Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2012. december 4., kedd

Esélyegyenlőség, inspiráció, iskola - egy újabb nézőpont



Az előző poszt kapcsán érdekes és elgondolkodtató eszmecsere alakult ki itt a blogon. Erika hozzászólásán sokat gondolkoztam, és erről szeretnék most írni, mivel az oktatási helyszínek témájához kapcsolódik és mivel meg lettem szólítva.


Sajnálom, hogy azokról a gyerekekről sehol nem esik szó, akiknek egyetlen esélyük az iskola... Kevés az olyan család, ahol minta a szülő, ahol lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a család, ahol az otthon tényleg fészek.

Utóbbi mondatoddal sajnos egyet kell értsek, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés szülő vállalja fel ezt. Azt nem akarom elhinni, hogy a magyar emberek túlnyomó része abszolút alkalmatlan lenne szülői feladatainak betöltésére! Szerintem nem erről van szó, hanem arról, hogy a családok, különösen az anyák életében fontosabb tényezők is vannak, mint a gyermek.

Ha a szülők szeretik a gyerekeiket, akkor akár komolyabb akadályokat is képesek leküzdeni az ő érdekükben, hogy ha ez igazán fontos nekik. Nem kétlem, hogy a legtöbb családban a szülők szeretik a gyerekeiket, de kétlem, hogy tisztában vannak az otthon erejével, befolyásával. Túlságosan elfoglaltak, mert fel vannak borulva a prioritásaik - ez a probléma. A legtöbb magyar otthon lehetne lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a gyerekek számára, ha a szülők úgy akarnák!

De egyelőre nincsen így. Viszont, ha már a hátrányos helyzetű gyermekekre helyezzük a hangsúlyt, akkor szeretném, ha azt is meglátnánk, hogy a sok hatás közül, ami őket az iskolában formálja, a szeretettel teli, kompetens tanárok jó hatása csak egy - nem az egyetlen. A fizikai gondoskodás, ami az elhanyagoló szülő mulasztását kompenzálja, vagy a sokféle program, amellyel tágítani szeretnétek azoknak a gyerekeknek a látószögét, akiknek máshogyan esélyük sem lenne hasonló élmények gyűjtésére, egy másik hatás - de szintén nem az egyetlen.

Az előbb említettek mind pozitív hatások, de vannak negatív és ártó hatások is. Azok ugyanúgy ott vannak minden iskolában, mint a jó hatások. Ha kizárólag szerető és kompetens tanárokból, meg segíteni akaró, szociálisan érzékeny diákokból állna az iskola, az más lenne. Akkor ezek a nyomorúságos sorsú gyerekek nem előítéletekkel, gúnyolódással, kirekesztéssel és szakmailag megkérdőjelezhető bánásmóddal találkoznának. De sajnos nem kevés esetben ezzel találkoznak.

Sajnos gyakori, hogy éppen azok a gyerekek tapasztalnak meg súlyos atrocitásokat osztálytársaiktól és tanáraiktól is, akiknek a leginkább szükségük lenne az otthonitól eltérő élmény megélésére. Ez egy nagyon valóságos probléma. Így amit a gáton megnyer egy jó tanár a hátrányos helyzetű gyerekek életében, azt elveszíti a réven a gyerekközösség gyakran bántóan előítéletes, kirekesztő közege, illetve a kevésbé szerető, fásult és előítéletes tanár kollégák romboló munkája miatt.  Ezért gondolom azt, hogy az iskola nem tud segíteni azoknak, akiknek úgymond az egyetlen esélyük az iskola lenne - akkor sem, ha a tanerő egy része komoly erőfeszítéseket tesz és szívből szeretne rajtuk segíteni.


Az iskola nem tökéletes!!! Soha nem volt az és nem is lesz. A tanár sem, először, hogy mást meg ne bántsak - magamat említeném. De a jó szándékot, az elköteleződést megvonni bárkitől vagy nem a jót feltételezni róla nem öröm számomra.

Értem és átérzem, hogy a pedagógusok egy részének vérzik a szíve azokért a gyerekekért, akiknek a szenvedéseit látja és ezért a maga hatáskörében azon munkálkodik, hogy a lehető legtöbbet segíthessen. Az a 'rész', akiről beszélünk, valóban jó szándékú és elkötelezett. És róluk jót feltételezek. De nem csak ők vannak.

