Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2018. március 24., szombat

Gondolatok magamról, a blogról és az élet múlásáról



Eltelt sok (hogy pontos legyek, éppen nyolc) hónap, amióta legutóbb valami olvashatót alkottam ide a blogra. Szeretném ezt mostantól gyakrabban tenni, de ehhez asszem le kell mondanom a terjedelmesebb írásokról. A blogon való hangadás időt igényel és most már annak az időnek az odaadása nem mindig esik jól. Mert ezt a dolgot messze nem érzem annyira fontosnak, mint korábban. Azért persze jó, hogy már 9 éve van ez a kis virtuális hely hekem. De az évek alatt rájöttem, hogy a saját jelentőségemet úgysem az éterbe kiabált igazságokban találhatom meg.

Tudom, ez másnak talán alapból is teljesen nyilvánvaló, de nekem arra el kellett jutni, hogy ezt belül is megértsem. És noha a legtöbb dologról továbbra is pontosan azt gondolom, amit eddig is gondoltam (vagyis végső soron nem érzem hiábavalónak, amit leírtam), a hangsúlyok némileg mégis áttevődtek az életemben és ez segít egyre jobban látnom, hogy mennyire nem számít, amit itt teszek. Hogy mennyire nem ez az, ami számít.

Nem elvek hangoztatásában érzem kiteljesedni az életemet, nem ebben találtam meg a saját jelentőségemet a társadalom kontextusában. Hanem abban, hogy ott legyek, ahol vagyok és hogy rendesen odafigyeljek arra, amire ott, akkor figyelnem kell - amire Isten ráirányítja a figyelmem. A tapasztalataim szerint ezek a legkevésbé sem világot rengető kinyilatkoztatások. Sokkal inkább olyasmik, mint Olivérrel egymás tekintetét megtalálni, amikor beszélgetünk. Vagy egy peluscsere közbeni huncut összemosolygás a kétévessel. Vagy egy heves eszmecserébe feledkezés a tizenötévessel (milyen nagy már, milyen jó fej, milyen jóképű, milyen okos... és néha milyen idegesítő).

Meg az időmúlás kósza gondolata feletti elmélázás. Tervek, vágyak, aggódás megfogalmazása és letevése az Úrnál. Meg az, amikor Isten a sose ki nem mondott félelmeimmel való remegős szívű szembenézésben talál, melyből aztán gyengéden kiszabadít. Néha meg az afelett érzett csendes öröm, hogy szerethetek és hogy szeretve vagyok. És a tudat, hogy Isten szeretete és igazsága végül mindig, mindig diadalmaskodik: akkor is, ha adott pillanatban ebből még esetleg semmi sem látszik.

Tanulok sok mindent mostanában. Új dolgokat. Földi dolgokat és nem evilágiakat is. Tanulok viselkedési kényszer nélkül önmagam lenni az Úr Jézus előtt, a családom körében. Tanulom meglátni magamban, amit nem akarok látni. És másokban is. Tanulom elengedni, amit láttam: hagyni, hogy 'magától' megnyíljon a szemem és úgy szemléljem a dolgot, ahogyan Ő szemléli. Látom, hogy amikor egyre több dologban felvállalom magam (megfogalmazva, mit szeretnék, mire vágyom, és mit nem akarok), akkor egyre inkább olyanná tudok formálódni, amilyennek Ő látni szeretne.

Úgy gondolom, az őszinteség az egyetlen, amivel Isten valamit akar kezdeni. Ha őszinte kezdek lenni magamhoz és másokhoz, ha abbahagyom a szerepek játszását és a megfelelni akarást, ha egyszerűen megmutatom, hogy tessék, itt vagyok, ez vagyok én, akkor ebben az alapállapotban Isten már tud velem kezdeni valamit. El tud kezdeni erőteljesen formálni. Az őszinteség azonban az egyik legnagyobb lecke, mert őszintének lenni azt jelenti, hogy sebezhetővé válok. Ha megmutatom, milyen is vagyok valójában, akkor lehet, hogy szégyellni fogom magam magam előtt. És lehet, hogy megbotránkoztatom a szeretteimet. Egyesek biztosan csalódni is fognak bennem, mert másmilyennek hittek, mint amilyen vagyok (talán mert másmilyennek mutattam magam).

