Pár napja olvasgattam orvosi blogokat, és kicsit értetlenül állok az egymásnak teljesen ellentmondó orvosi oltás-információkkal kapcsolatban. Hogy lehet az, hogy az evidenciákon alapuló orvoslás korában ugyanazon evidenciák alapján egy orvos
szakmai véleményként azt mondja, hogy rosszul döntesz, ha nem oltatsz, a másik meg azt, hogy minimum nagyon fontold meg, de ha lehet, inkább ne oltasd be magad? Ez bennem felveti azt a gondolatot, hogy az úgynevezett evidenciák már nem evidenciák többé. Ha ami egyiknek evidencia, a másiknak nem az, akkor az orvosi bizonyítás is valami módon szubjektív lett... Vagy mindig is az volt, csak a net előtti korszakban ezzel nem szembesültünk. Hiszen akkor kizárólag az volt az igaz, amit a helyi doki mondott: a betegek nem kérdőjeleztek meg semmit és nem voltak elérhetőek más orvosok szakmai ellenvéleményei sem. Most, hogy alapvető fontosságú lenne felelős döntést hozni, a laikus azzal szembesül, hogy ez valami módon lehetetlenné vált. Hiszen felelős döntést csak információk ismeretében lehet hozni. De melyek a
jóféle információk, az IGAZ információk? Hogyan tudom a hamisat az igaztól elkülöníteni?
Az is megnehezíti a dolgot, hogy vannak orvosok, akik szemében a laikus képtelen arra, hogy az orvosi tényeket megértse. Képtelen azok értelmezésére és ezért képtelen jól, felelősen dönteni a saját vagy a családtagjai oltatásáról. Ezért egyszerűsítenek, általánosítanak, fölöslegesnek gondolt tényeket elhallgatnak és azt gondolják, hogy néhány tudományos írással és elnagyolt statisztikai hivatkozással meg lehet nyugtatni és a helyes döntésre el lehet vezetni az embereket.
Más laikusok pedig valami módon lenézik azt, aki esetleg józan ésszel, de orvosi diploma nélkül mondja ki tényekről, hogy talán azok nem állnak meg más tényekkel szemben.
Mert szerintük ezt mi, nem-orvosok nem tudhatjuk. És bizonyos értelemben igaz is ez: hogy nem tudunk sok mindent, hiszen nem az orvoslás a szakterületünk. Én sem gondolom, hogy olyanba kellene kontár módon okoskodnom, amihez semmi közöm. Viszont amióta rám, mint laikusra bízzák az oltatás kérdését, igenis közöm van hozzá. Kompetens lettem: muszáj utánajárnom és muszáj megtennem mindent azért, hogy a jófajta információk birtokába jussak, mert rólam, rólunk, a szeretteimről van szó. Nem tehetem meg, hogy elhamarkodottan döntök, mert utána hogy nézek tükörbe, ha történik valami? És igaz, hogy nem vagyok orvos, de attól még van agyam, és tudok vele gondolkozni, és reménykedem, hogy e kettő, meg az emberi megérzéseim segítségével el fogok tudni navigálni a tények és tévképek útvesztőjében.
Tisztelem a jó orvosokat, és tudom, hogy sokkal-sokkal többet tudnak betegségről, gyógyulásról, ha úgy tetszik életről és halálról, mint mi mezei emberek. De ők sem mindentudóak, és sok mindent nem tudnak orvosilag megmagyarázni, nem értik, hogy a várthoz képest miért van úgy, ahogy. Számítanak valamire: kémiailag, matematikailag kikalkulálják a várható végeredményt, statisztikát néznek, prognózist készítenek, felkészülnek rendesen, aztán valami miatt teljesen más lesz a végkifejlet.
És nem tudják, hogy mely ismeretlen tényezőkkel nem számoltak, hogy mi változtatta meg a dolgokat. És nem tudják megmagyarázni, értelmezni sem a végkifejletet. Épp úgy, mintha nem értenének hozzá...
