Istentiszteleten ülni gyerekekkel

A gyerekórák létjogosultságáról való gondolkozás közben merült fel az istentiszteleten kisgyerekkel való részvétel témája. Most erről fogok írni.

Nálunk úgy van, hogy minden gyerek velünk ül a teljes istentisztelet alatt. Nem viszünk be nekik se játékot, se nasit, se innivalót. Könyvet nézegetni meg rajzolni is csak az iskoláskort még el nem ért gyerekeinknek engedünk, a többieknek nyugodtan kell végigülniük az alkalmat, esetleg Bibliát olvashatnak.

Lehet, hogy szigorúnak tűnik ez a rend, de nálunk nagyon bejön. A gyerekek viszonylag hamar hozzászoktak, hogy így van, és nagyon normálisan viselkednek az alkalmakon. Mivel minimális fegyelmezési probléma van, így én is teljesen jelen tudok lenni fejben is: nem kell pisszegni, meg csitítgatni, meg morgolódni, meg kivinni a gyerekeket. Ez nekem nagy áldás és örömmel tölt el, hogy nem szenvedés az istentiszteleteken való részvétel több kisgyerekkel sem.

De ez persze nem mindig volt így...

A mostani áldásos állapot nem egy nap alatt alakult ki és sok vergődés előzte meg. Az első három gyerekkel egy egész arzenált cipeltem magunkkal a gyülekezetbe kisautókkal, könyvekkel, színes ceruzákkal, nasival, innivalóval. Persze ennek ellenére (pontosabban éppen ezért!) folyton gond volt: mert a kisautó leesett, összekaptak a színesen, a nasi után megszomjaztak, ivás után meg pisilni kellett. Gyakorlatilag folytonos fegyelmezési, meg más módon a figyelmemet igénylő helyzeteket hozott elő maga az arzenál. Én meg alig tudtam figyelni, pedig a gyerekek nem voltak kezelhetetlenek. Viszont egy kis ejnye ide, egy kis segítség oda, és már le is maradtam a fele alkalomról...

Ez nagyon zavart, de akkor még nem tudtam, hogy valójában én okozom a problémát saját magamnak, azzal, hogy nem szoktatom hozzá a gyerekeimet egy másfajta rendhez. Gyakran megesett, hogy az istentisztelet végén keserűen kérdeztem magamtól: mi értelme volt egyáltalán szépen felöltözni, bajlódni a szokásos vasárnap reggeli hercehurcával, amikor semmilyen lelki eledelt nem kaptam, mert nem tudtam odafigyelni, az egész alkalom alatt a gyerekekkel kellett foglalkozni. Nem igazán boldogított az a gondolat, hogy a dolgok még hosszú évekig így fognak maradni, és majd csak akkor leszek képes teljes emberként részt venni, ha a gyerekeim mind megnőnek. A helyzet ráadásul minden további gyerekünk születésével egyre romló tendenciát mutatott: volt egy olyan időszakunk, amikor az istentisztelet kezdetekor már be sem mentünk a nagyterembe, hanem a gyerekteremben indítottunk, és ott maradtunk a teljes alkalom alatt. Így legalább nem kellett az egész családdal együtt kihurcolkodni az alkalom közepén...

Mikor negyedik gyerekünk, Zeki megszületett, akkor kezdtünk el szépen lassan egyre kevesebb holmit vinni magunkkal istentiszteleti gyereklekötés címén. Kezdtem belátni, hogy a sok holmi sok problémát okoz. Akkoriban F. gyakran tartott istentiszteleti alkalmat, mert a pásztor egy egész körzetben volt igehirdető és szükség volt erre. Ez azonban azzal járt, hogy fel kellett készülnöm, hogy a három 'nagyobb' gyerekünk, meg a kendőben csücsülő babó is mind rám hárul a teljes alkalom idejére. Ráadásul a férjem állt a szószéken, tehát már ezért sem volt mindegy, hogy hogyan viselkedik és mennyire zavarja az alkalmat a saját családja.

(Fejtörést okozott például az egyik gyerek miatt kimenni pisilés vagy fegyelmezés miatt, mert akkor a másik három bent felügyelet nélkül maradt. Ebben az időszakban a 'nagyobb' gyerekeink is még csak óvodáskorúak vagy annál kisebbek voltak. De valahogyan akkor is el kellett érjem, hogy mind rendesen viselkedjen, és hogy ne kelljen állandóan kijárkálni semmilyen címszó alatt sem.)

Ekkoriban kezdtem el ráállni arra, hogy egy élhető menetet alakítsak ki a gyerekekkel az istentisztelet alatt - olyat, amelyben az igehirdetés üzenetét is meg tudom érteni, de mégsem kínszenvedés a jelenlét. Sokat segített egy testvérnővel való beszélgetésem, aki ezen a téren egy magasabb mércét mutatott (és élt) annál, amit én akkor magamtól meg mertem volna kockáztatni. Ezzel arra bátorított, hogy elhiggyem: ami után vágyakozom, az helyes dolog és meg is valósítható; és igazából egyedül rajtam múlik, hogy meddig megyek el ebben.

Ez a gondolat az elején nem tetszett: úgy éreztem, én nem leszek képes a testvérnő által bemutatott (és általam vágyott) mérce szerint átalakítani a dolgokat, emiatt nem vagyok elég jó anya. Idővel beláttam, hogy valóban egyedül rajtam áll, milyen viselkedést várok el a gyerekeimtől az istentiszteletek idején. Tudatosult bennem, hogy ha nem teszem meg, amit meg kell, akkor úgy fog maradni minden, ahogyan van: továbbra sem fogok tudni profitálni az alkalmakból és ezért senkit sem hibáztathatok majd, csak magamat.