A tanártársadalom nagyobb része legjobb szándéka ellenére is kárt okoz azoknak a gyerekeknek, akiken segíthetne. Sokuk ugyanis csak azért tanít egy iskolában, mert jobb ötlete nem volt. Vagyis nincsen hivatástudata, a gyerekeket nem szereti és számára a tanítás csupán egy elvégzendő, letudandó feladat aznapra. Az ilyen gondolkozású tanárok nyűgnek tartják a nehéz sorsú, meg a problémás gyerekeket, és ezzel a hozzáállásukkal nem tudnak segíteni, csak ártani.

Mellettük még vannak olyanok is, akik valamikor elkötelezettek voltak, de mára kiégtek. Ők sem fehér hollók pedagógus-körökben, hanem egy jelentős hányad. Az iskola a túlterheltség és a fegyelmezési problémák miatt eleve kevés teret enged a pedagógusok kibontakozásának - de azt hiszem, ezt te tudod a legjobban.

Nyilván vannak szenvedéllyel tanító, tudatosan inspiráló, kivételes tanárok is, és nekik nagyon meg kell küzdeniük a rendszerrel, hogy jó hatást fejthessenek ki, de ők a kisebbség. Tehát, sajnálom, de nem tudom a tanárok többségéről azt feltételezni, hogy ők képesek segíteni. Természetesen nem vitatom el a szándékaikat, csak a szándék ebben az esetben nem elegendő ahhoz, hogy kompenzálja a intézményi jellegből adódó fentebb említett negatív hatásokat.


A gyerekek nagy hányada a családban van veszélyben. Velük mi legyen? A nagy hányad: minimum a fele, ha nem több. Hiszen itt is kiderül, hogy a szülő engedi el épülését nem szolgáló közegbe, a szülő falaz neki, holott idejében még orvosolhatóak lennének a problémák. Azzal egyet értek, hogy a mindennapi példamutatás a legnagyobb tanító erő és a hitet nem lehet tanítani. A példamutatás minden felnőttre értendő, akivel érintkezik a gyermek: így lehet jó példa egy tanár (akár!) és lehet rossz példa egy szülő.

Igazad van: természetesen lehet jó példa egy tanár és lehet rossz példa egy szülő. Viszont én úgy gondolom, hogy egy jó tanár messze nem tud akkora hatást kifejteni, mint egy jó szülő, és ezt figyelembe kell venni. Ráadásul a jobb tanárok mellett minden iskolában megvannak a kevésbé jók is: tehát a negatív példák is szükségszerűen benne vannak az intézményes pakliban.

Persze az is igaz, hogy egy rossz tanár kisebb kárt tud okozni, mint egy rossz szülő, hiszen kevesebb együtt töltött órája van rombolni. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon komoly problémát vetsz föl, amikor a gyerekeiket veszélyeztető szülőkről írsz. Azt nem gondolom, hogy tényleg annyira sok családról lenne szó, nehéz elhinnem, de talán csak túl optimista vagyok. De akárhány családról beszélünk is, ez a helyzet nem oktatási, pedagógiai vagy nevelési kérdés, hanem kizárólag szociális. Egy szociális problémára nem egy oktatási intézmény a válasz, hanem egy szociális segítőrendszer, egy háló. Ez alatt most nem a segélyeket értem, hanem nagyon is kompetens, szakképzett, érdekelt és előítéletektől mentes szociális munkások, családügyi és más szakemberek, valamint segélyszervezetek bevonását. Ha emberi oldalról közelítünk.

De közelíthetünk hit-oldalról is. Így már kiderül, hogy még a legkompetensebb szakember is kevésnek fog bizonyulni, mert a mély-szegénység, a bűnözésre nevelés, a családi konfliktusok, elhanyagolások és bántalmazások mind Jézus Krisztussal oldhatók meg maradéktalanul. A problémás emberek problémáit Jézus tudja megoldani, Őrá van szükségük!

Tapasztalatok mutatják, hogy ott, ahol hitre jut egy nehéz sorsú ember, ott az élete folyása is megváltozik, és ez a változás nagyon hamar a család többi tagját, a rokonságot és a szomszédokat is a kereszt tövéhez vonja! Valódi megoldást tehát csak a Jézusban való hit, és az ezzel mindig együtt járó életváltozás jelenthet. Mert, ha egy ilyen ember hívő lesz, akkor felelősséget fog vállalni a családjáért, és az Úr vezetni fogja őt, hogy megtanulja jól beosztani az anyagiakat és jól gondoskodni az övéiről. Vagyis nem az iskoláknak, hanem a hívőknek kellene aktívabbnak lenni!

