Hello, 2017

Közelít az új év, vajon mit hoz? Lesz benne annyi vidámság, kétely, szívfájdalom, boldog, meghitt pillanat, családi összecsattanás meg mókaság, mint az ideiben volt? Változunk majd annyit, mint ebben változtunk? Bölcsebbek leszünk és a fontos dolgokban viszont mégis maradunk ugyanolyannak?

Nagy terveink vannak, sok élethelyzetbeli változásra számítunk az elkövetkező 2 évben és várakozással állunk a változások elébe. Nem vagyunk viszont felettébb izgatottak emiatt, az új év számunkra nem egy ilyen kiemelt időszak, amivel kapcsolatban nagy elvárásokat fogalmazunk meg.

Egyszerűen csak éljük, megéljük, befogadjuk a mindennapokat és jó nekünk együtt, erre csodálkozunk rá időről időre. Persze megvannak a kihívások, de boldogulunk. És ami biztonságot ad, az az, hogy tudjuk, érezzük és tapasztaljuk az Úr kegyelmét, szeretetét, gondviselését. Ami pedig állandóságot ad, az az, hogy mindig ott vagyunk egymásnak, ez pedig nekünk nagyon jó.

Mi lesz még január elseje után? Most a legközelebb a gyerekek vizsgái vannak, erre gyúrunk. Aztán tél végén Dom középsulis jelentkezése következik. Aztán meg majd minden más is lassan megérkezik hozzánk, ami erre az évre rendeltetett.

Szerintem jó lesz az új év, de persze nem tudhatom. Viszont akármi fog is történni, teljes a bizalmam abban, hogy az Úr Jézus áldott jelenlétét, a Szentlélek nevelő, helyreigazító munkáját és Istenünk gondoskodását, vezetését nem fogjuk nélkülözni 2017-ben sem. Ezért, ha forrong is a világ, mi szilárdan állunk, mert leginkább nem arra nézünk, ami körülvesz, hanem a szilárd talajt akarjuk látni a lábunk alatt. Azt a drága Kősziklát, amelyre fellépült a mi hitünk, amelyen állunk is.

Hogyha nem rendülünk meg 2017-ben, az egyedül Miatta lesz. Mert bizonyos, hogy ebben az esztendőben is lesznek sarokbaszorító, nehéz helyzetek, amelyben azt fogjuk érezni, hogy ebbe bizony lelkikeg mind belehalunk. De aztán majd túlleszünk és formálódhat a hitünk, megerősödhet a Belé vetett bizalmunk, hiszen ez a célja ezeknek.

Tudom, hogy az Úr tőlem függetlenül megdicsőíti majd magát jövőre is, úgy ahogyan idén is megtette. De, ha engedi és élünk, szeretném az életemben is (még inkább, mint tavaly) megdicsőíteni Őt azzal, hogy teszem az akaratát és keresem Őt. Szeretetét vágyom megénekelni az életemmel, hogy benne láthatóan minden Róla szóljon. Mert, amúgy az egész élet Róla szól.

Ha lenne hited...

Mi jár a fejemben mostanában? A hit. Hogy mennyire törékeny és mégis milyen erőteljes dolog. Törékeny, mert olyan nagyon könnyen 'elveszíthető'. Mihelyt levesszük a szemünket az Úr Jézusról, mihelyt levesszük a szemünket a Bibliánkról és abbahagyjuk a saját szívünk vizsgálatát, a hit elillan, nem lesz tovább maradása nálunk. Hogyha eltávozik, akkor csak idő kérdése, mikor fogunk vigasztalanul eltévedni az élet rengetegében és nem tudni, lesz-e még valaha remény a számunkra visszatalálni.

Úgy látom, ezt kevesen veszik véresen komolyan, pedig az. A hit 'elveszítése' ugyanis nem vérre, hanem, ami még ennél is súlyosabb: életre megy, lélekre megy. Legtöbbször nem vagyunk a tudatában a veszély mértékének, amely ránk megannyi helyről leselkedik. Mi csak gyanútlanul éljük a lelki életünket hangsúlyosan prédikálva a szeretet, a tolerancia és mások élni hagyásának fontosságáról, mialatt az eretnek tanítások kívűl és belül körülfognak minket. Keresztény könyvekben, keresztény bizonyságtételekben, gyülekezetben énekelt lelki dalokban, akár igehirdetésekben is. És ritkán vagyunk éberek kiszúrni ezeket, még ritkábban merünk szót emelni velük kapcsolatban.

Az a bajunk (bűnünk!), hogy közönyösek vagyunk az Úr ügye iránt és túlzottan szolidárisak az emberekkel. Mondjuk, hogy szeretjük a testvéreinket, de ez a mi szeretetünk a hit hiánya is egyben. Hiszen leginkább abban nyilvánul meg, hogy kölcsönösen mentegetjük egymást. Mert lehet, hogy igeileg elég furát mondott az a testvér, de biztosan nem is úgy gondolta, ahogyan mondta. Meg, még ha úgy is gondolta, akkor sem lenne jó konfrontálódni egy ilyen kis semmiség miatt. Hagyni kell az embereket élni...

Nagyon nem szeretünk ünneprontók lenni és inkább a hallgatást választjuk, ha azzal csak az Urat szomorítjuk meg, embereket nem. És, bár a cselekedeteink mozgatórugójaként igaz emberszeretetünkre hivatkozunk, valójában mélységes emberfélelemből cselekszünk. Nem akarunk ugyanis szőrszálhasogató, rosszindulatú, szemellenzős keresztyénnek tűnni. Nem akarunk a közösségünk perifériájára szorulni kedves és népszerű emberek megbántása miatt. Ez viszont hangosabban beszél a hitünkől, mint a szép bizonyságtételeink, amiket másokkal időnként megosztunk arról, hogyan vezetett minket az Úr egyik vagy másik élethelyzetünkben.

A kérdés, amit az előbb említett dolgok kapcsán neked szeretnék szegezni, ez: van neked hited? Érdeklődésem felháborítónak, mi több, abszurdnak tűnhet, hiszen, már hogy ne volna. De - honnan tudod, hogy tényleg van? Hogyan definiálod a te 'van' hitedet?

Szívedben vajon drágábbnak és becsesebbnek tartod-e az Urat (és a Bibliában kinyilatkozatott lelki valóságot) mindennél, ami jó, kellemes és élvezetes az életedben? Jobban szereted-e az Úr Jézus Krisztust, mint a saját életedet?

Ha lenne hited, nem félnél megtenni, amit megtenni szükséges, mivel számolnál a következményekkel (azzal, hogy mi lenne, ha néma maradnál). Ha lenne hited, nem akarnál rosszat a testvérednek: akkor rosszul érintene látnod, hogy valaki, aki vallja a Krisztust, tévelyeg. És felemelnéd a szavadat nyilvánvaló félrecsúszások miatt, amikor annak a másik embernek helyreigazításra lenne szüksége.

