Mi baj a gyermek-evangélizációval?

A gyerekórák témájához szorosan kapcsolódik a gyerekek (mint korcsoport) tömeges evangélizálásának a gondolata is. Jól szervezett báb-előadások, szórakoztató rendezvények, keresztény nyári gyerektáborok, gyereknapi programok, gyerekeknek szóló hívő könnyűzenei koncertek - azt hiszem, a sort még lehetne folytatni. Ezek az alkalmak mind azzal a szervezői szándékkal jönnek létre, hogy az elveszett gyerekekhez elvigyék az evangélium örömüzenetét.

Sok helyütt maga a gyermek bibliakör vagy vasárnapi iskolai foglalkozás is tulajdonképpen egy gyermek-evangélizációs törekvés, de most elsősorban nem erről, hanem az előbb említettekről lesz szó.

(A mostani poszt egy sorozat harmadik, egyben utolsó része. Az első részt itt, a másodikat itt olvashatod.)


Bármilyen jó szándékú kezdeményezés hatására valósul is meg, a gyermek-evangélizáció nem biblikus. Bár nincsen konkrét tiltás az Igében a gyerekalkalmakkal és a gyermek-evangélizáció különféle formáival kapcsolatban, de bizonyos igei alapelvek alapján eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a Biblia nem támogatja a kettő egyikét sem. Az Úr más tervet gondolt el a gyerekek megmentésére.


De konkrétan mégis mi szól a gyermek-evangélizáció ellen?

Először is, gondolkodjunk el, hogy mennyire nagy a hangsúlyeltolódásunk a bibliai modellhez képest, amikor kizárólag a legfiatalabbakra koncentrálnunk. Az Igében azt látjuk, hogy főként érett felnőttek osztják meg az evangéliumot más érett felnőttekkel. Sem Jézus, sem a tanítványok, sem a később alakult gyülekezetek nem tűztek ki olyan missziós célokat maguknak, hogy kizárólag gyermekeket vagy fiatalokat nyerjenek meg Isten országának, mégpedig a szüleiktől függetlenül. Ez a modell tehát, amikor a gyerekekre fókuszálunk, nem található meg a Bibliában.

Másodszor, tudomásul kell vennünk, hogy minden gyerek az őt gondozó szülő tekintélye alá tartozik - szellemi értelemben is. Éppen emiatt, ha a szülő szellemi sötétségben él, akkor kétségtelen, hogy az ő szellemi sötétsége a gyerekére is hatni fog.

A megoldás azonban nem a gyerek kivonása a szülő tekintélye alól, hanem a szülő 'szellemi hovatartozásának' megváltoztatása (erre nyilván csak Isten képes).

Helytelen dolog kivonni a legvédtelenebb családtagot és a családjától izolálva mindenféle szórakoztató programokkal a szívéhez közel hozni az evangéliumot (remélve, hogy a gyerek megtérése a család többi tagját is megtérésre ösztönzi).

Bontsuk most szét ezt egy kicsit. "Helytelen dolog kivonni a legvédtelenebb családtagot." Persze, sokkal kényelmesebb és kevésbé ijesztő egy befolyásolható és formálható korosztálynak elvinni az örömhírt, mint felnőtt férfiakat, vagyis apákat elérni. De a családfő nem a gyerek, hanem az apa, és az ő szellemi tekintélye alá tartozik a gyermeke. (Hogyha az apa nincsen jelen a családban, akkor nyilván az anya vagy más gondozó felnőtt lesz az, akit 'meg kell célozni', semmiképpen sem a gyerek).

Ha valóban meg akarunk nyerni egy gyermeket, akkor arra tegyünk erőfeszítéseket, hogy megnyerjük az apját. Így nemcsak a gyereket nyertük meg, hanem az összes többi családtagot is, mivel az apa háza népe is hitre fog jutni jó reménység szerint (hiszen egy hívő személy szellemi tekintélye alá kerülnek).

A gyerekek viszont befolyásolhatóak, és ahogyan mi sem örülnénk, ha a tudtunkon kívül egy furcsa szekta tagjai behálóznák gyanútlan szeretteinket mindenféle ártatlannak tűnő gyerekprogramon keresztül, ugyanilyen módon a nem-hívő szülők sem reagálnának ennyire pozitívan ezekre az alkalmakra, ha tudomást szereznének arról, hogy az igényesen szervezett rendezvényeink mögött titkoltan megfogalmazott, de határozott megtérítési szándék van.

