Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2012. június 13., szerda

Istentiszteleten ülni gyerekekkel



A gyerekórák létjogosultságáról való gondolkozás közben merült fel az istentiszteleten kisgyerekkel való részvétel témája. Most erről fogok írni.

Nálunk úgy van, hogy minden gyerek velünk ül a teljes istentisztelet alatt. Nem viszünk be nekik se játékot, se nasit, se innivalót. Könyvet nézegetni meg rajzolni is csak az iskoláskort még el nem ért gyerekeinknek engedünk, a többieknek nyugodtan kell végigülniük az alkalmat, esetleg Bibliát olvashatnak.

Lehet, hogy szigorúnak tűnik ez a rend, de nálunk nagyon bejön. A gyerekek viszonylag hamar hozzászoktak, hogy így van, és nagyon normálisan viselkednek az alkalmakon. Mivel minimális fegyelmezési probléma van, így én is teljesen jelen tudok lenni fejben is: nem kell pisszegni, meg csitítgatni, meg morgolódni, meg kivinni a gyerekeket. Ez nekem nagy áldás és örömmel tölt el, hogy nem szenvedés az istentiszteleteken való részvétel több kisgyerekkel sem.

De ez persze nem mindig volt így...

A mostani áldásos állapot nem egy nap alatt alakult ki és sok vergődés előzte meg. Az első három gyerekkel egy egész arzenált cipeltem magunkkal a gyülekezetbe kisautókkal, könyvekkel, színes ceruzákkal, nasival, innivalóval. Persze ennek ellenére (pontosabban éppen ezért!) folyton gond volt: mert a kisautó leesett, összekaptak a színesen, a nasi után megszomjaztak, ivás után meg pisilni kellett. Gyakorlatilag folytonos fegyelmezési, meg más módon a figyelmemet igénylő helyzeteket hozott elő maga az arzenál. Én meg alig tudtam figyelni, pedig a gyerekek nem voltak kezelhetetlenek. Viszont egy kis ejnye ide, egy kis segítség oda, és már le is maradtam a fele alkalomról...

Ez nagyon zavart, de akkor még nem tudtam, hogy valójában én okozom a problémát saját magamnak, azzal, hogy nem szoktatom hozzá a gyerekeimet egy másfajta rendhez. Gyakran megesett, hogy az istentisztelet végén keserűen kérdeztem magamtól: mi értelme volt egyáltalán szépen felöltözni, bajlódni a szokásos vasárnap reggeli hercehurcával, amikor semmilyen lelki eledelt nem kaptam, mert nem tudtam odafigyelni, az egész alkalom alatt a gyerekekkel kellett foglalkozni. Nem igazán boldogított az a gondolat, hogy a dolgok még hosszú évekig így fognak maradni, és majd csak akkor leszek képes teljes emberként részt venni, ha a gyerekeim mind megnőnek. A helyzet ráadásul minden további gyerekünk születésével egyre romló tendenciát mutatott: volt egy olyan időszakunk, amikor az istentisztelet kezdetekor már be sem mentünk a nagyterembe, hanem a gyerekteremben indítottunk, és ott maradtunk a teljes alkalom alatt. Így legalább nem kellett az egész családdal együtt kihurcolkodni az alkalom közepén...

Mikor negyedik gyerekünk, Zeki megszületett, akkor kezdtünk el szépen lassan egyre kevesebb holmit vinni magunkkal istentiszteleti gyereklekötés címén. Kezdtem belátni, hogy a sok holmi sok problémát okoz. Akkoriban F. gyakran tartott istentiszteleti alkalmat, mert a pásztor egy egész körzetben volt igehirdető és szükség volt erre. Ez azonban azzal járt, hogy fel kellett készülnöm, hogy a három 'nagyobb' gyerekünk, meg a kendőben csücsülő babó is mind rám hárul a teljes alkalom idejére. Ráadásul a férjem állt a szószéken, tehát már ezért sem volt mindegy, hogy hogyan viselkedik és mennyire zavarja az alkalmat a saját családja.

(Fejtörést okozott például az egyik gyerek miatt kimenni pisilés vagy fegyelmezés miatt, mert akkor a másik három bent felügyelet nélkül maradt. Ebben az időszakban a 'nagyobb' gyerekeink is még csak óvodáskorúak vagy annál kisebbek voltak. De valahogyan akkor is el kellett érjem, hogy mind rendesen viselkedjen, és hogy ne kelljen állandóan kijárkálni semmilyen címszó alatt sem.)