Gyakran érzem úgy, hogy hiába van akkora tudás a dokik birtokában, amekkora, mégis ugyanannyi ismeretük van a világról, mint volt néhány száz évvel ezelőtt. És adódik a kérdés, hogy adott korokban az orvoslási mód
miatt vagy éppen
annak ellenére éltek-e túl azok, akik felépültek? Hogy akkor most előre haladunk, vagy visszafelé? Ezeket valahogy nem nagyon vizsgálják, talán mert tartanak attól, hogy kiderülne, hogy annyi ismeretük sincs a betegségek természetéről, amennyiről eddig úgy hitték, hogy van...
A régieknek voltak hasznos gyógynövényeik, meg hiedelmeken alapuló sokszor kétes praktikáik. Voltak működő eljárások, de voltak károsak is, amiken a teljesen nyilvánvaló tapasztalatok (pl. magas halálozási szám) ellenére sem változtattak.
Mert a hiedelemviláguk része volt. És ma mi a helyzet? Az orvosoknak vannak hasznos gyógyszereik és működő eljárásaik és vannak károsak is. Ezek egy része ugyanúgy hiedelmeken alapul, nem a tényeken (pl. szülés körüli rutin-beavatkozások), és annak ellenére sem változtatnak, hogy a negatív tapasztalatok teljesen nyilvánvalóak.
A régiek az
életet tisztelték, és alázattal belátták, hogy a tudományból sok minden feltérképezetlen még- gyakran azzal mentettek életet, hogy nem avatkoztak be Isten teremtett természetének a munkájába. Voltak, akiket ezzel a hozzáállással megmentettek. Nem mindenki maradt életben, de sokan. Aki életben maradt, az nem a felelősöket kereste, hanem csendben meggyászolta azt, aki nem élte túl. A maiak a
tudományt tisztelik, és talán beismerik, talán nem, de az életet magát nem értik: azzal mentenek életet, hogy amikor tehetik, beavatkoznak a természetes folyamatokba, sokszor talán maguk sem értik, hogy miért. Vannak, akiket ezzel a hozzáállással megmentenek. Nem mindenki marad életben, de sokan. Az életben maradottak viszont sokszor a gyász és a történtek érzelmi feldolgozása helyett szélmalomharcot folytatnak a felelősök keresésével.(Valószínűleg én is keresném.) De hiába is találják meg, azzal sem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat, s a feldolgozás sem válik tőle könnyebbé.
Azt hisszük, hogy a tudománnyal meg lehet hosszabbítani az életet, aztán kiderül, hogy a sok pirula meg a sok tudás újfajta halálos kórok és körmönfont pszichés megbetegedések okozói lettek, amik ugyanúgy a vesztünkre törnek, mint régen a pestisjárvány, meg a kézmosás hiánya. Nem vagyunk okosabbak, csak másfajta okosságunk van, mint több száz évvel ezelőtt. Akkor a természet dolgaihoz értettek jobban az emberek és sokkal egészségesebbek voltak, mint mi, pedig nem is mostak fogat, nem fürödtek antibakteriális szappannal naponta, nem váltogatták olyan sűrűn a ruháikat, mint mi. Most a világ dolgaihoz jobban értünk, de mintha az életmódunkat, és ezzel együtt az egészségünket áldoztuk volna föl ennek a tudásnak az oltárán.
És már megint ott vagyunk a lényegnél. A tudás Istentől jön. Ő az, Aki képes az embert megtisztítani bűneitől, és a saját egójának társadalom-romboló hatásától. Egyedül ő képes megváltoztatni és új emberré tenni az embert. Csak Ő tud erőforrásaival jól sáfárkodó igazi bölcsesség birtokába juttatni minket, hogy ne tévedjünk el, és ne forduljunk saját magunk ellen.
Hogy ne vesszünk el örökre, ahhoz meg kell alázkodnunk a Mindenség Fejedelme előtt, és beismerni, hogy még mindig ugyanazok a mozgatórugóink, mint az Éden kertjében:
mindent tudni és olyanok lenni, mint Ő. Be kell ismerni pironkodva, hogy:
én ember vagyok, te vagy az Isten. Ha engednénk Őt uralkodni az életünk fölött, a tudományunk fölött, az egészségünk fölött, akkor nem pusztulnánk, hanem virágoznánk...
Az oltatás is erről szól: élet és halál- ki a felelős, ki dönt, és mi lesz a következmény. Azt hiszem az a baj, hogy nem tudunk felelősséget vállalni, megbocsátani és elengedni.
Élet és halál. Régen természetes volt, hogy a kisgyerekek is jelen voltak a születendő és a haldokló családtag körül. Látták, hogy milyenné válik, hogy mit csinál, érezték a szagokat, a látványt megszokták. És látták a családi mintát, az öröm befogadására és a gyász feldolgozására.
És ezért életképesebb stratégiájuk volt az élet végigélésére. Tudtak tartósan vidámak és tevékenyek lenni: az élet gondjai mintha feleannyira sem nyomták volna le a kedvüket, mint a miénket, pedig lehet, hogy több volt nekik. Összetört a szívük, de nem lettek depressziósok és érzelmi sérültek, ha meghalt egy gyerek, vagy ha meghalt a szülő.
Megtanultak szembenézni, meggyászolni és túllépni. És megtanultak ott lenni egymásnak, jelen lenni a másik életében és osztozni az örömben és a bánatban. Ma erre nem vagyunk képesek. A másik örömével való örömünk pillanatnyi, gyászunk is türelmetlen és felszínes. Túlzottan ragaszkodunk az életünkhöz, a halált nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni, mint bukott világunk részét. Ezért elrejtjük a halált a szemünk elől, megszépítjük, elkendőzzük, nem akarunk tudni róla: ameddig lehet, húzzuk a szembesülést. Éppen ezért, amikor megtalál, akkor mindig készületlenül ér.
Nem vagyok reménytelenül nosztalgikus: ez a kor sem nem rosszabb, sem nem jobb az előzőeknél, csak más. Más problémáink vannak, más tudományos és etikai kihívásokkal szembesülünk, de egyáltalán nem tapasztalható fejlődés, inkább csak hanyatlás, ami az életünket, emberi kapcsolatainkat illeti. Még mindig vagy a bűn uralkodik az emberen, vagy Isten Szentlelke. Most is mindenkinek Jézusra van szüksége, ahhoz, hogy Istennel és emberrel békességben élhessen, csakúgy, mint régen. Bár megértenénk ezt...
"Mindenkit megmenteni, mindenkit életben tartani, még egy esélyt, még egy esélyt mindenkinek." És ezzel a mindenki megmentésével sokakat feláldoz a társadalom. Oltások: mindenkit oltassunk, nehogy valaki meghaljon. Nehogy valaki belehaljon a betegség szövődményeibe. Ha valaki az oltás mellékhatásai miatt hal meg, azt benyeljük, mert hát ezt az áldozatot vállalni kell. Biztosan így van? Az újságok kb. 5 azaz öt, kórházban ápolt kismama miatt beszélnek a kismamákat fenyegető
hihetetlen nagy vírusveszélyről. És ha kiderülne, hogy az oltatás következményeként is legalább ennyi kismama került veszélybe? És ha kiderülne, hogy a tavalyi szezonális influenza, ami akkor nem kapott ekkora hírverést, mint ez a mostani, szóval ha kiderülne, hogy az is hihetetlenül veszélyes- mint ahogyan terhesen a legtöbb betegség veszélyes? Ez tény, mégsem javasolja senki, hogy a kismamák és családtagjaik a kismamákra való tekintettel oltassák be magukat szezonális influenza, bárányhimlő, rubeola, hepatitis és mindenféle betegség ellen, hátha nincs megfelelő védettségük, és ezzel bizony veszélybe sodorják a kismamát és a babát, ami ugye mekkora felelőtlenség...