Eleve nem helyes, nem is biblikus evangélizálási mód mézesmázba csomagolni az örömhírt. A Biblia arról tesz tanúságot, hogy aki evangélizál, az mindig nyílt lapokkal játszik. Nem jó dolog úgy tenni, mintha 'csak' jól csengő programot szerveznénk a gyerekek szórakoztatására - de titokban azért imádkozni, hogy a résztvevők térjenek meg.

És ez már a szétbontott gondolat másik fele. Vagyis, hogy az evangéliumot nem szabad becsomagolni a fogyaszthatóság kedvéért.

Ha az emberek nem fogadják el nyíltan hirdetve, akkor még nem készek a megtérésre.

Ez előbb-utóbb akkor is kiderül, ha a becsomagolt evangéliumra látszólag reagálnak: mert, amikor a máz lekopik, akkor lelepleződik az evangéliummal kapcsolatos valós hozzáállásuk. Viszont kezdetben a mázra való pozitív reakciót könnyen össze lehet keverni az evangélium iránti komoly érdeklődéssel. De erről később még szó lesz.

Talán az evangélium becsomagolása is oka annak, hogy annyi sok ál-megtérés van manapság.


Hívő vagy hitetlen?

Az Igében azt látjuk, hogy az emberiség két csoportra van osztva, és e két csoport jól körülhatárolható. Vannak istenfélő és vannak Istent nem félő emberek: vagyis vannak keresztények és vannak olyanok, akik nem azok. E két csoport között markáns és kikerülhetetlen választóvonal húzódik - természetesen szellemi értelemben.

Az Újszövetség tanúsága szerint mind a keresztények, mind a többi ember számára a kezdetektől kristálytiszta és egyértelmű volt, hogy ki a hívő és ki nem az. Ahogyan az ószövetségi időkben is nagyon egyértelmű volt, hogy ki izráelita és ki nem az.

A zsidóknak teljesen mások voltak a szokásai, máshogyan ünnepeltek, és eleve az egész életvitelük merőben más volt, mint azon népeké, akik között éltek. Ezért senki sem bizonytalankodott azzal kapcsolatban, hogy ő maga zsidó-e vagy sem... Ugyanígy a keresztények szokásai, ünnepei és életvitele is radikálisan eltért azokétól, akik nem voltak Jézus követői. Így aztán aki 'belül' volt, arról egyértelműen tudható volt, hogy ő belül van, aki pedig 'kívül' volt, arról tudni lehetett, hogy ő kétségkívül kívül van, és nem belül. A korai egyházról így ír a Biblia:

 Egyebek közül pedig

senki sem mert közéjük elegyedni:

hanem a nép

magasztalá őket;

hívők pedig mindinkább

csatlakoztak az Úrhoz,

úgy férfiaknak,

mind asszonyoknak sokasága.

(Ap.Csel. 5:13-14)

Érdekes, hogy az Egyebek nem csatlakoztak az első gyülekezethez, de a Hívők igen. Ezen el lehet gondolkozni...

Mert ma, mintha egészen mást tapasztalnánk. Ma úgy tűnik, annyira összemosódik a helyi gyülekezet és a világ közötti markáns vonal, hogy sokan már nem igazán biztosak abban, hogy tulajdonképpen melyik oldalon is állnak... Kegyes hívők a lelkükben folytonosan gyötrődnek (azon, hogy még Isten gyermekei-e egyáltalán), mert reménytelennek látszó harcuk van bizonyos bűnökkel. Mások pedig Krisztussal kérkednek, holott az életvitelükkel nyíltan tagadják azt, Akit Mesterüknek hívnak. Az egyház, mintha fásult kegyelemmel mindenkit magához ölelne a szeretet jegyében, ezzel még tovább fokozva a káoszt.

E káosznak köze kell, hogy legyen ahhoz a módhoz is, ahogyan a mai gyülekezetek a missziót gyakorolják.

Félrekommunikáljuk az örömhírt, megpróbáljuk elfogadhatóbbá tenni a kereszt botrányát, de mindenféle erőfeszítésünk eleve kudarcra van ítélve. Hiszen a Szentlélek csak abban a szívben vesz lakozást, amelyik az igazság teljes megismerése után reagál az elhívásra, és teljesen elköteleződik Jézus Krisztus követése mellett. Nehéz teljesen elköteleződni, ha mázba csomagolva kapja az igazságot.

Ha a nyílt igehirdetés, mint igei 'módszer' mellett másra, pl. a máz előkészítésére fordítjuk az időnk és erőnk legjavát, akkor nem jól használjuk fel az időnket, így a munkánknak nem lesz jó eredménye. Mivel mézesmázba csomagolunk, az emberek örömmel reagálnak a mázra. Megtévesztjük őket, hogy megnyerhessük őket, ők pedig megtévesztenek minket, amikor elhitetik velünk (és önmagukkal), hogy megtörtént a várva várt változás bennük.

Lehetséges, hogy éppen azért nem érünk el valódi eredményt, mert nem az Isten szerinti módon tesszük a dolgunkat.

Mert minekutána

az Isten bölcsességében

nem ismerte meg a világ

a bölcsesség által Istent,

tetszék az Istennek,

hogy az igehirdetés bolondsága által

tartsa meg a hívőket.

(1Korinthus 1:21)

Az Úrnak az tetszett, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket! Ha mi más úton - foglalkoztatva, szórakoztatva, érdekes és vidám programokat szervezve - próbálunk embereket az üdvösséghez hozzásegíteni, az minimum kétes eredményt hozhat.

Az evangélium mindig is botránykő lesz az elveszettek szemében, mert arról szól, hogy ők bűnös, kárhozatra méltó emberek, akik jogosan érdemlik Isten büntetését a lázadásuk miatt. Ezt a tényt az Isten nélküli ember önmagától soha nem tudja (nem is akarja) befogadni. Egyedül Isten Szentlelke által lehetünk képesek felfogni az igazságot a maga mélységében és elfogadni, hogy ez éppen rólunk szól. Viszont az örömhír nem csak ennyi, hiszen Isten csodálatos kegyelméről is beszélni kell, amivel Jézus Krisztusban lehajolt a maga mocskában fetrengő emberiséghez, hogy kibékítsen minket önmagával. A kettő együtt az evangélium.

A szórakoztatás egyáltalán nem méltó az üzenethez és félrevezető is. Ha félrevezető, akkor lehet, hogy lesznek emberek, akiket félre fog vezetni: akik örömmel reagálnak az erőteljesen hirdetett kegyelemre és örömmel 'választják' maguknak a mennyországot a pokol helyett (ki ne tenné?), de valójában nem akarnak megtérni a bűneikből, nem akarnak Jézus követőivé válni, nem akarják a maguk kívánságait megfeszíteni, és azt sem akarják, hogy Isten megmondja nekik, hogy mit kell tenniük. Ők azok, akik egy nyíltan hirdetett üzenetre közönnyel, elutasítással vagy dühvel reagálnának, de egy becsomagolt üzenetet örömmel üdvözölnek. Ez azonban már egy gyülekezeti szintű probléma (legalábbis abban az esetben, ha ezek a fél-odaszánt emberek bekerülnek a gyülekezetbe).

A szórakoztatás hátránya az is, hogy az emberek nagyobb eséllyel fognak pozitívan reagálni a programra (hiszen éppen ez a célunk, ezért csináljuk). Így viszont nem kapunk valós képet az erőfeszítésünk eredményeiről. Nem derül ki, hogy valójában hányakat mozdított meg maga az üzenet, és hányakat csupán a szórakoztatás.

De... talán nem is szeretnénk valós képet kapni.

Talán a valós eredmények annyira nem is érdekesek nekünk és nem is mérvadóak. Mert, hát csináltunk valamit - nem is keveset. Sokat belefektettünk, és szeretnénk eredményeket elkönyvelni, bármi áron.


A statisztika 'üzenete'

És éppen erről van szó. Mert a gyerekszervezetek statisztikái nem arról beszélnek, hogy hány gyerek tért meg és lett meggyökerezett szolgáló tagja egy gyülekezetnek. Nem is arról, hogy hány teljes család fordult az Úrhoz a megváltozott életű gyerekek otthoni szolgálata miatt. Hanem arról, hogy hányan vettek részt az alkalmakon, hányan járnak a rendszeresen szervezett programokra, és hányan nyilatkozták azt, hogy tetszik nekik a program, máskor is szívesen elmennek.

A gyerekalkalmak szervezői lejjebb szállítják a mércét, mert ezek az általuk meghatározott 'eredmények' mérhetőbbek és valóságosabbak, mint azok az eredmények, amelyek biblikus értelemben valódi eredménynek számítanak: megtért, bemerített tanítványok 'születése', akik megtartják mindazt, amit Jézus parancsolt.

A gyermek bibliaórák vagy vasárnapi iskolai foglalkozások kapcsán is a szolgálattevők éveket fektetnek a gyerekekbe, de ennek eredményei nem igazán érzékelhetőek. Őket ugyanis nem a vasárnapi gyerekfoglalkozás 'juttatja hitre'. Annak ellenére így van, hogy a gyerekmisszió ezen formájának rendszerint pontosan a hitre juttatás a célkitűzése - legalábbis így hirdetik a tevékenységüket.

(Ha egy gyülekezet vasárnapi gyerekalkalmainak nincs kifejezett evangélizációs célkitűzése, inkább istentiszteleti gyerekvigyázó szolgáltatásként üzemel -sokan így tekintenek rá-, akkor egyrészt eltér a vasárnapi iskolai szervezetek céljaitól, másrészt, figyelmen kívül hagyja, hogy az Ige szerint a gyerekeknek a szüleik mellett van a helyük és nem más felnőttekkel.)

Az igazság az, hogy az erős hívő háttérből jövő gyerekek eleve fogékonyak az Ige igazságaira, de elsősorban nem a tanítók, hanem a szülők munkája miatt. A nem hívő és/vagy problémás háttérből jövő szülők gyerekei pedig csak ritkán térnek meg és gyökereznek meg abban a gyülekezetben, amelyben a vasárnapi gyerekórákon részt vettek. Így a szervezők végül mégsem érik el azokat, akiket a programokkal el akarnak érni...

Ha tehát valódi, biblikus eredményeket nézünk, akkor a gyerekmissziós szervezeteknek nincsen túl sok - annak ellenére sem, hogy a gyülekezetek és maguk a szolgálattevők is mennyi értékes időt, energiát és pénzt fordítanak e szolgálat sikerére .

Az eredmény persze nem elegendő a létjogosultság megkérdőjelezéséhez, hiszen attól még, hogy nincsen megfelelő eredmény, még lehetne Istentől való a kezdeményezés. De az, hogy mégis eredménynek tüntetik fel azt, ami nem az, már komolyan elgondolkoztató.


Mit kellene tenni??

Azt a sok anyagi és eszköz-forrást, amivel ezek a szervezetek rendelkeznek, fel lehetne használni a családok igei képzésére, és ahhoz való segítségnyújtásra, hogy a hívő szülők felkészülten hirdethessék az evangéliumot a családjukban és a környezetükben.

Nem kellene vasárnapi iskolát, illetve gyermek bibliakört szervezni a gyülekezetekben és - bár radikális gondolat, de - ha már van, azt le kellene állítani. Ez ugyanis a hívő szülők gyerekeinek szükségtelen, hiszen a szüleiké a feladat, hogy szellemileg neveljék és tanítsák őket. A nem-hívő szülők gyerekeinek pedig eleve nem hasznos ilyesmit szervezni: részben a fent említettek miatt. Részben pedig azért, mert az Ige szerint nem a gyülekezetbe kell behívni a világot, hogy az ott valamiképpen 'hívővé' változzon, hanem a gyülekezetnek kell sóként kimenni a világba és tanítvánnyá tenni másokat.

A hívő családoknak teljes mértékben fel kell vállalniuk, hogy a környezetükben élőkkel megosztják az evangéliumot: nem a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel. Így valódi esélyt kapnak a gyerekek is a hitre jutásra és a hitben való meggyökerezésre.


Mit tudunk mi tenni?

Egyéni szinten megoszthatjuk a hitünket másokkal. Ha szülők vagyunk, egyéni szinten felvállalhatjuk a saját családunk szellemi nevelését/tanítását. Ha adódik lehetőségünk, bátoríthatunk ezekre a dolgokra más hívő szülőket is.

Nem kell, hogy úgy legyen minden, mint volt. Lehet változtatni, lehet hatékonyabban és igeileg megalapozottabban munkálkodni a gyerekeink megtérésén. És Isten ennek mögé tud állni.