Ekkoriban kezdtem el ráállni arra, hogy egy élhető menetet alakítsak ki a gyerekekkel az istentisztelet alatt - olyat, amelyben az igehirdetés üzenetét is meg tudom érteni, de mégsem kínszenvedés a jelenlét. Sokat segített egy testvérnővel való beszélgetésem, aki ezen a téren egy magasabb mércét mutatott (és élt) annál, amit én akkor magamtól meg mertem volna kockáztatni. Ezzel arra bátorított, hogy elhiggyem: ami után vágyakozom, az helyes dolog és meg is valósítható; és igazából egyedül rajtam múlik, hogy meddig megyek el ebben.

Ez a gondolat az elején nem tetszett: úgy éreztem, én nem leszek képes a testvérnő által bemutatott (és általam vágyott) mérce szerint átalakítani a dolgokat, emiatt nem vagyok elég jó anya. Idővel beláttam, hogy valóban egyedül rajtam áll, milyen viselkedést várok el a gyerekeimtől az istentiszteletek idején. Tudatosult bennem, hogy ha nem teszem meg, amit meg kell, akkor úgy fog maradni minden, ahogyan van: továbbra sem fogok tudni profitálni az alkalmakból és ezért senkit sem hibáztathatok majd, csak magamat.

A hozzáállásom észrevétlen átformálódása után pár hónap alatt szépen otthon hagytuk a korábban még nélkülözhetetlennek gondolt istentiszteleti gyerekkellékek nagyobb részét. Az eszköztár ritkulása mellett a fegyelmezésre is jobban odafigyeltem: nagyon mély gondolat lett bennem, és ma is tartom, hogy a gyerekek vasárnapi viselkedése szigorúan a mi hét közbeni nevelésünknek a következménye. Ha hétfőtől szombatig nem tudjuk őket rávenni, hogy fogadjanak szót, akkor az egy olyan probléma, ami nagy valószínűséggel vasárnap fog eszkalálódni, amikor pedig sok szempár szegeződik ránk a gyerekünk egy-egy nyugtalan megnyilvánulása esetén. Ha a gyerekünk otthon sem tud nyugodtan és rendesen viselkedni, az azért van, mert nem szoktattuk erre. Így nem is várhatjuk el tőle, hogy a gyülekezetben megtegye, amit otthon sem tesz meg. Tehát, ha élhető vasárnapokat szeretnénk, akkor egész héten ennek megfelelően kell nevelni a gyerekeinket.

Sok szülő ott rontja el, hogy alulbecsüli gyermekei képességeit és a szoktatás jelentőségét. Azt gondolja, hogy a gyerekeknek muszáj enni, inni és játszani az istentiszteleti alkalom alatt, máskülönben nem bírnak nyugodtan végigülni. Pedig egyáltalán nem muszáj ezt tenni, mert nem igaz, hogy csak így bírják ki.

Egy átlagos gyerek otthon képes órákat ellenni evés-ivás nélkül, és ha valami nagyon érdekli, akkor arra osztatlan figyelmet tud fordítani, akár hosszabb időn keresztül is. A gyerekeknek tehát kétségkívül megvan az a képességük, hogy végigüljenek akár hosszabb gyülekezeti alkalmakat is - csak sajnos ezt mi, szülők nem hisszük el. Mivel nem hisszük el, ezért nem is várjuk ezt el tőlük. Nem neveljük és nem szoktatjuk rá őket, hogy adott időben nyugton üljenek anélkül, hogy szórakoztatnánk őket. Pedig ennek a képességnek nem csak vasárnap vehetnénk hasznát, hanem a hétköznapokban is.

A gyerekeket majdnem mindenhez hozzá lehet szoktatni, csak gyakorlás kérdése az egész. Otthon, hét közben bőven van idő gyakorolni a gyülekezetben kívánatos viselkedést. Az istentiszteleten már élesben megy a dolog - ott inkább már csak a tűzoltás van, ha gond adódik.

A mi történetünkhöz visszakanyarodva, amikor két éve nyáron kimentünk Angliába, akkor a korábbiakhoz képest már nagyon minimáldizájnon volt az istentiszteletre cipelt arzenál, de azért jócskán akadt még gyerekkellék: leginkább könyvek és színezéshez meg rajzoláshoz használható cuccok.

Viszont, kint még a kevesebb dolgot sem szerettem elővenni a gyerekeknek, s az ott töltött egy évünk vége felé már nem is nagyon vettem elő. Mert abban a gyülekezetben az alkalmakról hangfelvétel készült, ráadásul az igehirdetés teljes ideje alatt kint voltak a gyerek a vasárnapi iskolában. Emiatt a két ok miatt a gyülekezetbe járó felnőtteknek nagyon alacsony volt a gyerekzaj-toleranciaküszöbük: a szinte teljes zajmentességhez voltak hozzászokva. Mivel talán mi voltunk az egyetlenek, akik nem vittük ki a gyerekeinket a bibliakörre, nagyon csöndben kellett lennünk, ha nem akartuk, hogy ránk szóljanak. Ez kábé azt jelentette, hogy nagyon csendes könyvnézegetés, csendes rajzolgatás, de leginkább csak csöndben ülés.

(Megtehettük volna, hogy mi is kivisszük a gyerekeket a vasárnapi iskolai foglalkozásokra, eléggé nyomtak is minket ebbe az irányba. De mi nem akartuk őket kint tudni, mert nem láttuk helyesnek ezt. Így végül is nem csak amiatt voltunk motiváltak a gyerekek viselkedését csiszolgatni, hogy ha már bent ülünk, legalább ne okozzunk botránkozást, hanem amiatt is, hogy ne legyen alapja annak a gondolatnak, hogy kezelhetetlenség miatt mégiscsak kint lenne a helyünk a vasárnapi iskolában.)

Érdekes módon a gyerekek Angliában nagyon megszerették a gyülekezetbe járást. Előtte sem volt ezzel komolyabb bajuk, de akkor és ott ez konkrét buzgóságba csapott át.

Nagyon fontos tapasztalat volt ez nekem, főként azért, mert az istentisztelet angolul folyt (amiből akkor ők leginkább semmit sem értettek), mégis meg tudtak tanulni játszadozás, motozás, evés-ivás nélkül nyugodtan ülni, úgy, hogy ez nem váltott ki bennük utálatot. Ebben a gyülekezetben lettünk a többséghez képest szigorú rendet megkövetelők és mégsem negatívan csapódott le a gyerekekben, hanem pozitívan.

Megint be kellett látnom, hogy a gyerekek gyakran többre képesek, mint gondoljuk...:)

 

10 megjegyzés:

  1. Kedves Eszti!

    Mi egy budapesti református gyülekezetbe járunk, ahol O éves kortól gyerekmegőrzés vagy gyermek istentisztelet van. Én a 0-3 éves korosztály gyerekmegőrzőjében szolgálok és szolgáltam ma is, több gyerek is sírt a szülei után és a szívemben annyira mélyen éreztem, hogy nincs ez jó így. Biztos, hogy Isten azt akarja, hogy a gyerekek sírjanak a szüleik után, amíg azok igei táplálékhoz jutnak? Ilyen gondolatok kavarogtak ma bennem és most megtaláltam az erről írt sorozatodat. Köszönöm... az Úrnak és neked, Eszti.
    Ti próbáltatok erről beszélni a gyülekezetetek vezetőivel? Ha igen, milyen volt a fogadtatás?

    Szeretettel és köszönettel,
    Márti

    VálaszTörlés
  2. köszi, nagyon hasznos volt. en is hajlamos vagyok kevesebbet elvárni tőlük...5 gyerek:6, 4, 2,5, 2, 3 hónapos nagyon nagy galibát tud csinálni. ha csak 2nek kopog a cipője a padlón... de ha 2 összevész rajtam, míg én szoptatok, az már gáz. köszi a bátorítást, hogy lehet és kell és jó! az Úr áldjon.

    VálaszTörlés
  3. Márti köszönöm a soraidat, jól esett olvasni. És Istené minden dicsőség, ha áldást kaptál az írásokból.

    A kérdésedre a válaszom, hogy nem. Nem próbáltunk a vezetőséggel beszélni és így a fogadtatást sem tudjuk, hogy milyen lett volna. De ez egy nagyon jó kérdés egyébként, kicsit elevenembe is tapintott - jó értelemben.

    Én úgy látom, hogy ezek a dolgok nem mennek úgy, hogy az ember odamegy és megmondja nekik, hogy ez nem biblikus, holnaptól tessék változtatni. Évekkel ezelőtt simán odamentem volna és nyíltan megfogalmaztam volna, amit gondolok, de most úgy látom, hogy a komoly változások nem ilyen módon történnek.

    Az igazság képes rombolni is, mert ha nem a Szentlélek vezetése alapján indulok, akkor egy magányos partizánakció lesz csupán, amely másra nem lesz jó, csak indulatokat kavarni. Ezt nem akarom.

    NAGYON szeretném, ha a gyülekezetünkben minden Isten Igéjének útmutatása szerint zajlana! NAGYON szeretném, ha a gyülekezetben mindenki az Úr Jézus tanítványához méltóan rendezné be az életét: ha valóban mindent az Ő tetszéséhez igazítanánk az életünkben!

    Azonban sajnos nem ezt látom magam körül, és bár amit látok, az olykor komoly gyötrődést okoz, engem az Úr még nem indított 'partizánkodni'.

    Szóval, nagyon szeretném a változást - ezért is blogolok róla. És ha Isten azt akarja, hogy az Ő igazságával személyesen is konfrontáltassak másokat, akkor ezt azonnal meg is fogom tenni. Talán annak is eljön majd az ideje...