Kérlek, hogy ne értsél félre. A mentalitással van bajom. Az élet fontos. Az egyik legnagyobb ajándék, amit kaptunk. Nem tudom elképzelni, hogy mit éreznék, ha valamelyik gyerekem vagy a férjem a karjaimban halna meg- az leírhatatlan bánat. De túl kell élni, és menni tovább, még ha azt is hiszi az ember, hogy soha többet nem lesz képes
élni, akkor is. Nem lehet mindenkit megmenteni, és nem helyes azt a látszatot kelteni, mintha egy oltással vagy bármi mással ezt meg lehetne valósítani. A megbetegedések következtében vannak, akik meghalnak. Ez nagyon-nagyon sajnálatos, de tény.
Mégis, nem jó azt a hamis illúziót elültetni másokba, hogy bármilyen eljárással zéróra csökkenthető a halálesetek száma. Lehet, hogy
egy halálesetet el lehet kerülni az új oltással. Persze sosem fog kiderülni, hogy annak a személynek az immunrendszere hogyan reagált volna a kórral való találkozásra beavatkozások nélkül 'magától'. Akárki akármit mond, ezt az orvosok közül senki sem tudhatja, csak feltételezgetni lehet. Elképzelhető az is, hogy
egy oltás-mellékhatás miatt bekövetkező károsodást vagy halálesetet el lehet kerülni nem-oltatással. De senki sem tudhatja, hogy mi lett volna, ha megkapja az oltóanyagot. Szerintem nem helyes kimondani vagy akár csak sugallni is, hogy az új oltóanyag mindenki életét megmentheti, és ha az az 5 kismama megkapta volna, akkor biztos, hogy nem kerül kórházba- ,mert ez egyáltalán nem biztos. Ha járvány van, akkor vannak áldozatok- erre fel kell készülni. A kérdés, hogy mivel lehet a legkevesebb veszteséggel megúszni a kialakult helyzetet: oltással vagy anélkül. És ugye ott van a természetes immunizálódás lehetősége, ami szóba sem kerül, pedig Angliában például a lakosság egy jelentős részének megvan a védettsége oltás nélkül is. Lehet, hogy nálunk is ez a helyzet? Ezt nem vizsgálták, és erre nézve nincsenek bizonyítékok és adatok... Miért nem?
Visszakanyarodva az informálódáshoz: nem értek egyet, hogy nem vagyunk képesek statisztikákat és tudományos cikkeket értelmezni és józanul mérlegelni a helyzetünket. Szerintem igenis tudhatjuk. Nem vagyok orvos, de úgy hiszem, a net lehetővé teszi, hogy informálódjunk olyan módon, ahogy előtte nem volt lehetőség erre- akár minden egyes ismeretlen szó bepötyögésével. Azt nem mondom, hogy ezzel aztán életbölcsességre is szert tehetünk (más forrásból jön az, Istentől), de ha hozunk egy döntést, és azt mindenestül felvállaljuk, s nem feltétlen akarunk másokat leszólva általános igazságot megfogalmazni oltás-ügyben, az már egy jó kiindulási pont.
Ne az legyen a legfőbb érvünk, hogy a másik tábor képviselői jobban hullanak. Mert mi lesz, ha a statisztika nálunk nem bizonyul igaznak? Csak ha valódi meggyőződésből oltatunk, vagy nem oltatunk, akkor fogjuk tudni felvállalni a felelősséget a döntésünk esetleges következményeiért. Mert az is benne van a pakliban, hogy szembesülnünk kell ilyesmivel. Nem akkor kell felelősöket keresni, amikor gáz van, helyette inkább most kell felvállalni, hogy
mi vagyunk a felelősek- a mi életünk, a mi döntésünk. És persze a döntésünkkel és a felelősségünkkel együtt mindannyian szeretnénk hinni, hogy jól döntöttünk és hogy nem lesz semmi baj- és ez így van rendjén.