Ha lenne hited, nem a magad hasznát keresnéd, hanem a másét is, ezért hajlandó lennél megfizetni az igazságért való kiállás árát. Ha lenne hited, kimondanád, amit ki kell, és nem foglalkoznál azzal, ha ezért ünneprontónak, ügybuzgónak, szeretetlen, rossz kereszténynek bélyegeznek. Nem félnél szenvedni a hitedért (akár a közösségen belül is), attól ugyanis jobban tartanál, hogy a testvéred miattad kárt szenved, és, hogy valami módon megszomorítod az Uradat részese lévén egy atyádfia igazságtól való tévelyedésében.

Ha lenne hited, akkor mikor nyomás helyeződik rád, hogy hallgass és kellemesebb 'igazságot' fogadj el, mint a Bibliában kinyilatkoztatott igazság, a kérdést sosem tekintenéd komoly dilemma tárgyának. Akkor nem csak a mások, hanem a saját életedben is féltve óvnád a hit lángját, amit az igazság olajával rendszeresen és bőven locsolgatnál. Igazság nélkül ugyanis nincs valódi hit.

Ha bizonyos pontokon eddig tudatosan megalkudtál az igazságban, ha az Ige kinyilatkoztatását bármikor is jól hangzó, kellemes emberi kinyilatoztatásokra (okoskodásokra) cserélted, ha eddig közönyösen elnézted, hogy magukat kereszténynek valló testvéreid tegyék ezt, akkor tovább ne csináld. Hiszen felelősek vagyunk egymásért: őrizői a mi testvérinknek.

Fontos ez, már csak amiatt is, mivel egy-egy lelki döntésünk tényleges hatását (magát a következményt) át nem láthatjuk. Sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy amiben épp most megalkuszunk (vagy amiben a másikat megalkudni látjuk), az valóban annyira jelentéktelen dolog-e, mint gondoljuk. Lehet, hogy nem is jelentéktelen...

Ha bármely dologban megengedjük magunknak, hogy a Biblia igazságától akár kis mértékben eltérjen az, amit vallunk, akkor már elindultunk az ösvényen, amelynek a vége lehet a hitbeli elferdülés. Hol van vajon az a pont, amikor már az üdvösségünket is érintő dolgokban csúszunk meg? Nem tudhatjuk. Van, aki azt gondolja, hogy Isten úgyis szereti őt annyira, hogy majd helyreigazítja, ha nagyot téved - de vajon nem hamis biztonságérzetben ringatjuk-e magunkat, amikor ezt gondoljuk? Mire alapozzuk az ilyenfajta reménységünket? Veszélyes dolog nekünk a végére mehetetlen kegyelemmel játszadoznunk...

Mi van, ha a dolog úgy működik, hogy amire a lelked mélyéből vágysz, ami után a szíved igazán sóvárog, azt adja meg neked Isten?

Ha nyughatatlan lényed megszűnik az Ő örökkévaló igazságait szomjazni, ha simán beéred kevésbé tápláló, kellemesebb, jobban emészthető étellel, akkor hiba-e Isten részéről beleengedni téged abba a tévelygésbe, amely felé önszántadból sétálsz? Lehet, hogy az Úr megmutatja rajtad a kegyelmét, de erre nem apellálhatsz, mert Ő igaz bíró is, Aki könyörül, akin könyörül és kegyelmez, akinek kegyelmez. Éppen ezért kell mindent megtegyél annak érdekében, hogy a tekinteted tiszta, a szíved pedig feddhetetlen és egyedül az Ő igazságaiban gyökerező legyen.

Az igazágban való legkisebb megalkuvás is okozhat lelki vakságot, mely állapotban már nem tudjuk tisztán megítélni, hogy mi az Úr akarata és mi nem az. Ijesztő és nagyon kijózanító figyelemmel követni jó szándékú, érzékeny keresztényeket, akik kezdetben csak egy kicsiny dologban engedtek másfajta befolyást az életükbe: hogy az idő előrehaladtával hogyan váltak komoly eretnekségeket is elfogadó, azokat fel nem ismerő emberekké, akik vakok az igazságra és süketek a figyelmeztetése. Ezen a ponton már lehet, hogy menthetetlenek, de azért mi imádkozunk értük, hogy ne úgy legyen.

A hit, amellett, hogy törékenynek látszik a mi szemeink előtt, nagyon erőteljes dolog. Aki a szívében elköteleződik Isten igazsága mellett, a Biblia kinyilatkoztatásának feltétel nélküli elfogadása mellett, annak nem ember, hanem Isten az, Aki erősen őrzi a hitét. Őrzi azt ezer életpróba, ezer csalódás, lelki teher és kiábrándulás között. Megőrzi a hitet akkor is, amikor a szív darabokra törik és az ember elveszíti a saját hangját, meg már talán a hitét is: amikor megfagy belül és nem akar az Úrhoz sem szólni, amikor magától nem tud már hinni sem.

Elgondolkoztató, hogy az ember bármikor 'szétcsinálhatja' a saját hitét, ha rossz irányba változik a motivációja és az Igével kapcsolatos elköteleződése. De Isten nem engedi annak az embernek a hitét elveszni, aki nem tágít az Ő törvénye mellől.

   

Én, meg az Úr, meg a csend

Nagyon régen nem jelentkeztem. Nem akartam ilyen sokat kihagyni, mégis így alakult. Mindez részben amiatt történt, mert az elfoglaltságaim mellett észrevétlenül kiszorult az életemből a blogolás és bár egy kicsit hiányzott, annyira azért nem, hogy a puszta tény, hogy régen blogoltam, írásra ösztönözzön. Teljes, kerek volt az életem nélküle is (most is az).

De végül is ez nem egy terápiás blog, amely segít nekem valamilyenné válnom vagy valamilyen lelki nehézséget feldolgoznom az által, hogy kiírom magamból. Sosem tekintettem ilyen eszközként a blogra, ez után sem szeretnék - bár kétségtelen, hogy azért minden írás mögött ott van a lelki kényszer, hogy ki kell írni, mert kikívánkozik.

Nem, tudom, hogy mi lenne, ha nem írnám ki akkor, amikor ki akar jönni - gyanítom, semmi. Viszont azért mégis figyelembe veszem és számolok ezzel az én írhatnékommal, s amikor megérkezik, akkor kiszolgálom ezt a késztetést és posztot formálok belőle. Lehet tehát, hogy mégis van mögötte valamennyi terápia: a grafománabb beállítottságú emberek intellektuális jólétéhez valahol hozzátartozik az, hogy megfogalmazzák és leírják a gondolataikat. Azt nem tudom, hogy én mennyire számítok grafománnak, nem kifejezetten definiálom magam annak. Úgy érzem viszont, hogy az elmúlt időszakban, talán az írhatnékom irányultságát illetően is sokat változtam.

Az életszemléletem megint, mint már máskor is többször, tőlem független körülmények hatására radikálisan meg lett rázva, újra lett gondolva, át lett értékelve. Sajnos sosem pozitív dolgok indítják el ezeket a lelki folyamatokat, mert hiszem ami jó, az már miért késztetne mélybe nézésre? Nyilván nem fog, de azt hiszem, mindenki így van ezzel.

Sokat gondolkoztam megint, és az is felmerült bennem, hogy lehet, elfogyott a hangom, már nincs mit mondanom a blogoszférában. Nem lettem megtört, kiábrándult ember, de a korábbiaknál jobban felértékelődtek a szememben a virtuális téren kívül eső emberi kapcsolataim: a férjemmel, a gyerekeimmel, a hozzánk közel álló barátainkkal. És felértékelődött bennem a magam jelentősége is a szeretteim életében.

Korábban valamiféle szerzett (a polcról leemelt) küldetéstudattal jártam-keltem és nem tagadom: akkor ez voltam én. De ma már nem érdekel ez az egész annyira. Nem egy Komoly Hívő embernek definiálom magam, hanem valaki olyannak, aki napi szinten kűzd azért, hogy az Úr Jézus lábainál leülhessen. A világ egyre érthetetlenebb körülöttem, de már nem okoz akkora feszültséget nem látni át mindent, nem tudni, nem érteni bizonyos dolgokat.

Már nem úgy tekintek magamra, hogy ki fogja képviselni az igazságot, ki fogja kimondani, amit sokan nem akarnak, ki fog állást foglalni, magát nyíltan pozicionálni, ki fog megalkuvás nélkül élni és szilárdan állni az elsöprő áradatban, a hitetlenség és langyosság között (ki teszi ezt meg, ha én nem...?). Már nem érzem, hogy annyi minden múlna rajtam, épp ellenkezőleg. A saját létem jelentőségét leginkább a szeretteimmel és az Úrral való kapcsolatom kiteljesítésében és a magam számára fontos személyes célok megvalósításán való munkálkodásban látom.

Elvesztettem a globális küldetéstudatomat? Lehet. De, ha így van, nem sajnálom. Hiszen jobban belegondolva számomra teljesen egyértelmű, hogy az igazi lelki dolgok nem globálisak: az Úr Jézus missziósparancsa is lokálisan valósítható meg. Persze, odamehetek emberekhez személytelenül és tömegesen is hirdethetem nekik az Igét - és ha erre lehetőséget nyitna az Úr, és tudnám biztosan, hogy ez Tőle van, bizonyára élnék is vele. De én úgy látom, hogy legtöbbünktől nem ezt várja Isten. Sőt, megkockáztatom: ma senkitől sem ezt várja.

A világevangélizáció, mint missziós forma (vagyis az a törekvés, hogy mindenféle jó szándékú manipulációval vegyünk rá minél többeket, ha lehet, embertömegeket arra, hogy hívőkké legyenek) nem a globális üdvterv része, legalábbis én erről vagyok meggyőződve. És mindig, amikor a mennyiség fontosabbá válik, mint az egyes ember (aki csak annyiban számít, hogy döntött-e ezen az alkalmon, hogy ezzel is bizonyítsa a jól szervezett program sikerét és letjogosultságát), valahol durván célt tévesztünk. Ez már régen nem az hozzállás, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük.

Az életem elsősorban nem annak a potenciálját hordozza, hogy hány ember lett az Övé miattam. Persze, mindent meg fogok tenni, amit az Úr kegyelméből megtehetek, hogy azt a kegyelmet, amit kaptam, megmutassam, elmagyarázzam, kívánatossá tegyem mások számára. És hiszem, hogy ha Jézus mellett szoros közelségben lépkedek, akkor áldása és gyümölcse lesz az életemnek. Nem akarom viszont többet végig nem gondolt üres frázisok, agyoncsépelt lelki közhelyek, farizeusi távolságtartó okoskodások árnyékából unszolni vagy kiosztani azokat, akikről szinte semmit sem tudok. Nem mintha korábban szánt szándékkal ezt tettem volna: most már azonban ez az 'új' hozzáállás vált számomra különösen hangsúlyossá.

Meg szeretném ismerni az embereket, s szeretném maradéktalanul betölteni azt a tervet, amit Isten az életemre nézve elrendelt. Másoknak is szeretnék segíteni maradéktalanul betölteni az Ő tervét a saját életükben, de nem akarom alázat nélkül, gőgösen viselni a nevemet, hogy hívő. Sem személytelenül mások arcába tolni a 'keresztény vagyok, mindent tudok' kitűzőmet, lobogtatni a Jézus-pólót, karkörőt, zászlót. Látom ezt a fajta viselkedést magam körül és engem hihetetlenül taszít. És el tudom képzelni, mennyire zavarja ez azokat, akiket pedig azoknak a szavaknak el kellene érniük... Régen tettem, de már nem akarom úgy Isten felé lökdösni az embereket, hogy teljesen közönyös vagyok az irányában, hogy mit okoz bennük az, amit hallanak (még akkor sem, ha esetleg tudom, hogy amit hallanak, az maga az igazság), mert csak a hit miatt érdekel az életük.

Az ember a fontos, mert az Úrnak is ő a fontos. Az érzéseivel, félelmeivel, rigolyáival együtt fontos. És ez nem jelenti, hogy nem kell elmondanom, amit a másiknak hallania kell. Azt jelenti, hogy nem nyomulhatok az intim szférájába kéretlenül, hanem számolnom kell azzal, hogy ő egy értékes ember, akinek van integritása. És ezzel a hozzáállással meg kell próbálnom megérteni őt, ami csak úgy megy, ha érdekel a másik és ha időt szánok arra, hogy megismerjem.

Ez persze durván leredukálja a durrbele vagdalkozós személytelen 'igazságosztás' lehetőségeit. Ha ugyanis az a játékszabály, hogy ha nem érdekel a másik, ha nem akarom őt megismerni, akkor (nagyon kivételes esetektől eltekintve) ne próbáljam tanácsolni sem, akkor az ember beleütközik egy felemás helyzetbe, mégpedig abba, hogy igazából nagyon kevés emberre szeretné ténylegesen rászánni az idejét, hogy őket valóban megismerje. Így viszont alig marad valaki, akinek az életére mély benyomást tudna lenni.

Idővel muszáj volt nekem is felismernem azt a nyilvánvaló tényt, hogy amit az előbb leírtam, az rám is igaz. Hiába a blog és az ezzel járó egyedülálló lehetőség sokak elérésére, elgondolkodtatására, én is csak nagyon kevesek életére tudok jelentős hatással lenni, keveseket tudok az életük döntéseiben igazán befolyásolni. Ez egyébként nem baj: ezt megértve könnyebb belátnom, hogy nem a tömegek a fontosak és még csak nem is az ügy bármi áron való előrébbvitele. (Bármi legyen is az az ügy.)