(Nem másokra szeretném hárítani a saját felelősségemet: az utóbbi időben a szívemen van ez a helyzet és sokat gondolkozom és imádkozom, hogy megláthassam, hol tudok én segíteni, mit tehetek én.)

Tehát, mi legyen azokkal, akik a családban veszélyben vannak? Az ideális az lenne, hogy megszüntetjük a veszélyt a családjukban. És ehhez kellene összefogni: gyülekezetek a keresztény alapítványokkal és szervezetekkel, hogy a szociális segítségnyújtás mellett a valódi, lelki segítség se maradjon el. De, ha nem rendszerben gondolkozunk, akkor a megoldás az egyes hívők személyes tanúságtétele: elmenni és kreatív módon elérni azokat, akik a látószögünkbe kerülnek. Egyik Krisztus szeretetétől égő szívű ember mutassa meg a másik embernek azt a mindent átformáló Szeretetet, ami őt is megváltoztatta. A komfortzónából kilépve, szolgálva, barátkozva, segítve - egyik ember a másiknak, egyik család a másiknak. Hiszem, hogy így működne a dolog úgy, ahogyan Jézus tervezte!


Rám sem csak a szüleim voltak hatással: sokat köszönhetek nekik, hálás szívvel gondolok rájuk. A hittel való találkozásom azonban nem nekik tudható be... A hitben való elmélyülésem, megint másnak... A hitben járásban példaképként megint mást említenék. ...és köszönök mindent Otti néninek a magyar tanáromnak, Popejnek a törinek, Szocsi bácsinak a tesiért, az edzőmnek, hogy meglátta bennem, amit én sem láttam meg magamban.

Én is így vagyok ezzel, de kérdem én: miért van ez így? Vajon normális (úgy értem, jó) dolog, hogy más emberek látták meg bennünk a potenciált és nem a szüleink? Vajon normális dolog az, hogy a hitbeli előrehaladásunk és elmélyülésünk egyáltalán nem, vagy csak részben köszönhető nekik még, ha hívők voltak is? Nem, Erika, szerintem nem normális (nem jó) dolog ez. Nem így kellene lennie! Ezért most megfordítom a kérdést. Nem arról van szó, hogy mivel mások is hatottak ránk, nem csak a család, pont ezért van értelme az iskolának. Fordítva van: mivel iskolák vannak, ezért van, hogy nem a szüleink, hanem más felnőttek hatottak ránk leginkább.

Az az igazság, hogy az oktatási intézmények megfosztottak bennünket a szüleinkkel töltendő értékes idő nagyobb részétől. Ezzel együtt pedig attól, hogy olyan kapcsolatot építhessünk velük, amelyben ők tudnak lenni a legfőbb jellemformáló erő az életünkben. Mivel nem ők voltak velünk, hogy tanítsanak, neveljenek, példaképként előttünk legyenek és inspiráljanak minket - ott volt viszont az iskola, hogy ezt helyettük megtegye - ezért történhetett meg, hogy a szüleink helyett Szocsi bácsik és Otti nénik hatottak ránk jobban. A szép emlékeink jelentős része így nem a családhoz, hanem hozzájuk kötődik (bár biztosan sokunknak van sok szép emléke a szüleivel is).

Nem azt mondom, hogy a szüleink kicsit sem inspiráltak, kicsit sem formáltak bennünket, hiszen nagyon sokat köszönhetek én is nekik!! De éppen az iskola az akadálya, hogy a szülők a gyerekeik életében betöltsék azt az inspiráló és a példaadó szerepet, amit elsősorban nekik kellene betölteniük. Úgy gondolom, nem lett volna szükség annyi más felnőttre az életünkben, aki formált és hatott ránk, hogy ha mindnyájan a szüleink mellett lehettünk volna. Úgy ők hathattak volna ránk a legjobban.


Pár gondolat még így a végére...

