5 ok, amiért idén sem ünneplünk karácsonyt

Ünnepek, ünnepek, ünnepek. Advent van, és kevesebb, mint egy hét múlva "újra itt a szép karácsony...". Évek óta, amióta blogom van, a december végi időszak gyötrődés nekem. Gyötrődöm azon, hogy mondjam vagy ne mondjam a Nagy Vallomást: azokat a gondolatokat, amiket igaznak érzek, és amik évek óta egyre határozottabban vannak a szívemen a karácsonnyal kapcsolatban. Gyötrődöm, mert minden évben kapom a szívből jövő boldog karácsonyi üdvözléseket rokonoktól és ismerősöktől, itt a neten, sms-ben és személyesen is. Hiszem, hogy akiktől kapom, azok szívből gondolják, amit kívánnak, és bár bennem komoly ellenérzések vannak, nem akarom őket megbántani.

Gyötrődöm, mert a gyülekezetben is ott áll a karácsonyfa minden évben, mégpedig nem is kicsi - kis híján eltakarja a keresztet -, de nem akarok szólni, mert tudom hogy jó szándék van emögött is. Hallgatni viszont legalább ugyanolyan rossz, mint konfrontálódni (na jó, hallgatni szerintem rosszabb).

Gyötrődöm, mert ha nem mondom, ami bennem van, akkor szétfeszít belülről. Ha viszont mondom, akkor lehet, hogy emberek meg fognak sértődni, meg fognak botránkozni, meg fognak haragudni. Mert a karácsonyozás legalább annyira érinthetetlen és érzékeny téma az emberek legtöbbjénél, mint az iskolába járatás, vagy a télapózás. Még a hívőknek is - vagy még inkább nekik.

Ennek ellenére ebben az évben úgy döntöttem, hogy nem fogok hallgatni. Mert nem akarok már hallgatni, mindegy, mibe is kerül ez. Akik olvassátok a blogot egy ideje, tudjátok, hogy eddig is kimondtam azt, amit igaznak gondoltam, még ha ezzel egy merőben más véleményt is képviseltem, mint a környezetemben a legtöbben. Ebben a karácsony volt eddig a kivétel, de most már nem az. El szeretném mondani, amit gondolok, és szeretném megtanulni szeretettel képviselni ezt a nagyon árralszembenúszó hozzáállást, ehhez a 'neves ünnephez'. Elihuval együtt mondom:

Hadd feleljek hát én is magamért,

hadd tudassam én is véleményemet!

Mert tele vagyok beszéddel;

unszolgat engem a bennem levő lélek.

Íme, bensőm olyan, mint a bor,

amelynek nyílása nincsen;

miként az új tömlők, szétszakad.

Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak;

felnyitom ajkaimat, és felelek.

Nem leszek személyválogató senki iránt;

nem hízelkedem egy embernek sem;

mert én hízelkedni nem tudok;

könnyen elszólíthatna

engem a teremtőm!

(Jób 32:17-22)

A nagy vallomás ennyi: mi családilag nem ünnepeljük a karácsonyt, mert nem értünk egyet ezzel az egész ünneppel. Hogy így gondolkozunk, annak több oka is van, de előre mondom, hogy ezen okok között nem szerepel az, hogy a szektánk parancsolja nekünk, hogy így tegyünk.:)

Mi végre hát, hogy mi nem ünnepeljük meg a karácsonyt, amikor elvileg ez a hívők legjelesebb ünnepe??
- Itt vannak az érveim:

1. Sem az apostolok, sem a korai egyház nem ünnepelte meg Jézus születésnapját. Maga Jézus sem parancsolta, hogy ilyen módon emlékezzünk meg Őróla. Helyette azonban azt mondta, hogy rendszeresen emlékezzünk meg a haláláról, amíg eljön. Ha karácsonykor az Úr Jézus az ünnepelt, és Ő nem akarja, hogy megünnepeljük Őt, akkor miért ünnepeljük mégis?

2. Jézus biztosan nem ezen a napon született. Ha mindenáron meg akarnánk ünnepelni születését, akkor nem december 24-én kellene megtenni, mert ez biztosan nem a napja, és erre több bizonyíték is van. Például, hogy az evangéliumok leírása szerint akkortájt a pásztorok kint legeltették a nyájaikat. December és február között azon a vidéken is nagy hidegek vannak, így akkor a pásztorok nyájaikkal védett helyre vonulnak. Az, hogy ők nem védett helyen, hanem a szabadban éjszakáztak, amikor az angyali szózat hozzájuk érkezett, egyértelművé teszi, hogy a tél kellős közepén nem születhetett a Megváltó. Egyes feltételezések szerint január 6-án, de még valószínűbb, hogy októberben született meg Jézus Krisztus.

Érdekes, hogy a zsidóknak mindegyik ünnepe a Messiásra mutat. Messiáshívő zsidók szerint az év első három ünnepe Jézusban már beteljesedett próféciákra emlékezik, az év másik három ünnepe az előttünk lévő időszakról szóló, még be nem teljesedett próféciákat tartalmazza. (Persze, azok a zsidók, akik nem hisznek Jézusban, ezt tagadják, de a messiáshívők állítják, hogy a zsidó ünnepek egyértelműen Őrá mutatnak, Benne teljesednek be.)

A zsidó év első nagy ünnepe, a sátoros ünnep egy logikus születési időpont, ami megmagyarázza azt is, hogy miért nem volt József és Mária számára hely a fogadókban. Nem a népszámlálás miatt, hanem mert Betlehem közel esik Jeruzsálemhez, ahol a többnapos sátoros ünnepre évről évre sok ezer zsidó ment föl ünnepelni. Ha Jézus valóban az októberi sátoros ünnep idején született, akkor még inkább értelmet nyer, hogy

És hallék nagy szózatot,

amely ezt mondja az égből:

Ímé az Isten sátora

az emberekkel van,

és velök lakozik,

és azok az ő népei lesznek,

és maga az Isten lesz velök,

az ő Istenök.

(Jelenések könyve 21:3)

3. Karácsony időpontja több kultúrában pogány ünnepek dátuma. Ez még kevésbé teszi alkalmassá, hogy az Urat ezen a napon ünnepeljük. Pedig valójában éppen ezek miatt a pogány ünnepek miatt lett karácsony Krisztus születésének ünnepe! A vallási vezetők ugyanis -akik annak idején erőszakkal 'térítették' a valláshoz az embereket- nem akartak szembekerülni felzaklatott tömegekkel azáltal, hogy megtiltják nekik a régóta ismert és igen népszerű pogány kultuszokon való részvételt. Inkább 'elkeresztényiesítették' a pogány ünnepet, hogy az emberek újult formában, de továbbra is a régi módon ünnepelhessék a bálványaikat. Ezekben a kultuszokban nem számított, hogy milyen szívvel van jelen az ember, hogy kire gondol, és miként magyarázza a szimbólumokat, mert a kultuszokon csupán a részvétel volt a fontos.

4. A karácsonynak valójában semmi köze Jézus Krisztus születéséhez. Persze, rá lehet húzni keresztény magyarázatot mindarra, amit karácsonykor teszünk, de valójában azok az elemek, amelyek az ünnepek alapját képezik, mind pogány elemek. Ezen elemek nélkül nincsen igazi karácsony, mivel az 'ünnep varázsát' nem a Jézus születésére való emlékezés, hanem a karácsonyi kellékek megléte adja. Feldíszített fenyő, nagy kajálások, ajándéközön - hagyjad el a kellékeket, és nem marad semmi sem az ünnepből! Ha Jézust elhagyod belőle, azt senki sem veszi észre - nézzük csak meg, milyen önfeledten merül bele ebbe az úgynevezett keresztény ünnepbe a vallásos és vallástalan világ java része is!

Hogyan lehetséges, hogy egy valóban keresztény ünnep azoknak is sokat jelent, akik kizárólag vallással rendelkeznek, de élő hittel nem? Hogyan lehetséges, hogy a szeretet ünnepe a nem hívőknek ugyanakkora örömet okoz, mint nekünk, amikor ez nem lenne lehetséges, ha valóban keresztény ünnepről lenne szó! Az Ige szerint a világnak bolondság a mi hitünk, a keresztényeknek azonban mindenük ez a hit. Ha Jézus szabadon elhagyható az ünnepből (vagy Jézuska formában van csupán jelen), ugyanakkor a karácsonyfa, mint fő elem (ami ráadásul semmi módon nem kapcsolódik az állítólagos ünnepelthez, magához Jézushoz) nélkülözhetetlen, akkor miért állítjuk, hogy ez az ünnep Jézusról szól? Ez az ünnep nem Róla szól.

"A világ másként ünnepli a karácsonyt, de mi tudjuk, hogy ezen napon a mi Megváltónk az, aki megszületett!" - hangzik a szószékekről. Ám valóban így van ez? Mi máshogyan ünnepelünk? Miben más ez a mi ünnepünk, amikor pontosan ugyanazok a kellékek, és ugyanaz az 'ünnepi varázs' is, mint azoknál, akiknek nem személyes Megváltójuk Jézus?

Elgondolkodtató, hogy vannak, akik a világban élnek, mégis jobban érzik a hívők karácsonyhoz való viszonyulásában az ellentmondást, mint mi, keresztények, akik már megint nem akarunk látni...

5. Jézus Krisztust felnőttként látták elmenni a tanítványok, ezért a 'kisjézusra' való emlékezés nem logikus. Amikor írók, költők és mindenféle neves emberek születési dátumáról megemlékezünk, akkor mindig felnőttként emlékezünk rájuk (hacsak nem gyerekként hunytak el). Egyedül Jézus Krisztus van infantilizálva.

Karácsonykor gyakori, hogy a gyerekeket azzal manipulálják, hogy "vajon, ha a kis Jézus ma nálad kérne szállást, akkor adnál-e neki helyet az otthonodban vagy a szívedben?" Nyilván adna, hiszen ki az, aki ellen akar állni egy cuki csecsemőnek? Ez viszont nagyon manipulatív kérdés, ráadásul nincs is igei alapja. Hiszen Jézus Krisztus, mint felnőtt férfi, hagyta el a földet, és az Atya jobbján, mint megdicsőült Fiú van jelen. Ő ítélni fog, és akkor nem lesz kisjézuskázás.

Krisztus követségében állva az embereket nem egy szeretetéhes gyámoltalan újszülötthöz, hanem az élő Istenhez, mindenek Urához kellene hívogatni december végén is. Ez nem a részvétre való apellálás, hanem ultimátum kell, hogy legyen. Mi vagyunk Isten irgalmára szoruló bűnösök, akiknek kegyelemre van szüksége - nem az Isten Fia!

