Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2012. május 29., kedd

További gondolatok a gyermek bibliaórákról



Vajon minden, amit közösségeinkben teszünk teljes összhangban van Isten Igéjével? Krisztus a FEJ, Aki gyülekezeteinkben és otthonainkban mindent meghatároz, vagy úgy gondoljuk, hogy demokratikus alapon felülírhatjuk a Bibliát, mert úgy érezzük, hogy a régi utakat 'megújítva' a mai kor igényeihez jobban idomulhatunk? Ilyesmiken gondolkoztam az előző posztban, és most további gondolatok következnek.


Általánosan elfogadott feltevés, hogy ami a gyülekezetben van és ami programként, szolgálatként felmerül, az csakis Isten tetszésével eleve találkozó dolog lehet. Tehát, nem kell a a szellemi létjogosultságát vizsgálni, hanem azt kell megkérdezni Istentől, hogy ezt kell-e tennem vagy sem.

Pedig az első szűrő mindig a létjogosultság: ha ezen nem megy át az a szolgálat vagy program vagy csoport, akkor nyilván Isten nem akar engem abban látni. Sőt, igazából a gyülekezetben sem lenne ott a helye.

Szükséges, hogy először ne más források alapján, hanem Bibliával a kezünkben jussunk bölcsességre. És csak ezután (ha még szükséges) kérjük Isten konkrét vezetését egy adott helyzetre. Ehelyett oly gyakran az Igét, mint egy kristálygömböt használjuk 'Isten hangjának meghallására', amely majd pontosan megmondja, hogy éppen most mit kell tennünk. Ilyenkor rendszerint az ószövetségi próféciákat és ígéreteket részesítjük előnyben és azokból várjuk, hogy 'szóljon hozzánk' Isten. De milyen gyakran figyelmen kívül hagyjuk azt az igét, amely figyelmeztet: mindent megvizsgáljatok! Vizsgáljuk most meg a gyermek bibliaórákat.


Amikor a család nem funkcionál megfelelően...

A szülők feladata a gyermekek nevelése - ezt mindenki tudja. De ugyanez igaz az ő szellemi nevelésükre/tanításukra is: sajnos ezt viszont nem mindig vesszük figyelembe. Persze, tudjuk, hogy a keresztény család nagyon fontos a biztos szellemi háttér szempontjából, és az imádkozó szülők szerepét senki sem vonná kétségbe. De arról már erősen megoszlanak a vélemények, hogy az imádságon (és a reménykedésen) kívül még mi a gyakorlati teendőnk velük szellemileg.

Úgy hiszem, a keresztény család nem funkcionál megfelelően, amikor a hívő szülők nem akarnak mélyen belebonyolódni a gyermekeik szellemi nevelésébe. Ugyanez igaz akkor is, ha van bennük szándék, hogy belebonyolódjanak, de telezsúfolt napjaik miatt gyakorlatilag önmagukat akadályozzák meg abban, hogy ezt komolyabban megtegyék.

Ilyenkor próbálunk az imádsággal kompenzálni, de ez nem igazán szokott működni. A végeredmény szempontjából ugyanis mindegy, hogy mi az ok; hogy időhiány vagy érdektelenség miatt nem tesszük meg, amit meg kellene tennünk: a munka nincsen elvégezve úgy, ahogyan kellene és ez mindenképpen befolyásolni fogja a gyerekeink életét.

Mert bizonyságot állított Jákóbban,
és törvényt rendelt Izráelben,
amelyek felől
megparancsolta atyáinknak,
hogy megtanítsák azokra fiaikat;

hogy megtudja a jövő nemzedék,
a fiak, akik születnek;
és felkeljenek
és hirdessék fiaiknak;
hogy Istenbe vessék
reménységüket
és el ne felejtkezzenek
Isten dolgairól,
hanem az ő parancsolatait
megtartsák.

Hogy ne legyenek olyanok,
mint apáik:
szilaj és makacs nemzedék,
olyan nemzedék,
amelynek szíve nem volt szilárd,
és lelke sem volt hű
Isten iránt.
(Zsoltárok 78:5-8)

Nem csupán az izráeliták feladata "hirdetni a fiaknak, hogy Istenbe vessék reménységüket": a keresztény szülőknek is ez az egyik fontos missziójuk. Lehet sok dolgot tenni az Úrért, de ha a saját családjainkba nem invesztálunk kellő mennyiségű időt a szellemi tanításra, akkor ki fog? A szellemi tanítást azonban nem lehet a gyerekünkkel való szoros kapcsolat nélkül hatékonyan átadni...