A hozzáállásom észrevétlen átformálódása után pár hónap alatt szépen otthon hagytuk a korábban még nélkülözhetetlennek gondolt istentiszteleti gyerekkellékek nagyobb részét. Az eszköztár ritkulása mellett a fegyelmezésre is jobban odafigyeltem: nagyon mély gondolat lett bennem, és ma is tartom, hogy a gyerekek vasárnapi viselkedése szigorúan a mi hét közbeni nevelésünknek a következménye. Ha hétfőtől szombatig nem tudjuk őket rávenni, hogy fogadjanak szót, akkor az egy olyan probléma, ami nagy valószínűséggel vasárnap fog eszkalálódni, amikor pedig sok szempár szegeződik ránk a gyerekünk egy-egy nyugtalan megnyilvánulása esetén. Ha a gyerekünk otthon sem tud nyugodtan és rendesen viselkedni, az azért van, mert nem szoktattuk erre. Így nem is várhatjuk el tőle, hogy a gyülekezetben megtegye, amit otthon sem tesz meg. Tehát, ha élhető vasárnapokat szeretnénk, akkor egész héten ennek megfelelően kell nevelni a gyerekeinket.

Sok szülő ott rontja el, hogy alulbecsüli gyermekei képességeit és a szoktatás jelentőségét. Azt gondolja, hogy a gyerekeknek muszáj enni, inni és játszani az istentiszteleti alkalom alatt, máskülönben nem bírnak nyugodtan végigülni. Pedig egyáltalán nem muszáj ezt tenni, mert nem igaz, hogy csak így bírják ki.

Egy átlagos gyerek otthon képes órákat ellenni evés-ivás nélkül, és ha valami nagyon érdekli, akkor arra osztatlan figyelmet tud fordítani, akár hosszabb időn keresztül is. A gyerekeknek tehát kétségkívül megvan az a képességük, hogy végigüljenek akár hosszabb gyülekezeti alkalmakat is - csak sajnos ezt mi, szülők nem hisszük el. Mivel nem hisszük el, ezért nem is várjuk ezt el tőlük. Nem neveljük és nem szoktatjuk rá őket, hogy adott időben nyugton üljenek anélkül, hogy szórakoztatnánk őket. Pedig ennek a képességnek nem csak vasárnap vehetnénk hasznát, hanem a hétköznapokban is.

A gyerekeket majdnem mindenhez hozzá lehet szoktatni, csak gyakorlás kérdése az egész. Otthon, hét közben bőven van idő gyakorolni a gyülekezetben kívánatos viselkedést. Az istentiszteleten már élesben megy a dolog - ott inkább már csak a tűzoltás van, ha gond adódik.

A mi történetünkhöz visszakanyarodva, amikor két éve nyáron kimentünk Angliába, akkor a korábbiakhoz képest már nagyon minimáldizájnon volt az istentiszteletre cipelt arzenál, de azért jócskán akadt még gyerekkellék: leginkább könyvek és színezéshez meg rajzoláshoz használható cuccok.

Viszont, kint még a kevesebb dolgot sem szerettem elővenni a gyerekeknek, s az ott töltött egy évünk vége felé már nem is nagyon vettem elő. Mert abban a gyülekezetben az alkalmakról hangfelvétel készült, ráadásul az igehirdetés teljes ideje alatt kint voltak a gyerek a vasárnapi iskolában. Emiatt a két ok miatt a gyülekezetbe járó felnőtteknek nagyon alacsony volt a gyerekzaj-toleranciaküszöbük: a szinte teljes zajmentességhez voltak hozzászokva. Mivel talán mi voltunk az egyetlenek, akik nem vittük ki a gyerekeinket a bibliakörre, nagyon csöndben kellett lennünk, ha nem akartuk, hogy ránk szóljanak. Ez kábé azt jelentette, hogy nagyon csendes könyvnézegetés, csendes rajzolgatás, de leginkább csak csöndben ülés.

(Megtehettük volna, hogy mi is kivisszük a gyerekeket a vasárnapi iskolai foglalkozásokra, eléggé nyomtak is minket ebbe az irányba. De mi nem akartuk őket kint tudni, mert nem láttuk helyesnek ezt. Így végül is nem csak amiatt voltunk motiváltak a gyerekek viselkedését csiszolgatni, hogy ha már bent ülünk, legalább ne okozzunk botránkozást, hanem amiatt is, hogy ne legyen alapja annak a gondolatnak, hogy kezelhetetlenség miatt mégiscsak kint lenne a helyünk a vasárnapi iskolában.)

Érdekes módon a gyerekek Angliában nagyon megszerették a gyülekezetbe járást. Előtte sem volt ezzel komolyabb bajuk, de akkor és ott ez konkrét buzgóságba csapott át.

Nagyon fontos tapasztalat volt ez nekem, főként azért, mert az istentisztelet angolul folyt (amiből akkor ők leginkább semmit sem értettek), mégis meg tudtak tanulni játszadozás, motozás, evés-ivás nélkül nyugodtan ülni, úgy, hogy ez nem váltott ki bennük utálatot. Ebben a gyülekezetben lettünk a többséghez képest szigorú rendet megkövetelők és mégsem negatívan csapódott le a gyerekekben, hanem pozitívan.

Megint be kellett látnom, hogy a gyerekek gyakran többre képesek, mint gondoljuk...:)