 

Esélyegyenlőség, inspiráció, iskola - egy újabb nézőpont

Az előző poszt kapcsán érdekes és elgondolkodtató eszmecsere alakult ki itt a blogon. Erika hozzászólásán sokat gondolkoztam, és erről szeretnék most írni, mivel az oktatási helyszínek témájához kapcsolódik és mivel meg lettem szólítva.

Sajnálom, hogy azokról a gyerekekről sehol nem esik szó, akiknek egyetlen esélyük az iskola... Kevés az olyan család, ahol minta a szülő, ahol lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a család, ahol az otthon tényleg fészek.

Utóbbi mondatoddal sajnos egyet kell értsek, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés szülő vállalja fel ezt. Azt nem akarom elhinni, hogy a magyar emberek túlnyomó része abszolút alkalmatlan lenne szülői feladatainak betöltésére! Szerintem nem erről van szó, hanem arról, hogy a családok, különösen az anyák életében fontosabb tényezők is vannak, mint a gyermek.

Ha a szülők szeretik a gyerekeiket, akkor akár komolyabb akadályokat is képesek leküzdeni az ő érdekükben, hogy ha ez igazán fontos nekik. Nem kétlem, hogy a legtöbb családban a szülők szeretik a gyerekeiket, de kétlem, hogy tisztában vannak az otthon erejével, befolyásával. Túlságosan elfoglaltak, mert fel vannak borulva a prioritásaik - ez a probléma. A legtöbb magyar otthon lehetne lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a gyerekek számára, ha a szülők úgy akarnák!

De egyelőre nincsen így. Viszont, ha már a hátrányos helyzetű gyermekekre helyezzük a hangsúlyt, akkor szeretném, ha azt is meglátnánk, hogy a sok hatás közül, ami őket az iskolában formálja, a szeretettel teli, kompetens tanárok jó hatása csak egy - nem az egyetlen. A fizikai gondoskodás, ami az elhanyagoló szülő mulasztását kompenzálja, vagy a sokféle program, amellyel tágítani szeretnétek azoknak a gyerekeknek a látószögét, akiknek máshogyan esélyük sem lenne hasonló élmények gyűjtésére, egy másik hatás - de szintén nem az egyetlen.

Az előbb említettek mind pozitív hatások, de vannak negatív és ártó hatások is. Azok ugyanúgy ott vannak minden iskolában, mint a jó hatások. Ha kizárólag szerető és kompetens tanárokból, meg segíteni akaró, szociálisan érzékeny diákokból állna az iskola, az más lenne. Akkor ezek a nyomorúságos sorsú gyerekek nem előítéletekkel, gúnyolódással, kirekesztéssel és szakmailag megkérdőjelezhető bánásmóddal találkoznának. De sajnos nem kevés esetben ezzel találkoznak.

Sajnos gyakori, hogy éppen azok a gyerekek tapasztalnak meg súlyos atrocitásokat osztálytársaiktól és tanáraiktól is, akiknek a leginkább szükségük lenne az otthonitól eltérő élmény megélésére. Ez egy nagyon valóságos probléma. Így amit a gáton megnyer egy jó tanár a hátrányos helyzetű gyerekek életében, azt elveszíti a réven a gyerekközösség gyakran bántóan előítéletes, kirekesztő közege, illetve a kevésbé szerető, fásult és előítéletes tanár kollégák romboló munkája miatt.  Ezért gondolom azt, hogy az iskola nem tud segíteni azoknak, akiknek úgymond az egyetlen esélyük az iskola lenne - akkor sem, ha a tanerő egy része komoly erőfeszítéseket tesz és szívből szeretne rajtuk segíteni.


Az iskola nem tökéletes!!! Soha nem volt az és nem is lesz. A tanár sem, először, hogy mást meg ne bántsak - magamat említeném. De a jó szándékot, az elköteleződést megvonni bárkitől vagy nem a jót feltételezni róla nem öröm számomra.

Értem és átérzem, hogy a pedagógusok egy részének vérzik a szíve azokért a gyerekekért, akiknek a szenvedéseit látja és ezért a maga hatáskörében azon munkálkodik, hogy a lehető legtöbbet segíthessen. Az a 'rész', akiről beszélünk, valóban jó szándékú és elkötelezett. És róluk jót feltételezek. De nem csak ők vannak.

A tanártársadalom nagyobb része legjobb szándéka ellenére is kárt okoz azoknak a gyerekeknek, akiken segíthetne. Sokuk ugyanis csak azért tanít egy iskolában, mert jobb ötlete nem volt. Vagyis nincsen hivatástudata, a gyerekeket nem szereti és számára a tanítás csupán egy elvégzendő, letudandó feladat aznapra. Az ilyen gondolkozású tanárok nyűgnek tartják a nehéz sorsú, meg a problémás gyerekeket, és ezzel a hozzáállásukkal nem tudnak segíteni, csak ártani.

Mellettük még vannak olyanok is, akik valamikor elkötelezettek voltak, de mára kiégtek. Ők sem fehér hollók pedagógus-körökben, hanem egy jelentős hányad. Az iskola a túlterheltség és a fegyelmezési problémák miatt eleve kevés teret enged a pedagógusok kibontakozásának - de azt hiszem, ezt te tudod a legjobban.

Nyilván vannak szenvedéllyel tanító, tudatosan inspiráló, kivételes tanárok is, és nekik nagyon meg kell küzdeniük a rendszerrel, hogy jó hatást fejthessenek ki, de ők a kisebbség. Tehát, sajnálom, de nem tudom a tanárok többségéről azt feltételezni, hogy ők képesek segíteni. Természetesen nem vitatom el a szándékaikat, csak a szándék ebben az esetben nem elegendő ahhoz, hogy kompenzálja a intézményi jellegből adódó fentebb említett negatív hatásokat.


A gyerekek nagy hányada a családban van veszélyben. Velük mi legyen? A nagy hányad: minimum a fele, ha nem több. Hiszen itt is kiderül, hogy a szülő engedi el épülését nem szolgáló közegbe, a szülő falaz neki, holott idejében még orvosolhatóak lennének a problémák. Azzal egyet értek, hogy a mindennapi példamutatás a legnagyobb tanító erő és a hitet nem lehet tanítani. A példamutatás minden felnőttre értendő, akivel érintkezik a gyermek: így lehet jó példa egy tanár (akár!) és lehet rossz példa egy szülő.

Igazad van: természetesen lehet jó példa egy tanár és lehet rossz példa egy szülő. Viszont én úgy gondolom, hogy egy jó tanár messze nem tud akkora hatást kifejteni, mint egy jó szülő, és ezt figyelembe kell venni. Ráadásul a jobb tanárok mellett minden iskolában megvannak a kevésbé jók is: tehát a negatív példák is szükségszerűen benne vannak az intézményes pakliban.

Persze az is igaz, hogy egy rossz tanár kisebb kárt tud okozni, mint egy rossz szülő, hiszen kevesebb együtt töltött órája van rombolni. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon komoly problémát vetsz föl, amikor a gyerekeiket veszélyeztető szülőkről írsz. Azt nem gondolom, hogy tényleg annyira sok családról lenne szó, nehéz elhinnem, de talán csak túl optimista vagyok. De akárhány családról beszélünk is, ez a helyzet nem oktatási, pedagógiai vagy nevelési kérdés, hanem kizárólag szociális. Egy szociális problémára nem egy oktatási intézmény a válasz, hanem egy szociális segítőrendszer, egy háló. Ez alatt most nem a segélyeket értem, hanem nagyon is kompetens, szakképzett, érdekelt és előítéletektől mentes szociális munkások, családügyi és más szakemberek, valamint segélyszervezetek bevonását. Ha emberi oldalról közelítünk.

De közelíthetünk hit-oldalról is. Így már kiderül, hogy még a legkompetensebb szakember is kevésnek fog bizonyulni, mert a mély-szegénység, a bűnözésre nevelés, a családi konfliktusok, elhanyagolások és bántalmazások mind Jézus Krisztussal oldhatók meg maradéktalanul. A problémás emberek problémáit Jézus tudja megoldani, Őrá van szükségük!

Tapasztalatok mutatják, hogy ott, ahol hitre jut egy nehéz sorsú ember, ott az élete folyása is megváltozik, és ez a változás nagyon hamar a család többi tagját, a rokonságot és a szomszédokat is a kereszt tövéhez vonja! Valódi megoldást tehát csak a Jézusban való hit, és az ezzel mindig együtt járó életváltozás jelenthet. Mert, ha egy ilyen ember hívő lesz, akkor felelősséget fog vállalni a családjáért, és az Úr vezetni fogja őt, hogy megtanulja jól beosztani az anyagiakat és jól gondoskodni az övéiről. Vagyis nem az iskoláknak, hanem a hívőknek kellene aktívabbnak lenni!

(Nem másokra szeretném hárítani a saját felelősségemet: az utóbbi időben a szívemen van ez a helyzet és sokat gondolkozom és imádkozom, hogy megláthassam, hol tudok én segíteni, mit tehetek én.)

Tehát, mi legyen azokkal, akik a családban veszélyben vannak? Az ideális az lenne, hogy megszüntetjük a veszélyt a családjukban. És ehhez kellene összefogni: gyülekezetek a keresztény alapítványokkal és szervezetekkel, hogy a szociális segítségnyújtás mellett a valódi, lelki segítség se maradjon el. De, ha nem rendszerben gondolkozunk, akkor a megoldás az egyes hívők személyes tanúságtétele: elmenni és kreatív módon elérni azokat, akik a látószögünkbe kerülnek. Egyik Krisztus szeretetétől égő szívű ember mutassa meg a másik embernek azt a mindent átformáló Szeretetet, ami őt is megváltoztatta. A komfortzónából kilépve, szolgálva, barátkozva, segítve - egyik ember a másiknak, egyik család a másiknak. Hiszem, hogy így működne a dolog úgy, ahogyan Jézus tervezte!


Rám sem csak a szüleim voltak hatással: sokat köszönhetek nekik, hálás szívvel gondolok rájuk. A hittel való találkozásom azonban nem nekik tudható be... A hitben való elmélyülésem, megint másnak... A hitben járásban példaképként megint mást említenék. ...és köszönök mindent Otti néninek a magyar tanáromnak, Popejnek a törinek, Szocsi bácsinak a tesiért, az edzőmnek, hogy meglátta bennem, amit én sem láttam meg magamban.