Gondoljunk bele, milyen radikális változást eredményezne a gyülekezeteinkben, ha nem a világot akarnánk megváltoztatni, hanem minden erőnkkel a saját családunk üdvösségén munkálkodnánk! Milyen hatalmas változásoknak lehetnénk szemtanúi, ha mi, hívő szülők igazán hatékonyak, gyümölcstermőek lennénk a saját családjainkban! Természetesen nem arról van szó, hogy ne kellene mindenki más felé is hirdetni az evangéliumot. Az viszont kétségbeejtő, hogy a misszióba való bekapcsolódásról egy átlagos hívőnek nem a saját családja állapota jut eszébe elsőként, hanem az ismerősei hívogatása a gyülekezeti evangélizációs programsorozatra.

A közbenjárással kapcsolatban azt gondolom, hogy a gyerekeinkért mondott imádságainkat Isten meghallgathatja, és kegyelmével befedezheti a szellemi nevelésükkel/tanításukkal kapcsolatos mulasztásainkat - de ez nem egy olyan dolog, amire apellálnunk kellene. Amit nekünk kell elvégezni, annak elvégzéséhez megkapjuk az Úrtól a szükséges erőt és bölcsességet. De, ha ma nem élünk ezzel a kegyelemmel, akkor ma hazardírozunk, aminek a végkifejlete mindenképpen kétesélyes.


A gyermekóra nem biblikus!

Miért nem zavarja különösebben a hívő szülőket, hogy nem, vagy nem kellő mértékben tanítják szellemi igazságokra a gyerekeiket? Mert nagyon bíznak az imádság erejében és mert úgy érzik, hogy sikeresen rábízták másokra azt, amit ők bizonyos okok miatt nem tudtak vagy nem akartak elvégezni. Erről is szólnak a gyerekalkalmak.

Az Ige azonban mélyen hallgat az ilyenfajta szerveződésekről. Nemcsak hallgat erről, hanem más modellt vázol fel. Nézzük meg, mit is mond.

1. Az igei modell szerint kívánatos, hogy az istenfélő szülő vállaljon felelősséget a saját gyermeke szellemi neveléséért/tanításáért. Azt látjuk, hogy ennek megvalósulása érdekében a gyerekeket a szüleik tanítják életbölcsességre és Isten igazságaira, nem hárítják más felnőttekre ezt a feladatot.

- Ábrahámot Isten azért méltatja, mert tudta róla, hogy istenfélelemben fogja nevelni az utódait. (1Mózes 18:17-19)
- Az izráelitáknak konkrét útmutatásokat ad az Úr, hogy a saját gyermekeiket miként tanítsák meg az Ő útjaira. (5Mózes 6:4-9)
- A szülők szellemi tanításának fontosságára Salamon is felhívja a figyelmet. (Példabeszédek 1:7-9)
- Bár nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de feltételezhetően Timótheus nagymamájának szellemi nevelése volt az, ami komoly hatást gyakorolt Timótheus édesanyjának életére, amely később Timótheushoz is közel hozta az üdvösséget. (2Timótheus 1:3-5, Ap.Csel 16:1)

2. Az igei modellben nincsenek korosztályos csoportok: a gyülekezetben mindenki együtt hallgatja Isten Igéjét. Nem teszik gyerekcsoportba a gyerekeket, de még a csecsemőket sem zárják ki a felnőtt közösségből. Nem érzik kifejezett szükségét, hogy a felnőttekétől eltérő nyelvezetet használva a kisebbek életkori igényeihez igazítsák a tanításokat. Egyszerűen csak engedik, hogy a gyerekek is jelen legyenek a hívők közösségében, otthon pedig célirányosan tanítják az övéiket az istenfélelemre.

- Amikor az izráeliták összegyülekeztek az Úr színe elé, akkor a gyermekeikkel együtt voltak jelen: mindenki végighallgatta a törvény felolvasását és mindazt, amit a papokon és prófétákon keresztül üzent az Úr. (5Mózes 29:10-13)
- Bár nem gyülekezetről van szó, de mégis érdekes, hogy amikor Jónás hirdette Ninivében az Úr üzenetét, akkor az egész város egy emberként bánta meg a bűneit: a kicsik a nagyokkal együtt. Ugyanarra az igazságra reagáltak bűnbánattal, mivel ugyanazt az üzenetet hallották. A kicsik is képesek voltak a 'felnőtt üzenetre' reagálni, mivel lehetőséget kaptak, hogy hallgathassák azt. (Jónás 3:5)
- Bár nem olvasunk gyerekekkel kapcsolatos gyülekezeti útmutatást az újszövetségben, mégis feltételezhetjük, hogy az ószövetségihez hasonlóan az újszövetségi gyülekezet is kezdetektől korcsoport-integrált volt. Ennek a feltételezésnek két dolog miatt van alapja.

Az első, hogy akkoriban még a szülők és a gyerekek elválaszthatatlanok voltak egymástól. Nem léteztek gyerekvigyázó szolgálatok és intézmények, amelyek a szülőket helyettesíthették volna (csak a közeli rokonságra számíthattak). De nem is volt erre akkora igény, mint ma, hiszen akkoriban természetes volt, hogy a gyerekek a nemük szerinti feladatokat és hivatást a családban tanulják meg a saját szüleiktől. Ezért egész nap együtt voltak: a szülő tevékenysége egyben tanítás is volt, és bevonta a gyerekét is a saját tevékenységébe. Talán a gyülekezeti élettől sem tartották távol őket...

A második, hogy nincsen semmilyen igei útmutatás a gyerekekkel való szervezett gyülekezeti foglalkozásokra vonatkozóan. Ha Isten tervében benne lenne a vasárnapi iskola vagy a gyerekóra, mint az összejövetel része, akkor szükséges lett volna útmutatásokkal ellátni a hívőket arra vonatkozóan, hogy hogyan kell egy ilyen órának Istennek tetsző módon kinéznie. Pál vagy valamelyik apostol bizonyára kitért volna erre. Ennek hiányában viszont feltételezhetjük, hogy a hívő szülők a gyülekezeti alkalmakra is magukkal vitték a gyerekeiket, de nem szerveztek nekik semmiféle korcsoportos programot. Vagy pedig az történt, hogy nem vitték őket el, viszont az otthonaikban együtt töltött sok időt felhasználták arra, hogy az általuk fontosnak tartott szellemi nevelést biztosítsák a gyerekeiknek.

3. Az igei modellben az evangélium hirdetése nem gyülekezeti szervezésben valósult meg. Bár az egyház kezdeti időszakában (Jézus mennybemenetele után, a pogányok 'tömeges' megtérése előtt) az apostolok a templomban és házanként hirdették, hogy Jézus a Krisztus, ez nem feltétlenül minősíthető gyülekezeti evangélizációs törekvésnek: nyilván elsősorban az ott lévő hívőknek hirdették az igét, hiszen azért gyűltek össze, hogy közösségben lehessenek egymással.

Ugyanakkor az apostolok sok helyen nyíltan is hirdették az igét. Ők azonban nem egy gyülekezeti szolgálócsoporttal vonultak ki, hanem egymagukban vagy pár másik apostollal együtt. És nyíltan hirdették az evangéliumot: nem csináltak semmiféle figyelemkeltő programot; nem szerveztek érdekes eseményeket, amelyek másokat odavonzhatnak; nem is hívogattak embertömegeket a prédikációikra. 

Csak Isten Igéjével mentek és a megmentő mondandójukkal Jézus Krisztusról; és azokkal az emberekkel osztották meg, akik az útjukba akadtak.

Amikor jelek és csodák történtek az apostolok keze által, a nép egyre inkább kezdett félelemmel teljes csodálattal viszonyulni a keresztényekhez, ehhez a furcsa csoporthoz. A viselkedésükről és a cselekedeteikről már egyértelműen felismerték őket, ugyanakkor az előbb említett félelem távol is tartotta őket attól, hogy Krisztus melletti elköteleződés nélkül próbáljanak hozzájuk csatlakozni: vagyis, hogy megpróbáljanak elvegyülni a hívők között anélkül, hogy maguk is hívőkké lettek volna.