Az élet mulandó és törékeny ajándék, amiből jó lenne a legtöbbet kihozni. Ezt pedig úgy tudom megvalósítani, ha személyes vagyok: ha teljesen őszinte, teljesen átlátszó, teljesen emberi vagyok. Ha nem azért küzdök, hogy mások hallgassanak rám vagy az igazságra, hanem elfogadó szeretettel és őszinte érdeklődéssel törekszem megismerni és megérteni másokat, akiket lehetőséget kapok megismerni, megérteni. Számolva azzal és elfogadva, hogy jóval kisebb a befolyásom az egyes emberek életében, mint szeretném, viszont jóval nagyobb a saját életem vezetését illetően annál, amit korábban gondoltam.

Előbbi gondolatok fényében az elmúlt hónapokban a blogjaim bezárásán és letörlésén is komolyabban elgondolkoztam, de végül mégsem találtam azt az utolsó érvet, amely miatt helyesnek éreztem volna egy ilyen döntést. Mert mi van, ha majd valamikor még lesz mit mondanom...? (Pánikba esett a grafománabb részem, hehe.)

Magát a blogot egyébként gyakran a lelki életem kivetülésének érzem, pedig nem feltétlenül van így. Az, hogy hosszú ideje nem volt, mit írjak, vagyis a csend az éterben nem kell, hogy egyértelműen azt jelezze: baj van, rossz irányba menetelek. Jelen esetben azonban mégis volt ebben valami ilyesmi is, mert az Úr Jézusnak sokat kellett rám várnia az elmúlt hónapokban.

Nehezen indultam meg Felé és ennek megvolt a maga oka. Tudhatjuk viszont, hogy ez is csak olyan ok lehetett, mint a többi. Mert persze okos és körültekintő helyzetfelvázolással racionalizálhattam volna, hogy mit kerestem máshol és miért nem kerestem a mély közösséget Vele, de ez pontosan az lenne, aminek tűnik: a kimagyarázása a nyilvánvalónak.

Isten végig látott és végig szeretett. Tudta, mi van bennem és körülöttem. Ő azonban azt is tudta, hogy mit akar nekem megmutatni magamból. Ezért nem ment elém, nem babusgatott agyon, önbizalomhiányos, erőtlen szülőként nem ugrott kiszolgálni az igényeimet az első zúgolódásaimra. Ő ilyen - és nagyon jó, hogy ilyen, még ha néha nehéz is, néha meg nagyon fáj is.

Jó, hogy mindig megadja a tiszteletet és pontosan tudja, hogy azzal munkálja a javamat, ha nem telepszik rám, hanem engedi, hogy én menjek Hozzá. Ő ezt kivárja, nem siet sehova. Csak vár rám, nem sürget. És sosem veszi le rólam annak a felelősségét, hogy én közeledjek - hisz Ő már közel van. Én elfordulhatok, moroghatok, sírhatok, kétségbe eshetek, indulatokra gyúlhatok. Kereshetem Őt vagy csendben a porban sajnálhatom magam addig, ameddig elegem nem lesz ebből. Ő mindvégig nyitott és szeretve vár. Rendíthetetlen, mély szerelmével pontosan tudja, hogy úgyis meg fogok Hozzá érkezni. Most is éppen így történt. Mert nem jó másutt lenni, csak ott, ahol Ő van.

Atyám jó atya, akit jó szeretni...

  

Melyik az igazi/eredeti egyház? (marathoni poszt)

Régen írtam, így alakult, de nem mondok ám le olyan könnyen erről a blogról. Bár látszólag magára hagytam, azért ott motoszkált a háttérben, hogy létezik és éreztem, hogy alkalomadtán még vissza szeretnék térni ide, hogy kiposztoljak a virtuális térbe egynéhány kikívánkozó gondolatot. Végre eljött ennek is az ideje.

Egyházak, felekezetek, igaziság. Mostanában foglalkoztat ez a téma, de nem azért, mert úgy hiszem, hogy a mi felekezetünk az igazi. Egy ideje már csak vonakodva definiálom a miénket miénknek. Na, nem mintha máshova kacsintgatnék, hanem ez az egész felekezetesdi elveszítette a jelentőségét nálam. Így a mostani poszt sem arról fog szólni, hogy itt bárkinek bizonygatni szeretném, hogy miért nem jó a többi és miért a miénk az egyedül igazi.

Szerintem, ha névvel rendelkező egyházról, felekezetről vagy gyülekezetről beszélünk, akkor nem is létezik igazi/eredeti. Meg vagyok győződve, hogy nincs olyan szervezetileg vagy lokálisan definiálható hívő csoport, amely egyeneságon az apostoloktól származtatható vagyis amelyikről elmondható, hogy tényleg ő Az Eredeti.

Nincs olyan, amely bírja a teljes igazságot (és szigorúan csak azt), nincs olyan, amelynek a tagjai mind az Úr bárányai lennének, a többiek (akik máshova tartoznak), azok pedig mind kecskék. Mivel nincsen igazi/eredeti egyház, lelki szempontból értelmüket veszítik a tagsági címkék, azok ugyanis semmit sem mondanak valakinek a lelki igaziságáról vagy a szellemi állapotáról.

Na, akkor most ellőttem a poént, és már nem is érdemes továbbolvasni? Azért lehet, hogy mégis érdemes.


Az eredeti egyház eszméje

Az emberek befolyásolhatóak. Bármiféle embertömegnek megvan az a pszichológiai hatása, hogy - miután az egyén bizalmát elnyerte -, őt gyanútlanná és manipulálhatóvá teszi, kiiktatva belőle 'beépített' vészjelzőit. Vallásos csoportoknál ráadásul ez súlyozottabban igaz, hiszen eleve megvannak azok a kulcsdolgok, amelyeket látva-hallva-tapasztalva az ember automatikusan otthon érzi magát az adott csoportban, még ha épp nem a legjobb helyen van is...

Ezt a tömeghatást meglovagolva időről időre megjelennek olyan gondolkodók, akik mások által magukat Krisztus földi helytartójának, hatalmas felkent prófétának vagy szellemi vezetőnek hívatják. Akik - talán önmagukat is becsapva - állítják, hogy az az igazi/eredeti tan, dogma, egyház, amit ők oly nagy magabiztossággal képviselnek. Az Úr Jézus szavait és a Biblia egyes részeit forgatják ki (itt minden esetben kiforgatásról van szó) és elhitetnek sokakat azok közül, akiknek a hozzájuk való csatlakozás, s az ő rajongó követésük helyett ténylegesen az Úr Jézus nyomdokaiban kellene járniuk.

Ezek a gondolkodók kiforgatják a Bibliát, hogy kiolvashassanak belőle egy vagy több olyan feltételt, amelyek teljesülése (vagy nem-teljesülése) alapján egyértelműen eldönthető, hogy valaki igazi keresztény-e vagy sem. Azonban ez az 'igazi keresztény' definíció sajnos egyáltalán nincsen összhangban a Szentírás egészével: szövegkörnyezetükből kiragadott igei mondatokra, ellentmondásos és igeileg csak részben alátámasztható elvekre, gyakorlatokra hivatkoznak.

Általánosságban egy ilyen definíció az igazi keresztényekről kábé úgy hangzik, hogy ha a mi dogmáinkat elfogadod és (amúgy az üdvösség szempontjából részletkérdésekben is) teljesen úgy gondolkodsz és úgy is élsz, ahogyan azt az általunk felkentnek minősített vezetők meghatározzák, akkor te igazi keresztény vagy. Ha más véleményen vagy, akkor te biztosan tévelyegsz.

Ez a hozzáállás több szempontból is problematikus.

Egyrészt amiatt a tény miatt, hogy minden egyház és felekezet jön valahonnan. Mindegyik valamelyik másik korábbi formációból származtatható, ahonnan a történelem egy pontján kivált és megformálta a maga 'pozicionálását' a másik ellenében, vagy éppen valamely központi fontosságúnak gondolt, újból felfedezett dogma mellett.

Melyik akkor az igazi? Az, amiből kiszakadtak vagy ami kiszakadt? Egyáltalán miből lehetne ezt minden kétséget kizáróan megállapítani?

Amelyik kiszakad, az nyilván állítja, hogy a régi volt a halott, ezért is jött ő ki abból: tehát megújulás történt. Amiből kiszakadnak, az viszont állítja, hogy a másik elhajlott valamilyen eretnekség irányába, eltért a tiszta tanítástól és ezért ment el: tehát tévelyeg. Lehet, hogy mindkettőnek igaza van, mert a régi már tényleg nem volt élő, az új viszont feltehetően túllendült a hiten az eretnekség irányába. De az is lehet, hogy egyiknek sincs igaza, és a régi mégis élőbb, mint amely rész kiszakadt, ugyanakkor a szakadók sem feltétlenül eretnekek, csak mondjuk bizonyos részletkérdéseket túldimenzionáló lelkes testvérek... Akárhogyan is van, ez a jelenség (mármint a szakadások ténye) nem erősíti meg az embert abban, hogy létezik egy eredeti, igazi egyház.

Időzzünk egy kicsit még a szakadás témájánál. Bár az Ige is megerősíti, hogy szükséges, hogy legyenek szakadások, az erre vonatkozó rész nem alkalmazható bármelyik szakadásra. Szakadni ugyanis sok okból lehet és van, amikor muszáj is, de a legtöbb eset nem ilyen. Nem helyes dolog szakadni a pásztor személye, a dicsőítés stílusa, a kegyelmi ajándékok gyakorlásával kapcsolatos véleménykülönbség vagy egyéb részletkérdések miatt. Ezek leginkább hatalmi és/vagy hiúsági kérdések, amelyeket meg lehet oldani azzal, ha a büszkeség félre van téve és a testvéri egység fontosabbá válik a gyülekezetbe járó hívek számára, mint azok az igeileg nem mérvadó ízlésdolga témák, amikkel egyébként amúgy semmi baj sincs, viszont nem méltók arra, hogy miattuk egymásnak ugorjunk.

Vannak viszont olyan helyzetek is, amelyekben igeileg legitim dolog a szakadás. Az üdvösség szempontjából alapvető tanításoktól való eltérés lehet az egyik ok, ami miatt muszáj elhatárolódnia a valódi testvéreknek azoktól, akik tévelyegnek és nem hajlandóak az igazsághoz odafordulni. A másik ilyen ok az lehet, ha a vezetők egyetértésével a gyülekezetben olyan kétes szellemiségű gyakorlatok honosodnak meg, amelyekről az Ige nem tesz említést és a vezetők szelíd szembesítése nem vezet semmilyen eredményre.

Az igazi egyház témájához tartozik az is, hogy az egyházak/felekezetek a megalakulásuk óta folyamatosan változnak. Időnként mindegyik felülvizsgálja a hitelveit, tradícióit, és újragondol, hatékonyabbá tesz, új liturgiai elemet vagy programokat emel a már beváltak közé. Ezek által a mini 'reformálások' által a közösségek egyre modernebbé és ezzel együtt jellemzően egyre toleránsabbá is válnak: amit mondjuk 30 évvel ezelőtt nem engedtek be, azt ma már hiheti, vallhatja, csinálhatja az oda járó hívő is. Ez azt bizonyítja, hogy vagy az eredeti vagy a mostani az, ami távol áll a tökéletestől, tehát mint ilyen, nem lehet egyedüli igaz, ezért finomodik és változik folyton. A változást mondhatjuk úgy is, hogy most világiasodik és halódik el, de úgy is, hogy most újul meg és ezért fejlődik - nézőpont kérdése, hogy miként értékeljük a helyzetet.

Nem lehet egy mai Eredetiről beszélni már csak amiatt sem, mert az őskeresztényeknek nem volt semmiféle jól csengő névcímkéjük, ami alapján beazonosíthatnánk őket valamely ma létező egyháznak vagy felekezetnek. Tudom, hogy vannak, akik magukat közvetlenül az apostoloktól származtatják, de ezek a magyarázatok inkább belemagyarázások, mint szilárd igei alapon álló állítások. A Biblia alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az őskeresztények nem voltak sem katolikusok, sem pünkösdiek, sem reformátusok, sem testvérgyülisek, sem evangélikusok, sem baptisták, sem hitgyülisek, sem szabadkeresztények, sem adventisták, sem másmilyenek. Ők egyszerűen 'pőrén' csak Krisztus követői voltak: testvérek, szentek, keresztények. És akkoriban ez még megkülönböztető jelentéssel bírt, amiről a társadalom pontosan be tudta azonosítani, hogy kikről van szó.

Ma vajon van-e olyan egyház, amely meri vallani, hogy az ő névcímkéje a valódi kereszténységet tökéletesen lefedi és, hogy csak az övé az igazi?

Manapság sokszor már a saját felekezetünk hitelveivel sem vagyunk tisztában, pláne a többiekével. Különösképpen igaz ez úgy, hogy időről időre mindegyik változik és alakul valamilyen irányba. Így viszont bármennyi ideje vagyunk is hívők, nehéz komoly és naprakész állásfoglalást megfogalmazni az egyik vagy a másik igaziságáról, hiszen nem ismerjük behatóbban azt, amiről nyilatkozunk.

Az egy igaz egyház koncepciója nagyon problematikus amiatt is, mivel hatalmas gőg kell ahhoz, hogy bárki teljes bizonyossággal állítsa: az ő csoportja rendelkezik az egyetlen helyes teológiával, az ő liturgiája nyugszik 100%-ban az Igén és az övéi közül mindenki valódi hívő.

Ez azt jelentené, hogy el kellene higgyem: mindenki másnak a teológiája hibás, a többiek liturgiája igeileg komoly kívánnivalókat hagy maga után, a miénk viszont pont rendben van. Ha hinnék egy  mai igaz egyházban, akkor azt is el kellene higgyem, hogy a többi felekezetben és egyházban nincsenek nagyobb számban valódi hívők.

Mivel a miénk az igazi, szükségképpen nálunk koncentrálódik az Úr nyája. Mivel nálunk vannak a bárányok, el kell higgyem, hogy az egyházunkon kívül mindenki más kecske, aki el fog kárhozni. Bármennyire is őszinte hitűnek látszik is valaki, nyilván nem lehet bárány, mert csak nálunk vannak bárányok. Ha esetleg mégis bárány, akkor majd úgyis meg fog világosodni és hozzánk tér. Ilyeneket állítani több, mint tévelygés - egyenesen eretnekség!

Azért fogalmazok ilyen erősen, mert Jézus Krisztus, Aki a láthatatlan Egyház Feje a Biblia tanúsága szerint egyértelműen nem lokálisban gondolkozik. Az Ige egészének a fényében Krisztus követői mindig is egy földrajzi helyeken és koron átívelő, fizikálisan és szervezetileg be nem határolható lelki papsághoz tartoztak és ma is oda tartoznak. A címkéződés (az, hogy ki hova "tartozik") és a különféle taggá válási procedúrák (adott kritériumok és hitelvek elfogadása, hűségeskü az egyháznak) sosem voltak része a hívővé válás régi rendjének, amelyet az Igében olvashatunk, és így igeileg ma sem tekinthetjük ezeket legitim dolgoknak.

Az Ige tanúsága szerint Isten kegyelmes szeretetének, a Szentlélek munkájának és a tiszta evangélium hirdetésének következményeképpen emberek megtérnek, újjászületnek. Aztán ezek a megváltozott életű személyek nyilvánosan bemerítkeznek és csatlakoznak a hívek helyi csoportjához. Ott felnövekszenek tiszta tanítás, egyházfegyelem és folytonos megszentelődés bátorítása segítségével, az Úr Jézus Krisztus munkája által. Sehol sincs szó tagfelvételről, csatlakozási nyilatkozatról, emberek által meghatározott betartandó elvárásokról.

Ez egy nagyon fontos igazság: a hívek életét sohasem emberek, hanem maga a Szentlélek szervezi, irányítja, tisztogatja.

A Szentlélek az, aki megtanítja a keresztényeket hitben járni. Nem embereken múlik a hitben járás, nem emberi rendeléseket kell követni. Ha tehát egy egyház mind lelki, mind hétköznapi életük gyakorlatának tekintetében behatárolja a híveit, akkor az inkább szekta, mint a Krisztus Teste. Hiszen ahol az Úr lelke, ott a szabadság - ami viszont nem a szabadosság, de nem is az emberi rendelések súlyos terheinek vállakra rakása. Hanem valódi szabadság: annak a szabadsága, hogy a keresztény a bűneitől megszabadulva (és folyamatosan ebben a szabadságban megmaradva) engedhet a Léleknek és figyelhet Istenére. Istenére - nem az egyházára. Nem arra, hogy az egyháza milyen rendeléseket ró reá vagy hogyan interpretálja a Biblia egyes részeit extra kijelentéseket kiolvasva abból.


Milyen volt a testvériség régen?

Tudom, hogy az emberi rendelések, a megfogalmazott hitelvek és a gyakorlati életszabályok azt a jó szándékú célt szolgálják, hogy az egyházban ne legyen káosz. Hiszen a szervezés és az egyértelmű szabályok a híveket rendben és egységben tartják. Ez a cél azonban - bármennyire jó szándék motiválja is - egy testies, emberi cél, ami a megvalósulási formájában semmiképp sem Istentől származik!

Talán bicskanyitogató lehet egy ilyen állítást olvasni, de nézzük csak végig a Szentírást! Ahol Isten előtt kedves szervezésről van szó, ott mindig a Szentlélek kezdeményez, nem az ember. A tetteket nem a rendetlenségtől vagy a viszálykodástól való kóros félelem motiválja. A jellemző érzület a keresztények végtelen bizalma Isten iránt, a békés megnyugvás abban, hogy Ő tökéletesen kompetens az egyháza dolgaiban - Ő és nem az ember. A keresztényeknek tehát nem kell 'többet' teljesíteniük annál, amire Ő őket utasítja.

És ez így régen csodálatosan működött - úgy, ahogyan ma meg nem tud. Mert ma bármennyit is szervezünk, egyre több a konfliktus és a szerveznivaló. És már idő sincsen Istent megkérdezni, hogy egyáltalán akarja- e Ő ezt az egészet. Mindenki kimerült, túlterhelt, feszült, eredmények pedig alig-alig vannak. Nyilvánvaló, hogy valahol félúton nagyon gellert kapott az, ami kezdetben teljesen Istentől való volt.

Érdekes módon az apostolok nem aggódták túl a Krisztus teste szervezésének és szabályozásának a kérdéseit. Ők nem féltek a tettetőktől, hanem hittek mindenkinek, aki azt állította, hogy megváltozott az élete, ezért mindenkit azonnal be is merítettek a saját vallomására. Hogyan lehettek ilyen könnyelműek? Hogyhogy nem készítették fel a leendő tagokat azok lelki kötelességei és egyházuk hitelveinek beható megismerése által? Hogyhogy a Szentíráson kívül megfogalmazott szabályok és credo-k egyáltalán nem voltak nekik fontosak? Hogyan tudták így jó szívvel maguk közé engedni az új embereket?

Úgy, hogy megtették, ami rájuk volt bízva és teljesen elhitték, hogy Isten is megteszi azt, amit megígért.

Hogy mi volt az ő dolguk? Tisztán tartották a tanítást, nyíltan beszéltek a bűnökről és az Úr egész életen át tartó megszentelő munkájáról tettek bizonyságot. És mit ígért az Úr? Hogy az övéit helyreteszi és megfenyíti, hogy az övéit elkészíti, mint menyasszonyt a vőlegény érkezésére, hogy mindegyikük személy szerint meg legyen szentelve és készen álljon a Vele való találkozásra.

Ez volt az oka annak, hogy nem féltek anélkül valakit a soraikba fogadni, hogy a tagsággal együtt járó felkészítésben részesítették volna. Nem volt erre szükség (mint ahogyan tagsági nyilatkozatra, fogadalomra és más bürokratikus biztosítékokra sem). Mert maga Isten viselt gondot az övéiről. A tiszta tanítás, meg a megszentelődés hangsúlyozása által a gyülekezet megmaradt a szentek közösségének - nem hígult fel nagy számú ál-hívővel. A Szentlélek mindig leleplezte a bűnöket és gondoskodott a közösség folyamatos megújulásáról, így a gyülekezet lelkileg éber tudott maradni, nem veszítette el a 'sótartalmát'.

Kizárásra, kirekesztésre is csak ritkán került sor, és az nem is azt jelentette, mint amit ma. Ma a kizárás valahol azt jelenti: "helytelen dolgot tettél, ami nem egyeztethető össze a hívő életvitellel, ezért most nem vállalunk veled közösséget, de ha megbántad a bűnödet, gyere vissza nyugodtan". Az Ige újszövetségi részében a kizárás ezt jelentette: "megvizsgáltunk, megintettünk és te nem akarsz megtérni a bűnödből, ezért véglegesen hátat fordítunk neked és átadunk a sátánnak, azért, hogy a kirekesztés gyors véget hozzon neked és így az üdvösséged megmaradjon, csak a tested vesszen el".

Krisztus Egyháza tehát nem látható, nem megfogható, nem földi természetű, nem tagságfüggő. Hogyan is lehetne akkor egyetlen földi szerveződésű egyházra vagy felekezetre ráhúzni, hogy ők Az Egyház?!


Miért ne lehetne egy igazi?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, meg kellene határozni az 'igazi' szó definícióját. Ehhez szükséges lenne a minden tévedéstől mentes Tiszta Dogmát felismerni és megfogalmazni. Szerintem ez lehetséges is lenne: úgy értem, én hiszem, hogy Isten Szentlelke meg tudja világosítani az egyes ember értelmét és szívét, hogy így az meg tudja érteni a tiszta evangéliumot és aztán megtérve, újjászületve a továbbiakban képes legyen a keskeny úton járni (persze nem a maga erejéből, hanem Isten kegyelme által).

Részletkérdésekben azonban nem ennyire egyértelmű a helyzet. És a bajok éppen ott kezdődnek, amikor részletkérdéseket teszünk kardinálissá dogmatikai szempontból. De miért is tennénk ilyet? Pont amiatt, mert a csoportunk hivatalosan bejegyzett vallási csoporttá kíván válni. Hogyha hivatalos egyházként pozicionálja magát egy csoportnyi hívő, akkor ott muszáj megkülönböztetnie magát másoktól, ez meg nem megy a részletkérdésekben való lábletétel nélkül. Pedig éppen a részletkérdésekben nem kellene hivatalos álláspontot megfogalmazni.

A bajok ott folytatódnak, amikor mindenféle szilárd igei alapot nélkülöző elemeket emelünk be a keresztény életünkbe, liturgiánkba, gyülekezeteinkbe - ezzel is megkülönböztetve magunkat másoktól. És ettől persze tényleg mások leszünk, de ha azokat az elemeket nem az Igéből közvetlenül vesszük át, akkor elkerülhetetlen, hogy valamennyire el ne térjünk Isten eredeti szándékától és tervétől.

Tehát a gond az az igazisággal, hogy ahhoz, hogy bármelyik szervezett, magát kereszténynek valló csoport ezt a címkét hivatalosan is a magáénak tudhassa, éppen az ellenkezőjét kellene tennie, mint amit a szervezettségéből adódó státusza 'megkíván': vagyis kizárólagosan az Igéhez szabadna teljes szívvel ragaszkodnia és azon senkinek/semminek a kedvéért nem szabadna túllépnie!


De mit is jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy az adott csoport a liturgiája megszervezéséhez és a hitelvei kialakításához csak a Szentírásból építkezik. Mégpedig úgy, hogy ahhoz nem tehet hozzá semmit: sem másik személy írását, sem egyéb kinyilatkoztatást, sem egy lelkileg felkentnek minősített csoport véleményét. Ami a részletkérdéseket illeti, azzal kapcsolatban világosan kell kommunikálnia, hogy azok részletkérdések, nyíltan bátorítva a híveket arra, hogy éljenek lelkiismereti szabadságukkal. Ezzel együtt be is mutatva a lehetséges változatokat, amelyeket az Ige fényében Isten bizonyosan elfogad.

A kötött egyházi keret meghatározásához ezzel szemben muszáj figyelmen kívül hagyni azt az alapvető igei igazságot, hogy a hívek között mindenki egyenlő, vagyis mindenkihez szólhat a Szentlélek, mindenkin keresztül építheti az egész közösséget és Ő ezt akarja is tenni. A kötött szabályok és hitelvek tehát adott esetben elveszik a Szentlélek egyes embereken keresztül megvalósuló folyamatos formálásának a lehetőségét, mivel a keret hivatalos lefektetésekor valakiknek mégiscsak előre és a többiek helyett kell döntést hoznia arról, hogy részletkérdésekben mi hogyan gondolkozzunk, különben nem lehet egyértelműen definiálni azt, ki is a 'mi' és kik a 'többiek'.


Miért kell a 'mi'?

Mert biztonságot ad az összetartozás érzése által. Amikor egy egyházhoz, felekezethez, gyülekezethez csatlakozunk, akkor annak a csoportnak a dogmáit (= a részletkérdések általuk értelmezett verzióit) maradéktalanul elfogadjuk és ennek így is kell lennie. Ez kezdetben sokat segíthet nekünk, hiszen fiatal hívőként saját igeértelmezéssel könnyen csúszhatunk szélsőségekbe, akár eretnekségbe is mivel még nem ismerjük a teljes Írást. Amennyit viszont hívő életünk elején segít, annyit árthat is később ugyanez a dolog, mivel lelkileg eltunyulttá tehet.

A dogma ugyanis állandó, a dogma kényelmes - a dogma halott. Nem hordozza Isten erejét, mivel nem kell rajta hosszasan gondolkozni, nem kell küzdelem árán megemészteni és a saját életünkben alkalmazás gyakorlati lehetőségeit számba venni. Nem kell a felismert igazságot minduntalan összevetni az Igével - miért is kellene? Nálunk okosabbak pontosan megfogalmazták, miben is hiszünk mi.

De mi van, ha mi nem jól értettük? Mi van, ha valamit félreértelmeztünk? Mi van, ha mi részletkérdésekben túlléptünk az Ige által meghatározott lelkiismereti szabadságon? Mi van, ha amit mi régóta képviselünk (legyen az akár dogma, akár liturgiai elem, akár más jellemzője a mi egyházunknak/felekezetünknek) az nem áll meg az Ige fényében?

Nincsen ma igazi egyház vagy felekezet, mert egyik sem bírja kizárólagosan a tiszta dogmát, mivel abban mind túllép a hatáskörén. Egyrészt azzal, hogy lelkiismereti szabadságra hivatkozik olyan dolgokban, ahol az Ige senkinek nem hagy választási lehetőséget. Másrészt viszont egyféle verziót fogad csak el helyesnek olyan részletkérdésekben, melyekben az Ige fényében egyértelműen a lelkiismereti szabadságból fakadó többféle gyakorlatot kellene bátorítania. Nem létezik az igazi amiatt sem, mert egyetlen egyház vagy felekezet sem mondhatja el magáról, hogy a tagjai közül mindenki vagy akár a többsége valódi hívő keresztény lenne.