Na, de mi a helyzet akkor az elvekkel? Ez eddig eléggé 'elves' blog volt - mondhatnád, s igazad lenne. Hová tűntek azok az elvek? Még mindig itt vannak ám. Bár már messze nem beszélek róluk annyit. Úgy tűnik, belenyugodtam, hogy még a hittesók számára sem igazán releváns, amiről írok (kivéve, akiknek igen). Ez kicsit elszomorít, de nem hagyom magam fennakadni ezen. Isten előtt tudom vállalni amiket írtam és nekem ez a lényeg. Tudom, hogy van egy réteg, akinek betalálnak a soraim, bár azt is tudom, hogy ez egy nagyon szűk kis réteg. Persze ettől még írhatnék, de azt hiszem, mára megszűnt az ezzel kapcsolatos intenzív belső késztetés.

Ha esik, ha fúj (vagy ha havazik) én Istennel és a családdal együttmozdulva, ebben a szűk körben érzem azt, hogy a helyemen vagyok. És egy ideje nem igazán találom, miről és mit lenne érdemes ide kiírni.

Az elveket persze még mindig nagyon fontosnak érzem, főleg, ha azok az elvek igazságban gyökereznek, de az a helyzet, hogy az elv messze nem elég és sosem lesz az. Rossz, ha egyáltalán nincsenek elvek, vagy, ha a vallott elveit folyton korrumpálja az ember, mert még nem belsők azok az elvek, vagy mert nem tud felnőni hozzájuk. De az ember elvei, azok csak elvek. Nyilván lehetnek az alapjai egy cselekvéssorozatnak, tehát fontos, hogy jó elveink legyenek, mert a jó elvekből tudnak jó cselekedetek kinőni. Rossz elvekből nem fognak jó cselekedetek kinőni. De nem elég megállni az elveknél.

Sokáig, éveken át azért voltam ráfixálva az elvekre, azért írtam erről itt a blogon is annyit, mert éreztem, hogy mennyire fontos maga az igazság. Mennyire fontos a tetteink alapját képező elvekkel tisztába kerülni. Azért, hogy lehessen változtatni, ha nem elég jók nekünk azok az elvek. Meg, hogy lehessen szilárdan ragaszkodni hozzájuk, ha elég jók. Éreztem ezt a saját életemben és meg voltam győződve, hogy másoknak is erre van szüksége: hogy bizonyos dolgokról ki legyen mondva, amit ki kell róluk mondani.

Például, hogy hogyan tekint Isten a karácsonyra meg a nyuszis húsvétolásra. Vagy, hogy mi a helyzet az egyházzal, létezik-e az egy igaz egyház. Vagy hogy mi van a Bibliában a gyülekezetről, milyennek kell lennie. Meg, hogy meg kell-e megtartani a vasárnapot (vagy a szombatot).Az otthontanulásról is kimondtam ezt-azt és a hozzá szorosan kapcsolódó örök kérdést, a gyerekek kortárs szocializációját, is sokat feszegettem.

Mindezekről azért írtam, mert akkor nekem nagyon új volt több síkon is az árral szemben úszni. És kapta az ember az ívet - no, nem túl durván, de azért mindig egy keveset, ami azért sokszor betalált. Nem mintha ne lettek volna érveink, de akkor és ott ritkán kaptunk lehetőséget prezentálni őket. Merthogy a szkeptikusok szinte sosem voltak rájuk kíváncsiak. Nem érdekelték őket szándékaink és a döntéseink mögött meghúzódó elvek sem. Ők nem akarták meglátni sem Isten munkáját a döntéseinkben, sem az emberi rációt a motivációnkban.