Egyáltalán nincsen arra igei példa, hogy valaki a gyülekezetbe hívogatta volna el nem-hívő családtagjait vagy ismerőseit, hogy azok ott halljanak az evangéliumról és megtérhessenek. Minden hívő a saját életterében beszélt az evangéliumról a körülötte élőknek, és ő vezette hitre a rokonait, ismerőseit, akik azután maguk is csatlakoztak a gyülekezethez.

- Nem-hívők csak ritkán tévedtek be a gyülekezetbe. Rendszerint nem mertek a hívők közé elegyedni, talán mert látták, hogy Istenük is és ők maguk is mennyire komolyan veszik a szentséget. (Ap.Csel.5:10-14)
- Amikor nem-hívők mégis betévedtek egy összejövetelre, az nem tudatos hívogatás, hanem egyszerű betévedés következménye volt. (1Korinthus 14:23-25)
- Aki nem-hívőként meg akarta ismerni az üdvösség útját, az rendszerint meghívott egy keresztényt az otthonába, ahol egész háza népének jelenlétében hallgathatta meg az üzenetet. (Ap.Csel. 10:17-22, 16:26-34)
- Nem a gyülekezetben tértek meg az emberek; a gyülekezethez olyanok csatlakoztak, akik már korábban hívőkké lettek. (Ap.Csel. 2:47, 5:14)


Elgondolkodtató...

Ha a gyerekóra evangélizációs céllal működik egy gyülekezetben, akkor ennek a fent említett igei modellnek mond ellent. Ha a gyerekóra célja nem az evangélizáció, hanem a szellemi tanítás, akkor sem megalapozott igeileg, mert a gyerekek szellemi tanítása a szülők, és nem a gyülekezet feladata.

Látható, hogy a mai gyülekezeti gyakorlatunk a korcsoportok szétválasztásával mennyire eltér a fent vázolt modelltől mind személetében, mind gyakorlatában. Mégis, mintha nem értenénk, hogy nálunk miért nem működnek "olyan áldottan" a dolgok, mint ahogyan az első gyülekezetekben működtek.

Lehetséges, hogy kimondva-kimondatlanul vágyunk egy új szellemi pünkösdre, amikor Isten erősen és látványosan használ bennünket, meg a gyülekezetünket más emberek életében. De talán azt nem vesszük észbe, hogy azok az emberek akik ezt egykor megtapasztalták, a Szentléleknek engedtek: szorosan Jézus útmutatása szerint cselekedtek. Nekünk is ezt kellene tennünk.

Arról, hogy mi a baj a gyermek-evangélizációval, itt olvashatsz (az a poszt ennek a mostaninak a folytatása).




8 megjegyzés:

  1. Látom, nagyon komolyan boncolgatod a témát. Már a múltkor is akartam írni ezzel kapcsolatban egy -két gondolatot.
    Nagyon egyet értek azzal, hogy a gyülekezetben az lenne a legjobb, ha a családok egymás mellett ülnének és együtt élnék meg a közösség áldásait. Nálunk ez elég jól működik. Tényleg még a pici babócát is magunkkal visszük a gyülibe és nincs baba-mama szoba meg ilyesmi. Viszont nálunk elég hosszúak a vasárnap délelőtti alkalmak, amit nem igazán bírnak ki a gyerekek, nem is lenne egészséges elvárni. ezért az imaóra alatt számukra külön foglalkozás van. Ez kb 45 percet jelent. utána szépen bemegyünk velük az istentiszteletre, ahol elmondják a gyülekezet előtt az aranymondást, majd leülnek a szüleik mellé. Szerintem ez egy nagyon jó gyakorlat. És szerintem szükséges, hogy a gyülekezetben is hallhassák az igét számukra érthető módon. Na igen, csodás lenne, ha minden igehirdetés úgy hangzana el, hogy a gyerekek is értsék. A kicsik csak pár gondolatot csípnek el, többet jelent most még nekik az együtt éneklés stb.
    Nem gondolom, hogy azért engedik a szüleik vasárni iskolába, mert úgy gondolnák, hogy ez a gyülekezet feladata. Általában mindenki otthon kapja meg az igei tanítást, de mondjuk ha betéved egy-két olyan gyerek, akiknek nem hívők a szülei, ez is nagyon jó. Azt sem gondolom, hogy ott evangélizálásra van szükség, de szinte minden alkalmon elhangzik az evangélium is.
    Nagyon elgondolkodtató az, amit az evangélizálásról irtál, mi is erre kezdünk ráébredni, hogy az a legjobb, ha mindenki a saját életterében beszél Istenről az embereknek (és sokszor ez a legnehezebb). Na inkább ezen a téren kellene változtatni a dolgokon...
    Na de visszatérve a gyerekekhez - nekem anno nagyon sokat jelentett a vasárnapi iskola. Kb. 14 éves korig voltak ezek a foglalkozások és én nagyon sok mindent tanultam ezeken az alkalmakon. Jó volt beszélgetni egyes dolgokról a hasonló korúakkal, meg úgy egyáltalán együtt énekelni, imádkozni. Nagyon jó volt!
    Nem tudom azt mondani, hogy nem Biblikus, inkább azt, hogy aki ezt a szolgálatot vállalja, annak nagyon komolyan kell keresni Isten vezetését ebben.

    VálaszTörlés
  2. git, nagyon logikus, amit írsz, és magamban én is így érvelnék - de már nem tudok. Mert az Ige elég egyértelmű ezzel a témával kapcsolatban. Szerintem ki lehet mondani, hogy a vasárnapi iskola nem igei, csak nagyon nehéz ezt megtenni, éppen amiatt, mert annyira szerves része már az alkalmainknak. És azért is, mert az egész gyülekezetnek és különösen nekünk, szülőknek igen kényelmes így. Nem mondom, hogy önmagában baj van azzal, ha kényelmesen és működőképesen akarjuk megszervezni az alkalmakat. De ha ez szembemegy az Igével, az már gond.

    Szerintem a régieknek egészen más volt a véleményük arról, hogy mit egészséges elvárni egy gyerektől, mint amit ma erről gondolunk. A gyerekek képesek nyugodtan ülni akár hosszú időn keresztül is, ráadásul az imaóra építő lehet a számukra, mert példát mutat (nemcsak a szűk család imaszokásait ismerik meg). Emiatt tehát nem lenne muszáj nekik egy külön programot szervezni.

    Amúgy szerintem nem baj, ha a gyerekek nem értenek meg minden egyes gondolatot az istentiszteletből: biztos vagyok abban, hogy annyit megértenek, amennyi nekik éppen akkor szükséges. Ha hagyjuk, hogy ebben tovább gyakorolják magukat, akkor nem sok idő múlva már nagyon mély dolgokat is képesek lesznek megérteni. Ehhez kell az is, hogy ne akarjuk -jobb szó nem jut eszembe- 'lebutítani' az üzenetet. Nem az a cél, hogy lemenjünk az ő szintjükre, hanem, hogy fölhozzuk őket oda, ahol mi vagyunk.

    Ezt úgy értem, hogy szerintem éppen az nem hasznos, hogy hozzászoktatjuk őket ahhoz, hogy komoly dolgokról játékosan, szórakoztató módon és gyereknyelven beszélünk. Ezzel olyan kényelemre neveljük őket, hogy felnőve is csak az fogja lekötni őket, amit készen tálalnak nekik, és ami kifejezetten az ő korosztályuknak szól. A fiatalokon ezt meg lehet figyelni: úgy hiszem, szívesebben járnak ifire, mint istentiszteletre, ami az igei tanítást illeti. Mivel az ifi éppen őket érdeklő témákról szól, olyan nyelvezettel tálalva, ami nekik fekszik, az istentiszteletről viszont nem lehet ugyanezt elmondani.

    Sokkal kívánatosabb lenne, ha kezdetektől hozzászoknának ahhoz, hogy a felnőtteknek szóló tanításból kell elcsípni azt, amit tudnak. Szerintem már egy kisiskolás gyerek is képes erre. És hosszútávon ebből a fajta elcsípési szokásból jobb dolgok sülhetnek ki, mint a másik verzióból. Én ezt látom.

    VálaszTörlés
  3. A vasárnapi iskola egyike azon dolgoknak, amelyeket szigorúan felül kell vizsgálnunk - de nem a tapasztalatainkra alapozva. Mert nem annyira az számít, hogy hogyan éreztük magunkat, és nem is az, hogy utólag mennyire értékeljük hasznosnak azt, amiben részt vettünk, hanem az, hogy mennyire igei az a dolog.

    Nekem is jó élményeim és szép emlékeim vannak pl. az ifi alkalmakról, de meg kell látni, hogy ennek a magyarázata az, hogy a szüleink helyett a kortársaink töltötték be az életünket, így nyilván ott tapasztaltuk meg azt a vidámságot, jó érzést és szellemi közösséget, amit otthon, a családban kellett volna megtapasztalnunk. És meg is tapasztalhattunk volna, ha otthon a családban lett volna ilyen rendszeres bensőséges szellemi alkalom. De rendszerint nincsen ilyen a családokban, mivel a legtöbben a hívő szülők közül is úgy vélekednek, hogy a korcsoportos közösség nélkülözhetetlen és szükséges dolog egy gyerek/fiatal életében...

    Az, hogy valamely gyülekezeti közegben jól éreztem magam, még nem hitelesíti magát az közeget.

    Kicsit olyan ez, mint az iskola: csak mert nekem nem okozott kifejezetten rossz élményt oda járni, még nem jelenti, hogy ez egy Isten tetszésével eleve találkozó rendszer lenne. Nem az érzéseim és a tapasztalataim a mérvadóak, hanem Isten Igéje.

    Óvatosan mondom, de hiszem, hogy így van: hiába keressük az Úr vezetését olyan dolgokban, amikben Ő már kinyilatkoztatta az akaratát a Bibliában. Hiába keresi valaki nagyon komolyan a vezetést a gyerekórai szolgálattal kapcsolatban, amikor Isten az Igében egy más modellt mutat meg, amely modell egyáltalán nem fér össze a gyerekórák modelljével.

    VálaszTörlés
  4. Akkor így mondom. ezekből az igékből, amiket felhoztál nem tudom levonni azt a tanulságot, hogy nincs helye a gyerekfoglalkozásoknak a gyülekezeteinkben. Azt annál inkább, hogy sok mindenben kellene változtatni az istentiszteleti rendet illetően... Nem hiszem, hogy lebutítva kapnák a gyerekek az üzenetet, sőt! És az sem igaz, hogy nem hallják így az igehirdetéseket, mert az összeset hallják. Nálunk két órásak az alkalmak, és az imaóra szerintem nem kicsi gyerekeknek való, mert van aki 10 percig is imádkozik és imádkoznak nálunk vagy 30-an, és az idősekét alig hallani. lehet, hogy nagyobb fegyelemre is meg lehetne tanítani a gyerekünket, de annak sem látom értelmét, hogy már kicsi korában útálja az egészet, mert az egész idő alatt fegyelmezem és egy csomó elvárásnak kell megfeleni...
    Nem tudom, én ezekkel kapcsolatosan azt mondom, hogy ha neked az Úr azt mutatta meg, hogy ezt ne tedd, hát ne tedd. Erre nincs szó szerinti útmutatás a Bibliában. nem tanultam a bibliai történelmet, csak olvastam róla, hogy a zsidóknál is már kicsi kortól külön foglalkoztak a rabbik a fiúkkal és a lányokkal (velük nem tudom kik). A férfiak udvarába az asszonyok be sem mehettek - és gondolom a kicsi gyerekek az asszonyok körül voltak. Szóval nekem ez így ahogy írod, kicsit ki van sarkitva.
    Persze abban igazad, van, hogy az, hogy jól érezzük magunkat valahol, nem hitelesíti a közeget, és biztos, hogy vannak indokolatlan dolgok a gyakorlatban (pl. a múltkor hallottam, hogy a tinikonfin szinte elő sem veszik a bibliát, mert az a lényeg, hogy a fiatalok jól érezzék magukat).
    Én még mindig inkább az istentiszteleti gyakorlaton látok sok helyen változtatni valót... és örülök, neki, hogy a gyülekezetbe ott vannak a gyerekek.

    Ti amúgy hogy oldottátok meg, hogy a fiúk örömmel menjenek az istentiszteletre? Hogy kezelitek az iskolás előtti időszakot?