Én is így vagyok ezzel, de kérdem én: miért van ez így? Vajon normális (úgy értem, jó) dolog, hogy más emberek látták meg bennünk a potenciált és nem a szüleink? Vajon normális dolog az, hogy a hitbeli előrehaladásunk és elmélyülésünk egyáltalán nem, vagy csak részben köszönhető nekik még, ha hívők voltak is? Nem, Erika, szerintem nem normális (nem jó) dolog ez. Nem így kellene lennie! Ezért most megfordítom a kérdést. Nem arról van szó, hogy mivel mások is hatottak ránk, nem csak a család, pont ezért van értelme az iskolának. Fordítva van: mivel iskolák vannak, ezért van, hogy nem a szüleink, hanem más felnőttek hatottak ránk leginkább.

Az az igazság, hogy az oktatási intézmények megfosztottak bennünket a szüleinkkel töltendő értékes idő nagyobb részétől. Ezzel együtt pedig attól, hogy olyan kapcsolatot építhessünk velük, amelyben ők tudnak lenni a legfőbb jellemformáló erő az életünkben. Mivel nem ők voltak velünk, hogy tanítsanak, neveljenek, példaképként előttünk legyenek és inspiráljanak minket - ott volt viszont az iskola, hogy ezt helyettük megtegye - ezért történhetett meg, hogy a szüleink helyett Szocsi bácsik és Otti nénik hatottak ránk jobban. A szép emlékeink jelentős része így nem a családhoz, hanem hozzájuk kötődik (bár biztosan sokunknak van sok szép emléke a szüleivel is).

Nem azt mondom, hogy a szüleink kicsit sem inspiráltak, kicsit sem formáltak bennünket, hiszen nagyon sokat köszönhetek én is nekik!! De éppen az iskola az akadálya, hogy a szülők a gyerekeik életében betöltsék azt az inspiráló és a példaadó szerepet, amit elsősorban nekik kellene betölteniük. Úgy gondolom, nem lett volna szükség annyi más felnőttre az életünkben, aki formált és hatott ránk, hogy ha mindnyájan a szüleink mellett lehettünk volna. Úgy ők hathattak volna ránk a legjobban.


Pár gondolat még így a végére...

Tudom, Erika, hogy te nagyon elkötelezett vagy azoknak a hátrányos helyzetű gyerekeknek a segítésében, akik a te látószögedben vannak. És tudom, hogy vannak hozzád hasonlóan más elkötelezett pedagógusok is, akik szívből, szenvedéllyel és tényleg minden segítő szándékukkal a helyzet megszelídítésén dolgoznak! Nagyon tisztellek benneteket ezért. Azonban azt kell mondjam, hogy a helyzeten mégsem tudtok változtatni. Azért nem, mivel nem vagytok elegen, és azért sem, mert maga az intézményi rendszer akadály ebben.

Nem szeretném kisebbíteni a munkátok jelentőségét: tény, hogy oktatással meg lehet fordítani egy gyerek sorsát. A nagy népművelők is tudták ezt. De ezt egy törődő felnőtt szerető gondoskodásával is el lehet érni, nem szükséges hozzá az iskola. A nagy népművelőknek csak az egyik része látta az intézményesített oktatásban a megoldást. A másik részük a személyes nevelés és tanítás elkötelezett híve volt.

Nyilvánvaló, hogy egy gyermek a szülei gondoskodására van bízva. Ez lehet nagyon jó dolog is, amennyiben a szülő szerető, értelmes, nevelni hajlandó, törődő. De lehet nagyon nyomorúságos is, hogy ha közömbös, műveletlen, elhanyagoló szülőre van bízva a gyermek. Utóbbi esetben a családot kellene megváltoztatni: önmagában sem az iskola, sem az otthonoktatás nem lesz képes segíteni. A megoldás nem oktatási helyszínekben van, mert ez szociális és hitkérdés inkább, mint oktatási vagy nevelési. Egy kicsit el is kanyarodtunk az eredeti gondolattól, ami annyi volt, hogy az iskola nem jó hely a hívő szülők gyermekeinek. Szeretném újra erre helyezni a hangsúlyt itt a végén.

Ma az iskola nem csak a hátrányos helyzetűek oktatásáról szól. Ha viszont ez a legfőbb előnye, akkor a gyerekek legalább felének nem lenne muszáj oda járni. Nekik megfelelő alternatíva lenne az otthonoktatás is, mivel nincsen szükségük erre a fajta segítségre. Én viszont nem róluk szeretnék beszélni, hanem azokról, akiknek keresztények a szülei és ennek ellenére mégis az oktatási intézményekben látják a megoldást gyermekeik számára. Ezzel a helyzettel kapcsolatban fogalmaztam meg gondolatokat és érveket, nem általánosságban a szülőkre és gyerekre vonatkoztatva.

Az eredeti kérdés tehát továbbra is az, hogy hol van a helye a hívő szülők gyermekeinek.

 

Iskola és hit - válasz egy pedagógusnak

"Aki törődik velük, tanítja őket."

Az előző, iskolával kapcsolatos posztra egyetlen hozzászólást kaptam. Egy tanárnő írt, aki úgy gondolja, hogy az iskola nem káros közeg, hanem egy olyan hely, ahol Isten az Ő áldott munkáját végzi. Úgy hiszem, talán mások is felvetik ezeket az érveket, ezért ebben a posztban az ő gondolataira szeretnék reagálni.

Most jöttem haza egy lelkigyakorlatról az osztályommal. Csodálatos dolgokat éltünk át együtt. Isten akkorára tágította a szívünket, hogy alig bírtuk elviselni. Van köztük jó néhány, akinek nem "példaértékű a jelleme", de attól, hogy ezen a hétvégén megtapasztalta, mennyire szereti őt az élő Isten nagyon megrendült. Ennyit az iskola nagyon káros hatásairól.

Nem állítom, hogy minden dolog rossz, ami az iskolában van. Nem kétséges, hogy vannak ott jó dolgok és vannak kompetens, gyerekeket szerető személyek. Abban is biztos vagyok, hogy Istent is meg lehet ott tapasztalni - de ettől még nem lesz káros hatásoktól mentes, ideális hely. A börtönben is jelen van Isten, meg a gettóban is, és Ő munkálkodik mindenki szívében, akárhol van, de ettől még nem fogom ezekre a helyekre küldeni a gyerekemet, hogy ott tapasztalja meg Istent. Mert meg lehet máshogyan is tapasztalni.

Az előző poszt nem arról szólt, hogy egy iskolában soha senkit nem érhetnek pozitív behatások. Én jellemfejlődés és hit szempontjából értékeltem az iskola hatását, nem különálló élmények alapján - még ha az oly pozitívak is, mint a tied. Vitathatatlan, hogy egy iskolában pozitív hatások is érhetnek egy gyereket, azonban úgy hiszem, az is teljesen egyértelmű, hogy negatív hatások is bőven akadnak. Ha a jellemfejlődést nézzük, akkor az iskolában a negatív dolgok összességében felülírják a pozitívat. Emiatt állítom, hogy ott nem jó egy gyereknek.

Ha már itt tartunk, akkor vizsgáljuk meg komolyan az iskolai hatások összességét - ne csak egy-egy behatást nézzünk, hanem az egészet! Képes-e vajon az iskola arra, hogy egy "nem példaértékű jellemű egyénből" példaértékűt formáljon? Nem képes erre. Tud-e segíteni azokon, akik nehéz háttérből jönnek? Nem igazán. Meg tudja-e óvni az atrocitásoktól azokat, akik sebzettek és védtelenek? Nem, sőt sok gyermek számára az atrocitások legfőbb helyszíne maga az oktatási intézmény. És vajon arra képes-e, hogy egy erkölcsös háttérből érkező gyereket elrontson? Igen, képes erre.

Számomra kérdés, hogy mi haszna jellemfejlesztés szempontjából az iskolának, amikor a problémás magaviseletűek viselkedésében nem tud érdembeli változást indukálni (hiszen a problémák gyökere jóval mélyebben van), ugyanakkor a pozitív magaviseletűekre negatívan tud hatni...

Szerintem aki ennyire megvet bárkit, mint te (ezt sugallja minden sorod: mi vagyunk a jók, s körülöttünk a szennyes világ), az sem lát igazán helyesen.

Nem akarom senki fölé helyezni magam, nem vetek meg másokat és nem gondolom, hogy én 'jó' lennék. Én is bűnös vagyok, de megtisztított bűnös. Ennyi a különbség - Jézus Krisztus a különbség! Ez nem az én érdemeimről szól: Jézus választja el a keresztényeket a világ többi részétől. Az Őbenne való hit és az Ő követése az, ami megkülönböztet másoktól, és ez az, ami el is választ - de nem azért, mert én mások fölé helyezem magam.

Az Biblia szerint Isten minden egyes embert bűn alá rekesztett. Mindenkit - engem is és téged is. Senki sem tudja megütni az Úr 100%-os szentségmércéjét: a szemében mind romlott bűnösök vagyunk, akik képtelenek Őt az életükkel magasztalni. Bűneink és lázadásunk miatt mindegyikünk számára zárva van a menny és el fogunk kárhozni (a pokol valóság!), hacsak nem ragadjuk meg az Úr kegyelmét.

Igen, Isten mindenki számára felkínálja, hogy higgyen Benne, forduljon el a bűneitől és térjen meg. Neked és nekem is pozicionálni kell magunkat.

Az Úr szemszögéből a világ valóban szennyes, hiszen a benne élő emberek mind a bűneikben veszteglő lázadók! Aki hisz, azt Isten megtisztítja a bűneitől és új élettel ajándékozza meg. Az ilyen ember az Ő szemében valóban 'jó' lesz - de nem maga miatt, nem is a cselekedetei vagy bármilyen emberi státusza miatt, hanem kizárólag Jézus Krisztus váltsághalála miatt, amelyet minden emberért elszenvedett. Sajnos nem mindenki él ezzel a kegyelemmel!

Burokban élve nem igazán látszanak a sorsok, amik nyomán a helytelen jellem kialakul, s amit látva egyet tudok: leborulok az Isten előtt és kérem, mutassa meg magát nekik is, és közéjük engedem a gyerekemet is, hogy eszköze lehessen az Istennek ebben. Egy "hitet veszélyeztető tényező" (iskola) tanára, Márta

Nem élek burokban: a világban élek, és látom a nyomorúságos sorsokat magam körül, ugyanúgy, ahogyan te is látod. És én is szoktam értük imádkozni, de nem a gyerekemet küldöm magam helyett! Nem lökdöshetek magam elé másokat, elvárva, hogy úgy viselkedjenek, mint eszközök Isten kezében. Főként, mert egy hívő családból jövő gyerek nem lesz automatikusan hívő a háttere miatt. Hívő a saját személyes döntése alapján lesz az ember. Ha a gyermekem nem hívő, akkor hogyan is tudna "Isten eszközeként" munkálkodni?

Emellett pedig, senki sem tehet másokat eszközzé Isten kezében, főleg nem akaratukon kívül! Vajon hány gyerek végez önszántából iskolamissziót? Csak mi, szülők gondoljuk úgy, hogy a gyerekeinknek ez lenne a dolga - ők maguk inkább beleolvadnának a környezetükbe és elvegyülnének a többiek között, mint, hogy a hitük miatt gúnyolódás, kirekesztés vagy nevetség tárgya legyenek. Kérdezzük meg őket erről!

Isten elhívására mindenkinek magának kell reagálni, nekem is és neked is. Elsősorban a saját családunkban, a szeretteink között és azok között, akikhez még Isten vezet. Ő nem azt várja tőlünk, hogy egy hitében 'gyerek' gyermeket minimális felkészítéssel olyan közegbe küldjünk, ami az ő moráljára biztosan rossz hatással lesz! Nem azt várja, hogy 'a világban való fénykedés' címszó alatt megbotránkoztassuk a saját gyerekeinket azzal, hogy erkölcsi szennybe engedjük őket. Vajon ki lesz nagyobb hatással a másikra? Mert a tapasztalatok szerint a hívő hátterű gyerek, akit 'fénykedni' küldenek, formálódik át a közeg miatt és nem fordítva!

A tanítványok nem kiforratlan jellemű, befolyásolható gyerekek voltak, hanem felnőtt emberek. És Jézus mégis három éven át éjjel-nappal velük volt és tanította őket mennyei Atyja dolgaira, mielőtt szolgálatot bízott volna rájuk. Azt is mondta nekik, hogy ahol nem fogadják be őket, ott verjék le a port is a lábukról és álljanak tovább.

Ha tényleg a gyerekeinket szeretnénk 'Isten eszközeiként' használni, akkor intenzíven kellene felkészíteni őket a misszióra. Megtettük ezt, mielőtt 'terepre küldtük' őket? Tanítottuk őket olyan mértékben a hit dolgaira, hogy most van elegendő igeismeretük (és bátorságuk) másokkal beszélni az Úrról? Adtunk nekik lehetőséget elhatárolódni azoktól, akik nem fogadják be az üzenetüket (ahogyan a tanítványoknak is megvolt erre a lehetőségük)?

Hogy ha Istent szeretnénk szolgálni, akkor az Ő akarata szerint, vezetésének engedve kell tenni, nem úgy, hogy azt tesszük, amit a szívünk diktál és reméljük, hogy Ő majd megáldja.

Igazság szerint már az sem túl bibliai megközelítés, hogy mások gyerekeit akarjuk hitre téríteni. A szüleikkel kellene megosztanunk az evangéliumot, és ha ők pozitívan reagálnak rá, akkor jó esély van arra is, hogy a 'házuk népével' megosztják majd a hitüket. Istennek megvannak a maga módszerei - Őt kell követnünk, nem partizánakciókat folytatni. Nem tettünk semmit, ha nem Isten akaratát tettük. És mindent megtettünk, ha azt tettük, amit Ő akart, hogy tegyünk.

   

Mit tanulnak a gyerekek az iskolában? (egy mini-sorozat 4. része)

A mini-sorozat folytatódik: a negyedik részhez értünk és tovább gondolkozunk az otthontanításon. Az első, második és harmadik részt itt olvashatod.

Az otthonoktatás igei háttere 4.

Mit tanulnak a gyerekek az iskolában?

A tárgyi tudás megszerzése nagyon fontos, de mint tudjuk, tanulás nem kizárólag az iskolában történhet. Sőt, gyakran éppen ott nem történik - ez azonban a kisebbik probléma vele. A nagyobb baj az, hogy erkölcsileg nem semleges helyszín, hanem egyértelműen negatív előjelű, demoralizáló közeg. És ez hatással van az oda járó gyerekek moráljára.

Egy fiatal egyén morális színvonalát az őt körülvevő embercsoport morális színvonala határozza meg. Egy embercsoport morális színvonalát viszont az azt alkotó emberek jelleme határozza meg. Érdekes paradoxon, hogy szociálisan éretlen, jellemükben nem kiforrott, szilárd erkölccsel nem rendelkező gyerekeket zárunk hosszú évekre egy csoportba, és azt várjuk, hogy az oktatási-nevelési folyamat végén az intézményekből szociálisan érett, morálisan szilárd, és ha lehet, keresztény világnézetű gyerekek kerüljenek ki.

Nem szabadna magunkat áltatni. Ha a suliban legalább annyira fontos a jellemformálás mint az ismeretátadás, akkor miért csak a jegyek alapján, miért nem a jellemük alapján szűrik a beiratkozó tanulókat? Ha egy egyházi iskolában ugyanannyira fontos a világnézet alakítása, mint az ismeretátadás, akkor miért nem vizsgálja senki, hogy hívő-e az a gyerek, akit be akarnak íratni? Miért a házirend elfogadása vagy a szülei hite a felvételi szempont?

Azért nincsen szűrés, mert a jellem és a világnézet formálása az intézményben nem olyan fontos, mint a tárgyi tudás megszerzése, hanem amellett csak egy másodlagos cél. Talán úgy gondolják, hogy előbbiek a szülőre tartoznak, nevelje csak ő ezeket a gyermekébe, úgy ahogyan ő akarja. A szülő persze ezt meg is tenné, de nem tudja, ugyanis a gyermek nincsen vele...

Azért sincsen szűrés, mert az oktatási intézmények optimisták és remélik, hogy az ott tanító szakképzett felnőttek valami módon képesek lesznek nagyobb hatást gyakorolni a gyerekekre, mint a kortárs csoport, amibe beteszik őket. Pedig azokat a gyerekeket, akik az otthonitól eltérő jellemvonásokat és világnézetet képviselő kortársaik között jelentős időt töltenek, befolyásolni fogja mindaz, ami körülveszi őket. El fogják tanulni azt, amivel találkoznak és olyanná fognak válni, mint amilyen a környezetük. A hívő családból származó gyermek is felveszi az osztálytársai beszédstílusát, szavajárását, felnőttekhez való hozzáállását, a világ dolgaihoz való viszonyulását - sajnos inkább ez az, amit a gyerekeink az iskolában megtanulnak, nem a hasznos ismeretek.

És itt most szeretném kihangsúlyozni, amit bizonyára mindannyian tudunk, mégpedig, hogy az osztálytársak világnézete nem keresztény és jelleme sem példaértékű, még egy egyházi iskolában sem. Amit tehát a gyerekeink a suliban átvesznek (=tanulnak), az mindenképpen másféle út lesz, nem a keskeny út.

Bár ez a dolog nyilvánvaló, mégis úgy tűnik, hogy a keresztény szülők és pedagógusok könnyedén elsiklanak emellett, amikor az intézményes oktatásról gondolkoznak. Úgy tesznek, mintha két valós, Isten tetszése szerinti oktatási alternatíva létezne (intézményes oktatás és otthonoktatás), és hogy ki melyiket választja, az egyedül azon múlik, hogy az ő családjának melyik felel meg jobban. Pedig az iskola nem lehet valós oktatási alternatíva egy olyan szülőnek, aki mélyen vágyik arra, hogy a gyerekei megismerjék az Urat. Ott ugyanis a világ moráljával, annak ideológiai kavalkádjával és hamis bölcsességével találkoznának, sőt ez formázná a maga képére őket, nem az igazi bölcsesség.

Az Ige szerint az igazi bölcsesség az istenfélelem, ami az Úr megismerése. Ez a megismerés folyamatos, mert a Bölcsesség egy személy, Jézus Krisztus, Akivel közösségben lenni folyamatos tanulást, növekedést jelent - Vele egy úton járást.

Gyerekeinket vagy közelebb vonja, vagy eltávolítja a Bölcsességtől az a közeg, amelyben őket folyamatosan nevelik és oktatják. Ha az iskola hatékony abban, amit átad (ami nem bölcsesség, hanem a világ mentalitása), akkor ez megváltoztatja az oktatási intézmények lelki megítélését! Ha nem hatékony abban, amit átad, akkor meg minek is járatjuk oda a gyerekeinket? De ne reménykedjünk: az iskola nagyon hatékony abban, amit átad.

Hívő emberekként nem kellene olyan könnyen vennünk, hogy a valódi, bibliai bölcsesség helyett valami mást 'szívnak magukba' intenzíven a gyerekeink. Nem kellene azt gondolnunk, hogy amit a suliból 'útravalóként' magukkal visznek, az majd a nap végére nyomtalanul kitörlődik és felülíródik az otthoni mintákkal, meg a keresztény világnézettel - ez ugyanis nem így történik. Ha olyan könnyen felülíródna, akkor Isten nem intené a hívőket, hogy kerüljék a romlott erkölcsű emberek társaságát.

Vajon Isten mit gondol az iskolákról? Vajon Neki számít, hogy milyen bölcsességnek engedjük át a gyerekeinket? Megkérdezzük-e Őt, hogy mit akar velünk, amikor választanunk kell?

Komolyabban kellene vennünk az intézményes oktatás lelki hatásait. Inkább hitet veszélyeztető tényezőnek kellene tartanunk, semmint egy kívánatos oktatási alternatívának.

A sorozat folytatása ide kattintva olvasható.
  

Hogyan lesznek barátai, ha nem jár iskolába?

Az előző posztnál Anna a barátságról kérdezett: konkrétan azt kérdezte, hogy otthonoktatva hogyan oldjuk meg, hogy a gyerekeink rendszeres gyerekközösségben is legyenek és így barátokat szerezzenek. Úgy éreztem, hogy ha egy mondatban válaszolnék, akkor a válaszom némiképpen magyarázatra szorulna. Mi ugyanis nagyon másként látjuk a barátságkérdést, mint sokan az ismeretségünkben. Sőt, az otthonoktató ismerősök legtöbbjétől is eltérünk ezzel a vélekedésünkkel.

A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.

Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.

Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.

Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.

Az Ige szerint nagyon nem mindegy, hogy kikkel vagyunk közösségben és kikkel barátkozunk. Ez azt is jelenti, hogy tudatosan kell megválogatni a barátainkat. Nem a próbálkozás tanít meg jól választani: attól, hogy valakinek iskolás korában voltak úgymond barátai, még nem jelenti, hogy felnőttként képes lesz igazi barátokat szerezni. És viszont: ha valaki magányos gyerek volt, attól még felnőttként szert tehet igazi barátokra. A barátkozási képességet tehát kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek.

A gyerekkori 'barátságok' túlnyomó részét bibliai értelemben nem is lehet valódi barátságnak mondani. Rendszerint még az idők próbáját sem állják ki. Mégis, sokan gondolják, hogy ezek nélkül nem leszünk képesek felnőtt korban valódi barátságokat kötni. Általában az ismerősök is emiatt 'aggódnak' az otthonoktatott gyerekekért.

Pedig nem a gyerekközösség tanít meg barátkozni, és nem is az formál jó baráttá.

Felnőtt segítségre van szükség, hogy egy gyerek megtanuljon jól barátokat választani és jó baráttá válni. Ehhez felnőttekkel való beszélgetésekre van szükség és sokat segítenek a különböző felnőtt minták is. Egy gyerekcsoportban ez a fajta felnőtt segítség nem elérhető, és a különböző felnőtt minták sem állnak a rendelkezésre. Tehát éppen ez az a közeg, ahol az igazi barátság megtapasztalása nagyon esetleges.

Bármely gyerek sokat profitálna abból, ha felnőttek érettebb emberi kapcsolatain keresztül tanulhatná meg, hogyan is működik egy igazi barátság. Ehelyett már az óvodába kerüléssel egy időben indul a külső nyomás: "szerezz barátokat!" Szinte minden ismerős ezzel a kérdéssel traktálja a gyerekeket: "van már barátod?", míg lassan megtanulják, hogy a barátok a fontosak, és nélkülük nem lehet létezni. Sőt, azt is, hogy akinek nincsenek barátai, az magányos, boldogtalan ember. Aztán eltelik pár év, és tinikorban meg azon rágódunk, hogy hol rontottuk el, miért a barátaikra hallgatnak a gyerekeink és nem ránk. Hát nem azt hallották tőlünk (is) éveken át, hogy barátokat szerezni igazán fontos...?

Többek között a külső nyomásra létrejövő felületes gyerek-barátkozósdinak köszönhető, hogy ma nagyon sok gyereknek fogalma sincs arról, milyen is egy igazi barátság és nem ismeri a különbséget a bibliai értelemben vett barát és egy haver között. De az is igaz, hogy sajnos a felnőttek sem mindig tudnak különbséget tenni. Ez viszont idővel gondot okozhat, hiszen a szoros emberi kapcsolatok akármilyenek is, mindenképpen formálják a jellemünket és befolyással vannak az életünkre. Akik közel állnak hozzánk, azokra jobban hallgatunk egy-egy döntési helyzetben, még akkor is, ha nem bölcs tanács az, amit hallunk tőlük.

A barátság témájánál maradva érdemes azt is figyelembe venni, hogy vannak közöttünk a természetüknél fogva nyitottabb és vannak zárkózottabb személyiségek. Mindkét vonás kihathat a barátkozási kedvünkre és képességünkre is. Ugyanígy kihat az élethelyzetünk és a döntéseink: sokan nem szeretnek különc, furcsa emberekkel barátkozni, sem olyanokkal, akiknek az övékétől nagyon eltérő életvitele van. Maga a hit is akadálya lehet egy-egy barátságnak. És van olyan is, amikor jellembeli hiányosságok miatt megy nehezebben a barátkozás.

Az előbbiekből látható, hogy egyes emberek az emberi kapcsolataikban nagyon eltérő dolgokat élhetnek meg ugyanabban a közegben. Nem a közeg a fontos tehát, mert barátkozni bárhol lehet, ahol emberek vannak: a kérdés inkább az, hogy jó-e, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a barátságszerzésnek. Igei alapja nem annyira van ennek a a nagy jelentőségnek - úgy látszik, Isten másfajta emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

Egy közeli hívő ismerősöm mondta egyszer, hogy ő nem hisz a barátságban, hanem a testvériségben hisz. Úgy mondta, az Ige nagyon kevés barátságot mutat fel, ugyanakkor Jézus is a hittestvéreit mondta barátainak. Ezeken a szavakon azóta is gondolkozom, és hajlok rá, hogy igazak. Ha igazak, akkor viszont nem barátok szerzését kellene fontosnak látni, hanem a testvéri kapcsolatok megerősítését. Meg a családi kapcsolatok megerősítését. Ennek a kettőnek ugyanis van igei alapja.

Hozzánk visszakanyarodva: iskolába járás nélkül is lehet rendszeres gyerekközösséget találni szakkörök, iskolán kívüli gyerekprogramok, zeneiskola, más gyerekek áthívása és egyéb módok által. A legtöbb általam ismert otthonoktató család valamilyen formában tényleg rendszeresen járatja gyerekközösségbe a gyermekeit, mivel ezt fontosnak tartja. Mi azonban szándékosan nem keressük ezeket a lehetőségeket.

Úgy hiszem, jellemfejlődés szempontjából a legfontosabb a család, márpedig erre a jellemfejlődésre van igen nagy szükség, ha valaki igazi barátokat szeretne. Azt is fontosnak tartjuk még, hogy ne egy csapat gyerekkel, hanem más felnőttekkel lehessenek rendszeresen kapcsolatban a gyerekeink. Így tud a jellemük olyanná formálódni, amely kellemes baráttá teszi majd őket.

Ezek a "más felnőttek" a tágabb család, családunk barátai, ismerőseink és a gyülekezet. Van pár olyan otthonoktató család is, akikkel alkalomadtán találkozunk (családjainkkal együtt náluk vagy nálunk) és ezen családok mindegyike a mi gyerekeinkhez hasonló korú gyerekekkel rendelkezik. Bár ez nem volt szempont a barátkozásban, biztosan nem véletlen, hogy az Úr így hozott össze bennünket. Ezek a családok különösen kedvesek a szívünknek és fontosak az életünkben, de nem amiatt, mert a gyerekeinknek gyerektársaságot biztosítanak. Hanem a felnőtt lelki közösség miatt: mert komoly hívők és így egymást tudjuk bátorítani.

Úgy látom, a barátosdi túlzottan fel van fújva - mintha barátok nélkül nem lehetne lelkileg egészséges életet élni. Holott az Ige másként ír erről - az Úr szerint igen ritka dolog egy igazi barát. Ha ritka, akkor a barátok megléte nem alapfeltétel az ember szociális boldogulásához. És így is van: Noénak, Józsuénak, Ábrahámnak, Elihunak és keresztelő Jánosnak sem voltak barátai, mégis Isten emberei voltak. Lehet, hogy éppen emiatt tudtak Isten emberei lenni - nekik Isten volt a barátjuk.

Van, amikor azért kívánjuk emberek társaságát, mert az Úrral való közösségünk nem működik jól, nem elég Ő nekünk. Gyakran a barátok a pótlék, identitásunk és döntéseink megerősítésének eszköze. Olykor meg ők a helytelen útainkhoz asszisztáló erő... Ilyenkor Istennek el kell őket vennie az életünkből, hogy újra akarjunk megalkuvások nélküli teljes szentségben járni, és hogy egyedül Vele akarjunk betelni. Még ha nagyon fáj is, adott pillanatban szükségünk van erre, mert életünk bizonyos szakaszaiban 'tervezetten' magányos harcosnak kell legyünk, ez kell a jellemünk fejlődéséhez. Időnként könnyebb is felismerni az Úr sokféle személyen keresztül végzett munkáját az életünkben, ha magunk vagyunk.

Szóval jó dolog, ha vannak barátaink, de nem árt arra is felkészülnünk, hogy a hit útja nem csupán keskeny, de gyakran magányos út is (= barátok nélküli). Tudom, ez egyáltalán nem népszerű gondolat, mivel kicsi korunktól megszoktuk, hogy olyanokkal vegyük körbe magunkat, akik egyetértenek velünk és támogatnak minket. Ösztönösen azokat keressük, akikkel jól érezzük magunkat és ha nem találjuk őket, kétségbeesünk. Igaz, hogy a kölcsönös egyetértés nem feltétlenül tesz valakit a barátunkká, de legalább bizonyos fokú társaságot biztosít, ami jobban esik, mintha magunk maradnánk az utunkon - magunkban az Úrral.

A magány valahogy nagyon riasztónak és szörnyűségesnek tűnik sokunk szemében: nehezen viseljük és ha lehet, messze elkerüljük. Ugyanúgy nem szeretjük ezt, mint ahogyan nem szeretünk csendben lenni (hallgatni) és várakozni sem. Ezzel szemben a Biblia pozitív alakjai nem kerestek társaságot maguk köré: a legtöbbjük hit-útja magányos út volt. Mégsem voltak ettől boldogtalan emberek. Ők a körülményeikben tanultak meg örülni, és az Úr volt az, Akivel a kapcsolat a szívüknek oly kedves volt - ezért nem volt szükségük emberi megerősítésre, társaságra.

Az emberi kapcsolatok néha félrevisznek, és igazán mélyen meg is sebezhetnek. Ez persze nem ok arra, hogy kerüljünk másokat, de bölcsen kell jó barátot választani magunknak. Ha pillanatnyilag nincsen olyan ember, akinek a barátságát értékesnek tartom, akit alkalmasnak érzek arra, hogy megajándékozzon a barátságával, akkor a magány egy jobb út most nekem. Nem muszáj, hogy minden időben barátokkal vegyük körül magunkat, mint ahogyan gyerekeinknek sem létszükséglet ez. (Főleg, mert gyerekként inkább még csak tanulják, mit is jelent az igazi barátság.)

Természetesen nem célunk antiszociálissá nevelni a gyerekeinket. De azt sem szeretnénk, hogy később a saját integritásukat, vagy moráljukat akarják feláldozni azért, hogy kétes értékű barátságokra tegyenek szert, csak mert nem tanultak meg önmagukban lenni, és a családban, ismerősi körben megtalálni az emberi kapcsolatok és épülés lehetőségét. Ennyit nem ér az egész...

Ezért nem sietünk a barátkozással: arra biztatjuk a gyerekeinket, hogy várják meg az igazi barát érkezését, és ameddig várnak, addig készüljenek fel arra, hogy megfelelő barátok lehessenek.

  

Ki a kompetens gyerekeink oktatásában? (egy mini-sorozat 3. része)

Az otthonoktatós sorozat harmadik részéhez értünk. Az előző két részt itt, meg itt találod.

Az otthonoktatás igei háttere 3.

Ki a kompetens gyermekeink oktatásában?

Az otthonoktatás kérdését a pedagógusok és a laikusok is rendszerint az oktatásra próbálják kihegyezni. Vagyis a kérdés úgy hangzik, hogy ki a kompetens a gyerekek tanításában. A tanítási kompetencia kérdése egy fontos kérdés, de az otthonoktatás és az iskola körüli fő dilemma mégsem ez. Nem az a kérdés ugyanis, hogy ki alkalmas képezni, tanítani egy gyermeket, hanem hogy kinek a felelőssége, kinek a kompetenciája a gyermek nevelése. Aki kompetens a nevelésben, arra van bízva a tanítás is, mivel a kettőt nem lehet különválasztani.

Ha az állam felelőssége a gyermekek nevelése, akkor az iskoláknak megvan a létjogosultsága a tanítási közegen keresztül a jellemformálást (és hitre nevelést) átvállalni. Ha a szülők kompetenciája a nevelés, akkor nekik van meg az a kiváltságuk, hogy otthontanítva a gyermekük jellemére (és lelkére) komolyabban hatni tudjanak.

Aki tanít, az nevel is. Aki nevelni szeretne, annak a tanítástól sem szabad visszariadnia. Ha mi, szülők szeretnénk nevelni a gyerekeinket, akkor nem bízhatjuk intézményekre a tanításukat. Akkor nemet kell mondanunk arra, hogy ismeretáradás, okítás ürügyén megfosszanak bennünket a jellemformálás kiváltságától. A tét hatalmas, mert a jellem és az istenfélelem sokkal fontosabbak, mint a tárgyi tudás és az ismeret. Ez nem azt jelenti, hogy a tanítás nem fontos, csupán azt, hogy a kettő közül a nevelés a fontosabb. A Biblia állítása szerint a boldogulásunk elsősorban nem attól függ, ami fejünkben, hanem attól, ami a szívünkben van.

Most azért gondolkozzunk kicsit az oktatásról is, mert ez is megér egy pár gondolatot.

A tanítás nem más, mint új ismeretek oly hatékony átadása, amelynek során a tanulás folyamata létrejön. Vagyis akkor tanítunk, amikor a másik embernek úgy adunk át új ismeretet, hogy azt sikeresen elsajátítsa. Ilyenfajta tanításra egy szülő is alkalmas lehet. Az alkalmasság ugyanis nem pedagógiai papír megszerzése, vagy bizonyos iskolák elvégzése által jön létre. A szeretet tesz alkalmassá, mert a szeretet figyelembe veszi az egyént: teljesen ráhangolódik, így képes lesz hatékonyságra az új ismeretek átadásában.

Az előbbiek értelmében, amikor a suliban a tanár leadja az anyagot, az nem mindig nevezhető tanításnak. Sőt, tanulás csak ritkán jön létre a tanórán - máskülönben az iskolában eltöltött tetemes mennyiségű idő után otthon nem kellene órákat szánni a felkészülésre.

Azonban az iskolai értelemben használatos tanári/tanítási kompetencia az otthontanítás szempontjából nem is releváns, mégpedig két okból nem.

Az első ok, hogy ez a fogalom nem jellemzi a magyar pedagógustársadalom nagyobb részét, csak egy szűk keresztmetszetét. Vagyis a szakképzett tanár csak ritkán azonos a kompetens tanárral. Az iskolák pedagógusainak saját bevallása szerint a szakma túlnyomó része inkompetens, túlterhelt és nem eléggé odaszánt, hogy gyerekeket hatékonyan taníthasson. A kompetens tanárok kisebbségben vannak a fásult többséggel szemben, és akadályokba is ütköznek, ha maradéktalanul meg szeretnék valósítani az elveiket.

Nagy tisztelet a kevés kivételnek, de ez más szavakkal azt jelenti, hogy maguk a tanárok állítják, hogy a papír nem tesz senkit sem jó tanárrá, és több a 'rossz' tanár, mint a 'jó'. Igaz, hogy a jó tanárok jobbakká válhatnak egy jó szakképzés által, viszont nyilvánvaló, hogy a jó szakképzés kevés ahhoz, hogy bárkit is kompetenssé tegyen a tanításban.

Ez azt is jelenti, hogy nem helytálló az a vélekedés, mely szerint igazából csak az iskolai tanárok tudják hogyan kell iskolás korú gyerekeket tanítani. Hogy, bár a gyerekeink kicsi korukban mindent tőlünk, a szüleiktől tanulnak, de a velük kapcsolatos tanítási kompetenciánk a hároméves korhatár elérése után rohamosan csökken, az iskolába lépéssel pedig gyakorlatilag megszűnik.

A tanítás nem fejbeli dolog, hanem szívbeli. Gyerekeket szeretni, az ő oktatásukat (és nevelésüket!) saját ügynek érezni és szenvedéllyel részt venni az életükben - erre nem tud megtanítani egyetlen főiskola vagy egyetem sem. Pedig ennyin múlik a dolog! Hiába a tudás magas foka, hiába van tele a fej tekintélyes információmennyiséggel: mindezzel együtt tanárként kárt fog okozni, aki nem szereti (vagy éppen utálja) a gyerekeket. Szeretet nélkül nem működik a tanítás. Ha viszont a szeretet a fontos faktor, nem a szakképzés, akkor egy szülő is lehet kompetens a saját gyermeke oktatásában. Sőt, az is.

A másik ok, ami miatt az otthontanítás szempontjából teljesen lényegtelen a tanári kompetencia, az az, hogy aki a gyermekével otthon van, az nem annyira tanít, inkább együtt tanul a gyermekével. Az otthonoktatás szempontjából egyáltalán nem számít a 20-30fős iskolai osztályok tanításához megszerzett pedagógiai ismeret, sem a szakképzettséget igazoló diploma, ezekre ugyanis semmi szükség otthon! Pedig sokan egyedül olyan keretek között tartják elfogadható alternatívának az otthontanítást, amikor a szülők pedagógiai képzettséggel rendelkeznek...

Térjünk most rá a lelki dolgokra, mert ez is szorosan kapcsolódik a kompetencia kérdéséhez.

Isten Igéje szerint a szülő a kompetens gyermeke nevelésében, nem az állam, és ez a kompetencia az oktatásra is kiterjeszthető, hiszen a két dolog összetartozik. Ez a kompetencia azonban nem önmagából ered, hiszen hívők vagyunk: mindenféle feladatunkban az Úr tesz minket alkalmassá. Ahogyan hatékonyan nevelni sem lehet Nélküle, ugyanúgy a tanítás sem működik, ha nem Ő vezet. Ha Ő vezet, akkor Tőle való lesz a mi kompetenciánk is. Ez persze messze nem jelenti, hogy mindig mindent tökélesen fogunk csinálni, de a kompetencia nem is a tökéletességről szól.

Ez a kompetencia amúgy egy érdekes dolog. Az iskolai tanárok esetében rendszerint nem kérdés, hogy a tanítási képesség folyamatosan növekszik. Senki sem úgy születik, hogy önmaga tanítási potenciálját teljes mértékben képes kihasználni, még ha alapvetően szuperül ért is a gyerekekhez - évek és oktatási tapasztalatok sokaságán keresztül csiszolódik, és alakul 'elég jó'-vá.

Ugyanezt kellene feltételezni az otthonoktató szülőkről is, de rendszerint nem így van. Tőlük mintha a kezdetektől a tökéletesség lenne az elvárható mérce. Pedig aki otthontanítja a gyerekeit, az is fejlődik: végigmegy egy úton az Úrral és ezen az úton a gyerekével együtt más emberré formálódik. Változik a tanításban, az önismeretben és gyermeke megismerésében. Évről évre. Ennek ellenére a kritikusok gyakran egy pillanatkép alapján mondanak ítéletet egyes otthonoktatók 'szakmai' kompetenciájáról, alapból azt feltételezve, hogy nekik olyanuk nincs (hiszen ők nem iskolai tanárok).

A háttérben kimondatlanul talán az is felmerül, hogy aki nem viszi iskolába a gyermekét, az helytelen nevelési és hitbeli rögeszmék miatt akadályozza meg, hogy a gyerekeit igazi, szakképzett tanerő taníthassa meg az élet dolgaira, vagyis kárt okoz. Mintha azok a gyermekek szüleik makacsságának áldozatai, gyerekközösségtől és jó élményektől megfosztott sajnálatra méltó személyek lennének. Pedig ilyesmiről nincsen szó.

Nem úgy van, hogy a nevelés vagy a hit oltárán feláldozzuk, hogy minőségibb oktatásban részesülhessenek a gyerekeink. Hanem teljesen elhisszük, hogy az az Isten, Aki felelőssé és kompetenssé tesz bennünket gyermekeink nevelésében, ugyanígy felelőssé és kompetenssé tesz minket az ő tanításukban is. Nem azért, mert mindig így érezzük, hanem mert hisszük, hogy ez így van. Hisszük, hogy az otthonoktatás nem csak a nevelésben, hanem az oktatásban is minőségi megoldás lehet.

A sorozat következő része itt olvasható.
  

Ki formálja gyerekeink jellemét? (egy mini-sorozat 2. része)

Folytatódik az otthonoktatásról gondolkozós sorozat. Az első részben megállapítottuk, hogy az Isten szerinti nevelés színtere a család, amelyben a gyermeknek folyamatosan jelen kell lenni, ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. Szó volt arról is, hogy a neveléshez az oktatás is szorosan kapcsolódik, mivel a ráfordított idő a gyermek teljes napjának jelentős részét képezi. Nézzük a második részt.

Az otthonoktatás igei háttere 2.

Ki formálja a gyerekeink jellemét? 

Lassú víz, partot mos - ez nagyon igaz arra a jellemváltoztató közegre, amelyben gyerekeink az idejük nagyobb részét töltik napi szinten. Főként azért, mert itt most gyerekekről beszélünk és nem felnőttekről.

Bár a felnőttekre is hatást gyakorol az a közeg, ahol sok időt töltenek pl. a munkahelyük, de ők jórészt kiforrott, szilárd jellemmel érkeznek abba a közegbe. Ezzel szemben a gyerekek jelleme még nagyon képlékeny, így a külső hatások sokkal intenzívebben formálják azt, mint egy felnőtt jellemét.