    Emellett persze azt is látom, hogy Isten milyen sokféle módon munkálkodik mások életében - lehet, hogy nem is én leszek, akinek bármit mondani kell. Egyelőre 'csak' jelen vagyunk a gyüliben, kapcsolatokat építünk/ápolunk és nyíltak vagyunk abban, hogy nem járatjuk vasárnapi iskolába a gyerekeinket. Isten munkálkodik az övéi életében, én pedig csendesen várom az időt, amikor a változások szele eljön.:)

    VálaszTörlés
  4. Ó, Abi, amit írtál, az majd szeptembertől vár rám: ekkorra várjuk az ötödikünket. Eddig azt tapasztaltam, hogy Isten minden hónappal és minden évvel könnyebbé teszi a dogunkat: mert a gyerekek nőnek, és neked sem lesz mindig ennyi totyogó a szoknyád körül.:)

    Köszönöm, amit írtál, örülök. És Istené a dicsőség. Ő áldjon meg és erősítsen meg a gyereknevelés harcaiban!

    VálaszTörlés
  5. na most nagyon egyetértünk! Puszi! Hogy vagy?

    VálaszTörlés
  6. Örülök, Eszter.:)

    Köszi a kérdésedet, jól vagyok. A nyár szép évszak, sok a finom gyümölcs, jó az idő, meg a babánk is rendszeresen jelezgeti, hogy ő is itt van és lassacskán készülődik kifelé.:)

    Te jól vagy?

    VálaszTörlés
  7. kedves Eszter! érdeklődve olvastam a blogot, de meglehetősen elképedve!
    a nevelés és szoktatás, elvárás! erejéről írsz amik valóban hatékony és komoly erők! az eredményeid valóban figyelemreméltók, legalábbis ami az eredményüket illeti. Viszont úgy tűnik h másképp látjuk a dolgokat, ugyanis én azt látom h a gyermekeid miattad teszik meg azokat a dolgokat amiket elvársz tőlük - és persze a saját siker érzésük végett, h meg tudtak felelni neked - amely ered az irántad érzett szeretetükből és tiszteletből. Ez szomorú mert ezáltal nem kerülnek közelebb az Úrhoz egy jottányit sem, legalábbis ami az értelmüket illeti, ami pedig a többit illeti az nem tűlünk függ. Sajnálom h megfosztod őket olyan páratlan élményektől amiket az őszintülön való bibliamagyarázat, számukra kedvesebb dallamú énekek éneklése, kis táraikkal való játék és barátkozás jelent. Az Úr nyilván nem fog elfordulni tőlük, de ők talán kisebb valószínűsggel találkoznak az élő igaz Istennel, csupán erős hagyományokkal. Remélem megadod nekik a vasárnapi iskola lehetőségét.

    minden jót Isten áldjon

    FB

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az, hogy nem értek egyet a vasárnapi iskolával még nem jelenti, hogy a gyerekeim meg vannak fosztva azoktól a jófajta dolgoktól, amiket említesz. Nem csak a vasárnapi iskolában lehet az ő szintjükön való bibliamagyarázatot hallgatni, kedves dallamú énekeket énekelni, társaikkal játszani, barátkozni. Ezeket otthon is ugyanúgy meg lehet kapni: anyukájuk tud nekik énekelni, a gyerekeink kérdéseire, amelyeket Isten dolgairól és a Bibliáról föltesznek természetesen az ő szintjükön kapják meg a választ. Szoktunk családi áhítatot is tartani. Gyermekes családokkal is szoktunk találkozni, a gyerekeink eljátszanak velük és gyakorolhatják a másokhoz való értelmes kapcsolódás művészetét (ez a barátság egyik alapja).

      Nem látom, miért kellene vasárnapi iskolába engedni a gyerekeinket, amikor a fent felsoroltak más formában is gyakorolhatóak. Ráadásul egyáltalán nem gondolom, hogy a vasárnapi iskola lenne a kulcs ahhoz, hogy ők az élő Istennel találkozzanak. Ez a gondolat ugyanis egyáltalán nem biblikus. Az Ige szerint maga Isten az, Aki kijelenti magát az embereknek és azt is olvassuk Ő az övéi életében jelen van. Miért gondolod, hogy egy gyermek nagyobb eséllyel találkozik Istennel egy javarészt nem újjászületett gyerekekből álló csoportban, mint az otthonában, ahol a szülők újjászületett keresztények, akik az otthonuk légkörébe az Úr jelenlétét kívánják és kérik napról napra?

      Törlés
  8. Elgondolkodtató amit írtok.Köszönöm!

    VálaszTörlés