Megindító...

 

Isten teremtése nagyon közel áll a szívemhez: szeretem csodálni, szeretem fotózni, szeretem rajzolni, szeretek gondolkozni rajta és szeretek benne élni.:) Ez a mostani videó egy olyan, amit muszáj megosztani veletek. Megérintett a látvány: nekem Isten hatalmáról és szeretetéről beszél. Neked miről beszél?

Mily számtalanok a te műveid, Uram!

Mindazokat bölcsen alkottad meg,

és betelt a föld a te gazdagságoddal.

(...)

Mindazok te reád néznek,

hogy megadjad eledelüket

alkalmas időben.

Adsz nékik ők takarnak;

kinyitod kezedet,

és megtelnek a te jóvoltoddal.

Elfordítod orcádat,

megháborodnak;

elveszed lelköket, kimúlnak

és porrá lesznek újra.

Kibocsátod a te lelkedet,

megújulnak,

és újjá teszed

a földnek színét.

Legyen az Úrnak dicsőség örökké;

örvendezzen az Úr

az ő teremtményeiben;

Aki ha rátekint e földre,

megrendül az;

megilleti a hegyeket,

és füstölögnek azok.

Éneklek az Úrnak egész életemben,

zengedezek az én Istenemnek,

amíg vagyok!

(Zsolt. 104:24, 27-33)

(Ha a YouTube-ra kattintasz, akkor beadja az eredeti méretet, úgy még élvezhetőbb. Az oldalsávban viszont van kifogásolható tartalom, ezért is ágyaztam inkább be a videót.)


  

Isten vezetése...?

 

Számtalanszor hallottam már hívő emberek beszámolóit az életük eseményeiről. Szembetűnő, hogy szinte minden nagyobb döntésükkel kapcsolatban Isten vezetésére hivatkoznak. Persze -mondhatnánk-, hiszen azért hívők. De a helyzet sajnos nem ennyire egyértelmű...

"Isten erre vezetett..." - úgy érzem, ez a kifejezés olyan a hívők között, mint egy varázsige. Talán, mert azt hisszük, hogy ha ilyesmiket mondunk, az majd megszenteli a helytelen utainkat, és jóvá teszi a rossz döntéseket. Talán, mert titokban reméljük, hogy ha elég kitartóan és elég hangosan mondogatjuk, hogy amit a szívünkben forgatunk, az éppen Isten akarata az életünkben, akkor ettől majd azzá is változik. Pedig mennyire nem így van...

Régebben sokat gyötrődtem ezen a kérdésen, mert nem értettem, mégis hogyan 'vezethet' az Úr egyeseket az Ő saját igei kijelentéseivel szemben? Hogyan mondhatják emberek, hogy őket "vezeti az Úr", amikor az életükben látványosan nem Ő van az első helyen? Vajon lehetséges két úrnak szolgálni? Vajon Isten megosztozik a trónon az énünkkel??

Meg kellene értenünk, hogy nem élhetünk úgy, mintha az Úrtól szabad kezet kaptunk volna a saját szívünk kívánságai szerint élni. Nem várhatjuk el, hogy Ő fordítson áldásba minden kétes utat, amit magunknak választunk - még akkor sem, ha Ő hosszútűrő és kegyelemmel teljes.

Ha nem Vele indultunk egy úton, ne számítsunk arra, hogy Vele érünk célba...

Isten az egyetlen személy ezen a világon, Aki nem változik. Így az Ő kijelentései sem változnak meg. Soha. Őbenne nincsen meg a változásnak még az árnyéka sem! És Ő nem osztozik a trónon senkivel.

Így, némi bevezető után végre nekigyürkőzöm a lényegnek.:)

Isten vezetéséről szeretnék most blog-gondolkozni, és hívlak, hogy gyere velem te is. Nagyon szeretném, ha mi, akik hívőnek valljuk magunkat, többet tapasztalnánk az Urat, és ha valóban azért élnénk, hogy Ő vezethessen.

***

Isten személyes vezetésének megértése mindig kihívás a hívő embernek, de azt hiszem, idővel lehet benne némi 'rutint' szerezni. A titka talán annyi, hogy Isten Igéjét kell magasra helyezni az ember életében és egyedül ahhoz ragaszkodni. Ha fontossá, a legfontosabbá válik az, amit Isten gondol, amit Isten jelentett ki az életemről, a dolgaimról; és ha mindig az Ő akaratát akarom tenni, akkor jó vágányon vagyok. Ez persze csak a kezdet: szükséges, hogy legyen folytatás is.

De sajnos sokszor már itt elakadunk, mert testiesség jellemző csak ránk és azért nem értjük, nem látjuk, hogy Isten mit akar, sem hogy Szerinte mit kellene tennünk. Mert az foglal le teljesen, hogy mi mit akarunk, meg hogy szerintünk mit kell tennünk...

A gondolkozásunkat, hozzáállásunkat, fontossági sorrendünket észrevétlenül a környezetünk nézetei, a világ bölcsessége és a saját kívánságaink szerint rendezzük be- így nagyon nehéz nem összekeverni a saját hangunkat Isten hangjával. De az Ige szilárd és egyértelmű. Ezért az a mérce. És a mérce 'beszél' Isten vezetéséről:

Kérlek azért titeket atyámfiai

az Istennek irgalmasságára,

hogy szánjátok oda

a ti testeiteket

élő, szent és

Istennek kedves áldozatul,

mint a ti okos tiszteleteteket.

És ne szabjátok magatokat

e világhoz,

hanem változzatok el

a ti elméteknek megújulása által,

hogy megvizsgáljátok,

mi az Istennek

jó, kedves és tökéletes akarata.

(Róma 12:1-2)

Az Ige szilárdan és egyértelműen kijelenti, hogy csak úgy leszünk képesek Isten (ránk vonatkozó) akaratát megvizsgálni és megérteni, ha végre abbahagyjuk a világhoz való igazodást és odaszánjuk magunkat teljes engedelmességre az élő Istennek.

A mai keresztények azonban jó ideje félretették a Bibliájukat, mert azt gondolják, Isten személyes vezetésének nincsen semmi köze ahhoz, ami abban meg van írva...

Amikor bajban vagyunk, vagy valami foglalkoztat, akkor buzgón keressük emberek tanácsát. És sorra vásároljuk a 'jobbnál jobb' vallásos témájú könyveket, ahelyett, hogy az Igét, az Igét és még több Igét kívánnánk, hogy abból bölcsességet nyerjünk - Isten bölcsességét.

Csendességeink nagy része sem több, mint magyarázat egy áhitatos könyvből, ahelyett, hogy töményen az Igét fogyasztanánk, majd azt emésztgetnénk Isten Szentlelkének segítségével.

Hogyan is várhatjuk, hogy Isten naponta jól tartson bennünket az Ő beszédeivel, amikor rászoktattuk magunkat, hogy mások megemésztett gondolataival lakjunk jól? Hogyan akarjuk Isten hamisítatlan üzeneteit 'fogni' ferde antennával, amely az emberi magyarázatok megértéséhez húz, de a tiszta Igétől el van távolodva?

Isten üzenete, amit nekem üzen, sohasem áll ellentmondásban azzal, amit Ő az Igéjében kijelentett. Ezért kell jól ismernünk az Igét. Ahhoz pedig sokat kell olvasnunk azt: nem szabad meglankadni, vagy ha meglankadunk, akkor is újra neki kell gyürkőzni. Muszáj naponta táplálkoznunk, mert ha nem tesszük, akkor tele leszünk minden mással, csak nem Isten gondolataival.

Ha nem táplálkozunk elégszer és eleget, akkor észrevétlenül a saját kívánságaink befolyása alá fogunk kerülni. Így az életünkben magunk-alkotta istentisztelet épül föl, ahol az Úr uralma biztosan nem tud megvalósulni. Szellemi bukásainknak ez a hamis békesség az első számú okozója: amikor azt hisszük, hogy minden rendben velünk, holott a szívünk már régen eltávolodott Isten igazságától.

A szellemi táplálkozással kapcsolatban jegyzem még meg, hogy én nagyon sokáig rosszul gondolkoztam erről a dologról. Ugyanis szó szerint értettem, hogy Isten az Igéből személyesen 'üzen' az embernek. Azt hittem, azért kell rendszeresen Bibliát olvasni, mert Isten abból "szól hozzám" (így mondták). Ennek következtében minden alkalommal, amikor kinyitottam a Bibliám, hogy olvassak valamit belőle, azzal a szándékkal tettem, hogy Isten 'hangját' az Igéből megértsem. Arra számítottam, hogy az adott igerészen keresztül az Úr egy nagyon konkrét üzenetet, személyre szabott utasítást, megoldást, vagy bátorítást fog adni nekem, aktuális helyzetemnek megfelelően.

Rendszerint nem azt kaptam, amire számítottam, ezért azt hittem, Isten velem nem foglalkozik: mert nem "vezetett", nem "szólt" rendszeresen az Igén keresztül, úgy, ahogyan mások bizonyságot tettek erről...

Csak nagy sokára értettem meg, hogy Isten alapból nem vezeti az embereket az Igén keresztül. Az Ige ugyanis nem azért van.

Az Úr vezetése egy dolog, az meg, hogy Ő táplál, egy másik: és e kettő nagyon nem ugyanaz, ezért nem jó összekeverni.

Isten az Igével táplál bennünket. De nem úgy teszi ezt, hogy fölcsapjuk, és azonnali válasz lesz az aktuális kérdéseinkre. Az aktuális kérdések megválaszolása már személyes vezetés, és nem táplálás. Az Ige a táplálásunkért van, nem a személyes vezetésért.

Hogy másként mondjam: nem a Biblia hivatott minket vezetni, hanem az élő Isten. A Biblia Isten szava, de Ő nem arra adta, hogy sugallatokat vegyünk ki abból egy aktuális helyzetre. Az Ige tanít, de maga az Úr vezet. Kérdés, hogy vajon melyikre van szükségünk a mindennapi életben. Meg vagyok győződve, hogy életünk legtöbb helyzetében Isten tanítására és útmutatására (törvényre, parancsolatra, alapelvre, vagyis az Igére) van jobban szükségünk, és nem arra, hogy Isten személyesen megmutassa, hogy mit kell tennünk adott helyzetben. És általában itt rontjuk el...

Ne értsetek félre: nem azt mondom, hogy soha nincsen szükségünk Isten személyes vezetésére és a Vele való kapcsolatra! Nagy szükségünk van ezekre mindennap- de nem akkor kell ezeket keresni, amikor a bibliai alapelvek és rendelések elegendőek egy helyzet megoldására. Azért írom ezt, mert úgy érzem, problémák esetén szívesebben várunk az Úr személyes válaszára, mint hogy az Igét tanulmányoznánk megoldásokért.

Pedig Isten Igéje az, amely minden mai élethelyzetet lefed: ezekben a helyzetekben nem kellene kinyilatkoztatásra, vagy Isten személyes vezetésére várni, mert nem fogjuk megkapni.

Ugyanakkor Isten vezetését is napi szinten lenne jó megtapasztalni, de nem azért, hogy Ő személyesen is megmutassa nekünk, amit a Bibliában már egyszer kijelentett... A gond tehát az, hogy nem arra használjuk a Bibliát, amire Isten adta.

De mire is való a Biblia?

Arra, hogy abból jobban megismerjem, kicsoda Isten; hogy jobban megértsem, Ő mit akar velem; és hogy megtanuljam, hogyan is kell berendeznem az életemet, igazgatnom a gondolataimat és a cselekedeteimet, úgy, hogy az Neki kedves legyen.

És vajon ennek mi köze van a mindennapi életemhez, meg ahhoz, hogy holnap mit kell tennem?

Nagyon sok. Mert egy adott döntésem a belső hozzáállásom vagy ha úgy tetszik, a hitem egyenes következménye lesz. Tehát egy jó (=Isten szerinti) döntés előzményeként mindig ott van, hogy az ember mindennél jobban vágyik Isten akaratát tenni, és vágyik megismerni Őt magát és az Ő igazságát még jobban. És ugyanígy a rossz (=Isten szándékával ellentétes) döntések mögött mindig ott van ennek a vágynak a hiánya; és az, hogy az embert nem Isten dolgai hozzák lázba, hanem a saját tervei, meg a saját keze munkája (legyen az akár világi hivatás, anyagi státusz, gyülekezeti 'szolgálat', vagy családi élet).

Ennek a nem Isten szerinti hozzáállásnak vagy hitnek a tünete a folytonos hiányérzet: vagyis amikor az embernek már nincs ideje Isten országára. Mivel úgy érzi, alig jut magára is, ezért nem ad belőle Istennek sem. Bár nem elég fontos neki Isten, hogy az Ő dolgaival napi szinten foglalkozzon, azért időnként kétségbeesetten vágyik az Ő vezetését megérteni. Leginkább akkor, amikor válaszút elé kerül, vagy beüt a krach az életében. Ilyenkor szinte elvárja, hogy Isten legyen ott, és segítsen kilábalni a helyzetekből, segítsen eldönteni, hogy melyik a jó út. Ha viszont valahogy túljut a szorult helyzeten, akkor újra nincs ideje az Úrra...

Ez nem a programjainkról szól, hanem a szívünkről! Amikor így gondolkozunk, akkor nyilvánvaló, hogy nem Isten az, aki után vágyódunk, és nem Belőle akarunk többet, hanem időből (és pénzből) - mintha nem lenne nekünk elég. Pedig mindegyikünk kap annyit az Úrtól, amennyi szükséges. De az csak a  f o n t o s  dolgokra elég.

Azonban sokszor nem tudjuk bölcsen használni, amit Istentől már megkaptunk, sem hálaadással nem tudunk élni meglévő lehetőségeinkkel. Mert nem arra nézünk, amink van (idő, pénz és lehetőségek tekintetében), hanem arra, amink nincs. És nem gondolunk rá, hogy az elégedett élethez ebben a pillanatban nekünk talán éppen Isten bölcsessége az, amiből "nincs" - mi csak hajtunk és akarjuk, hogy a földi dolgokból legyen még több és több.

Mert nekünk most az k e l l.

Kell - de nem Isten ügyéért és az életünkben megvalósuló akaratáért, hanem önmagunkért - hogy még többet megvalósíthassunk a saját emberi terveinkből és elképzeléseinkből. Ezek nem feltétlenül rossz dolgok: lehet, hogy éppen nagyon is hasznosak. A probléma ott van, hogy a saját tervekből és a megvalósításukhoz szükséges forrásokból soha sincs elég. Mindig van egy következő ötlet, egy következő halaszthatatlan projekt, egy következő cél, egy következő nem várt muszáj-kiadás...

Ha nem vigyázunk, a kiadásaink könnyen 'függetleníthetik' magukat Isten befolyásától, aminek akár súlyos anyagi következményei is lehetnek az életünkben. És ha nem vigyázunk, az élet dolgai teljesen leköthetik a figyelmünket, elvonva minket Isten dolgaitól.

Pedig a pénzünk véges, és az időnk is megállíthatatlanul fogy...

De valóban nagy nyereség

az istenfélelem, megelégedéssel:

Mert semmit sem

hoztunk a világra, világos,

hogy ki sem vihetünk semmit;

De ha van élelmünk

és ruházatunk,

elégedjünk meg vele.

Akik pedig

meg akarnak gazdagodni,

kísértetbe meg tőrbe

és sok esztelen

és káros kívánságba esnek,

amelyek az embereket veszedelembe

és romlásba merítik.

Mert minden rossznak a gyökere

a pénz szerelme:

mely után sóvárogván

némelyek eltévelyedtek a hittől,

és magokat általszegezték

sok fájdalommal.

De te, óh Isten embere,

ezeket kerüld;

hanem kövessed az igazságot,

az istenfélelmet,

a hitet, a szeretetet,

a békességes tűrést,

a szelídséget.

Harczold meg

a hitnek szép harcát,

nyerd el

az örök életet,

amelyre hívattattál,

és szép vallástétellel

vallást tettél

sok bizonyság előtt.

(1Tim. 6:6-12)

Nem a földi céljaink elérésén kell elsősorban munkálkodnunk: azokról Isten a maga bölcsessége szerint gondoskodik. Nekünk mennyei céljaink vannak, és ez mindent felül kell írjon az életünkben! Ha ezt háttérbe szorítjuk, akkor az önmegvalósítás útjára léptünk. Így bizonyosan azzal fogunk szembesülni, hogy a fontos dolgokra, Isten dolgaira nem marad elegendő időnk. Merthogy a forrásaink limitáltak.

Limitáltak, de nem szűkösek...

És Isten ránk vonatkozó akaratához való viszonyulásunknak igen sok köze van ahhoz, hogy miként használjuk e forrásokat, vagyis minként rendezzük be az életünket. Tudnunk kell, hogy minket figyelve mások számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nekünk mennyire fontos Isten.

 Hiába hivatkozunk az Ő személyes vezetésére pár fontos döntésünkkel kapcsolatban, ha alapvetően emberi indítékok és gondolatok alapján rendeztük be egész életünket.

Mert az Úr nem úgy vezet, hogy hagyja: élj a szíved kívánságai szerint, de ha választás elé kerülsz, akkor biztosít arról, hogy tisztán az Ő hangját fogod megérteni.

Isten nem fog tudni téged vezetni, ha nem rendeled teljesen alá magad az Ő uralmának. Vele járva ismerheted csak meg Őt és az Ő akaratát, vezetését. Ő nem is csupán meghúzódni akar az életünk egy kis zugában - Ő az egészet uralni akarja. Igazából erről is kellene szóljon az életünk: Istent Úrrá tenni minden dolgunkon...

Az tehát, hogy végül megértjük-e az Úr akaratát, valójában azzal van szoros összefüggésben, hogy mennyire fontos nekünk Isten. Az ember, akinek a legfontosabb Isten, naponta Hozzá megy ismeretért, bölcsességért és Nála teszi le a terheit. Őtőle nyer megfelelő hozzáállást, miközben módszeresen formálódik a gondolkodásmódja és a jelleme az Ő Igéjének fényében: ahogyan napról napra csiszolja őt a Mester, mint egy drágakövet. (mert az is)

Vissza kell találnunk onnan, ahol elvétettük az útirányt. Újra oda kell magunkat szánni Istennek, és engedni, hogy a Szentlélek rámutasson a hűtlenségünkre és a bűneinkre, mert ezek elválasztanak minket Tőle. Ha rámutatott, akkor nekünk el kell azokat hagyni. Ő ebben segíteni fog, de teljesen oda kell igazítanunk magunkat az akaratához. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha ma nem ütöd meg az Úr mércéjét, akkor holnap jaj neked. Isten irgalmas, kegyelmes és türelmes az övéivel. A kérdés, hogy valóban az övéi vagyunk-e, hogy valóban Ő-e az életünk Ura...

Ha elkötelezted a szívedet arra, hogy Isten akaratának alárendeld magad és imádkozol Hozzá, hogy vezessen téged, akkor bízhatsz abban, hogy Ő ezt meg is fogja tenni. De előbb jön az odaszánásunk, Isten csak azután fog vezetni.

Nagy probléma viszont a fordított sorrend. Sokan a szívükben előre eldöntik, hogy megtesznek valamit, és azután kérik hozzá Isten áldását. Ha sikerül nekik az a dolog, amit elterveztek, az egyértelmű bizonyítéka számukra, hogy Isten akarata volt, amit tettek- függetlenül attól, hogy adott esetben igei alapelveket vagy parancsokat szegtek meg azzal, amit tettek. Ez tapasztalati teológia, és semmi köze Isten vezetéséhez vagy a Belé vetett hithez!

Mások azért imádkoznak, hogy Isten mutassa meg, hogy a dolog, amit tenni készülnek, helyes-e vagy sem. Aztán, amikor egy ideig nem jön válasz (mert a választ az Igében kellene keresni), kitalálnak maguknak egy választ aszerint, amit gondolnak- és azt mondják, ez kétségkívül Isten válasza volt. Pedig ez nem valószínű...

Nem érdemes imádkozni egy dologért, ameddig nem győződtünk meg róla, hogy Isten igei parancsaival egyezik a kérésünk. Előbb az Igét kutassuk, és ha ott zöld utat kapunk (tehát van létjogosultsága a kérésünknek), akkor imádkozzunk az Úrhoz konkrétabb vezetésért.

Ismét mások igékre várnak és 'igéket kapnak' minden fontos döntésükkor. Csak sajnos azok az igék sosem bűnvallásra indító vagy megjobbító igék: hanem mindig kicsavart jelentésű, a szövegkörnyezetből kiragadott biztató ígéretek, amelyek abban a bibliai korban egyáltalán nem jelentették azt, amit most kiolvasni vélt belőle az illető testvér.

Nem vitatom, hogy az Ige megerősíthet engem abban, hogy amit tennem kell, az Isten akaratával megegyezik, de a bibliai megerősítésekkel mindig nagyon csínján kellene bánni. Az Igét könnyű kiforgatni és jó szándékkal is vissza lehet élni az ott található ígéretekkel...

Ha nem a szövegkörnyezetben értelmezzük a 'kapott' igéket, és nincs személyes kapcsolatunk az Úrral, akkor nem beszélhetünk Isten vezetéséről, még akkor sem, ha valaki úgymond 'igéket kap'.

Engem nagyon elkeserít, hogy jó szándékú hívő testvérek is hányszor ragadnak ki igéket az összefüggésből, csak azért, hogy mondjanak egy frappánsat. Nagyon zavar, hogy így erőszakot vesznek az Igén, csak azért, mert annyiszor hallották már hasonló helyzetben idézni azt a mondatot. Sajnos az igekártyák, igei idézetek egyike-másika is ilyen 'megerőszakolt' ige...

A vezetésre visszatérve: Isten nem ad személyes kinyilatkoztatást olyan kérdésekben, amelyekben Ő az Ige egyértelmű utasításait adta nekünk, hogy azok szerint éljünk. Nem kell megkérdeznünk, hogy meg kell-e bocsátanunk annak, akitől durva sérelmet kaptunk, hogy kell-e szeretnünk a férjünket mindhalálig, meg még száz más dolgot sem. Mert ezekre igei alapelvek és parancsok vannak, így Isten nem fog másként vezetni, mint ahogyan a Bibliában kijelentette. Az a baj, hogy nem ismerjük eléggé az Igét és talán Istent sem...

De mindkettőn lehet változtatni. A felelősség a te válladat nyomja, hogy megteszed-e ezt ma, vagy továbbra is csak reménykedsz, hogy téged valóban Isten vezet és nem te magad...
 
 Ige, Ige, Ige - ez kell nekünk, embereknek. A Biblia Isten áldott eszköze, amellyel táplál, formál, és irányba állít bennünket. Mindennap. Ez a Könyv ösvényünk egyetlen világossága a keskeny úton- ne legyünk hát annyira óvatlanok, hogy nélküle botorkáljunk ismeretlen helyeken...

 

Halloween és a keresztény Magyarország...

  

Régebben kaptam egy hozzászólást, amelynek írója komoly bírálattal illette azt a véleményemet, hogy hívők ne Halloween-ozzanak. Ez a hozzászólás sok gondolatot kavart fel bennem a népszokásokról, a hitről, és az igazi kereszténységről. Az előző posztban már megírtam e gondolatok egy részét, és most továbbgondolkozom a témáról.

(Ha még nem olvastad az említett előbbi bejegyzést, akkor tedd meg, mert a mostani írás nehezen értelmezhető az előzmények ismerete nélkül. )

***

Hiteltelen az az érvelés, hogy keresztény ember nem vehet részt ilyesmiben (ti. a Halloween megünneplésében).

Nem gondolnám, hogy hiteltelen dolog lenne azt kereszténynek nevezni, akit a Biblia is kereszténynek nevez. De ki is a keresztény? Az, akinek Jézus Krisztus az Ura, s aki Istennek a gyermeke. Ehhez egy életre szóló döntést kell meghozni arról, hogy átadom magamat teljesen Jézusnak. Amikor ezt meghozom, akkor Isten Szentlelke bejön az életembe - Általa újjászületek. Akinek Jézus az Ura, az Jézust követi, s ez egy személyes döntéssel indul.

Jézus Isten Igéjéből ismerhető meg. Őt követni is csak úgy lehet, ha az ember az életét a Biblia igazságaihoz szabja. Isten ilyen módon tisztogatja az ember életét az által, hogy az Igét olvasva felismeri a bűneit és elhagyja azokat. Tehát a Biblia minden keresztény hitének alapja. Ezért nem a közvélekedés, a hagyományok, vagy a józan ész a közös alap hívő és hívő között, hanem egyedül Isten Igéje.

Minden bibliai értelemben vett keresztény Isten akaratát keresi az életére nézve (a benne levő Szentlélek ösztönzi erre). Tényleg azt keressük vagy a magunk akaratát?

A keresztény nem azonos a vallásossal. A vallásos ember a kegyes cselekedetei alapján szeretne üdvösségre jutni. Ezért jár templomba, ezért adakozik, ezért önmegtartóztató, ezért igyekszik jót tenni. Azt gondolja, ha előbb 'jó' lesz, utóbb elnyerheti az üdvösségét. A keresztény előbb átadja életét Jézusnak, és ezzel Istentől üdvösséget nyer, utána kezdi azt cselekedni, ami Istennek tetsző.

A vallásos ember azért buzgólkodik, mert a mennybe szeretne jutni, míg a keresztény azért buzgólkodik , mert biztosan tudja, hogy Jézus üdvösséget és mennyei otthont szerzett neki és végtelenül hálás Istennek ezért. A kettő tehát teljesen más megközelítés, és igei alapon nyilvánvaló, hogy nem lehet mindkét megközelítés igaz. Én meg vagyok győződve, hogy a vallásos megközelítés nem igei, ezért nem igaz.

S hogy mi módon jön ez össze a Halloween-nal? Az a kritika ért, hogy hiteltelen dolog azt mondani, hogy keresztény ember nem Halloween-ozhat. Pedig, ha a Halloween ünnepköre teljesen ellentétes Isten személyével, s ha mi az életünkkel Neki akarunk tetszeni, akkor szerintem ez az egyetlen logikus következtetés, amit le lehet vonni. Ha Istent nem dicsőíti, akkor nem helyes, és nem követendő.

Nemzeti-kulturális hagyomány.

A nemzeti-kulturális hagyományok esetében is pontosan ugyanez a mérce alkalmazható. A magyar népszokásrendszer tele van babonás, okkult, pogány, és éppen ezért Isten-ellenes elemekkel. Magyar vagyok, de elsősorban keresztény vagyok. Szeretem a hazámat nagyon, de számomra a magyarság nem azt jelenti, hogy a hagyományok kedvéért képes vagyok félretenni Istent. Ezt nem tudom megtenni, mert Isten fontosabb számomra mindennél, még a magyarságomnál is. És tudom, hogy ez így van rendjén, mert Isten Igéje is erre bátorít. A kereszténység éppen arról szól, hogy Isten vezet engem, én meg Őhozzá szabom az életemet. Őhozzá: nem magyar népszokásokhoz, nem nemzetközi ünnepekhez, és nem is a többséghez.

Busójárás, locsolkodás.

Sokan részt vesznek és sokan ünneplik, de ettől még ezek a pogány népszokások nem egyeztethetők össze a hittel. Nem azért tartja meg sok hívő is ezeket, mert ez helyes lenne, hanem mert nem tulajdonítanak neki jelentőséget, hogy mi is ez. Nem jártak utána, hogy mit ünnepelnek, így nincsenek a tudatában annak, hogy amikor ezeket megtartják, akkor valójában pogány szertartásokban vesznek részt.

Ártatlan dolognak tűnik? Lehet. De nem az számít, hogy én mit gondolok róla, hanem az, hogy mit gondol Isten. Vajon Neki tetszik ez az ünneplés? Őt dicsőítem, vagy az ördögnek teszek tiszteletet?

Itt megint azt kell megkérdezni magamtól, hogy ki vezeti az életemet. Ha Jézus az Úr, akkor az életemmel elsősorban Istent szeretném dicsérni. Vajon mi módon dicsőíti Őt az, ha részt veszek babonás hiedelmekben, amik a kereszténységgel ellentétes világnézetet képviselnek? Ha keresztény vagyok, hogyan is ünnepelhetek olyan dolgokat, amik ellentétesek azzal, amiben hiszek? Hogyan korrumpálhatom a hitemet az ünnep kedvéért? Nem tehetem meg.

Mennyire lenne a hitem komoly, ha egy hagyomány kedvéért elvetném, megtagadnám? Ha szeretem az Urat, akkor a Szentlélek háborog bennem, amikor bűnt teszek, és ugyanígy háborog akkor is, amikor nem Isten dolgaiban örvendezem, hanem az ördögében. Csak egy út vezet Istenhez, és az Jézus Krisztuson át van. A pogány hagyományok akár magyarok, akár angolszászok, az ördögnek tesznek tiszteletet, mert más szellemi valóságot, más hitet képviselnek, mint amit a Bibliában Isten kijelentett. Az Ige szerint nem lehet két úrnak szolgálni.

Keresztény nemzet.

Ez egy mítosz, ilyen nincsen! Keresztény nem attól lesz valaki, hogy beleszületik egy országba, gyerekként megkeresztelik, csatlakozik egy gyülekezethez vagy hisz Istenben. Nagyon sokan mondják, hogy hisznek Istenben és közben nincsen személyes kapcsoltuk Istennel, nem is tudják, hogy Ő mit akar. Hogyan követhetnek valakit, akinek az útjaival nincsenek tisztában?

Az ember keresztény a saját személyes döntésétől lesz: attól, hogy a Szentlélek munkája által megérti Isten hívását és Jézusnak egészen átadja az életét. Ezt nemzeti szinten nem lehet megtenni, mert kollektíve nem lehet személyes döntést hozni. A hitet államilag kikényszeríteni sem lehet, mert az akkor már nem személyes döntés, nem szabad akaratból származik- így Isten nem is fogadja el. István király és mások is megkísérelték e kikényszerítést, s tudjuk, hogy mennyire nem működött- az emberek félelemből és névlegesen vették fel a kereszténységet, s ma 'keresztény' országunkban öngyilkosság, abortusz, öntörvényűség, New Age, okkultizmus, varázslás és mindenfajta bűn burjánzik szerte a magukat kereszténynek valló magyarok között. Értelmetlen a keresztény nemzetre hivatkozni, mert sem Magyarország, sem az angolszász országok nem nevezhetők keresztény nemzetnek.

Bár sokan kereszténynek vallják magukat, de nagyon-nagyon kevesen gondolják komolyan, amit mondanak. Legtöbbeknek ez a kifejezés nem több pár felvett szép szokásnál. Ez nem ugyanaz, mint a valódi, bibliai kereszténység.

Sajnos a név leamortizálódott, s már nem lehet elhinni, hogy mindenki keresztény, aki annak mondja magát. Nyugaton és Európában is divatos dolog kereszténynek hívni magunkat. De ha keleten élnénk, ahol az embereket bebörtönözik és megölik, ha Jézus követőivé válnak... ahol családokat elszakítanak egymástól azért, mert Jézus Krisztusban hisznek... ahol tilos nyíltan beszélni Jézusról és az evangéliumról... ha keleten élnénk, ahol a kereszténység egy olyan társadalmi szégyenbélyeg, amelyet csak az igazi hívők vállalnak büszkén, bátran szembenézve a súlyos következményekkel... ha keleten élnénk, akkor a keresztény szó jelentene valami nagyon mélyet, amit felénk már sokaknak nem jelent.

Volt már, hogy azért imádkoztam, hogy jöjjön a keresztényüldözés Európába is. Komforthívő énünk nagyon nem szeretné, hogy ez az idő eljöjjön, de akkor legalább nem kellene arról beszélni, hogy ki a valódi hívő. Mert akkor mindenki előtt nyilvánvaló lenne és tudnánk. Akkor egycsapásra láthatóvá válna az Egyház a maga dicsőségében és Krisztushoz való ragaszkodásában. És a névleges kereszténység, mint fogalom, megszűnne létezni. A súlyos kérdés persze az, hogy vajon az én Jézusba vetett hitem megtartana-e engem egy ilyen helyzetben...

Fundamentalizmus.

Számomra ez a vád kicsit olyan, mint amikor a homoszexualitás, mint bűn elítélése kapcsán mások homofóbnak és szexistának bélyegzik a keresztényeket. Hmmm. Fundamentalista, homofób, szexista... lehet, hogy nem tiltakozom ezen jelzők ellen, amennyiben arra utalnak, hogy az ember szemellenzősen Isten Igéjéhez ragaszkodik. Ha ezt jelenti, akkor igen, bevállalom. Szemellenzős vagyok Jézusért, de ennél igazabb dolgot nem tehetek.

  

Idejétmúlt gondolatok a Halloween-ről

 

Nem szoktam ilyet csinálni, de most igen.:) A mostani poszt ugyanis nem annyira mostani: tavaly novemberben írtam - de akkor már nem akartam közzétenni, hiszen rég vége volt a Haloween-nak, ami aktualitást adott neki. Most azonban megint itt van ez a rondaság. És mivel itt van, a Halloween-ről való gondolatok is sajnos újra aktuálisak.

 ***

Nemrégen kaptam egy kritikát a tavalyi Halloween-os posztomhoz. Úgy gondoltam, hogy közzéteszem ezt és reagálok rá, mert olyan gondolatokat feszeget, amelyekkel szerintem sokan azonosulnak.

"Egy katolikus fórumon az összegyűlt társaság alaposan kitárgyalta, hogy ez a cikk tele van tárgyi tévedésekkel. A gyerekáldozat részre semmilyen írásos hivatkozást nem találtam, pedig elég sokat olvastam a kelta hagyományokról.

Azon lehetne még elgondolkodni - szintén a katolikus fórumról származó felvetés - hogy az angolszász országokban Halloween-eznek a népek, és mégse ott konganak a templomok az ürességtől, hanem minálunk.

Azt gondolom, nem mindegy, milyen érvekkel fejezzük ki a nemtetszésünket. Azt teljesen hiteltelen érvelésnek tartom, hogy "keresztény ember nem vehet részt ilyesmiben", hiszen az angolszász országok keresztény (protestáns) társadalmak és naná, hogy részt vesznek benne, a nemzeti és kulturális hagyományuk része, pont mint a mi busójárásunk tavasszal, és arra se mondja senki (remélem), hogy keresztény ember nehogy részt vegyen rajta.

Azzal viszont lehet érvelni, hogy azért ne csináljuk mi magyarok, mert a SAJÁT kelet-közép-európai hagyományainktól és halotti szertartásainktól idegen, és mint ahogy mi nem exportáljuk a húsvéti locsolkodást - amire szintén nem mondjuk, hogy pogány dolog, pedig az, és azt se mondjuk, hogy keresztény ember ne vegyen részt benne - az angolszász országok teljesen eltérő hagyományai közé, ugyanúgy ragaszkodnánk a saját gyertyafényes és csendes ünneplésünkhöz az évnek ebben a szakaszában.

De teljesen fölösleges démonizálni, főleg nem olyan cikkel, ami tele van tévedésekkel és csúsztatásokkal, és tulajdonképpen a kereszténységnek kelti rossz hírét azzal, hogy fundamentalista színekben tünteti fel."

Muszáj volt utánajárni ennek, és el kellett gondolkoznom. Bevallom, hogy a fentiek kihívások elé állították a hitemet: mert hogyan is mondhatnám el másoknak, hogy miért tartom igaznak azt, amiben hiszek, és miért nem tartom igaznak, amit ők gondolnak, ha első blikkre úgy tűnik, hogy nem igazán van közös alap?

A közös alap mindig Jézus Krisztus, s ha mindkét félnek valóban Ő a személyes alap, akkor meg lehet próbálni az álláspontok közelítését. Meglátjuk.

A gondolatokat különszedtem, így könnyebb volt reagálnom rájuk.

Nincsen írásos hivatkozás a gyerekáldozatokról.

Utánajártam- van alapja ennek a vádnak. Valóban nincsen olyan történelmi hivatkozás, amely egyértelműen a Halloween-hez kötné a kelta papok, a druidák gyerekáldozatait. Az viszont tény, hogy a kelták véres népség voltak, pogány kultuszuk pedig valóban tartalmazott ember-, és állatáldozatot is, s ennek maradványait egybehordott csontkupacok formájában meg is találták. Én az információimat keresztény cikkekből és egy angol nyelvű szintén keresztény youtube-os tanításrészletből szedtem. Azok nem tudom, hogy mire alapozták a kijelentésüket, de mindkét forrás tartalmazta a gyerekáldozatokkal kapcsolatos ténymegállapítást, s én fenntartás nélkül elhittem ezt. Talán hiba volt, nem tudom.

Alaposabban meg kellett volna vizsgálnom a tényeket, s általában meg is szoktam tenni, de ez alkalommal nem tartottam szükségesnek. Mert ebben az esetben hitelesnek tűnt a cikk, és eszembe sem jutott, hogy esetleg tartalmazhat tárgyi tévedést: nem láttam értelmét, miért költene bele bárki hamis dolgokat egy ilyesféle történeti leírásba. Lehet, hogy nem is tartalmaz tárgyi tévedést. De az is lehet, hogy igen.

Azóta próbáltam utánajárni, de nem igazán találtam többet annál, minthogy a kelták ünnepeiken használtak rituális ember-, és állatáldozatot. Ez persze nem tér ki arra, hogy a téli kelta ünnepkör tartalmazott-e ilyet vagy sem. Ha tartalmazott is, akkor sem tudjuk biztosan, hogy gyerekek voltak-e az áldoztak. Mondjuk ez az egyik legnagyobb ünnepük, úgyhogy simán elképzelhető, hogy nem maradt el az emberáldozat sem, de tény, hogy erre nem tudok tényszerű bizonyítékkal hivatkozni.

Nekem nem a félelemkeltés volt a célom a Halloween-os posztok közzétételével, hanem annak bemutatása, hogy mennyire mélyen a halálban gyökerezik ez az ünnep. És éppen mivel ilyen, nem összeegyeztethető a kereszténységgel.

A gyerekáldozatokkal kapcsolatos leírás nélkül is elég sötét ez az ünnep. Ha nem is voltak gyerekáldozatok a Halloween kelta háttérünnepén, akkor is egy pogány ünnepről van szó, ahol a halált, mint istent tisztelik. Már maga ez a tény is elég súlyos, gyerekáldozat nélkül is.

Halloween-eznek az angolszász népek is, mégsem konganak a templomaik. A mi templomaink ellenben igen.

Nem vagyok abban biztos, hogy az angolszász országokban kevésbé konganak a templomok, mint minálunk. Lehet, hogy ott is konganak, de gyanítom, hogy a magyarországi templomok kongása sem általános jelenség: vannak olyan helyek, ahol sokan vannak, vannak, ahol kevesen, s ez nem a Halloween megtartásának a függvénye, hanem a papok és a hívek hitéé.

Van, akin keresztül tud Isten munkálkodni, van, akin keresztül nem tud. Mert van amelyik pap Istenben bízik, és van, amelyik az egyházi rendszerben. A katolicizmus is egy rendszer és Isten nem áll semmilyen rendszer mögé, sem katolikus, sem kisegyházi rendszer mögé. Isten a Jézus Krisztusba vetett élő hit mögé tud csak odaállni, a halott hit mögé nem. A halott hit nem is hit, hanem önáltatás. Ez a hívekre is igaz: vannak látszatkeresztények, sokan, és vannak lagymatag hívek, akik bár megtértek, de nem odaszántak. És vannak odaszánt hívek is.

Nem lehet tudni, hogy melyik helyen melyik csoport jár inkább gyülekezetbe, s ezért semmiképpen sem a létszám felduzzasztásával kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy a tagok odaszánt tagok legyenek és ne halott hitűek. Hogy Istenbe bízzanak, ne egy rendszerben. A rendszert szabad szeretni, és sokan elkötelezetten szeretik is a maguk egyházát, hisz azért járnak oda. De nem minden gyülekezeti tag tudja, hogy kizárólag Jézusban kell bízni, ha a mennybe akarunk menni, nem pedig az egyháztagságunkban, ami egyikünket sem képes megmenteni Isten közelgő ítéletétől.

Az emberek szeretnek a taglétszámból következtetni egy gyülekezet eredményességre: a mennyiség a fontos, nem a minőség. De nem ez a megfelelő hozzáállás, mert Isten sem egy tömeget, hanem egyes embereket ítél meg. Ő személyes döntést, személyes odaszánást vár, nem egy csoporthoz való névleges csatlakozást.

Ma sok gyülekezet az emberek vallásos identitásának megerősítésén keresztül próbálja a taglétszámát biztosítani. Más gyülekezetek népszerű tanításokkal vagy show-műsorszerű istentiszteleti alkalmakkal vagy élmény-kereszténységre biztatással próbálnak embereket szerezni és megtartani. Egyik megoldás sem jó.

Megalkuvással és a bűnök fölötti elnézéssel nem lehet Istennek tetsző közösséget létrehozni és fenntartani. Ilyen módon valóban lehet tagságot növelni és gyülekezetet megtömni, de ez nem növeli szükségképpen az üdvözülők számát is. Márpedig nekünk, hívőknek nem gyülekezeti tagokat, hanem tanítványokat kell képeznünk a Biblia szerint: olyan embereket, akik megtartják Jézus parancsolatait. Jézus pedig mindenkit megtérésre hív: arra, hogy életét teljesen adja át Neki, s a bűneit vallja meg és hagyja el. Ameddig az ember ezt nem teszi meg, addig bármi mást tesz, az élete a kárhozat felé menetel, mert ezek nélkül senki sem mehet be a mennybe.

Ezért nem a mennyiséget kell másoktól elirigyelni. Inkább meg kell vizsgálni, hogy vajon mi hogyan állunk a bűneinkkel: hogy Jézusé-e az életünkben a főszerep, vagy még mindig azt csináljuk, amit mi akarunk? Isten minket akar használni mások életében. Ő úgy gondolta el, hogy a gyülekezet tagjai egymást és a gyülekezetet is építik, nem passzívan siránkoznak azon, hogy konganak a templomok.

Ha egy gyülekezet nem növekszik, az legalább annyira a tagok hibája, mint a pásztoré. Mert nem a pásztornak kell beszeretni az embereket a gyülekezetbe, hanem az oda járó embereknek: ők vannak többen. A pásztor tegye meg a maga részét a nyájról való szeretetteljes gondoskodásban és igei tanítás biztosításában. De a tagoknak is meg kell a tenni a részüket, és ha nem teszik meg, nincs miért reklamáljanak, mert magukat kellene hibáztatniuk.

Az újabb tagok nem a semmiből pottyannak a gyülekezetbe, bár sokszor így tekintünk rájuk. A valóság az, hogy minden megtérő ember Isten ajándéka annak a gyülekezetnek. De egy megtérő olyan ajándék, mint egy kisbaba. Ahhoz, hogy a gyülekezet büszke szülőként fogadhassa az elismerő gratulációkat, ahhoz ELŐTTE valakinek el kell hordozni az érdeklődő embert és fáradságot nem kímélve kell vele megismertetni Isten szeretetét a saját élete, otthona megnyitásával. És ott van még a szellemi szülés fájdalma is: mert a legtöbbünket valakinek a kitartó imádságai segítettek be a mennybe és ez annak az embernek küzdelem, szellemi harc volt. A megtérés/újjászületés után is éppen olyan intenzív gondoskodást igényel az az ember, mint egy újszülött: valakinek tanítványoznia kell őt. Ha ezeket a nehézségeket egy gyülekezet tagjai nem hajlandók felvállalni, akkor az istentiszteleti helyük kongani fog, és erről nagyobb részben ők tehetnek, nem a Halloween.

Mert a jól működő, sok taggal bíró gyülekezet árát valakinek meg kell fizetni. Ha te lennél, aki elindul, akkor Isten téged használna. De ha te nem akarod megfizetni a növekedés árát, akkor miért várod másoktól, hogy ők nálad buzgóbbak legyenek ebben a dologban?
Egy gyülekezetnek Jézus szeretetét és a bűnökből való megtérést kell hirdetni kifelé a világnak és befelé a tagoknak is. Gyülekezetként csak úgy tudunk növekedni, ha szentségben és igazságban járásra buzdítjuk egymást, ahogyan azt Isten elvárja. Ha egy 'gyülekezet' a Halloween megülése miatt van tele tagokkal, akkor az bibliai értelemben nem nevezhető gyülekezetnek. Hiszen a gyülekezet a szentek közössége, s a szentek az újjászületett hívők, akik az életüket Isten Igéjéhez igyekeznek igazítani.

A Halloween Isten-ellenes ünnep, mert a halálkultusza életellenes. Jézus viszont maga az élet! A Halloween-nak semmi köze az élethez, így nekünk sem kellene, hogy közünk legyen a Halloween-hoz.

Folyt. köv. hamarosan, további gondolatokkal.

(A poszt elején belinkelt "tavalyi Halloween-os poszt" tulajdonképpen tavaly előtti, hiszen az írásom, amiben erre a posztra hivatkozom, tavaly született.)

Halloween-ról írtam még ebben a posztban is.

 

Ejnye, Eszti- avagy az elhanyagolt blog esete

Nem akartam ilyen sokáig nem blogolni, de így alakult. Országot váltottunk, otthonoktató utunkon továbblépdeltünk és még sok érdekes dolog történt velünk. De most nem szeretnék külső dolgokról írni, hanem belsőkről.

Az utóbbi napokban, hetekben naggyá lett előttem az az igazság, hogy az Ige elég. Ha többet akarok Istenből, akkor több kell az Igéből. Ha jobb életet akarok élni, akkor az Igéhez kell nyúlnom tanácsért. Ha gyerekeinket Isten tetszésére vágyom nevelni, akkor sem a pszichológiára van szükség, hanem több Ige kell...

Ha az életemet működőképessé szeretném szervezni, akkor először az Igéhez kell mennem bölcsességért. Mindig, mindenben az Ige a bölcs tanácsok kulcsa! És ez számomra az utóbbi időszak elemi erejű felismerése. Mint ahogyan az is, hogy a gondok mindig ott kezdődnek a gyereknevelés, az életszervezés, a gyülekezeti élet és Isten megismerése körül, amikor mellőzzük, félretesszük, elferdítjük vagy teljesen elvetjük az Igét.

Nagyon egyszerű és mégis nagyon súlyos igazság az, hogy az Ige elég.

Ha ez így van, ha az Ige tényleg elég, akkor az Ige kellene, hogy meghatározza a családjaink rendjét, a gyülekezeteink berendezkedését és a saját személyes döntéseinket is. Akkor egyedül az Igére kellene épüljön minden bennünk és körülöttünk. Ha ez így van, akkor nem tudósokhoz, szakemberekhez, internetes fórumokhoz és ismerősökhöz kellene tanácsért fordulni, amikor nehézségekkel, vagy súlyos kérdésekkel szembesülünk, hanem a Mindenható Istenhez és az Ő Igéjéhez, amelyben kijelentette a helyes utat.

Neki a nevében is benne van, hogy egyedül Ő képes mindenre: így egyedül Ő tudja megoldani az én személyes problémáimat is. És Ő az Igét használja az ember életében.

Elhiszed ezt? Ha elhiszed, akkor többé nem kérdés, hogy milyen elvek vagy gondolatok szerint élsz. Akkor többé nem kérdés, hogy miért teszed azt, amit teszel, és miért nem teszel másként. A válasz mindig az kell, hogy legyen, hogy az Igére hivatkozunk: "mert meg van írva..." Ha nincs igei alapja az életednek és a tetteidnek, akkor valami másra építesz, de az a 'más' biztosan nem Kőszikla, hanem valamiféle futóhomok...

Máshogyan nem dicsőíthetem az életemmel Jézust, csak úgy, ha az Ige az életem útmutatója: ha szorosan aszerint élek, ahogyan Ő kijelentette, hogy élnem kell. Ha az Ő Mércéjéhez szabom az életemet, és nem a saját szívem vágyaihoz vagy a világ sugallataihoz, akkor teszem a helyes dolgot.

Valóban 100%-ban elhiszem, hogy minden problémám és minden terhem Istennél oldódik meg? Hogy egyedül úgy fogok tartalmas és áldott életet élni, ha pontosan azt teszem, amit Ő a Bibliában parancsolt? Hogy senki, de senki az ég világon nem tud jó tanáccsal szolgálni arra, hogy mit is kell most tennem, hogyan kell bölcsen lépnem, csak az Úr?

És Ő kitartóan hívogat mindenkit a bölcsességre. Ez a bölcsesség viszont csak az Ige olvasásával és szívünkbe zárásával tud hatást gyakorolni életünkre. De ezt már nem nagyon akarjuk... Könnyebb ugyanis mindenki másnál keresni a választ, mint Istennél. Mert mindenki más olyan választ ad, amivel könnyű azonosulnunk, hiszen népszerű gondolatok, amelyek tetszenek a szívünknek. Ha az Igét nyitod föl válaszokért, akkor megeshet, hogy Isten olyat fog mondani, ami nagyon nem fog tetszeni. De attól még, hogy nem tetszik- az az igazság és a bölcsesség, amit Ő mond. Arra kellene hát figyelni, amit Ő mond, nem arra, amit mindenki más mond (még ha jó szándékkal mondják is azt a 'mást').

Meg vagyok győződve, hogy kevesebb problémánk lenne, ha megértenénk, hogy változnunk kell, hogy növekednünk kell- mert ez a természetünkből adódik. Ha nem növekszünk, akkor a saját természetünk ellen dolgozunk, és akkor ott valami gond van. Ha nem növekszünk, akkor éppen lelkileg haldoklunk. Nincs stagnálás: vagy fejlődünk vagy leépülünk... Ige nélkül pedig nincsen növekedés, mert ha nem tudom, mit akar Isten az életemmel, akkor hogyan tudnám megtenni, amit akar? Ha nem olvasom az Igét, akkor honnan tudom, mit akar Isten? Egyedül a Biblia az Ő kijelentett szava. Ha nem olvasom eleget, nem állíthatom, hogy lelkileg növekszem. Ige nélkül nincsen lelki növekedés.

Én nem akarok leépülni, hanem növekedni, növekedni, növekedni az Úrban- a sírig. Nem akarok máshol járni-kelni, csak Isten jelenlétében és az Ige fényében. Nem akarom kevesebbel, silányabbal, rosszabbal beérni, mint amit Isten tervezett a számomra.

Remélem, ezen az igazságon soha-soha nem fogok túllépni: mert az Ige tényleg elég. E l é g  m i n d e n r e. Bár mind elhinnénk és teljesen élnénk is ezt!

Egy rendes nőnek otthon van a helye??

Nemrégen kerestem egy videót a YouTube-on. A kereső feldobott egy olyan találatot, ami egyáltalán nem oda tartozó volt, ugyanis nem ilyen témában kerestem. De mivel ott volt, kíváncsiságból belenéztem. Meglepődtem. Csalódtam is. Oláh Ibolyában. Nem mondhatni, hogy jól ismerem őt, és mostanság egyáltalán nem tudok róla semmit- családi szinten ugyanis jó ideje nem megyünk a tv közelébe, s a bulvársajtót is messzire kerüljük. (Szép és nyugodt az élet így, 'ártatlanul'...)

Ibolya énekesi karrierjének kezdetét a tv-n keresztül figyeltem évekkel ezelőtt. Valahogy nem tűnt olyannak, amilyen ebből a tavalyi számából lejön. Nézzétek meg, aztán elmondom, milyen gondolatokat kavart fel bennem ez a zeneszám.

Ez a szám azért jó, mert egy olyan problémát vet fel, amiről talán nem esik elég szó keresztény körökben. Valós probléma, mégsem szeretünk beszélni róla. Mivel mi nem beszélünk róla, a világ teszi meg helyettünk. És bár bátor dolog nevén nevezni a problémát, a megoldással viszont (világi szokás szerint) nagyon mellélőnek. Engem ez a mellélövés most azért is idegesít, mert a tinik és a fiatal felnőttek ilyen zenéken formálják (=tompítják) erkölcsi ítélő-képességüket. Amennyire én látom, a hívő fiatalok sem kivételek ebben. Persze nem kellene tenniük, de ők akkor is teszik. Ez azért riasztó, mert évek múlva az ő moráljuk lesz a meghatározó a gyülekezetekben.

Nagyon sok indulat kötődik ehhez a témához, mert akit elnyomnak, az megoldást akar, és akin élete egy pontján áttiport egy férfi, az bosszút akar állni, hogy a sérelmét valami módon megtorolhassa. A megoldásra azonban ilyen módon nem lehet rátalálni, mert az indulat elhomályosítja az értelmet és messze visz Isten akaratától. Nem vitatható el a sérelem, a fájdalom, a durva bánásmód vagy a kihasználás. Nem vitatható el, ha valaki megcsalás, erőszak vagy érzelmi elhanyagolás áldozata lett. Ezek nagyon súlyos dolgok, és nagyon súlyos lelki terhet rakhatnak az emberre. De ettől a tehertől soha senki sem szabadult meg olyan módon, hogy azt mondta, "ez mostantól nekem is jár!" Egyedül Jézusban van valóságos szabadulás. Ha nem jó helyen keresünk megoldást, akkor nem fogjuk megtalálni a megoldást. Ezért kell mélyebbre nézni.

Hogy szerintünk egy rendes nőnek hol van a helye, az maximálisan világnézeti kérdés. Aki azt mondja, hogy nehogy már a férfiak uralkodjanak a nőkön, az egy valós problémát fogalmaz meg, de nem az igei megoldásra talált rá. A valós probléma, amiről szó van, az asszonyok elnyomott helyzete. Mert más dolog valaki fölött uralkodni, és más dolog elnyomni, megnyomorítani és kihasználni őt. Az asszonyok minden korban megtapasztalták az utóbbit is. De ez nem jelenti, hogy az igei rend rossz vagy működésképtelen lenne.

Isten bölcs és jó. Ő az ő bölcsességében és jóságában rendet teremtett és hierarchiát, nem káoszt. Isten eltervezte az állam, a gyülekezet és a család rendjét, és az Igében világosan megmutatja, hogy ezeknek hogyan is kell jól működnie.

Nincs Isten rendjével semmi probléma: az tökéletes és megfelelő. A probléma az emberi természettel van: az, ami romlott és bűnös. Persze könnyebb a rend ellen törni, mint beismerni az ember romlottságát. Könnyebb Isten ellen viaskodni, amikor baj van: megmakacsolni magunkat, az öklünket rázni az égre, s az Igét félretenni. Könnyebb, mint megalázni magunkat Isten hatalmas keze alatt, és szembenézni azzal a ténnyel, hogy mi, emberek rontottuk el az saját életünket: mi okozunk kárt egymásnak, nem a rend.

A bűnnel van probléma, ami bennünk van. A férfi bűne, hogy férjként visszaél az Úrtól rendelt szerepével, és nem önfeláldozó szeretettel szereti az alárendelt felet, mint egy jó király. Hanem, mint egy diktátor, a maga érdekét helyezi előtérbe és elvárja, hogy kiszolgálják őt, miközben ő kihasznál és elnyom. A nőnek meg az a bűne, hogy feleségként fellázad Isten rendje ellen, és nem hajlandó alárendelni magát szeretetből, mint egy hűséges alattvaló a királyának. Hanem, a maga igényeit helyezi előtérbe és mint egy szakadár, ellenáll és lenyom.

Még, ha lenevetjük is a bűnt, és állítjuk, hogy rajtunk "nulla a hatalma", attól még a szolgaságában élünk, és napról napra ez nyomorítja meg az életünket, és a családunkat. S ez mindaddig így is marad, ameddig nem szánjuk oda Jézusnak a tagjainkat.

A szerepekkel való visszaélésekért nem Isten rendjét kell okolni, hanem azt a személyt, aki vétkezik a házastársa ellen. Annak kell megtérnie bűnéből, aki elkövette a bűnt. Nem a rendnek kell megváltoznia, mert ha a rend megváltozik, akkor káosz lesz. Mint ahogyan káosz is van, mert nem akarunk megtérni, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy mi hibáztunk el a dolgot, amikor elfordultunk az igei rendtől, nem Isten, Aki rendet alkotott.

Mire volt jó az emancipáció? Milyen előnye lett annak, hogy a nadrágot most már a nő is hordhatja: hogy vannak 'jogaink' és szavazhatunk, és vállalhatunk férfimunkát, és járhatunk felsőbb iskolába, és felülkerekedhetünk a férjeinken?

Talán kevesebb nőt nyomnak el és használnak ki, mint előtte? Talán jobban megbecsülik a munkánkat, mint előtte? Boldogabbak vagyunk, mint előtte? Isten elégedettebb velünk, mint előtte?

Nem mondom, hogy nincsenek előnyei annak, hogy a nő sokkal több dolgot tehet, mint eddig bármelyik történelmi korban. Azonban e 'szabadság' hátrányait nem mindig kommunikáljuk annyira élesen és világosan, mint az előnyeit. Pedig a hátránya talán több is, mint az előnye. Ahhoz ugyanis, hogy valamit megnyerjünk, valami mást egész bizonyosan elveszítünk. (lásd később)

Az emancipáció nem megoldás semmire sem. Nem szüntette meg a nők kihasználását és az elnyomást, csupán új szintre emelte azt. Nem oldott meg egyetlen társadalmi problémát sem, mert a valódi probléma nem a struktúrában, hanem az ember természetében keresendő, s ez a probléma azóta is ott van az emberben. Ugyanakkor kreált egy sor új problémát, amellyel jelentősen hozzájárult a társadalom szétzuhanásához. A mérleg nyelve tehát egyáltalán nem az emancipáció javára dől el...

Már csak azért sem működött, mert nem lettünk tőle többek: amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon. Hogyan történhetett mindez?

Két kezünk van, és ahhoz, hogy nőként mindazt megragadjuk, ami előnyt az új szabadságunkkal szereztünk, le kellett mondanunk másfajta jogokról, és hátra kellett hagyni az áldást. Mert nem fért el minden a kezünkben. Bár sokat akartunk markolni, de végül keveset fogtunk, és még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy a társadalomra milyen szörnyű hatással van mindez.

Miféle áldásról beszélek? Miről mondtunk le? Az otthonteremtés áldásáról. Gyermekeink formálásának áldásáról. A férjünknek való önzetlen szolgálat áldásáról. A belső békesség és a külső harmónia áldásáról. És alkalmasint a sokszoros anyaság megtapasztalásának áldásáról. Nem mondom, hogy aki él a szabadságával, az feltétlenül megfosztja magát mindegyik áldástól rövid távon. De hívőként nem rövid távon kellene gondolkozunk, hanem hosszú távon: örökkévaló viszonylatban.

 Isten szemszöge nem az az életünkről, mint amit a világ sugall. Neki nem az a fontos, hogy befuss egy csodálatos világi pályát, hanem hogy rajtad keresztül megáldja és megszentelje azokat, akiknek a gondozásával megbízott téged. Ő látni akarja, ahogyan növekszel hitben, Istenismeretben, szolgálatkészségben. Nem ragadhatod meg mindkét pályát, mert azt nem lehet.

Szellemi törvényszerűség, hogy két igazságot nem lehet hinni, két irányba nem lehet menni, két úrnak nem lehet szolgálni. Amikor mindent magunknak akarunk, akkor kevesebbet szerzünk, mintha megelégedtünk volna azzal, amink eddig volt.

Ez érvényes arra a kérdésre is, hogy egy 'rendes' nőnek hol van a helye. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk két helyen lenni. Vagy otthon vagyunk, vagy futunk a karrierünk és az egyéni beteljesedésünk után... de az, ahol vagyunk, mindenképpen óriási hatással lesz a családunkra.

Céltalanság, békétlenség, neveletlen és formálhatatlan gyermekek, meghidegült házasságok, tönkrement családok, és megannyi fizikai megbetegedés, amely a rohanással, a stresszel, és a nem éppen családos asszonyokra méretezett munkahelyi feladatokkal van összefüggésben- ez mind a szabadságunk ára, s új, emancipált életünk látlelete.

Vallhatjuk büszkén Oláh Ibolyával együtt, hogy nekünk ugyanaz megjár, mint a férfiaknak, mert mi is 'vagyunk olyan tökösek', mint ők. De a valóság az, hogy mi nem tökösnek lettünk teremtve. Amikor azonos feladatokat akarunk csinálni, mint a férfiak, akkor a lázadásunkat hirdetjük- elfordult utainkat tesszük közszemlére. A bűneikkel hencegünk, s erényt gyártunk belőlük. De kit próbálunk becsapni? Istent? Vagy magunkat?

Magunkat becsaphatjuk, de Istent nem tudjuk. Az igazság nagyon keményen hangzik, de előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele: mi, tökös feleségek cserben hagytuk a családjainkat a karrierünkért. Szívünkben elhagytuk férjeinket flörtölő kollégákért. Hátat fordítottunk a gyermekeinknek, amikor Isten rendjét megvetettük. És ezek után még azt mondjuk, hogy mindez normális, mert mindenki ezt csinálja.

Nem igaz, hogy mindenki ezt csinálja. Nem igaz, hogy mindenki tagadja, hogy egy rendes nőnek otthon van a helye. És még, ha a túlnyomó többség egyet is ért Oláh Ibolyával, nekünk akkor sem kell a többséggel együtt menni. Mert minket Isten hívott el, és Ő vezet. Miért nem Őt kérdezzük, amikor az asszony helyéről van szó? És, ha már megkérdeztük Őt, akkor miért nem cselekszünk aszerint, amit kijelentett?

Nem tudom, hogy mi a rosszabb: egy olyan világban élni, amely vad érzékiséggel kiáltja bele a gyerekeim arcába, hogy "neked mindent szabad", és hogy "élj önmagadnak". Vagy egy olyan világban élni, ahol a keresztények többé nem sók, mert gondolkozásukat ugyanúgy a reklámok, a dalok, a tévé-sorozatok, a kortárs könyvek és filmek formálják a világ szerint, mint a világét. Engem feldühített az a magabiztosság, ahogyan Ibolya harsogta az emancipációs hazugságot, hogy nyugodtan tedd azt nőként, mit megkívánsz. De igazán kétségbe ejt, amikor azt tapasztalom, hogy a hívők között többé nem sikk a karrier helyett a családot választani. Mintha már mi sem tudnánk, hogy egy 'rendes' nőnek tényleg otthon van a helye...

10 év együtt...

Ez a legjobb nap, mert ma házassági évfordulónk van! Nagyon szép volt ez a tíz év együtt, és nehéz is; de szebb volt, mint amennyire nehéz. Volt benne sírás is, meg nevetés is, és az egész úgy, ahogyan van, kegyelem, kegyelem volt. Jó visszagondolni arra, ahogyan Isten keze alatt összeformálódtunk, mint házastársak, mint bajtársak, és mint keresztények...

Biztos vagyok benne, hogy én változtam többet, mert volt miben változnom. Annyi, de annyi dolog történt- lehetne anekdotázni az ismerkedésünkről, a gyerekekről, a közös családi bizniszről, a kutyaszorítókról, emberi támadásokról és csalódásokról, amik még közelebb vittek egymáshoz és az Úrhoz, s közös családi mókákról is...

Annyi a szép emlék, és mégis olyan szempillantás alatt ment el ez az sok év. Vajon a következő tíz év is ilyen gyorsan elmegy majd??

Ma meghitten ünnepeltünk, ugyanis a Kedves tegnap este a gyülekezeti férfiakkal focizott: egy szerelésnél rosszul tette le a kezét, s emiatt jobb középső ujja hatalmasra dagadt, aminek következtében ma romantikus kettesben a kórházba buszoztunk röntgenre és vissza. Amúgy sem akartunk nagy évfordulós szervezkedést, mivel most nagyon nincsen rá anyagi keret, ráadásul az nem is a mi stílusunk, de azért erre nem számítottunk. Mindenesetre így is jól sikerült a napunk, mert együtt voltunk. (Ez egyébként abszolút jellemző ránk: annyi elég a boldogságunkhoz, ha ketten egy helyen vagyunk, hihi.)

Hogy a sztorinál maradjak, Mo.-on az ember hasonló helyzetben elrohan az SzTK-rendelésre vagy ügyeletre, s másfél óra múlva újra otthon van. De itt nem, nem: ez Anglia, mégpedig a főváros. Itt órákat vársz, aztán... hmmm, na, ez vicces volt. Szóval hossssszú várakozás után végre bekerültünk, röntgen. Az eredmény: "little fracture", vagyis kicsi törés, repedés. Nem csináltak vele semmit, kapott egy gumiharisnyát a két ujjára, és időpontot kellett egyeztetni a Fracture Clinic nevezetű intézményrészleg rendelésére, ami magyarul törésklinikát jelent. Ilyen nálunk azt hiszem, nincs. Szóval időpontot egyeztettünk, kapott is, két hét múlva. Értitek: el van repedve, de majd megnézik 2 hét múlva. Addigra össze is forr talán...

De, vissza a házassági évfordulóhoz. Gondoltam, szép lesz, ha a bevonulózenénkkel emlékezem itt a blogon- aztán megyek is. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a férjem felesége lehetek. A többit, majd Neki, a nagy Ő-nek mondom el.:)

 Az esküvőnkre lefordítottuk ezt a számot

és papíron kiosztottuk az egybegyűlteknek,

hogy tudják, miről énekel Whitney.:)

Mindannyian helyet akarunk a világban,
Mind azt akarjuk, hogy meghallják a hangunkat,

Mindenki egy esélyt akar, hogy 'valaki' lehessen.

Mindnyájunknak vannak álmai, amelyeket álmodnunk kell,

De bármely elérhető csillagnál édesebb az,
Amikor eléred és megtalálod- amikor valakire rátalálsz.
E világ legértékesebb dolgát tartod a kezedben,
A legnagyobb ajándékot, amit e világ hozhat,
Mert amikor visszanézel, tudhatod, hogy szerettek téged.

Valaki szeretett téged
Valaki megérintett
Valaki tartott téged
Jelentettél valamit valakinek

Szerettél valakit
Megérintetted valakinek a szívét
És út közben visszanézhetsz
És elmondhatod
Hogy téged 'szerettek'
Igen, szerettek.

Lehetnek gyémántjaid,
Tiéd lehet a föld gazdagsága,
De szeretet nélkül igazából semmid sincs.
Mert amikor valakit érdekel, hogy élsz,
Amikor valaki rád bízza az életét:
Akkor tudhatod,
Hogy mindened megvan, ami kell.
E világ legértékesebb dolgát tartod a kezedben,
A legnagyobb ajándékot, amit e világ hozhat,
Mert amikor visszanézel, tudhatod, hogy szerettek téged.

Valaki szeretett téged
Valaki megérintett
Valaki tartott téged
Jelentettél valamit valakinek

Szerettél valakit
Megérintetted valakinek a szívét
És út közben visszanézhetsz
És elmondhatod
Hogy téged 'szerettek'
Igen, szerettek.

Oly sokféle utat választhatsz
De bármerre mész is, 
ne menj egyedül
Jó, ha tudod...

Valaki szeretett téged
Valaki megérintett
Valaki tartott téged
Jelentettél valamit valakinek

Szerettél valakit
Megérintetted valakinek a szívét
És út közben visszanézhetsz
És elmondhatod
Hogy téged 'szerettek'
Igen, szerettek.
 Mmm...
Jól csináltad, mert szerettek téged.

Úgyhogy ne felejtsd el elmondani
Annak a Különlegesnek,
hogy valaki őt is szereti...
Igen, szereti... szereti.

A világ, a szenny és a bölcsesség

Nem a sokgyerekesség a legfőbb környezetszennyezési faktor, hanem maga a fogyasztói társadalom. Ha nem vennénk több ruhát, több kütyüt, több ennivalót, mint amire valóban szükségünk van, akkor nem termelnénk annyi szemetet, amennyit termelünk. Ha nem fogyasztanánk túl sokat, akkor a gyártóknak nem kellene annyi terméket előállítani, hogy kiszolgálják az igényeket. De vajon valóban az igényeket szolgálják ki? Nem inkább fordítva van: úgy, hogy a termelés teremti meg a fogyasztói igényeket? S mivel túl sokat termelnek, ezért ösztönöznek mindenkit olyan buzgón a fogyasztásra? És ha ez így van, akkor az mennyire tudatosan történik?

Vajon nem az egyre növekvő termelés a magyarázat arra, hogy a termékek miért nem tartósabbak? Hogy a mobilok, nyomtatók, ruhák, cipők, miért bírják olyan rövid ideig, amikor a technológia talán már régen adott egy tartósabb áru létrehozására is? Talán a fejlesztők nem elég kreatívak? Vagy lehet, hogy ez nem véletlen?

Azt mondjuk, mi okosabbak vagyunk, mint az elődeink voltak. Mert a mostani az Információ Kora, amikor az emberiség tudása rohamosan növekszik. De valóban így van ez? A Biblia szerint nincsen semmi olyan, ami ne lett volna, és az újnak gondolt dolgok is régtől fogva vannak.

Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz,

és ami történt, ugyanaz,

ami ezután is történik;

és semmi nincs új dolog a nap alatt.

Van valami, amiről mondják:

nézd ezt, új ez;

régen volt már

száz esztendőkön át,

melyek mi előttünk voltak.

Nincs emlékezet az előbbiekről;

azonképen az utolsó dolgokról is,

melyek jövendők,

nem lesz emlékezet azoknál,

akik azután lesznek.

(Prédikátor 1:9-11)

A régiek okosabbak és egészségesebbek voltak és tovább éltek és nagyobb dolgokat tettek, mint mi. Persze az evolúciós szemlélet vitatkozik ezzel, de az állításai nem állnak meg az Ige és a tudomány mérlegén. Hogy hogyan jön ez ide? Azt hisszük, okosabbak vagyunk, és azt hisszük a modern világ valami csodálatos dolog. Azt hisszük, a régi, 'elavult' világ helyett egy olyan világot teremtettünk magunknak a saját kezeinkkel, amely kényelmesebb, és olyan gépeket hoztunk létre, melyekkel a termelés hatékonyabb, mint eddig bármikor a történelem folyamán.

Azt azonban kevesen látjuk, hogy a kényelmes életnek, és a fogyasztói társadalomnak mi az ára. Nyilvánvaló tény, mégsem számolunk azzal, hogy a folyamatosan növekedő gazdaság csupán egy mítosz. Hogy a kényelmes modern világunk nem fenntartható örökké, sőt, már most sem. Nem számolunk vele, hogy a szép új világunk egy újfajta rabszolgasorsot hozott létre: azokét, akiket a gazdag országok a saját jólétük fenntartása végett kizsákmányolnak. Amikor fogyasztunk, mindig valaki más kárára tesszük- és ez alatt nem azt értem, hogy amit eltékozlunk, abból a szegényeknek is jutna, bár ez is igaz. Arra gondolok, hogy a terjeszkedés, a szemetelés, az anyagi érdekek mindig valaki másnak a rovására mennek. Ebbe nem akarunk, nem is szoktunk belegondolni.

Vajon hova lesz a sok szemét, ami csak gyűlik és gyűlik? Vajon a sokgyerekesek termelik azt a sok szemetet, vagy inkább a fogyasztók? Nem a sokgyerekesek termelik a sok szemetet, hanem a jóléti társadalom azon igénye, hogy újra meg újra lecserélje az 'elavult' holmikat. Talán a bibliai időkben okosabbak voltak az emberek. Talán nem azért nem építettek szennyvízcsatornás, folyóvízes, kábeltévés lakásokat, nem azért nem üzemeltettek kórházakat, tartottak fenn iskolákat, használtak pénzt és hoztak létre gépesített mega-gyárakat, ahol futószalagon folyik a termelés, mert annyira sötétek, korszerűtlen gondolkozásúak és tájékozatlanok voltak. Nem buták voltak, hanem okosak. És mi vagyunk szűklátókörűek, amikor nem vesszük észre, hogy modern életünket miben és hogyan éljünk.

Az ipari szintű fogyasztás ipari méretű szemetet termel. Ezt a mennyiséget már nem lehet a hátsó udvarban tárolni. A szemétnek hely kell, és a helyet egészséges földterülettől veszik el. És az ipari mennyiségű hulladéktól szennyeződnek a vizek is.

A kényelmes folyóvizes otthon hatalmas csatornahálózatot kíván, de a csatornahálózat vége a folyó, ahonnan aztán a vizet visszavezetik a csapunkba. Persze, előbb megtisztítják, de azért az mégsem lesz annyira tiszta, mint volt. Sőt, a tisztítóanyagok is belekerülnek, így most már azt is megisszuk, ezzel továbbterhelve a tartósítószerekkel és élelmiszer-ipari hulladékokkal telerakott ételektől eleve túlpörgetett üzemmódban működő szervezetünket.

A modern fogyasztói gondolkozás szerint rendszeresen lecseréljük a holmijainkat. Nem azért, mert ne lehetne megszerelni őket, hanem mert úgyis van új és az olcsóbb, mint megcsináltatni. De vajon miért van ez így? És 100 évvel ezelőtt miért nem volt így? Hogy mi lesz a régivel, arra pedig nem szoktunk gondolni. Mert a sok régi kacat annyi szemetet termel, amennyi elborít minket is visszaszennyezve a lakóhelyünket. Ha ezt nem érzed, az azért van, mert a szemét mások országát mérgezi...

Kórházakba és iskolákba tömörítettük az oda valókat, mert így kényelmes azoknak, akik velük foglalkoznak. Hogy az oda valóknak nem ez az ideális, az már nem annyira lényeges szempont azoknak, akik elvileg az oda valók érdekeit kellene kiszolgálják...

A gyárak futószalagon állítanak elő mindent, így eltűnik a kézzel csinált egyedi áru, és a silány lesz a norma. És nem azért van így, mert akkora nagy az igény. Hanem mert a futószalag állítja elő azokat a termékeket, amelyeket ha megveszünk, a gazdaság robogni fog. Vagy mégsem fog... A verseny is csak látszólagos, mert a nagy piaci résztvevők már rég leosztották egymás között a lapokat, így a kisebb, sokszor minőségibb árut kínáló termelőknek nincs esélyük labdába rúgni a nagyok mellett. Akkor sincs, ha a nagyok a piaci részesedésüket előbbre valónak tartják, mint a vásárlók érdekeit.

Szép, új világ... Mert mi bölcsebbek vagyunk, mint az elődeink... és közben nyakig merülünk a szemetünkben, az emberek iskolázatlanabbak, mint amikor nem volt iskola, és betegebbek, mint amikor nem voltak kórházak, a gazdaság vergődik a túltermelés tragikus következményeitől, és a kényelmes fogyasztói lét hitelekbe vitte az egyes embert, aki a törlesztőrészletek szorongatása miatt túlórákba fojtja a családi életét, s ez soha nem látott mértékben emeli a stresszszintet, ami életveszélyes betegségek létrehozására sarkallja az amúgy egészséges testét.

És legyen kevés gyerekünk, máskülönben nem bírjuk kiszolgálni a saját fogyasztói igényeinket, hiszen úgy nem tudunk annyit költeni magunkra, mint ha csak pár gyerekünk születne. És amikor valóban kevesebb gyerekünk születik, akkor jönnek az anyaság elvonási tünetei: az állatmánia, a wellness-szenvedély, a karrierizmus, a hűtlenség, a válás, amelyek megrontják a családi életet. Azzal, hogy megfogalmazzuk a 'kevés gyerek a jobb'-elvet, némán szembesülnünk kell olyan helyzetekkel is, amelyek a régi 'nagycsalád a jobb'-elv működésének idején oly ritkák voltak: a fogamzásgátlók és az abortuszok hatásaival; a depresszióval, különböző egészségügyi és mentális problémákkal és szenvedélybetegségekkel. Szép új világ. Inkább: Új világ??! Szép!

Természetesen van megoldás, de a megoldás nem a felszínen van, nem is a pénzügyi átszervezésben, nem is a gazdaság vagy a társadalom újrastruktúrálásában. A megoldás velünk kezdődik, veled és velem. Mert a probléma is velünk kezdődött, veled és velem. A probléma a bűn, mindenkinek a sajátja. Kapzsiság, mások kárára élés, túlfogyasztás, a családtagok iránti felelősség fel nem vállalása, tájékozatlanság, pénzszórás, irigység, versengés, könyöklés... ó, mennyire szánalmasak is vagyunk! Nem vagyunk sem bölcsek, sem nagyok, sem okosabbak, mint a régiek.

A régiek legalább társadalmi szinten tudták, hogy mi az istenfélelem. Tudták, hogy van egy Isten, aki őket megteremtette és Tőle vannak a lehetőségeik. És ezért Neki tartoznak felelősséggel azért, hogy hogyan bánnak Isten többi teremtényével, állattal, de leginkább az emberrel.

(Igen, szeretjük megfordítani a sorrendet, hogy "szegény állatok!", de Isten az embert az állatoknál fontosabbaknak tartja, így mi sem cserélhetjük föl a sorrendet. Bár az állatokat könnyebb szeretni, de Isten nem azt parancsolja, hogy azokat, hanem hogy egymást szeressük.)

Utópista vagyok? Nem. Szeretném, ha úgy lenne minden, mint régen volt? Talán. De ettől még úgy lesz? Nem. És akkor most mit fogok kezdeni?

Tanulni fogok, informálódni. Nyitott szeretnék lenni a világra, nyitott szemmel járni, hogy ne csak nézzem, hanem lássam is, mi vesz körül. Tanulni szeretnék a régiektől, akik közöttünk élnek: olyanoktól, akik ma már sokak szerint maradinak számítanak. Mert ők még máshogyan éltek; bizonyos szempontból nehezebben, kevésbé kényelmesen, de talán szebben és jobban, mint mi. Ők még tudtak szépen születni, szépen élni és szépen meghalni. Nekünk már egyikre sincsen elég időnk...

És bölcsességet szerezni megyek a Bibliához. Mert ez a rendkívüli könyv magában hordozza a potenciált, hogy a Minden Földi És Mennyei Bölcsesség Ismerőjével személyes kapcsolatba kerülhessek. Enélkül a találkozás nélkül, és az Ő ismerete és vezetése nélkül sosem leszek képes az igazi bölcsességre eljutni. Így viszont igen, mert Ő megtanít mindenre, amit tudnom kell.

Amit azért ti kezdettől hallottatok,

az maradjon meg bennetek.

Ha bennetek marad az,

amit kezdettől fogva hallottatok,

ti is az Atyában és

a Fiúban maradtok.

És az az ígéret,

amelyet ő ígért nékünk:

az örök élet.

Ezeket írtam néktek azok felől,

akik elhitetnek titeket.

És az a kenet,

amelyet ti kaptatok tőle,

bennetek marad,

és nincs szükségetek arra,

hogy valaki tanítson titeket;

hanem amint az a kenet

megtanít titeket mindenre,

úgy igaz az és nem hazugság,

és amiként megtanított titeket,

úgy maradjatok őbenne.

(1János 2:21-27)

És még mit fogok tenni? Alkalmazni azt a tudást, amit így gyűjtöttem. Mert a tudás felelősség. Csak mert modern világunk az emberi oldalról nézve nem szép és jó, azért még csodálhatom Isten teremtését, és imádhatom a Teremtőt, aki mindezt bölcsen teremtette meg. Ha reálisan értelmezzük a nagy tudásunkat, akkor nem mehetünk el a tény mellett, hogy az ember állandóan elrontotta a dolgokat maga körül, és nem sikerült maradandót és tökéleteset alkotnia. Istennek sikerült. Ezért is fontos, hogy ne abban gyönyörködjünk, hogy mit érhet el az ember, hanem hogy mit érhet el az Isten.

Az, hogy alkalmazni fogom a tudást, nekem annyit jelent, hogy az új ismereteket szeretném beépíteni az életembe. Tisztában vagyok vele, hogy ez adott esetben azzal is jár, hogy nem élhetek úgy, nem tehetem azt, ami kényelmes és megszokott volt addig. De ez jobb, mint homokba dugni a fejem és nem tudni semmiről. Jobb annál is, hogy megtudok valamit, de holnapra elfelejtem, mert el akarom felejteni. Mert túl kényelmetlen lenne alkalmazni azt, amit tudok, így inkább úgy teszek, mintha nem tudnám, mi zajlik a világban.

A tudás felelősség. Akkor aktivista leszek? Nem. Környezettudatos? Talán. Környezetvédő? Nem igazán. Vegetariánus? Az sem. Non-konformista? Nem.

Igazából teljes szívvel egyik sem. Ezek nem oldhatják meg a világ problémáit. A világ problémáit az oldaná meg, ha az emberek hajlandóak lennének szembenézni a bűneikkel, és elhagyni azokat Jézusért. Ha megtérnének, akkor megoldódna a társadalom minden problémája. Mert a társadalom problémája kezdetektől fogva a bűn volt. Minden helyzet és történés, ami ma tragikus és kritikus a világban, az valaki bűnével van kapcsolatban. Ha a bűnt ki lehetne iktatni az egyén életéből, akkor a Földünk mindenki számára a legjobb hely lenne a világegyetemben. De sajnos nem az.

Pedig a bűnt ki lehet iktatni. Valaki már kiiktatta egyszer, és Ő a te életedben is meg tudja ezt tenni. Pont úgy, mint Marcos (ejtsd: "márkosz") nyomtatója esetében az orosz srác tette. Nézd meg a videót, és meg fogod érteni.

Sokan mondják, hogy ez a megoldás, meg az a megoldás, de hiába mondják, mert a problémát nem a felszínen kell megragadni, hanem a gyökerénél. És a gyökér a bűn. Kár szépíteni: a társadalom a kezdetektől fogva mostanáig reménytelenül a saját bűnének mocsarában vesztegel, s ebből a helyzetből nincsen emberi szabadulás, bármilyen okosak is lettünk intellektuálisan (én kétlem is, hogy bármennyivel okosabbak lennénk). Minden emberi bölcsesség kevés, sőt, minden Isten nélküli próbálkozás csak még mélyebbre taszítja az emberiséget a mocsárban, s az ördög jól szórakozik a nyomorúságainkon. A világnak nincs szüksége újabb világmegváltó ötletekre.

A világot nem kell megváltani, mert Jézus Krisztus egyszer már megváltotta, és az Ő megváltása tökéletes és mindenkorra elégséges volt.

A világnak Jézus kell. A társadalomnak és az egyes embernek Jézus kell. Nekem és neked is Jézus kell. Nélküle semmit sem fogsz tudni tenni az életeddel. Ha nem Hozzá fordulsz megoldásért, akkor sosem fogsz megjavulni, és a problémáid sohasem fognak megoldódni. Aztán egy örök-életen át szenvedhetsz majd emiatt. Nem éri meg.

Azt gondoljuk, hogy bölcsebbek vagyunk, mint a régiek? A Biblia annyira egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy ki 'elég bölcs'!

Kicsoda köztetek bölcs és okos?

Mutassa meg az ő jó életéből

az ő cselekedeteit

bölcsességnek szelídségével.

Ha pedig keserű irigység és

czivódás van a ti szívetekben,

ne dicsekedjetek és

ne hazudjatok az igazság ellen.

(Jakab 3:13-14)

Ne gondoljuk bölcsebbnek magunkat, mint amennyire bölcsek vagyunk, mert az életünk és a társadalmunk leleplez minket. Ne éljünk tagadásban és hazugságban, hanem változzunk meg értelmünk megújulásával. Hagyjuk el a bűnt, amely a mélybe húz, és hívjuk Jézust segítségül, mert Ő a valódi és az egyetlen megoldás mindegyikünk számára: személyesen a te számodra is. Ha elfogadod a felkínált megoldást, Isten megoldását, akkor minden megváltozik majd. A változás szükséges, mert enélkül a mi életünk is csak a hiábavalóságot és a bűnt gyarapítja a földön.

Éljünk úgy, hogy Isten gyönyörködjön benne, és akkor nem egy újabb szennycsatorna leszünk a társadalom és a környezetünk számára, hanem egy üdítő forrás, amely elég messze van a szemétszennyezett nagyvárosoktól ahhoz, hogy a vize ne ártson, hanem használjon.:)

Emlékszel még Marcos-ra és a nyomtatóra? Itt megnézheted. Igazából ez a videó kavarta fel a gondolataimat, és így késztetett e poszt megírására. Nagyon elgondolkoztató, 53perces, szívesen ajánlom.

A Villanykörte-Összeesküvés, avagy

a Tervezett Elavulás története