Tudom, Erika, hogy te nagyon elkötelezett vagy azoknak a hátrányos helyzetű gyerekeknek a segítésében, akik a te látószögedben vannak. És tudom, hogy vannak hozzád hasonlóan más elkötelezett pedagógusok is, akik szívből, szenvedéllyel és tényleg minden segítő szándékukkal a helyzet megszelídítésén dolgoznak! Nagyon tisztellek benneteket ezért. Azonban azt kell mondjam, hogy a helyzeten mégsem tudtok változtatni. Azért nem, mivel nem vagytok elegen, és azért sem, mert maga az intézményi rendszer akadály ebben.

Nem szeretném kisebbíteni a munkátok jelentőségét: tény, hogy oktatással meg lehet fordítani egy gyerek sorsát. A nagy népművelők is tudták ezt. De ezt egy törődő felnőtt szerető gondoskodásával is el lehet érni, nem szükséges hozzá az iskola. A nagy népművelőknek csak az egyik része látta az intézményesített oktatásban a megoldást. A másik részük a személyes nevelés és tanítás elkötelezett híve volt.

Nyilvánvaló, hogy egy gyermek a szülei gondoskodására van bízva. Ez lehet nagyon jó dolog is, amennyiben a szülő szerető, értelmes, nevelni hajlandó, törődő. De lehet nagyon nyomorúságos is, hogy ha közömbös, műveletlen, elhanyagoló szülőre van bízva a gyermek. Utóbbi esetben a családot kellene megváltoztatni: önmagában sem az iskola, sem az otthonoktatás nem lesz képes segíteni. A megoldás nem oktatási helyszínekben van, mert ez szociális és hitkérdés inkább, mint oktatási vagy nevelési. Egy kicsit el is kanyarodtunk az eredeti gondolattól, ami annyi volt, hogy az iskola nem jó hely a hívő szülők gyermekeinek. Szeretném újra erre helyezni a hangsúlyt itt a végén.

Ma az iskola nem csak a hátrányos helyzetűek oktatásáról szól. Ha viszont ez a legfőbb előnye, akkor a gyerekek legalább felének nem lenne muszáj oda járni. Nekik megfelelő alternatíva lenne az otthonoktatás is, mivel nincsen szükségük erre a fajta segítségre. Én viszont nem róluk szeretnék beszélni, hanem azokról, akiknek keresztények a szülei és ennek ellenére mégis az oktatási intézményekben látják a megoldást gyermekeik számára. Ezzel a helyzettel kapcsolatban fogalmaztam meg gondolatokat és érveket, nem általánosságban a szülőkre és gyerekre vonatkoztatva.

Az eredeti kérdés tehát továbbra is az, hogy hol van a helye a hívő szülők gyermekeinek.



 

8 megjegyzés:

  1. Véletlen vetődtem az oldaladra, és elgondolkodtatott az írásod. Nem is tudom miért írok. Talán mert megragadott az utolsó mondatod, és nem is értem: Hol a helye a hívő szülő gyerekének? Innen látszik hogyan gondolkodsz, ami a többi írásodból is átjön. Nagyon úgy tűnik, hogy te is, mint a hívők többsége azt hiszed a magad képére formálhatod a gyerekeidet. Neki is az a jó ami neked. Ez nem így van, utat mutathatsz nekik, és ők majd döntenek. De kell hogy lássanak más verziókat is, ezért kell az iskola, a barátok, akikre igen is szükség van, ismerősök. Itt már nem csak a hitről beszélek, hanem mindenről. Nem kell a gyereket mindentől megvédeni, meg kell nekik tanítani mi a helyes, alapvető normákat és bízni, hogy van eredménye, de ennyi feladatunk van, nem több. Kérlek ne vedd bántásnak. Csak annyira átérzem és saját szüleimnek tulajdonítom a gondolataidat... Másrészt úgy látom ez egy olyan blog ahol lehet eszmecseréket folytatni, és nem veszed tolakodásnak.
    Üdv: Márti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Márti, köszönöm, hogy írtál, és természetesen nem veszem tolakodásnak: a jófajta eszmecserének mindig örülök. Reagálnék is pár gondolatodra.

      Én nem szeretném a magam képére formálni a gyerekeimet. Azt szeretném, ha mindegyik pontosan olyan lenne, amilyennek Isten őt látni szeretné. Tudom, hogy nem dönthetek helyettük, de megmutathatom nekik az igazságot, hogy aztán választhassák azt, amikor eljön az ideje. És remélem, hogy azt fogják választani - nem azért, mert én is ezt választottam, hanem azért, mert az az igazság.

      Szülő vagyok, és mint minden szülő, én is a legjobbat szeretném a gyerekeimnek. A Bibliából tudom, hogy a legjobb akkor lesz nekik, ha megismerik Jézus Krisztust és az Ő követésére szánják az életüket. Nem érhetem be kevesebbel, mint hogy ezt kívánjam az életükbe, ezt reméljem, ezért imádkozzak. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ebbe a döntésbe senkit sem lehet belekényszeríteni, és nem is próbálkozunk ilyesmivel. Ha nem önszántukból döntenek, akkor az nem igazi döntés.

      És egyetértek: kell, hogy tudjanak más verziókról is, de azzal nem értek egyet, hogy emiatt muszáj lenne suliba járniuk, meg olyanokkal barátkozniuk, akik másban hisznek vagy abszolút más értékrend szerint élik az életüket, mint mi. Nagyon nem ugyanaz tudni más verziókról, vagy arra kényszerítve lenni, hogy adaptáld a más verziót, hacsak nem akarsz kirekesztve lenni...

      Itthon tanulva a világban benne élünk, és körülvesznek bennünket máshogyan gondolkozó emberek (szinte csak ilyen emberek vesznek körül, hehe). Ebben a felállásban a gyerekeink folyamatosan tanulják, hogy sokféle hozzáállás, hitrendszer és világnézet létezik, és az emberek különböző értékrendek szerint élik az életüket. De nem gondolom, hogy kizárólag annyi a dolgunk, hogy bemutassuk a verziókat. Nem minden út vezet Istenhez, ezért nem tehetek úgy, mintha mindegyik verzió egy potenciális lehetőséget rejtene, ami a boldogulást illeti. Ha így gondolnám, akkor félretenném, amit az Ige állít, mégpedig, hogy csak egy helyes út van, ami Neki tetszik - ez pedig a keskeny út. Tehát orientálni fogom a gyerekeimet, mert ez így helyes. De ez nem azonos azzal, hogy rájuk kényszerítek valamit, amit nem akarnak. És szerintem így vagy úgy, de minden szülő orientálja az övéit.

      Azzal is egyetértek, hogy a gyerekeket nem kell mindentől megvédeni. Viszont az nem mindegy, hogy egy-egy csalódással, konfliktussal, bántással hogyan, milyen körülmények között találkozik egy gyerek. Otthontanulva valós élethelyzetekkel találkozik, de olyan módon, hogy közben megkapja a segítséget a feldolgozáshoz, és megkapja az útmutatást is a helyzet helyes kezeléséhez. Meg a felnőtt védelmét is megkapja, amikor az kell - és néha tényleg az is kell... Én nagyon nem vagyok híve a 'tegyük ki a gyereket a jégre és ha megedzi a hideg és megmarad, akkor életképes lesz' gondolatnak. A legtöbb gyerek fejlődésének egyáltalán nem kedvez a jégre kitétel.

      Egy gyereknek meg kell érni bizonyos helyzetek kezelésére, és ehhez időre és segítségre van szüksége. Úgy gondolom, hogy ez az érés nehezebben valósul meg akkor, ha magára hagyják, azért, hogy szerető felnőttek jelenlététől távol 'edződjön'.