    VálaszTörlés
  5. Én is pontosabban fogalmazok akkor: az Igéből az jön le, hogy a gyerekek nem voltak kiemelve a családból, hanem ugyanúgy kezelték őket, mint bárki mást. Ha mi másképpen teszünk, az már nem igei.

    A gyerekóráknak azért nincsen helye a gyülekezetben, mert egyáltalán nincsen igei alapja. És azért sincsen helye, mert amiért létrejöttek, az a cél sem igei. Ez azért problémás, mert egy olyan szerveződésről van szó, ami gyülekezetenként jelentős erőforrást és sok embert foglalkoztat: szolgálattevők idejét és energiáját emészti fel és a szülőket meg elkényelmesíti.

    Én nem gondolom, hogy ez a kérdés egyéni vezetés kérdése kellene, hogy legyen, hiszen itt a gyülekezeti életről van szó. Ha az Ige nem említi, hogy a gyerekeknek külön alkalmakat kell szervezni, sőt, ha mást mond a gyerekek szellemi tanításáról, akkor nem kellene ennyi embert, ennyi energiát és ennyi szervezést bonyolítani köré... azt az energiát lehetne másra használni. Ez nem kizárólag rólam szól...

    Szerintem attól nem utálják meg a gyerekek az alkalmat, ha sokáig tart. És attól sem, ha kezdetben vannak fegyelmezési helyzetek, ameddig meg nem szokják, hogy nyugodtan viselkedjenek az alkalmakon. Otthon is vannak fegyelmezési helyzetek, meg elvárások, mégsem utálják meg az otthont a gyerekek. Mindez attól függ, hogy hogyan érzünk mi ezzel kapcsolatban és hogy milyen légkörben zajlik mindez.

    A zsidókkal kapcsolatban én nem az istentiszteleti alkalmat emeltem ki, hanem az ószövetségi összegyülekezéseket - ott a kicsinyek együtt voltak a felnőttekkel, és végighallgatták a törvény felolvasását, ami biztos nem tízperc volt. Az ószövetség utáni zsidó istentiszteleti rendnél már volt férfiak szeparálása, de a gyerekek elválasztása az istentisztelet keretében tanítási céllal ott sem volt. A tizenkét éves fiúk a gyülekezet részének számítottak és ugyanazokat a vallási jogokat élvezték, mint egy felnőtt. A kisebbek, ha nem vehettek részt az alkalmakon, akkor meg az anyukájukkal voltak, ahogyan te is írod, és nem más felnőttekkel. Nem volt szándékomban kisarkítani a dolgokat, hanem igei példához nyúltam, ahol tudtam.

    VálaszTörlés
  6. Mi nem fordítottunk kiemelt figyelmet arra, hogy a gyerekekkel megszerettessük a gyülit. Csak mentünk az alkalmakra, vittük a gyerekeket magunkkal és ők megszokták, hogy ez így természetes. Most már olykor ők teszik szóvá, ha valami miatt mégsem megyünk el.

    Szerintem nem nehéz szeretniük a gyülit, mert ez egy közösség tele emberekkel: az alkalmak végén szinte mindig adódik lehetőség, hogy az idősebbektől kapjanak pár kedves szót, a többi gyerekkel meg lehet játszani.

    Van, amikor egyik-másik mondja, hogy nem akar menni a gyülekezetbe, de ez nem vitakérdés itthon - megyünk és kész, így hamar leállnak a drámázásról. Én úgy hiszem, ilyenkor sem az a baj, hogy el kell menni a gyülibe, hanem az, hogy nem lehet itthon játszani, vagy ezt-azt csinálni. Tehát nem a gyülivel van a bajuk. Még amikor fel is üti a fejét az előbb említett nyavajgás, akkor is, mire odaérünk az alkalomra, már semmi bajuk (pedig kb. 5percre lakunk az imaháztól gyalogosan).

    Az iskoláskor előtti időszak nem nehezebb, mint a többi- egyelőre ezt látom. Nem egy bizonyos életkor a problémás, hanem egy adott gyerek adott korszaka. Ez a gyerek lehet, hogy az egyik kisebb, de az is lehet, hogy éppen az egyik nagyobb...

    Nehezebb nevelési helyzetek nálunk is vannak, de aztán ha megfelelően kezeljük őket, idővel elmúlnak. Nem a kicsinyek a nehezek, hanem változó, hogy éppen most melyik. Most nálunk épp a negyedik a hepajos. De ezek a helyzetek rendszerint nem a gyülekezetre szorítkoznak: amikor valamelyikkel jellemproblémák ütik föl a fejüket, akkor az nem egyik napról a másikra jelenik meg, hanem már egész héten kilóg a lóláb - ilyenkor előre fel lehet készülni, hogy a gyülibe is jobban oda kell figyelni arra a csemetére. Olyat eddig nem tapasztaltam, hogy egy alapvetően együttműködő korszakában lévő gyerekünk kizárólag a gyülekezeti alkalmak idejére dacoskodott volna.

    VálaszTörlés
  7. Kicsit megkésve, de azért reagálok...
    Gondolkodok ám azokon amit írsz. Én is szeretném, ha helyre kerülnének bennünk a dolgok. Nagyon bátorító, amit írtál a gyerekek gyülibe szoktatásáról. Azért gondolom, hogy az iskolás kor előtti időszak nehezebb, mert nehezebben kapcsolódik be a gyerek a gyülekezet dolgaiba. Arra gondolok, hogy pl. mióta tudnak olvasni, együtt énekelnek velünk és néha a saját Bibliájukból is kikeresik a felolvasott igeszakaszt. és mióta ezek a dolgok jobban lekötik őket, kevésbé hajlamosak unatkozni. :D Nekünk ugyanis a legnagyobbunk, nagyon tud kinlódni és unatkozni...
    Volt egy időszak, amikor úgy gondoltam, tudatosan "élvezhetővé" kell tenni a gyerekeknek a gyülekezetet, mert a mi gyülinkben majdnem 20 évig nem volt gyerek. Akkor költöztünk ide - mi lettünk az egyedüli gyerekek - és úgy mesélték az idősek, hogy nagyon szigorúak voltak a gyerekekkel, muszáj volt jönni, sokszor 3 alkalommal is vasárnap. És csak egyetlen egy család gyerekei tértek meg. Nagyon szomorú... Na persze lehetne kutatni, vajon miért lett igy, de ezzel semmire sem megyek. inkább azt szeretném kutatni hogy csináljuk, hogy megtegyük azt, amit Isten vár tőlünk "ez ügyben". Most nagyon toleránsak a gyerekekkel. nem baj, ha hallani őket, nem baj, ha járkálnak... csak ott legyenek.
    Szerintem nagyon nehéz ebben a mostani időszakban jól csinálni. Legalábbis nekem.

    VálaszTörlés
  8. Igazad van, git, és szerintem sem egyszerű a helyzet. Talán, mert nincsenek előttünk egyértelműen jó példák. Ebben a témában magunkra vagyunk hagyva, mint kisgyerekes szülők: mivel nagyon érzékeny terület ez, az idősek jobbnak látják nem beavatkozni, a fiatalabbak pedig még maguk is útkeresők, kísérletezők. Ezért leginkább saját kútfőből próbálkozunk kitalálni, hogy hogy lehet élhetővé tenni a gyülekezeti alkalmakat úgy, hogy a gyerekeinket is magunkkal visszük.

    És persze mindenkinek megvannak a maga elvárásai: nekünk, hogy halljunk is valamit az alkalmakból, a gyereknek, hogy ne unatkozzanak, a többi gyülekezeti tagnak, hogy ne zavarjunk felettébb. Ez egy olyan helyzet, amiben hasznos lenne némi útmutatás...

    De Isten ebben is tud bölcsességet adni mindegyikünknek, Ő tud vezetni bennünket.

    Hiszem, hogy ezen a területen is tudunk formálódni az Ő keze alatt - de ehhez el kell tudni szakadni mindattól, amit előbb nem csináltunk jól.

    Git, minden kialakul majd: legyél türelmes magatokhoz. Nálunk igazán a negyedik gyerkőc megszületése után normalizálódtak a dolgaink - akkor vált élhetővé az egész. Onnantól változott annyit a helyzet, hogy már nem görcsöltem végig egy-egy istentiszteleti alkalmat a gyerekek viselkedésén.:)

    VálaszTörlés