő Isten szemében valóban bűnős: és nincs ember a földön, aki meg tudná őt győzni az ellenkezőjéről. Ugyanez igaz Isten megbocsátására, szeretetére, az üdvbizonyosságra. Ezek nem emberileg megkreált dolgok. És minden, ami Isten Igéjében van, ugyanennek a természetfeletti kinyilatkoztatásnak a része.

Amikor a hívő ember olvassa a Bibliát, akkor a Szentlélek folyamatosan megerősíti őt abban, hogy ez igaz. Nem "reméli", nem "azt hiszi", nem "talán" - természetfeletti meggyőződést kap Istentől arról, hogy az Ő Szava igaz. Istennel járva ugyanígy a jó, a rossz, az Ő akarata, és az Ő vezetése sem lesznek szubjektív dolgok.

Az ember meg tudja érteni, hogy valami Tőle van-e vagy sem. Az embernek Ő meg tudja, és meg is akarja mutatni az akaratát. Azoknak, akik őszintén vágynak engedelmeskedni. Ott akkor már nincs kétely, akkor már az ember bizonyosságra jutott: nem "reméli", hanem tudja, hogy Istennek mi az akarata, és azt is, hogy mi nem. Abból is tudja mindezt, hogy amit Isten neki megmutat, az mindig összhangban van az Igéjével.

A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás. Most azt mondod, hogy bizonyosnak lenni nem mernél soha, hiszen vakmerőség lenne a részedről - de, hiszen ez nem is merés kérdése! Mi van akkor, ha a bizonyosságod szerzett, ha a meggyőződést kapod Istentől? Akkor helyénvaló azzal együttmozdulni, nem? Persze, ha nincs semmilyen mély bizonyosság, akkor ne spírázza az ember magát addig, ameddig lesz. Ezt a fajta emberi bizonyosságot én is helytelenítem. De van igazi bizonyosság, Istentől származó.

Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység! Olyan természetfeletti meggyőződésre van szükség, amely a valóságban gyökerezik. Ha nincs bizonyosságod, akkor honnan tudod, hogy Isten valóban létezik és te valóban az Ő gyermeke vagy? Honnan tudod, hogy megváltott vagy és nem vagy még mindig a bűneidben? Tehetsz mást, mint csak bizakodsz: lehetséges eljutni a meggyőződésig. Isten megadja ezt, ha valóban tudni akarod és őszinte szívvel kéred.

Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet? Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív.

Az élet ugyanakkor sokkal több annál, mint hogy hívő emberekként folyamatosan az üdvösségünkön aggódjunk. Én sem élek folyamatos reménykedésben, esélylatolgatásban, de amikor felmerül egy helyzet vagy kérdés, akkor természetesen arra fogok törekedni, hogy Isten véleményét, akaratát megismerjem. Nem azért, mert muszáj engedelmeskednem, hanem mert szeretem Őt és mert tudom, hogy Ő azt szeretné, ha alárendelném az akaratomat az Övének. Mert nekem is az jó. A saját káromon már megtanultam, hogy amit Ő tervez mindig sokkal jobb, mint amit én emberi bölcsességgel kitalálhatok.

Nekem logikus, hogy az Ő akaratát keresem, hiszen Rá bíztam az egész életemet. Tudom, hogy jóval bölcsebb, mint én, ráadásul végtelenül szeret - nyilván jót akar nekem. Nem görcsölök rá erre az egészre: nem rettegek kórosan az Úrtól, nem reszketek attól, hogy mellélépek és majd jól lesujt rám a ballépésemért. Látom a humorát, a könnyedségét, ugyanakkor tapasztalom féltő szeretetét és fáradhatatlan, türelmes nevelő munkáját, amit rajtam végez. Ezeket látva, tapasztalva egyszerűen megbízom abban, hogy jót akar és szeretnék folyamatosan a kedvére tenni - pusztán azért, mert szeretem Őt, és mert teljesen megbízom Benne.

Persze, rajtam is bőven van dolgoznivalója az Úrnak. Előfordul, hogy olyat teszek, amit utólag megbánok. De, ameddig szívem legmélyebb vágya Őt szeretni és az akaratát cselekedni, nem tévedhetek el, mert Ő nevel és megmutatja a helyes irányt az életem dolgaival kapcsolatban. És megbocsát, amikor elrontom a dolgokat.

A következő lépésem csak akkor vihet el Istentől, amikor jól ismerem az Ő akaratát egy bizonyos dologgal kapcsolatban, mégis szándékosan ignorálom azt valami, pl. a saját kényelmem, személyes boldogságom, a szeretteim egészsége, a házasságom, a gyerekem előnybe helyezése miatt. Mert fontosabb az a valami nekem, mint Isten és az Ő akarata. Ez a lelki hozzáállás már komolyan ellene dolgozik a hitemnek.

Ha viszont nincs ismeretem, vagy bölcsességem egy helyzetről és azért döntök rosszul, akkor Isten nem marad el mellőlem, hanem jó nevelőként megmutatja, amit elrontottam és a jelenlétével elviselhetővé teszi a bénázásaim következményeinek elszenvedését. Tehát a hívő embert is becsaphatja a szíve, ezért kell Istennel élő kapcsolatban lenni. Ő világosságot tud adni a homályos helyzetekben és le tudja leplezni az ember szívét és indítékait, mielőtt valami meggondolatlant tenne.

De mi a helyzet a lelki vaksággal? Honnan tudhatom bizonyosan, hogy adott pillanatban én vagyok, aki látok és nem mondjuk egy másik ember, aki történetesen teljesen ellene mond annak, amiről meg vagyok győződve? Lehetséges tévesen érzékelnem, hogy látok, amikor pedig én vagyok a vak?

Tipikus helyzet: szeretettel megintenél valakit, aki a megintés tárgyát illetően határozottan állítja, hogy szerinte nincs itt semmi gond, mivel amit csinál, az éppenhogy az Úrtól van. Ilyenkor kicsit megfordul az emberrel a világ és felmerül a fogas kérdés: ki akkor a vak és honnan lehet ezt egyáltalán tudni?

A vakság kétféle lehet az Ige szerint.

"Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad." A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem. Ezt Isten nem ítéli el. A farizeusok viszont ismerték a törvényt, tudták, milyen lesz majd a Messiás, tudták azt is, mit tett Jézus, ugyanakkor ezen tudásuk ellenére nem cselekedték, ami ebből következően helyes lett volna. Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte.

"Vak vezetők" - ezt is mondta Jézus a farizeusoknak. Itt viszont már egy egészen más szintről beszélünk. A lelki vezetőket nem látónak, hanem vaknak mondta: ez a vakság azonban nem információhiány, nem ártatlan tudatlanság, hanem szerzett vakság. Olyan, amit Istentől kapnak az emberek megátalkodott szívük jutalmaként. Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés. Isten erre kiszolgáltatja őket a saját kívánságaiknak és valóban vakká válnak az igazságra.



   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése