Milyen az igazi megtérés? (Marathoni poszt)

Ez alkalommal nem a saját írásomat közlöm. Két blogposztot összevonva, hivatkozással veszek át, mivel a téma nagyon jó, nagyon fontos és a posztokban elég pontosan meg van fogalmazva a lényeg. Bár a könyv, amit a posztokban idéznek, több száz évvel ezelőtt íródott, a néhol régiesebb nyelvezetet leszámítva, tökéletesen mainak hat, így nem is fűznék hozzá semmit. Milyen hát az igazi megtérés?

"A puritánok Isten kegyelméből valóságosan meglátták, megértették, tanították és gyakorolták a kegyességet, azaz az Isten félelmében való életet. Sokat tanulhatunk tőlük a mi kis kényelmes, altató, bűnre (illetve bűnben) ringató korunkban! Álljon itt egy idézet Joseph Alleine-től, a magyar nyelven is megjelent Üdvösségre Vezérlő Kalauzból:

A megtérésnek számtalan hamis módja származik az ördögtől – kit ezzel, kit azzal szed rá. Ha lehetne, még a kiválasztottakat is megtévesztené, olyan ügyesen és ravaszul mesterkedik. Hogy kigyógyítsam veszedelmes tévedésükből azokat, akik igaztalanul hiszik, hogy megtértek, és megszüntessem azoknak a félelmeit és aggodalmait, akik helytelenül hiszik, hogy még nem tértek meg, megmutatom most a megtérés természetét, azt, hogy miben áll és miben nem. Az utóbbival fogom kezdeni.

A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a keresztyén hitvallást.
A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük Krisztus jelét a keresztségben.
A megtérés nem az erkölcsi igazságban áll.
A megtérés nem a kegyesség törvényeihez való színleges igazodásban áll.
A megtérés nem a romlottságnak neveléssel, ember alkotta törvényekkel vagy a csapások kényszere által való féken tartásában áll.
A megtérés nem a megvilágosodásban, a megintetésben, a felszínes változásban vagy a részleges megújhodásban áll." Forrás1. 

"Ígéretemhez híven, itt a folytatás arról, hogy mi is a megtérés. Szintén Alleine előző hozzászólásomban említett könyvéből, a megtérést jellemző pontokból kettő:
/kedves olvasó, ha van bátorságod elolvasni, kérlek kommentet is írjál! - kérte a posztíró - de senki nem írt neki. /

6. A megtérésben a bűnöktől, a Sátántól, a világtól és saját magunk igazságától fordulunk el.

(1) Elfordulunk a bűntől

A megtért örökös háborúskodásba kezd a bűnnel, bizony, minden bűnnel, de elsősorban a sajátjával, s azon belül is elsőként a szívbéli bűneivel. Ez lesz haragja céltáblája, ettől szaporodnak meg keservei; ez döfködi és sebzi, mint a tüske a húsban, mint a szálka a szemben. Nyög és küzd a megtért; és így kiált, nem szokásból, hanem érzésből: „Ó, nyomorult ember!"

Egy terhét se tűri olyan nehezen, mint a bűnt. Ha Isten teljesítené a kívánságát, inkább választana bármilyen szenvedést, mintsem hogy bűnben éljen, mert olyan az, mint a kavics a cipőben: megkeseríti és fájdalmassá teszi az ember minden lépését. Megtérése előtt még könnyelműen gondolkodott a bűnről. Keblén melengette, mint Uriás a báránykáját; felnevelte, míg naggyá nem nőtt – és legelt a bűn, de nem füvet, hanem az ember saját húsát; a poharából ivott, a keblén feküdt, mint édeslánya.

De mikor fölnyíltak a hitetlen szemei, irtózva elhajította, mint a varangyot, amelyet a sötétben a mellére szorított, és amiről úgy hitte, hogy csak egy kedves, ártatlan madárka. Mert a megtért nemcsak a bűn veszélyeit, hanem a tisztátalanságát is látja – és milyen buzgóvá lesz, hogy megtisztuljon! Undorodik magától bűnei miatt. Krisztushoz tér és beleveti magát a forrásba, amely neki és a tisztátalanoknak tört fel. És ha elbukik, milyen igyekezettel keresi újra a tisztaságot! Az Igéhez fut és nem nyugszik, míg le nem dörzsöli, le nem mossa magáról a testi és a lelki szennyet az örök forrás vizében.