A gyerekekre tehát sokkal inkább hatással van az az emberközösség, amelyben tartósan jelen vannak, melyben naponta sok órát töltenek el. És bár ez a hatás eleinte nem olyan egyértelmű és szembetűnő, mégsem mindegy, hogy kik veszik körül őket napról napra, hétről hétre, évről évre...

Ahogyan a lassú víz lassan, de biztosan elmossa a part széleit, ugyanúgy a gyerekek jellembeli átalakulása is lassan, de biztosan bekövetkezik az őket formáló közeg hatására. Ezt Isten így tervezte - bár mindez nem egyik napról a másikra válik felismerhetővé.

Ha a gyermek tartósan a családban van, akkor minden rendben, mert a családi értékrendhez formálódik hozzá az ő jelleme is. Otthon a gyermek hívő szüleihez válik hasonlóvá. (Ettől persze nem lesz hívő, viszont kap egy jó alapot arra, hogy a jelleme áldások forrása lehessen az emberi kapcsolataiban.)

Azonban, ha a gyermek óvodába vagy iskolába jár, akkor gond van, mert nem a családi értékrend fog rá leginkább hatni. De nem is az őt oktató pedagógusok adott esetben kívánatos mintái. Hanem?

Aki intézményes keretek között tanul, az nem felnőttek, hanem gyerekek jelenlétében tölt jelentős időt. Legnagyobb hatása tehát az őt körülvevő gyerekcsoportnak lesz rá, az ő értékrendjükhöz fog hozzáformálódni.

Hívő szülők nagyon nehezen értik ezt meg. Valahogy nem jön át nekik, hogy jellemformálás szempontjából elsősorban nem a pedagógus személye, hite vagy értékrendje a mérvadó, hanem a gyerekállomány összetétele. Mert a gyerekállomány hat majd jobban a gyerekre.

Pontosan ez a gyerekállomány az oka annak, hogy egyházi vagy felekezeti iskolába járatni a gyerekeinket nem megoldás, még ha odaszánt hívők is a pedagógusok, akiktől jó mintákat tanulhatna. Elsősorban ugyanis nem tőlük tanulna, hanem a többi gyerektől, akik őhozzá hasonlóan egy egyházi iskolában is javarészt nem hívők...

Az egyházi iskolák többek között gyerekállományuk miatt nem lesznek sohasem kompatibilisek az otthontanítással. Mert a hívő pedagógus nem azonos a hívő szülővel.

Amit a hívő szülőkre bízott az Úr, az a hívő szülők feladata, nem pedig a hívő pedagógusok 'szolgálata'...

Sajnos a hívő szülők egy része egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a pedagógus felnőttek jellemformáló hatása eltörpül a gyerekközösség ilyen hatása mellett. Bármilyen jó szándékú, elkötelezett és felkészült is egy pedagógus, a gyermekcsoport negatív hatását nem fogja tudni egymaga ellensúlyozni, mert az intézményes keretek nem teszik számára lehetővé olyanfajta személyes kapcsolat kialakítását a gyermekkel, amelyben ez maradéktalanul megvalósulhatna.

A jellem tehát azokéhoz formálódik, akikkel a gyermek életközösségben él. A jellembeli változásokra azonban valószínűleg kevésbé figyelünk fel, ha a gyerekeink nem otthon nevelődnek.

A szülő, akinek a gyerekei otthon nevelődnek, viszonylag tisztán érzékeli azok jellembeli hiányosságait, és ez folyamatos küzdelemre és önvizsgálatra készteti. Ő azt érzékeli, ami MÉG NEM megfelelő - mivel naponta ezzel szembesül.

Ugyanakkor az a szülő, akinek a gyerekei oktatási intézményben nevelődnek, igyekszik elégedett lenni azokkal a pozitív tendenciákkal, amiket azok jellemében felfedez. Ő azt érzékeli, ami MOST megfelelő, vagyis a családi nevelés nyomait kutatja, és meg is találja.

Mivel a hiányosságok eleinte nem este otthon, hanem nap közben az intézményben nyilvánulnak meg, ezért úgy értékeli, hogy a család képes ellensúlyozni bármilyen intézményi hatást. Ez azonban nem így működik. Megvannak a nyomai annak a partmosásnak, ami egy gyerekközösség formáló hatásaként a gyerekeink jellemében idővel tetten érhető. Csak keresni kell a jeleket.

De mire is kellene felfigyelnünk, mit kellene észrevennünk?

Azt, hogy a hívő családi háttérből jövő, oktatási intézménybe járó gyermekek egy idő után ugyanazokat a játékokat kedvelik, ugyanazokra a kütyükre vágynak, ugyanazokért a zenékért, mesehősökért, sztárokért rajonganak, mint a többiek. Ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy beszélnek, ugyanazért lelkesednek, ugyanolyan célokat tűznek ki, vagyis: ugyanolyanokká válnak, mint a többiek.

Talán az első hetekben ez még nem jellemző, de pár óvodában/iskolában eltöltött év után bizonyosan megmutatkozik a hatás.

Hívő szülőként kellene, hogy zavarjon, vagy aggasszon bennünket, amit tapasztalunk a gyerekeink jellemében. Hiszen ez azt mutatja, hogy nem a mi mintánkat követik, hanem a világét. Kellene, hogy ez zavarjon - de rendszerint nem így történik.

A változást azért sem látjuk drasztikusnak, mert nem a szemeink előtt zajlik. Ráadásul a többi hívő szülő gyereke is ugyanilyen változásokon megy át, tehát még viszonyítási alapunk sincsen, ami esetleg kijózanítóan hathatna. Van viszont jó reménységünk, hogy az Úr bármilyen romlott közegben tisztán megőrzi és megtartja majd őket, mivel imádkozunk értük...

Tulajdonképpen nagyrészt a kegyelemre apellálunk, de ebben a reménykedésben valahogy figyelmen kívül hagyjuk az Úr gondolatait arról, amit a romlott társaság elkerüléséről kijelent. Meg arról, hogy az emberi kapcsolatokon keresztül úgy formálódunk, mint ahogyan egyik vassal élesítik a másikat.

A mi gyerekeink életében ki a vas, aki őket élesíti?

A sorozat következő részét itt találod.
  

Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'? (egy mini-sorozat 1. része)

Rég blogoltam az otthonoktatásról. Az igei hátterével kapcsolatos bejegyzés is már hosszabb ideje készülőben volt. Most elkészült és hosszú lett. Így egyetlen terjedelmes írás helyett egy hétrészes mini-sorozatot csináltam belőle.

A következő időszakban hetente egy vagy két kis írást szeretnék közzétenni. Mindegyik az otthontanítás egy-egy, igei szemszögből hangsúlyos aspektusát mutatja majd be. Természetesen ez messze nem minden, amit a témával kapcsolatban el lehet mondani: az otthonoktatásnak sok más megközelítési módja is van. Itt most a lelki szempontból fontos tényezőket veszem számba.

Az igei háttér kérdését úgy közelítettem meg, hogy egyik részről ott van 'a család, mint pro', mivel a gyermekek családban nevelődéséhez pozitívan viszonyul az Ige. Másik részről ott van 'az iskola, mint kontra', mert az iskolai oktatási-nevelési modellhez inkább negatív a bibliai viszonyulás. Ez a két oldal némileg össze van fonódva és együtt adja meg az igei alapot az otthonoktatáshoz.

A háttérben feszülő kérdés a sorozat minden részében az lesz, hogy meg lehet-e maradéktalanul valósítani a bemutatásra kerülő bibliai alapelveket az egyik, illetve a másik oktatási helyszínen vagy ez nem lehetséges.

Akkor nézzük.

Az otthonoktatás igei háttere 1.

Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'?

Az otthonoktatás, mint fogalom, nem jelenik meg Bibliában, de ennek ellenére, ha figyelmesen olvasunk, megérthetjük, hogy az Ige evidenciának tartja a családban nevelődést.

Nevelődés alatt egyrészt a gyermekek/fiatal felnőttek kiforratlan jellemének csiszolását, másrészt a következő generáció Istennel és az Ő törvényeivel való megismertetését érti a Biblia.

Hogy a nevelődés megvalósulási színterének az Ige a családot látja alkalmasnak, az többek között abból is látszik, hogy a gyerekekkel kapcsolatos parancsolatok mindig a szülőkhöz szólnak - sosem egyéb, gyerekeket nevelő felnőttekhez, még ha a korabeli időkben esetleg már voltak is ilyenek. Eleve, csak, mint kivétel említi meg az olyan eseteket, amikor nem a szülők nevelték az utódaikat Pl. Sámuel esete. Isten tehát elsősorban a szülők feladatának gondolja a gyermekek nevelését.

Ez szerintem senki számára nem kérdés - de mi van a tanítással??

Nos, a nevelés és a tanítás elválaszthatatlan egymástól. Ne gondoljuk azt, hogy a család nevel, az iskola meg oktat. Nem így van! A család is nevel, meg az iskola is.

A mai iskolarendszer mégis úgy tűnik föl a hívő szülők szemei előtt, mint leginkább a tanítás színtere, de nem annyira a nevelésé. Megvan az az illúzió, mintha a kettő szétválasztható lenne: mintha az oktatási intézmények képesek lennének úgy oktatni a gyerekeinket, hogy közben nem nevelik őket.

Az elmúlt időszak pedagógiatörténetében az 'oktatni vagy nevelni' kérdés komoly dilemmákat okozott. Ma viszont ott tartunk, hogy a dilemma megoldódni látszik, mert az iskola elsősorban oktatni akar, a nevelés kiváltságát nem szándékozik célzottan magához ragadni. Utóbbit inkább ráhagyják a szülőkre és így mindenki jól jár: a szülők válláról lejön az oktatás felelősségének súlya, de megmarad a megnyugtató tudat, hogy gyermekeik jellemfejlesztésébe és hitre nevelésébe az iskola direktben nem szól bele.

(Emiatt persze, amikor valami gond adódik a tanulás körül, akkor a szülő úgy érzi, az a pedagógus hibája, hiszen a gyermek oktatása az ő felelőssége. Viszont, ha a gyermek viselkedésével van gond, akkor a pedagógus érzi úgy, hogy az a szülő hibája, hiszen a gyermeket megnevelnie neki kell. Így megvan a problémák áthárításának a lehetősége is, mivel egyik oldal sem vállal teljes felelősséget a gyermekért, ami teljesen érthető. Ebben a felállásban ugyanis nem lehetséges ezt megtenni...)