Az embör lánya gyakorlatilag folyton butának, gyengének és kívülállónak érezte magát, mert pontosan ezt éreztették vele. Így nem kellett értelmes eszmecserét folytatni és bármit is mondtam, simán le lehetett legyinteni, hiszen tutira gáz az érvelésem és tutira gáz dolgot csinálunk, mert hát, senki sem csinálja azt, amit mi... meg különben is, szegény gyerekeink (meg szegény mi, biztos fojtogató lehet egész nap együtt...). Ebben az időszakban nekem fontos volt, hogy magamnak is összeszedetten megfogalmazzam, hogy mit gondolok (ha már személyesen kevéssé tudtam elmondani). És azt hittem, elég is hogyha az elvek ki vannak mondva: mert az igazság szabaddá teszi az embert.

Gondoltam, hogy ha az igazság meg van mutatva, akkor mindenki, akit érintenie kell, megszólítva tud lenni. De ez nem így van, vagy nem tudom, hogy így van-e. Isten számára a teljes igazság szabadon felhasználható és Ő mindenkinek az életében úgy alkalmazza, ahogyan Ő azt akarja. Ez nem jelenti, hogy sokféle igazi igazság van. Azt sem jelenti, hogy az egyes életterületeken Isten engedné az embert a maga módján meghatározni, hogy Ő miről mit gondol. Van szabad akarat, de van az Úrnak az akarata is, ami megismerhető. Ha egy embernek mély vágya megismerni Istennek az akaratát, ha van olyan bátor a szívében, hogy ezt megtegye, akkor Isten kegyelmesen meg fogja neki azt mutatni.

De Isten nem mutat meg mindenkinek minden igazságot egyszerre, az ember minden egyes életterületére nézve, mert azt egy ember sem bírná elviselni. Összenyomná a kényszeredett engedelmesség terhe, és nem tudna megfelelni, mert erre senki sincs felkészítve. Az Atya nem is akarja ilyen nyomorúságos állapotba taszítani a gyermekeit, hanem azt szeretné, ha Vele járva fejlődnének. Ennek érdekében Ő mindenkinek fokozatosan adagolja az igazságot. A Szentlélek egyszer csak ráirányítja az ember figyelmét valamire: egy élethelyzetre, amelyben meg akarja mutatni az Ő akaratát. Az ember szíve formázható válik Isten keze alatt és képes lesz az Ő igazságának kutatására, megértésére és alkalmazására.

Az ember el tud jutni az igazságra, mert egy-egy élethelyzetben létezik univerzális igazság, amely megismerhető. És az újjászületett hívő emberbe Isten beleülteti a mély vágyat ennek az igazságnak a megismerésére. Viszont az egyes embernek Isten mutatja meg, hogy épp akkor, személyesen neki mivel kell foglalkoznia. És neki semmi mással nem kell foglalkoznia, csak azzal, amit Isten neki megmutat. Nem számít, hogy ezer dolog van, amiben neki totál nincs világossága, csak az számít, hogy azt az igazságot, amit az Úrtól kapott, ne tegye félre, hanem dédelgesse a szívében. És járjon abban. Meg legyen továbbra is nyitott, legyen szomjas az igazságra. Abban van tehát az egyéni felelősség, hogy a hívő ember folyamatosan táplálgassa az igazság utáni vágyát, ami az Úrral való kapcsolatával van szoros összefüggésben. És abban is van egyéni felelőssége, hogy mit kezd azokkal az igazságokkal, amiket Isten neki személyesen megmutatott.

Isten igazságával kapcsolatban két nagyon rossz helyzet, két komoly visszaélés van, ami nagyon megnyomorítja az embereket. Az egyik a törvénykező, szektás lelkület: vagyis amikor egy akármilyen keresztény csoport tételesen előírja minden egyes tagjának, hogy mit kell vallania és hogyan kell viselkednie az élet minden területén. Bekösse a fejét? Hány gyereket vállaljon? Mit és mit ne egyen? Mennyiszer járjon hetente gyülekezetbe? Milyen napokat vagy ünnepeket tartson meg? Mit gondoljon a más felekezetekbe járókról? Ezek részletkérdések, amelyekben minden egyes hívőnek Istentől kapott személyes szabadsága van dönteni - természetesen az Ő Igéjében kinyilatkoztatott alapelvek mentén. Nincs joga egyetlen közösségnek sem részletkérdésekben kényszeríteni a híveket.