Az igaz megtért szívből gyűlöli a bűnt. Birkózik vele, harcot indít ellene s noha gyakran alulmarad, nem adja fel, nem teszi le a fegyvert, amíg még lelke a testében van. Nem békél meg és nem kegyelmez; más ellenség kiérdemelheti imáit, bocsánatát, sajnálatát, de a bűnnel szemben engesztelhetetlen, ki akarja irtani.

Úgy vadássza, mintha élete függne tőle, szeme nem ismer szánalmat és keze nem ismer kíméletet, még ha az a jobb kéz és a jobb szem is. Mert bár lehet hasznot hajtó a bűn, lehet kellemes, és növelheti a világi barátok szemében a megbecsülést – a megtért mégis inkább belehajítja a csatornába az ilyen hasznot, inkább hagyja, hogy csökkenjen a hitele, és hogy az örömök virága elfonnyadjon a kezében, mintsem hogy a bűn útjára lépjen. Nem ismer megbocsájtást és nem ismer türelmet. Bárhol is kerüljön össze a bűnnel, homlokát ráncolva zordan így köszönti: „Rád találtam hát, ellenségem?"

Olvasóm, vajon munkált-e benned a lelkiismeret, míg tekinteted e sorokra vetetted? Eltűnődtél-e szívedben a mondandómon? Bevetted-e magadba a könyvem, hogy meglásd, így élsz-e te is vagy sem? Mert ha nem, olvasd el újra, és szólaltasd meg a lelkiismeretedet, hogy ő döntsön felőled!

Keresztre feszítetted-e a testedet és annak gyöngeségeit, kéjeit? Elhagytad-e bűneidet, mindent, mit önszántadból és akarattal elkövettél; elfordultál-e izzó vágyaidtól, vagy pedig megelégedtél megvallásukkal? Mert ha nem, még hitetlen vagy! Felhorgad-e a lelkiismereted, mondván, hogy hazugsággal próbálod jobb színben feltüntetni magad; hogy az elhívásod puszta öncsalás; hogy titokban feslettségben élsz? Hagyj fel hát a hazugsággal! „Keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel."

Előszámlálom bűneidet: nem teszel féket a nyelvedre, elnéző vagy vágyaiddal szemben, elhanyagolod az imát, az olvasmányokat és az istentiszteletet... Mondd, nem tanúskodnak-e ellened mindezek, mondván, hogy „a te műveid vagyunk és követünk téged"? Vagy, ha nem találtam elevenedbe, mondd, nem hallod-e az intő hangot magadban, mely így szól: „tudod, hogy ebben és ebben gonosz úton jársz, mégis valamely hívságos okból megtűröd magadban a bűnt"? Mert ha így van, még nem születtél újjá, és vagy megváltozol, vagy elkárhozol.

(2) Elfordulunk a Sátántól

A megtérés megkötözi az erőst, összerontja vértjét, tönkreteszi javait; az embert a Sátántól Istenhez fordítja. Eladdig, alighogy magához intette az ördög a bűnöst, hogy társa legyen mocskos játékaiban és undok örömeiben, az egyből szaladt is, „mint az ökör a vágóhídra, és mint a bolond, egyszer csak fenyítő békóba; (...) miképpen siet a madár a tőrre, és nem tudja, hogy az az ő élete ellen van."

Alighogy hazudnia parancsolta neki a Sátán, a hitetlennek máris a nyelvén volt a hamisság. Alighogy kívánságainak hívságos tárgyat mutatott a gonosz, neki máris felhorgadt a vágya. Ha a Sátán így szólt: „ne törődj a családi kötelezettségeiddel", akkor bizony teljesítésükre ritkán került sor abban az otthonban. Ha azt mondta: „hagyd a szigort, a pontosságot", akkor ő egyből megfeledkezett róluk. Ha így szólt: „hagyd a szent szolgálatokat", akkor ő teljességgel elhanyagolta azokat.

De megtérése után már más úr szolgája, más úton halad, s Krisztus parancsait teljesíti. Lehet, hogy lába néhányszor beleakad a Sátán hurkába, de soha se lesz akarattal a rabja. Ügyel a Sátán csapdáira és csalétkeire, megpróbálja kitanulni kelepcéit. Óvatos és gyanakvó, máskülönben az ördög terveinek célpontja lesz. Hatalmasságokkal és fejedelemségekkel küzd; úgy fogadja a Sátán hírnökét, mint más a halálét. Az ellenségen tartja a szemét, és teljesíti kötelességeit, nehogy a Gonosz szerezzen előnyt.

(3) Elfordulunk a világtól

Amíg igaz hitre nem jut, az ember a világ rabja: térdet hajt a mammonnak; saját megbecsültségét hajszolja; jobban szereti az élvezeteket, mint az Istent. Ebben gyökerezik a bűnbeesés nyomorúsága – hogy az ember nem a Teremtő, hanem a teremtmény felé fordul, és azt szereti és tiszteli, abban bízik, nem pedig az Istenben.

Nyomorult ember, hát miféle torz szörnyeteggé formált a bűn? Az Isten kevéssel tett téged kisebbé az angyaloknál, de alig tett az ördögöknél nagyobbá a bűn, olyan rém lettél, kinek a lába helyén a szíve és a feje, a patái pedig a menny felé rugdosnak, és minden tagja össze van keveredve. Valaha a szolgálatodra készíttetett a világ, most pedig ő kormányoz téged, megbabonázott a boszorkányságával, mint egy szemfényvesztő szajha, és rávett, hogy leborulj előtte és imádd.

De a megtérés kegyelmében aztán helyreáll a rend; Isten felkerül a trónjára, a világ pedig le a zsámolyához; Krisztus bekerül a szívbe, a világ pedig a lábához. „...nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak." A változás előtt így kiáltott a bűnös: „Kicsoda láttat velünk (világi) jót?" De most így imádkozik: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh Uram!" – a búzát meg a bort pedig vigye, akinek kell!

Régen a világ örvendeztette és elégítette meg a szívét, ezért így dalolt: „Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél". De most visszavonja ezt, és semmi se veheti rá, hogy újra kívánja, hanem Izrael csodálatos zsoltárosával így dalol: „Az Úr az én osztályos részem; az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem".

Más nem tudja megelégíteni. „Hiúság és bosszúság" – ezt írja a világi örömök fölé, az emberi kiválóságok fölé pedig azt: „kár és szemét"! Most már az életre és a halhatatlanságra törekszik, kegyelem és dicsőség után liheg és a romlatlanság koronáját vágyja.

Szíve az Úr keresésére indul; az Isten országát kutatja, az Ő igazságát, és már nem közönyös a vallás iránt, hanem az a legfőbb gondja. Régebben a világ uralta, akkor többször sarkallták cselekvésre a javak, mint a jóság, akkor még inkább a teste vagy a testvére gyönyörködtetésére ügyelt és nem az Istenére, az ő Teremtőjére – Őt félresöpörte, míg a világnak szolgált. De most meggyűlöli apját, anyját és az életét, mindent, csak az egy Krisztust nem.

Állj meg hát, és tekints magadba. Nem érint-e erősen téged mindez? Úgy teszel, mintha Krisztusért élnél, de mondd, nem állsz-e mégis a világ uralma alatt? Nem származik-e több örömed a világtól, mint Őtőle? Kényelmesebben érzed-e magad, mikor a világon jár az eszed és hívságos örömök vesznek körül, mint mikor visszavonulsz szobádba imáidhoz és elmélkedéseidhez, Isten Igéjével és imádatával törődve?

A hitetlen arról ismerszik meg a leginkább, hogy a világ dolgai szerepelnek az első helyen terveiben, vonzalmaiban és értékeléseiben. A valódi megtért szemében mindig Krisztus az első. Milyen kedves is számára az Ő neve! Micsoda kincs az Ő kegye! A megtért Jézus nevét szívébe vési. Mert amikor megjelenik az üdvözítő Krisztus, kiderül, hogy puszta lég a dicsőség és csupán őrültség a nevetés, a mammon pedig Dágonként leesik arccal a földre, kezét-fejét széttörve a küszöbön. Ím a megtért értékes gyöngye, ím a kincse, ím a reménye, ím a dicsősége. „Az én szerelmesem enyém, és én az övé." Ó, mennyivel nagyobb gyönyörűségére lenne így szólnia: „Krisztus az enyém", mint ha azt mondhatná: „enyém a királyság, enyémek az Indiák"!

(4) Elfordulunk saját igazunktól

Mielőtt megtérne, az ember saját fügefa leveleivel takargatja magát, és csak saját ügyeit tartja szem előtt. Kizárólag magában bízik és a maga igazságában, garasait aranynak véli, és nem rendeli alá magát Isten igazának. De a megtérés megváltoztatja vélekedését, és onnantól a maga igazságát csak szennyes rongyoknak tartja s elhajítja, mint egy piszkos koldus férges, cafatos öltözetét.

Mert immár lelki szegénnyé lett, és nem győz panaszkodni és sajnálkozni magán, hogy milyen „nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen". Látja jámbor tetteinek romlottságát, és a valaha olyannyira bálványozott igazságát most csak kárnak és szemétnek nevezi, melybe a világ minden kincséért sem ereszkedne vissza.

Nagyra értékeli Krisztus igazságát. Úgy érzi, mindenben Krisztusra van szüksége: hogy megigazuljon, és hogy megszentelődjenek a tettei – mert nem tud Krisztus nélkül élni, sem imádkozni nélküle. Nélküle nem tud Isten színe elé járulni; Krisztusra támaszkodik, és úgy hajol meg az Isten házában. Krisztus nélkül csak egy elveszett, tönkrement ember, mert élete Jézusban rejtezik, mint ahogy a fa gyökerei is a föld színe alatt szertekúszva táplálják és tartják a törzset.

Régen Krisztus evangéliuma ízetlen és állott eledelnek tűnt számára, ám most mi lehet számára ennél édesebb? Ágoston sem tudta kedvvel ízlelgetni egykoron szeretett Ciceróját, mert Krisztus nevét nem találta írásaiban. Milyen érzéssel kiáltja Krisztusról egyetlen lélegzettel: „Ó, legédesebb, legszeretőbb, legkedvesebb, legdrágább, legértékesebb, legkívánatosabb, legszeretettebb, legszebb!" Egyszóval, a megtért a mártír hangján szól: „Csakis Krisztus!"

7. A megtérésben Istenhez fordulunk, aki Atya, Fiú és Szentlélek

Ő a mindenható és örök áldás a megtérten. Nem szenteltethetünk meg, míg szívünket át nem adtuk Istennek, teljesen és mindenek előtt Őneki, legfőbb javunknak és sorsunknak. Mert a megtért szíve ekképp dobog: „ez az én részem", „dicsekedik lelkem az Úrban", „tőle van reménységem, csak ő az én kősziklám és szabadulásom, az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van".

Bizonyosak vagytok-e megtérésetekben? Figyeljetek hát szívetekkel és teljes lényegetekkel szavaimra. Istenben van-e a ti boldogságotok? Miről parancsolta, hogy szívleljétek? Mi elégít meg benneteket a legjobban? Gyertek és tekintsetek Ábrahámmal keletre, és tekintsetek nyugatra, tekintsetek északra és délre, nézzetek körbe magatok körül: mi az a mennyekben, mi az a földön, ami boldoggá tehet titeket?

Ha Isten teljesítené a kívánságotokat, mint valaha Salamonét, vagy ha úgy szólna hozzátok, mint Ahasvérus Eszterhez, mondván: „Mi a te kívánságod? Megadatik néked! És mi a te kérésed?" – mondjátok, mit kérnétek akkor? Menjetek be az örömök kertjébe, és szedjétek össze mind az illatozó virágokat – megelégíttetnétek-e akkor? Menjetek be a mammon kamráiba, képzeljétek el, hogy annyit vihettek el a kincseiből, amennyit csak kívántok. Menjetek a tornyokhoz, képzeljetek magatoknak dicsőséges győzelmi díszeket. Szeretnétek-e elismerést, ragyogó hírnevet, olyat, amilyen csak a legnagyobbaknak jut ki? Megelégednétek-e e javak valamelyikével vagy éppen az összessel?

Boldognak tartanátok-e így magatokat? Ha igen, akkor bizony a hívságoknak éltek és hitetlenek vagytok. Ha nem, lépjetek tovább, merüljetek el a szentséges kiválóságokban, az Úr mindenre elégséges voltának feneketlen mélységeiben, lépjetek be az Isten irgalmának tárházába, hatalmának rejtekébe. Nem ez van-e leginkább javatokra, nem ez szolgál-e legnagyobb örömetekre?

Így szóltok-e: „Jó itt. Itt ütök tábort, itt élek és itt halok"? Odaadnátok-e ezért a világot? Ha igen, akkor bizony minden rendben van köztetek és az Isten között, boldogok vagytok – boldog vagy, ó, ember, boldog, hogy valaha megszülettél. Mert ha boldoggá tud tenni titeket az Isten, legyetek is boldogok, hiszen az Úr a ti Istenetek. Mondjátok-e Krisztusnak, amit Ő minékünk: „A te Atyád az én Atyám és a te Istened az én Istenem"? Mert ez a fordulópont. A hamis megtért sosem nyugszik el Krisztusban – a megtérés kegyelme viszont megvigasztalja a bűnbeesés végső keservét, s a szívet bálványaitól az élő Istenhez fordítja. Immár így beszél a lélek: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad".

Őhozzá megy tehát, nála telepszik meg. Itt nyílik meg számára a mennyország kapuja, mert Isten fele fordul az érdeklődése. Amikor ezt meglátja, így szól: „Térj meg én lelkem a te nyugodalmadba, mert az Úr jól tett teveled." S még Simeonnal is együtt dalol: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben" és Jákob szavait ismétli, mikor annak öreg szíve föléledt a jó híreket hallván: „Elég nekem." És mikor látja a Lélek, hogy van Istene, kivel szövetséget köthet, ez lészen az ő üdvössége és legfőbb kívánsága. Így éltek-e vajon? Tapasztaltátok-e ezt? Ha igen, „megáldott titeket az Úr". Munkálkodott bennetek az Isten, megfogta a szíveteket a megtérés kegyelmének erejével, mert mindez csakis az Ő műve, magatok sose lettetek volna képesek rá.

Részletesebben:

(1) A megtérésben Krisztushoz fordulunk, az egyedüli közbenjáróhoz Isten és az emberek között. Ő vezérel minket Istenhez, ő az Atyához vezető út, az egyedüli palló, amin megmenekedhetünk, az egyetlen ajtó, amin beléphetünk. A megtérés Krisztushoz viszi a lelket, Ő lesz életének kizárólagos eszköze, az egyetlen út, az egyetlen név az ég alatt. Csak Őbenne keresi üdvét, csak Őrá bízza magát.

„Most – szól a meggyőzött bűnös –, most kockáztatni fogok, és ha elpusztulok, hát elpusztulok, ha meghalok, hát itt halok meg – Uram, ne hagyj elveszni a te kegyelmed színe előtt, kérj, hogy ne hagyjalak el, hogy a te nyomodban járjak. Ide vetem magam az ajtód elé, s ha megölsz, akkor se mozdulok innen." A nyomorult lélek így teszi fel mindenét Krisztusra és erősen ragaszkodik hozzá. Megtérése előtt semminek és senkinek tekintette, inkább a birtokára, barátaira, kereskedésére ügyelt, mint rá, most pedig Jézus az ő egyetlen eledele, mindennapi kenyere, szíve élete, élete támasza. Arra vágyik, hogy Krisztus magasztaltassék benne.

Valaha úgy szólt a szíve, mint amit a menyasszonynak is mondtak: „Micsoda a te szerelmesed egyéb szerelmesek felett?" Több gyönyört talált a vidám társaságban, a romlott szórakozásban, a földi örömökben, mint Krisztusban. Puszta képzelménynek tartotta a vallást és az örömeiről való beszédet tehetetlen álomnak. De most Krisztusban az élete. Mindent, mit eladdig értékesnek tartott, most tűzre vet Krisztus ismeretének kiválóságáért. A valódi megtért Krisztus egészét elfogadja, nemcsak a munkabért, hanem a munkát is, nemcsak a javakat, hanem a jármot is. Nemcsak a gabonát nyomtatja, de az igát is húzza. Magára veszi Krisztus parancsolatait – igen, az Ő keresztjét.

A hamis megtért csak félig vállalja Krisztust: az üdvözülést igen, de a megszentelődést már nem, az előnyöket igen, de Jézus személyét nem. Különválasztja Krisztus tisztségeit és jótéteményeit. Ez alapvető hiba. Aki szereti az életét, ügyeljen erősen erre. Olyan végzetes tévedés ez, melytől gyakran intenek, s mégis gyakran elkövetik. Gyönyörűséges Jézus neve – de az emberek mégsem szeretik Őt őszintén, mert nem annak veszik, amivé az Isten Őt jobbjával emelte: fejedelemnek és helytartónak.

Szétválasztják, amit az Isten összekapcsolt: a királyt és a főpapot. Nem úgy fogadják Krisztus szabadítását, ahogy Ő akarja, hanem megosztják. Inkább választja mindenki a szenvedéstől való megváltást, de a bűneitől már senki sem akar megváltatni. Üdvözülni is akarnak, de kéjelegni is. Szívesen megszabadulnának némely bűnüktől, de már Delila ölét nem kívánják elhagyni, sem szeretett Heródiásuktól elválni. Nem tudnak irgalmatlannak lenni sem a jobb szemükhöz, sem a jobb kezükhöz.

Ó, legyetek hát végtelenül óvatosak ebben – a lelketek üdve a tét! Az igaz megtért az egész Krisztust szem előtt tartja, Ő lesz minden szándéka és célja, kivétel, korlátozás és fenntartás nélkül. Bármi áron akarja Őt, s éppúgy vállalja, hogy uralkodjék fölötte, mint hogy szabadítója legyen. És Pállal együtt mondja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Bármit, Uram! A megtért üres váltót ad Krisztusnak, hogy Ő határozza meg a feltételeket.

(2) A megtérésben Krisztus útjaira térünk, az Ő törvényeihez és rendeléseihez. Valaha még kapálózott ezek ellen a szív, nem tűrte magán e szoros kötéseket, nem bírta e nehéz utakat, de most megszereti, s örök törvényül és vezérlőül választja őket.

Ami Krisztus törvényeit és útjait illeti, megfigyeléseim szerint Isten négyféle módon munkál minden igaz megtértben – s ha hűek vagytok lelketekhez, ezek alapján tisztába jöhettek saját állapototokkal. Ám le ne vegyétek szemeteket szívetekről!

(a) Az elme ítélete azért hozatik, hogy e törvények igazoltassanak általa. Az elme alárendeli magát nekik, hisz a legigazabbnak és legértelmesebbnek tartja őket, megszereti Isten útjait és megszabadul azoktól a romlott balítéletektől, melyeket valaha ellenük táplált s már nem látja sem értelmetlennek, sem tűrhetetlennek őket. A megértés számára e parancsolatok szentek, igazak és jók. Milyen nagyívű, milyen emelkedett is Dávid dicsérete, mikor az Isten törvényeinek tulajdonságairól és csodálatos munkáiról szól!

A megértés ítélete kettős: átfogó és részleges. Az átfogó ítélet az, amikor valaki úgy gondolja, hogy egy út általánosságban a legjobb, de nem a maga számára vagy a maga körülményei között. Az istenfélő ember, nemcsak átfogóan, hanem részlegesen is ítélkezik Isten útjairól, ugyanis nemcsak általában, hanem a saját részére is a legjobbnak találja őket. Nem csupán eltűrhetőnek, hanem egyenest kívánatosnak látja a vallás parancsolatait, bizony, kívánatosabbnak az aranynál, a színaranynál, bizony, mérhetetlenül sok színaranynál is kívánatosabbnak!

Az ilyen ember ítélete határozott: a szentséget tartja legtöbbre és a szigort; úgy hiszi, hogy ez önmagában a legbölcsebb út, és számára is a legokosabb, legmegfelelőbb választás. Halljátok az istenes ember ítéletét: „Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat. Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm." 

Figyeljétek, miként igazolja Isten kívánalmait és miként tagadja meg mindazt, amit az Úr megtilt: „Igaz vagy, Uram, és a te ítéleted igazságos. A te bizonyságaidat igazságban és hűségben jelentetted meg, és mindenek felett való egyenességben. A te igédnek summája igazság és a te igazságod ítélete mind örökkévaló." Látjátok, milyen készségesen és teljesen alárendeli magát, beleegyezését és hozzájárulását adva mindenhez, ami az Igében benne foglaltatik?

(b) A szív kívánsága, hogy felfogja Krisztus értelmét. Saját magában egyetlen kötelességét, egyetlen bűne feltárását sem mulasztaná el. Mert a megszentelt szív ezt dobogja: „Uram, ha bármi gonoszság lakozik bennem, jelentesd azt meg. Amit nem tudok, tanítsd meg azt nekem – s ha bűnt követtem el, nem teszem többé." A hamis megtért pedig akarattal tudatlanságban tartja magát, s nem akar kijönni a fényre. Inkább ragaszkodik valamely bűnéhez, mert utálatosabb neki elismerni annak bűn-voltát. Nem engedi be ablakán a Napot. A kegyes szív viszont meg akarja ismerni Teremtője törvényének egész terét, szélességét és hosszúságát. Teljes elfogadással fordul az Igéhez, mely megvilágítja minden eladdig ismeretlen kötelességét és titkos bűnét.

(c) Az akarat szabad és eltökélt választása mindig Krisztus útjaira irányul, megelőzve a bűnös örömöket és a világi javakat. Ez nem egy hirtelen, sebtében meghozott döntés, melyet a szenvedés csikar ki, hanem önkéntes és szabad választás. Igaz, a test fellázad ellene – ám az uralkodó akarat Krisztus törvényei és kormányzása mellé áll, s azokat nem küszködve és terhesen, hanem áldásként veszi magára. Míg a megszenteletlen ember úgy hordozza ezeket, mint a béklyót, addig az igaz megtért szívből teszi, mert Krisztus törvénye az ő szabadsága.

Arról ismerszik meg, hogy a jámborságban gyönyörködik. Inkább él erkölcsösen és szentségben, mint hogy javakban bővelkedő és virágzó világi életet éljen. „Azután Saul is elment haza Gibeába és vele ment a sokaság, kiknek szívét Isten megindította." Amikor az Úr megindítja a választottak szívét, azok, noha elhívattatnak, szabadon követik Krisztust és saját akaratukból adják magukat az Isten szolgálatára, teljes szívükből keresik Őt. Ugyan a félelem hasznos dolog, de mégsem az a megszentelt szív megindulásának fő oka. Krisztus nem erőszakkal tartja kezében a lelkeket – Ő a hajlandósággal bírók Királya, azoké, kik Őt az Ő kegyelméből szabadon szolgálják.

Mert ez a választásuk: nem olyanok mint a szolgák, hanem mint a fiú vagy mint a menyasszony – hű az elméjük és bennük buzog a szeretet forrása. Egyszóval, Krisztus parancsolatában rejlik az igaz megtértek szerelme, töretlen öröme és örökös leckéje.