Eltérő terminológia

Szentlélek, Szent Szellem vagy Kenet a Szentháromság harmadik személye? Isten vezeti az embert vagy az Úr szól hozzá? A hívek keresztények, keresztyének vagy egyszerűen csak testvérek? Templom vagy imaház az Isten háza? Pap, lelkész vagy lelkipásztor a gyülekezet vezetője? Mise, istentisztelet vagy alkalom keretében jövünk össze? Megkeresztelkedünk vagy bemerítkezünk?

Miért van eltérő terminológia? Melyik az igazi elnevezés? Létezik egyáltalán ilyen?

Természetesen mindenki meg tudja magyarázni a sajátját és azt is, hogy miért logikusabb a közösségük által választott elnevezés, mint másoké. De, ha tüzetesebben megnézzük, akkor kiderül, hogy az Ige nem használja konzekvensen azokat az elnevezéseket. Ez azért lehet így, mert az egyes csoportok, amikor kiszakadnak a nagyobb közösségből, először mindenek előtt magukat akarják definiálni: pontosítani, hogy ők miben hisznek, és leginkább, hogy ők miben gondolkoznak másként. A másként gondolkozás, a többitől való megkülönböztető pozicionálás legjobb eszköze az eltérő terminológia használata. Ennek tehát nem annyira az Igéhez való ragaszkodáshoz van köze, hanem ahhoz a törekvéshez, hogy elkülönüljenek. Az elnevezések így gyökerezhetnek az Igében anélkül, hogy ez a tény önmagában kifejezné az adott közösség Igéhez való elkötelezett hűségét.

Sajnálatos mellékhatás, hogy a terminológián sok minden elcsúszik : hitviták forrása lehet. A különbözőségek félretevése ott indulna, hogy hívjuk ugyanúgy a dolgokat vagy fogadjuk el egymás terminológiáját. És se nyilvánosan, se a közösségünkben egymás között, se a szívünkben ne tartsuk hitben csökkent értékűnek vagy szellemileg kevesebbnek a másikat csak azért, mert nem a mi bennfentes, 'titkos' szóhasználatunkkal írja le a saját lelki élményeit.


Egyesüljünk - miért is?

Vannak ezek az egyesülési törekvések, de miről is szólnak ezek? Nem arról, hogy térjen meg hozzánk a másik tévelygő bárányka? Nincsen kölcsönös elismerése a másik csoportjának, valahol a cél mindig a térítés, áttérítés, visszatérítés. Ezzel pedig önmagukat és egymást csapják be, mert a kedvesség, az együttműködés, a közös evangélizálás és a látszólagos egységre törekvés mögött mégis az húzódik meg, hogy senki sem akar engedni a magáéból és ha mégis megteszi, akkor az csak kirakat.

De miért is kellene egyesülni? Kellene egyáltalán? Első körben talán nem is kellett volna szakadni, de ha már megtörtént, akkor viszont nem szükséges, hogy a mostani állapotban a címkéket eltöröljük. Nem kellene egyáltalán foglalkozni a címkékkel. Nem kellene eltörölni őket, de nem kellene, hogy hit szempontjából többet jelentsen, mint a lakóhelyünk utcaneve, amely leginkább semmit sem árul el rólunk Isten vonatkozásában... Nem kell eltörölni, de semekkora jelentőséget nem kellene neki tulajdonítani.

Akkor kövessük a szkeptikusokat?!

A szkepticizmus talán túlzás, hiszen nem arról van szó, hogy mindent rosszindulatú kritikával vagy maró gúnnyal kell illetnünk. Ne legyünk szkeptikusok, de mindennél jobban szeressük az Urat és az Ő Igéjéhez ragaszkodjunk megalkuvás nélkül!

Az Ige azt írja a béreai keresztényekről, hogy azok olyan emberek voltak, akiket nem lelkileg tekintélyes személyek szavai hoztak lázba, hanem az, hogy mindenkor Isten Igéjéhez ragadjon a lábuk. Még Pál apostol szavait sem vették készpénznek. Biztosra akartak menni és tudták, hogy minden ember tévedhető, egyedül csak az Írás a bizonyos, mert az származik 100%-ban Istentől.

Bármilyen más igazság vagy bárki másnak a szavai az egy szubjektív vélemény az Igéhez képest, még ha angyal szaváról, felkent prófétáról, hatalmas misszionáriusról, papról, pápáról vagy más kipróbált és elismert lelki vezetőről van is szó. És Pál derekabbaknak állítja őket, mint a többieket, akik egy az egyben, az Igével való összevetés nélkül bevették az ő szavait.

Ha fejlődni szeretnénk, akkor egyedül az Igéhez és az Úr Jézus Krisztussal való kapcsolatunkhoz ragaszkodjunk! És bátran kérdőjelezzünk meg minden mást, mert ez kedves Isten előtt! Tegyük mérlegre, vessük egybe az Igével még a legkézenfekvőbbnek gondolt közszájon forgó hitelvi tételeket és liturgiai elemeket is. És ha valami nem áll meg, azt merjük elvetni!


Óvakodj az egy igaziaktól!

Ha nincsen igazi, akkor bölcs dolog fenntartásokkal kezelni minden olyan egyházat/felekezetet, amely nyíltan vagy burkoltan, de az egyedülinek, Isten igazi közösségének aposztrofálja magát. Kell, hogy megértsük, hogy ha újjászületett keresztények vagyunk, akkor mi már most az egyetlen, igazi láthatatlan Egyházhoz tartozunk elsősorban. Természetesen fontos az is, hogy közösségben legyünk a testvéreinkkel, azokkal, akik szintén ennek a láthatatlan Egyháznak a tagjai, azonban ez nem minden esetben jelenti, hogy a helyi hívők csoportjában is otthonra talál a keresztény.

A valódi közösségre való szomjazás együtt jár azzal, hogy az ilyen személy számára a vallásos felekezeti címkék már nem lesznek meghatározóak és ezzel a tulajdonságával egyre messzebb kerül azoktól a klasszikus felekezeti önérzettel rendelkező társaitól, akikben az összetartozást érzését és a közösség illúzióját elsősorban az azonos címke alatti felsorakozás jelenti. A földi egyházi név már nem olyan fontos annak, aki valódi testvéreivel keres valódi közösséget. Neki csak az számít, hogy az a másik személy igazán tagja-e a láthatatlan Egyháznak, tehát keresztény-e a szó igei értelmében vagy csak valaki olyan, akinek papíron van tagsága, a mennyben viszont nincs.