Bármilyen szépen hangzik tehát az oktatás és nevelés szétválasztásának lehetősége, a gyakorlatban ez nem kivitelezhető. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelési kiváltságunkat bibliai módon gyakorolhassuk, a gyerekeinknek velünk kell lenniük, egész nap, a tanulási időszakok idejére is. Abban a pillanatban, amikor oktatási céllal napi több órára intézménybe adjuk őket, a nevelési kiváltságunkat is automatikusan másokra ruházzuk, még ha erről nem is veszünk tudomást.

Illúzió azt gondolni, hogy úgy is nevelhetjük a gyerekeinket, ha azok nincsenek velünk. Illúzió azt gondolni, hogy az iskola csak tanítja, de nem neveli őket.

Iskolai nevelés alatt elsősorban nem a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok tervezett tevékenységét és célkitűzéseit értem, bár az is egy lényeges szempont, hanem a gyerekcsoport, mint erős jellemformáló közeg destruktív hatását - hívő szempontból. Erről később még szó lesz.

Nem állítom, hogy iskolába járó gyerekek szüleiként semmilyen hatást sem tudunk gyakorolni az utódainkra. Természetesen tudunk. De itt nem is erről van szó, hanem arról, hogy mi vagyunk-e azok, akik a legmélyebb hatást gyakoroljuk rájuk vagy mások (hiszen az Ige ezt a fajta nevelést feltételezi).

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az mindig esetleges, hogy egy gyermekre ki gyakorolja a legmélyebb hatást. Ezzel végső soron azt mondják, hogy maga a jellemformálás is esetleges. Szerintük a szülőnek bíznia kell a gyerekében, ami abban nyilvánul meg, hogy nem akarja otthon tartani maga mellett, hanem beengedi a óvodai/iskolai gyermekközösségbe. A bizalom ebben az olvasatban azt jelenti, hogy nem aggódom túl ezt a jellem-témát, hanem elhiszem, hogy a gyerek így is, úgy is jól fog kijönni abból, ha egy otthonitól eltérő értékrendet képviselő csoportba bekerül.

Isten azonban a nevelést nem esetleges, hanem nagyon is tudatos és személyes tevékenységnek gondolta - az Igéből ez derül ki. Ő a szülőktől várja, hogy az utódaik formálását teljes mértékben felvállalják. A saját értékrendünket azonban táv-oktatásban nem lehet a gyerekeinkbe átültetni, csak úgy, ha nem egy gyerekcsoporttal, hanem velünk vannak napi élet-közösségben. Már csak azért is, mert Isten a jellem formálódása szempontjából nagy jelentőséget tulajdonít annak is, hogy kik veszik körül az embert. 

A sorozat folytatását itt olvashatod.

  

A hívők és a hiteleik

Fogyasztói társadalomban élünk. Sajnos hatással is van ránk. Olyan tárgyakat és eszközöket tartunk nélkülözhetetlennek, olyan szolgáltatások igénybevételét tartjuk szükségesnek, amelyek nélkül száz évvel ezelőtt minden gond nélkül boldogan eléltek az emberek. Ennek a fogyasztói mentalitásnak az egyik súlyos tünete, hogy többet költünk, mint amit finanszírozni tudunk. És emiatt eladósodunk.

Sajnálatos módon ez a keresztényekre ugyanúgy jellemző, mint a világra - már megint igaz, hogy nem vagyunk másmilyenek. Pedig Isten merőben más elvek szerinti életet tervez nekünk. Azt az életet nem a törlesztőrészletek és az adósságcsapdából való kilábalás-hozta kényszerdöntések, hanem valódi szabadság és valódi megelégedés jellemez.

Mi mégis a világ fiaihoz hasonlóan lépre megyünk: elhisszük a hazugságokat a hatékonyabb mosóporról, az egészségesebb joghurtról és a szuper-telefonról, amit muszáj birtokolnunk. Sőt, továbbmegyek: elhisszük, hogy diploma nélkül nem lehet boldogulni, és hogy kell a jó kocsi, meg a saját ház, mert anélkül nem mondhatjuk, hogy valamire jutottunk. Az persze rejtély, hogy mitől saját a ház, ha húsz évig hivatalosan a bank tulajdonát képezi - meg tovább is, ha tartósan megcsúszunk a törlesztőrészletek fizetésével...

Nyakig ülünk az adósságokban, sosincs elegendő pénzünk és nem tudunk megelégedni, mert mindig hiányzik valami - egy újabb égető kívánság, amit a társadalom sugallata meg a reklámok generálnak a szívünkben- nekünk, hívőknek is.

Írhatnék erről a mentalitásról, de inkább a hitelfelvételről fogok írni, mert minden országban ez jár leginkább együtt a fogyasztói léttel, ez fémjelzi leginkább. És főként, mert sajnálatos módon ez a téma súlyosan érinti a hívőket is.

Nem szeretnék hamis fényben tetszelegni: a mi családunk is érintett a témában. Hosszú éveken át nem vettünk figyelembe fontos igei alapelveket és ennek most megvan a böjtje az életünkben. Isten azonban nagyon kegyelmes és hűséges hozzánk.

Elsősorban tehát magamnak összegzem a gondolatokat, aztán aki rajtam kívül érintve érzi magát, az bizalommal vigye az Úr elé a maga helyzetét. Ő megoldást fog adni, még ha kilátástalannak látszanak is a dolgok.

***

Tudom, hogy a hitelfelvétel kérdése a legtöbb embernél nagyon érzékeny téma. Ugyanakkor nem mehetek el a tény mellett, hogy Istennek is van véleménye erről a dologról. Az Ige nyílt állásfoglalása az, hogy ne vegyél föl hitelt. Ma látszólag ezernyi helyzet van, amikor az a pénzösszeg nélkülözhetetlen, de ha Isten álláspontját nézzük, akkor nyilván nem az (ezért mondja, hogy ne vegyünk föl).

Amennyire én látom, hitelt három fő okból vesznek föl az emberek.

Az első ok, a türelmetlenség: az ember nem akarja kivárni, míg összegyűlik a pénze egy bizonyos dologra, hanem most azonnal kell neki. A második ok, a bölcsesség hiánya: az ember nem gondolkozik előre, nem számít bizonyos várható költségek felmerülésére, így amikor fölmerülnek, abszolút váratlanul éri őt és emiatt úgy érzi, muszáj hitelhez nyúlnia. A harmadik ok, az elérhetetlen vagy nem időszerű dolgok utáni vágyakozás: az anyagi helyzetnek nem megfelelő szintű célok kitűzése.

A türelmetlenség nem helyes. Ha valami nem ér meg annyit, hogy akár hosszabban is gyűjtsünk rá, akkor nem is olyan fontos. A Biblia szerint Isten gondot visel az ember minden szükségéről. Mindegyikről. Ami valóban szükség az életünkben, arra Isten hitel nélkül is biztosan ki fogja rendelni a szükséges pénzt. Bíznunk kell az Ő gondviselésében.

A bölcsesség hiánya nem jó dolog. Az Ige bátorít, hogy ha valakinek nincsen bölcsessége, akkor kérjen az Úrtól, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad (nem a hitelt kérőnek, hanem) a hittel kérőnek, aki nem kételkedik. Ha adott időben nem kértünk bölcsességet és ezért olyan helyzetbe kerültünk, ami előrelátással és az Úr vezetésével megelőzhető lett volna, akkor a saját hibánk miatt vagyunk ott, ahol vagyunk. Isten kisegít ebből, ha megvalljuk a bűnt, de valószínűleg érezni fogjuk a bőrünkön a bölcstelenségünk negatív következményeit. És úgy gondolom, hogy a kimenekedésben sem a hitel lesz az Ő eszköze.

Ha elérhetetlen dolgok után vágyakozunk, az sem helyes. Az Ige azt tanítja, hogy legyünk hálásak és megelégedettek azzal, amint van, hiszen mindent Tőle kaptunk - akármilyen anyagi helyzetben is vagyunk. Ha Istentől függetlenek a céljaink, akkor ahhoz lehet, hogy Tőle független forrásokat is igénybe kell vennünk: Ő ugyanis együtt munkálkodna velünk azoknak a céloknak a megvalósításán, ha Tőle lennének, és akkor nem kellene hitelhez nyúlni.

Nemrég gondolkoztam a magyar nyelv 'hitel' szaván. HIT EL. Hívők esetében akkor merül föl a hitel, amikor nincs hit az anyagiak területén Istenre bízni magunkat. Amikor nem hisszük igazán el, hogy Isten minden időben képes betölteni minden szükségünket a mi 'segítségünk' nélkül is. Ő meg is teszi ezt.

Végezetül leírok pár alapelvet, amelyek segítenek kordában tartani a kívánságainkat és megfelelő mederben tartani az anyagi dolgainkat. Így egy hálás életünk lesz.

1. Ne vegyél föl több hitelt.
2. Minél előbb szabadulj meg meglévő adósságaidtól.
2.Gazdálkodj pontosan annyiból, amennyid van, még ha ez bizonyos kívánságok megvalósulásának drasztikus késleltetésével jár is.
3. Legyél hálás azért, amid van. Ne attól várd a beteljesülést, amid most még nincs.
4. Szoktasd hálára a gyermekeidet és magad is tanuld meg Istennek azt mondani, hogy köszönöm. A keveset és a látszólag nem eleget is Neki köszönd meg mielőbb. Ne várd azt, hogy majd ha tökéletesen elégedett leszel a bevételeiddel, akkor megköszönöd - ez igen ritkán következik be.
 5. Tudd, hogy Isten pontosan tudja, mire van most szükséged és megadja azt, ami most a javadat szolgálja. Néha az nem több pénz, hanem egy próba...
6. Tekints úgy az anyagiakra, mint Isten gondoskodásának megnyilvánulására és mint a te formálásodnak eszközére. Ismerd fel, hogy mikor melyik kell, hogy hangsúlyosabb legyen az életedben.
7. Adj másoknak önzetlenül! A legjobb módja, hogy érzelmileg függetlenítsd magad a saját pénzedtől, ha elkezdesz rá úgy tekinteni, ahogyan kell: mint Isten pénzére, amellyel téged és másokat is meg akar áldani. Neki terve van a forintjaiddal, és ha igei módon viszonyulsz ahhoz, akkor Tőle kérsz bölcsességet, hogy hogyan használd azt fel az Ő dicsőségére.

Meg fogsz lepődni, néha mennyire nem neked tartogatja azt a pénzt, amiért te dolgozol meg. De hát, az élet nem rólad szól: Ő az Úr, és te meg a gyermeke, akit nagyon szeret és akit krisztusivá akar formálni.