      Törlés
  2. Nagyon elgondolkodtató az írásod, Eszti! És nagyon sok dologban abszolúte egyet is értek veled.
    Az iskoláról egyébként a legnevesebb gyermekpszichológusok is gyakran úgy nyilatkoznak, hogy nagyon is káros, az igazán pedagógiához értők szerint pedig kevés rosszabb dolog van, mint a magyar iskolarendszer.
    Én nem feltétlenül azért szeretném otthonoktatni a gyermekeimet, mert a közösség negatív hatásaitól félek - ezek léteznek, de egy szerető, megtartó családi légkör tudja ezt kompenzálni - hanem azért, mert ismerem a gyerekeimet, ismerem a képességeiket, a tudásvágyukat, a tanulási "módszerüket", vagyis azt, ahogyan az új dolgokat elsajátítják - és egyáltalán nem látom, hogy az egyébként nem csak szerintem brilliáns képességű gyerekeim ki tudnának bontakozni egy átlagos iskolában. Oviba is azért kerültek, mert olyan intézménybe járnak - és itt is abszolút rugalmasan, hozzánk idomul az óvoda! - ahol biztosítva látom, hogy azt kapják napi 2-3-4 órában, amit szeretném, ha kapnának. Ha nem lenne ilyen ovi a környéken, akkor az enyémek sem járnának oviba sem.
    Ami a hátrányos helyzetű gyerekeket illeti: nos, egy rétegükkel napi kapcsolatban vagyunk. Ezek a gyerekek szerető családból jönnek, igazi "fészekből", ahogy előttem említve volt, ők másként hátrányos helyzetűek: sérültek. Fizikailag, mentálisan, vagy akár halmozottan sérültek. Az ovi, ahová járunk, integrálva neveli ezeket a gyerekeket és az enyémek már egyáltalán nem ütődnek meg attól, ha olyan embert látnak, aki valamely sérüléssel, fogyatékkal él. Pontosan tudják a helyükön kezelni a dolgokat - ezt nagyon fontosnak tartom. Elfogadják gond nélkül a down-szindrómást, az autistát, a látássérültet, a mozgássérültet, bárkit és sem a játékukból nem rekesztik ki, sem furán nem néznek rá. Sőt, jobban tudják kezelni a helyzetet, mint a legtöbb felnőtt. Nem valamiféle álrészvéttel vagy suta segíteni akarással. Pontosan, érzésből, vagy tán már tapasztalatból tudják, mikor kell odaadni azt a játékot, amit nem ér el a mozgássérült társuk, mikor kell hagyni, hogy próbálkozzon odajutni érte - nem segítenek fölöslegesen, gátlóan, de segítenek magától értetődően, ha szükséges. Ennek nagyon örülök!

    VálaszTörlés
  3. A másik oldalt is ismerem. Azt a fajta hátrányos helyzetet, ami itt nálunk a város határában is van. A cigánytelepről beszélek, az ottani gyerekekről, akik azt se tudják, mi fán terem a kézmosás, fogkefét még tán életükben nem láttak és fogalmuk sincs, hogyan kellene emberek között viselkedni, gyakran a beszédük is szinte érthetetlenül hibás.... Az új nevelési törvény értelmében ezek a gyerekek kötelezően bekerülnek hároméves koruktól az intézményekbe, mondván, ott majd tanulnak, fejlődnek. Nos, ez már most tutira megbukik! Aki alkotta a törvényt, nagyon nem e világban él... Ezeken a hátrányos helyzetű gyerekeken nem segít, ha benyomják őket a többiek közé - kirekesztéssel fognak találkozni és gyűlölet fog emiatt születni, nem szeretet és elfogadás!!! Én magam se lennék boldog - Isten bocsásson meg érte - ha egy tetves, mosdatlan, káromkodó, problémás kisgyerek ülne az enyém mellett a padban.... Ha meg régi módszer szerint ezeket a gyerekeket hátraültetjük a padban, az megint egyfajta kirekesztés, ami semmi jót nem fog szülni.
    Igen, ezen hátrányos helyzetű gyerekeknek kell az intézményi háttér, de másként kellene! Külön kell őket venni a többi gyerektől, arra kell őket megtanítani első körben, amit a többiek már tudnak és integrálni csak akkor szabad, ha már megértek erre.
    Egyébként azt gondolom, ezeken a helyzeteken remekül segíthetnének az egyházak. Sőt, talán azok segíthetnének igazán. Nevelni,terelgetni ezeket a gyerekeket, hogy később hasznos tagjaivá válhassanak a közösségnek. Sok gyereket ki is kellene emelni a családból, annyira borzasztó körülmények között vannak - nem azért, mert nincs a házban vezetékes víz vagy angolvécé, ezek nélkül ugyanis még lehet tisztességgel élni. Hanem azért, mert húszan élnek egy szobában, a gyerekek körül mocsok, durvaság, bűnözés.... Egy elhivatott, szerető személy, mondjuk egy egyházhoz köthető személy többet tehetne értük, mint bármely pedagógus.
    Egyrészről igaz, hogy a pedagógusok több mint fele csak jobb híján lett az, nem elhivatottságból, másrészről viszont miért kellene a jó képességű, tisztességes családból származó gyerekeknek a hátrányos helyzetűek miatt maguknak is hátrányossá válniuk? Harmincas osztálylétszámokban nem fog sikerülni, hogy aki haladna, az haladjon, s a többi is azt kapja, amire szüksége van...
    Ami még az eszembe jutott: a magyar nép nagyon agymosott nép. Arra szocializáltak minket hosszú évtizedek óta, hogy önként igába hajtsuk a fejünket és elfogadjuk mások játékszabályait, anélkül, hogy bármit is megkérdőjeleznénk. És igen, nagyon kevés már az a család, az az anya, aki felvállalja, hogy a mindenható karriert feláldozza a család oltárán - és már eszébe sem jut, hogy a legszebb és legszentebb karriert épp családanyaként futná be, ráadásul az egyéb területek sem lesznek örökké elzárva előle - nekem is egész jól sikerül három gyerkőc mellett valamelyest visszatérni a sportba is, az oktatásba is - ha nekem megy, másnak is sikerülne, nem vagyok különleges eset.
    Na megint jó bő lére sikerült eresztenem a mondanivalómat! :-)
    Ölellek! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És köszönöm is neked ezt a bő lét!:) Én is ölellek!

      Törlés
  4. Kedves Eszti!

    Régóta olvasom a blogodat, és azért írok mert mindig nagyon megérint amit írsz.
    Vonz az otthonoktatás, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megadhassam a gyerekeimnek, mert egyedül nevelem őket.
    Virágnál volt tegnap egy mondat az otthonoktatásról, hogy hálás azért mert ez megadatott neki.
    Szerintem vannak tényleg olyan hívő szülők, akiknek lehetőségük lenne otthon oktatni, és mégsem teszik, másrészt többen nem tudják ezt megvalósítani pont az életállapotuk miatt.
    Persze ez nem mentesít a felelősségtől,mégis rá lehet hagyatkozni Istenre ebben a helyzetben is, és kérni gondviselését.
    Egyetértek a keskeny úton haladással, mégis azt érzem, hogy Isten sokkal nyitottabb, és tágasabb mint az ember.
    Eszter

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eszter, nehéz helyzetekről írtál. Én mégis úgy érzem, hogy itt a fő kérdés nem az, hogy az én életállapotom alkalmas-e arra, hogy otthonoktassam a gyerekeimet, hanem az, hogy Isten milyen döntést vár tőlem, hívő szülőtől. A hívő embereknek Isten a vezetője, és Ő gyakran vár az övéitől hitet feltételező cselekedetet: hogy a körülményeinkre nézés helyett Rá tekintve hozzunk meg bizonyos döntéseket. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.:)

      Hiszem, hogy az Úr minden hívő szülőnek meg tudja mutatni, hogy neki személy szerint mit kell tennie. Van olyan, hogy valaki egyedülálló vagy súlyos betegséggel küzdő szülőként is az otthonoktatást választja. Ez azonban kizárólag úgy megy, ha Isten elhív erre. Ha van bizonyosság vagy meggyőződés, hogy ezt kell tenni, akkor az Úr elkészíti a körülményeket és ad erőt, vezetést a következő lépéshez. És Ő ebben a helyzetben fogja tudni megdicsőíteni magát!

      Igaz, hogy Isten meg tudja őrizni a gyerekeinket akkor is, ha iskolába járnak, de ez nem egy ideális helyzet. Ha érzed, hogy bele kell vágnod az otthonoktatásba, az lehet, hogy azért van, mert az Úr azt akarja, hogy ezt tedd meg. Ha így van, akkor lépni kell Vele, mert Ő az ilyen nagy hitet mindig megáldja.

      Nagy áldás itthon lenni a gyerekekkel, de nem gondolom, hogy az otthonoktatás csak kevesek kiváltsága lehet. Akiket én ismerek, azok nem azért választották ezt az utat, mert minden adott volt az életükben, hogy ezt a döntést meghozzák. Hanem azért, mert megértették, hogy ezt kell tenniük.

      Köszönöm, hogy írtál.

      Törlés
  5. Eszti, köszönöm a választ, imádkozni fogok azért hogy megtudjam mi az Ő akarata ezzel kapcsolatban.
    Emberileg nézve jelenleg lehetetlennek tűnik, mert az én munkámból tartom el a gyerekeket.
    Eszter

    VálaszTörlés