A másik komoly visszaélés, a liberális lelkület: amikor egy közösségben módszeresen elhallgatják (vagy eltorzítják) az igazságot, mert nem akarják megsérteni a testies életet élő tagokat. Így a közösségben nem tanítanak azokról a dolgokról, amikben az Ige nyíltan állást foglal. Milyen az igaz istentisztelet, ami tetszik Istennek? A lelki vezetőktől minden kijelentést vizsgálat nélkül el kell fogadni? Kell egymásért felelősséget vállalni és ha igen, hogyan? A tized helyett mi az újszövetségi helyes viszonyulás az adományzáshoz? Hogyan kell egymást inteni? Van-e útja a helyreállásnak nyilvános vétkezés után és ha igen, mi az? Helyes dolog hitetlen emberrel házasságot kötni? Hogyan kell a házastársaknak egymással viselkedni? Hogyan kell a gyerekeket nevelni? Milyen esetben válhat el egy hívő ember?

A blogon eddig sok olyan dologról íram, amiről tudom, hogy igazak. De ez egy nyílt felület, amelyet nagyon könnyű félreérteni. Az emberek azt gondolják, hogy én azért képviselek bizonyos igazságokat, mert egy törvénykező szekta lenyomta azokat a torkomon - pedig semmi ilyesmi nem történt. Nagyon szeretem Krisztus Egyházát, amely nem feleltethető meg semelyik földi, címkés, hivatalos tagságos vallási csoportnak - de amelynek mindenütt vannak tagjai, valahonnan csak elhívja az Úr Jézus az embereket az Ő követésére. Sajnos nem járunk gyülekezetbe, de amikor jártunk, akkor is a felekezeti többségi véleménnyel szemben foglaltunk állást. És a törvénykező szekták hozzáállását a liberális felekezetekhez hasonlóan erőteljesen helytelenítem. Viszont amikre eljutottunk, Isten vezetése alapján magunk jutottunk el oda, nem volt lelki szakértő vagy manipulatív megmondóember a képben.

És, hogy ez miért érdekes? Onnan indultam, hogy leírtam, hogyan született ez a sok poszt a blogra. Aztán írtam arról is, miért könnyű a posztjaimat úgy értelmezni, mintha mindenkinek be akarnék olvasni, amikor csupán arról van szó, hogy hiszek abban, hogy az igazságot ki kell mondani. De, ahogy az elején írtam, ma már tudom, amit régebben nem nagyon vettem figyelembe, mégpedig, hogy Isten egyenként foglalkozik mindenkivel. Aki az Ővé, az szomjazza az igazságot és aki szomjazza, annak újabbakat is fog mutatni. De nem ez hoz már lázba, bár szeretem Isten igazságait.

Az hoz lázba, hogy hogyan élek itthon az Úr Jézussal és a családommal. Ennek van nagyobb jelentősége, mert ez az a kör, ahol másokra hatást gyakorolhatok és ahol nekem formálódnom kell. Ezért is nehéz rávenni magamat, hogy írjak: mert mondhatok én bármit, a hitelesség úgyis otthon dől el. Ebbe a véleményembe kétségtelenül az is belejátszik, hogy bizony láttam már embereket mindenféléket megmondani. És egész jól megmondták, tetszett is, hitelesnek is tűnt, aztán utóbb kiderült, hogy a személy nem olyan, mint amit mond. Én nem akarok olyan lenni, aki nem olyan, mint amit mond. De azért nem hagyom abba az írást. Igyekszem gyakrabban és rövidebben - talán mind a kettő sikerül. Vagy nem. Majd úgyis kiderül.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése