Ki a kompetens gyerekeink oktatásában? (egy mini-sorozat 3. része)

Az otthonoktatós sorozat harmadik részéhez értünk. Az előző két részt itt, meg itt találod.

Az otthonoktatás igei háttere 3.

Ki a kompetens gyermekeink oktatásában?

Az otthonoktatás kérdését a pedagógusok és a laikusok is rendszerint az oktatásra próbálják kihegyezni. Vagyis a kérdés úgy hangzik, hogy ki a kompetens a gyerekek tanításában. A tanítási kompetencia kérdése egy fontos kérdés, de az otthonoktatás és az iskola körüli fő dilemma mégsem ez. Nem az a kérdés ugyanis, hogy ki alkalmas képezni, tanítani egy gyermeket, hanem hogy kinek a felelőssége, kinek a kompetenciája a gyermek nevelése. Aki kompetens a nevelésben, arra van bízva a tanítás is, mivel a kettőt nem lehet különválasztani.

Ha az állam felelőssége a gyermekek nevelése, akkor az iskoláknak megvan a létjogosultsága a tanítási közegen keresztül a jellemformálást (és hitre nevelést) átvállalni. Ha a szülők kompetenciája a nevelés, akkor nekik van meg az a kiváltságuk, hogy otthontanítva a gyermekük jellemére (és lelkére) komolyabban hatni tudjanak.

Aki tanít, az nevel is. Aki nevelni szeretne, annak a tanítástól sem szabad visszariadnia. Ha mi, szülők szeretnénk nevelni a gyerekeinket, akkor nem bízhatjuk intézményekre a tanításukat. Akkor nemet kell mondanunk arra, hogy ismeretáradás, okítás ürügyén megfosszanak bennünket a jellemformálás kiváltságától. A tét hatalmas, mert a jellem és az istenfélelem sokkal fontosabbak, mint a tárgyi tudás és az ismeret. Ez nem azt jelenti, hogy a tanítás nem fontos, csupán azt, hogy a kettő közül a nevelés a fontosabb. A Biblia állítása szerint a boldogulásunk elsősorban nem attól függ, ami fejünkben, hanem attól, ami a szívünkben van.

Most azért gondolkozzunk kicsit az oktatásról is, mert ez is megér egy pár gondolatot.

A tanítás nem más, mint új ismeretek oly hatékony átadása, amelynek során a tanulás folyamata létrejön. Vagyis akkor tanítunk, amikor a másik embernek úgy adunk át új ismeretet, hogy azt sikeresen elsajátítsa. Ilyenfajta tanításra egy szülő is alkalmas lehet. Az alkalmasság ugyanis nem pedagógiai papír megszerzése, vagy bizonyos iskolák elvégzése által jön létre. A szeretet tesz alkalmassá, mert a szeretet figyelembe veszi az egyént: teljesen ráhangolódik, így képes lesz hatékonyságra az új ismeretek átadásában.

Az előbbiek értelmében, amikor a suliban a tanár leadja az anyagot, az nem mindig nevezhető tanításnak. Sőt, tanulás csak ritkán jön létre a tanórán - máskülönben az iskolában eltöltött tetemes mennyiségű idő után otthon nem kellene órákat szánni a felkészülésre.

Azonban az iskolai értelemben használatos tanári/tanítási kompetencia az otthontanítás szempontjából nem is releváns, mégpedig két okból nem.

Az első ok, hogy ez a fogalom nem jellemzi a magyar pedagógustársadalom nagyobb részét, csak egy szűk keresztmetszetét. Vagyis a szakképzett tanár csak ritkán azonos a kompetens tanárral. Az iskolák pedagógusainak saját bevallása szerint a szakma túlnyomó része inkompetens, túlterhelt és nem eléggé odaszánt, hogy gyerekeket hatékonyan taníthasson. A kompetens tanárok kisebbségben vannak a fásult többséggel szemben, és akadályokba is ütköznek, ha maradéktalanul meg szeretnék valósítani az elveiket.

Nagy tisztelet a kevés kivételnek, de ez más szavakkal azt jelenti, hogy maguk a tanárok állítják, hogy a papír nem tesz senkit sem jó tanárrá, és több a 'rossz' tanár, mint a 'jó'. Igaz, hogy a jó tanárok jobbakká válhatnak egy jó szakképzés által, viszont nyilvánvaló, hogy a jó szakképzés kevés ahhoz, hogy bárkit is kompetenssé tegyen a tanításban.

Ez azt is jelenti, hogy nem helytálló az a vélekedés, mely szerint igazából csak az iskolai tanárok tudják hogyan kell iskolás korú gyerekeket tanítani. Hogy, bár a gyerekeink kicsi korukban mindent tőlünk, a szüleiktől tanulnak, de a velük kapcsolatos tanítási kompetenciánk a hároméves korhatár elérése után rohamosan csökken, az iskolába lépéssel pedig gyakorlatilag megszűnik.

A tanítás nem fejbeli dolog, hanem szívbeli. Gyerekeket szeretni, az ő oktatásukat (és nevelésüket!) saját ügynek érezni és szenvedéllyel részt venni az életükben - erre nem tud megtanítani egyetlen főiskola vagy egyetem sem. Pedig ennyin múlik a dolog! Hiába a tudás magas foka, hiába van tele a fej tekintélyes információmennyiséggel: mindezzel együtt tanárként kárt fog okozni, aki nem szereti (vagy éppen utálja) a gyerekeket. Szeretet nélkül nem működik a tanítás. Ha viszont a szeretet a fontos faktor, nem a szakképzés, akkor egy szülő is lehet kompetens a saját gyermeke oktatásában. Sőt, az is.

A másik ok, ami miatt az otthontanítás szempontjából teljesen lényegtelen a tanári kompetencia, az az, hogy aki a gyermekével otthon van, az nem annyira tanít, inkább együtt tanul a gyermekével. Az otthonoktatás szempontjából egyáltalán nem számít a 20-30fős iskolai osztályok tanításához megszerzett pedagógiai ismeret, sem a szakképzettséget igazoló diploma, ezekre ugyanis semmi szükség otthon! Pedig sokan egyedül olyan keretek között tartják elfogadható alternatívának az otthontanítást, amikor a szülők pedagógiai képzettséggel rendelkeznek...

Térjünk most rá a lelki dolgokra, mert ez is szorosan kapcsolódik a kompetencia kérdéséhez.

Isten Igéje szerint a szülő a kompetens gyermeke nevelésében, nem az állam, és ez a kompetencia az oktatásra is kiterjeszthető, hiszen a két dolog összetartozik. Ez a kompetencia azonban nem önmagából ered, hiszen hívők vagyunk: mindenféle feladatunkban az Úr tesz minket alkalmassá. Ahogyan hatékonyan nevelni sem lehet Nélküle, ugyanúgy a tanítás sem működik, ha nem Ő vezet. Ha Ő vezet, akkor Tőle való lesz a mi kompetenciánk is. Ez persze messze nem jelenti, hogy mindig mindent tökélesen fogunk csinálni, de a kompetencia nem is a tökéletességről szól.

Ez a kompetencia amúgy egy érdekes dolog. Az iskolai tanárok esetében rendszerint nem kérdés, hogy a tanítási képesség folyamatosan növekszik. Senki sem úgy születik, hogy önmaga tanítási potenciálját teljes mértékben képes kihasználni, még ha alapvetően szuperül ért is a gyerekekhez - évek és oktatási tapasztalatok sokaságán keresztül csiszolódik, és alakul 'elég jó'-vá.

Ugyanezt kellene feltételezni az otthonoktató szülőkről is, de rendszerint nem így van. Tőlük mintha a kezdetektől a tökéletesség lenne az elvárható mérce. Pedig aki otthontanítja a gyerekeit, az is fejlődik: végigmegy egy úton az Úrral és ezen az úton a gyerekével együtt más emberré formálódik. Változik a tanításban, az önismeretben és gyermeke megismerésében. Évről évre. Ennek ellenére a kritikusok gyakran egy pillanatkép alapján mondanak ítéletet egyes otthonoktatók 'szakmai' kompetenciájáról, alapból azt feltételezve, hogy nekik olyanuk nincs (hiszen ők nem iskolai tanárok).

A háttérben kimondatlanul talán az is felmerül, hogy aki nem viszi iskolába a gyermekét, az helytelen nevelési és hitbeli rögeszmék miatt akadályozza meg, hogy a gyerekeit igazi, szakképzett tanerő taníthassa meg az élet dolgaira, vagyis kárt okoz. Mintha azok a gyermekek szüleik makacsságának áldozatai, gyerekközösségtől és jó élményektől megfosztott sajnálatra méltó személyek lennének. Pedig ilyesmiről nincsen szó.

Nem úgy van, hogy a nevelés vagy a hit oltárán feláldozzuk, hogy minőségibb oktatásban részesülhessenek a gyerekeink. Hanem teljesen elhisszük, hogy az az Isten, Aki felelőssé és kompetenssé tesz bennünket gyermekeink nevelésében, ugyanígy felelőssé és kompetenssé tesz minket az ő tanításukban is. Nem azért, mert mindig így érezzük, hanem mert hisszük, hogy ez így van. Hisszük, hogy az otthonoktatás nem csak a nevelésben, hanem az oktatásban is minőségi megoldás lehet.

A sorozat következő része itt olvasható.