(d) A megtért kanyargó útja Isten rendeléseit követi. A hívő naponta gondot fordít arra, hogy Istennel járjon. A nagyságot keresi, nemes terveket dajkál, még ha el is bukik. A tökéletességnél alább nem adja, azt kívánja, azt kutatja, és nem nyugszik el a kegyelemben, míg meg nem szabadul a bűneitől és meg nem tökéletesedik a szentségben.

Itt leplezhetitek le a képmutatók romlottságát, mert ők a jámborságot – ahogy valaki egyszer helyesen mondta – csak mint mennyországba vezető hidat keresik. Csakis ennyi az ő gondjuk, és éppen azt kutatják, ami a legkevésbé szolgálja megtérésüket. De az igaz megtért a jámborságot önmagáért akarja és nem a mennyországért. Nem elégszik meg annyival, hogy a pokoltól megmenekedjék, hanem a legmagasabb csúcsokra akar eljutni. Ám a puszta akarat itt kevés. Mi a ti utatok? Új irányt vett-e az életetek? Követitek-e a jámborságot, gyakoroljátok-e a vallást? Ha nem, hamisnak találtattok.

Az-e hát a megtérés, aminek itt leírtuk – üdvözülésünk legszükségesebb feltétele? Ha igen, tudjátok meg, hogy szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre visz – hogy kevesen vannak, akik megtalálják – hogy igenis szükség van a szentséges hatalomra ahhoz, hogy a bűnös lélek saját üdvére a kegyelemben megtérjen Jézus Krisztushoz.

Megint csak arra buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg magatokat. Mit mond a lelkiismeretetek? Vádol-e? Nem furdal-e jártatokban? Amellett ítéltetek, azt választottátok, azon az úton jártok, amelyet fentebb leírtunk? Ha úgy van, jól van. De nem kárhoztat-e a szívetek, nem emleget-e föl valami rejtett bűnt, amelyben lelkiismeretek szava ellenére éltek? Nem mondja-e, hogy titokban valamilyen gonosz játékot űztök, vagy hogy valami kötelességet figyelmen kívül hagytok?

Nem ragad-e el a lelkiismeretetek a hálószobáitokba, hogy szemetekbe vágja, milyen ritkán foglalatoskodtok ott az imával és a szent olvasmányokkal? Nem rángat-e el a családjaitokhoz, hogy lássátok, mennyire elhanyagoljátok az Isten ügyét és a gyermekeitek lelkét? Nem visz-e magával a boltjaitokba, a kereskedéseitekbe, hogy az ottani gonoszságaitokat föltárja? Nem taszigál-e el a kocsmába, hogy megvádoljon a léha társaság, az elpazarolt drága idő, az eltékozolt tálentomok miatt? S a szívetek legbelső, legtitkosabb kamrájában nem szembesít-e egész kárhozatos valótokkal?

Végezd hát a dolgod, ó, lelkiismeret! Az élő Isten nevére parancsolom neked: teljesítsd feladatod. Ragadd meg a bűnöst, zuhanj rá, szorítsd meg, józanítsd ki. Csak nem fogod egész életében dicsérni és nyugtatgatni? Ébredj, lelkiismeret! Mit képzelsz, alvó? Nincs-e okod feddeni? Hát pusztuljon el határtalan tudatlanságában e gyarló lélek, soha meg nem ismerve az Urat és az örökkévalóságot – csak azért, hogy te megőrizhesd békédet? Vétkezzen-e továbbra is nyugalomban?

Kelj föl és munkálkodj! Szóljon belőled a prédikátor szava. Kiálts fennhangon és ne ismerj kíméletet, szóljon a hangod, mint a trombita. Isten ne a te kezedből kívánja meg e lélek vérét." Forrás2.

Az Üdvösségre vezérlő kalauz c. könyv, melyből a fenti idézetek származnak, angolul itt elolvasható.

Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.

NEGYVEN...

Visszanézek felnőttkorom húsz évére, megemlékezem az életem ezen szakaszáról. Eszembe jutnak emberek, akik így vagy úgy keresztezték az utamat.

Hálával gondolok az önfeledt, boldog pillanatokra azokkal, akik akkor és ott igazán szerettek és akik értékelték, ami értékelhetőt találtak bennem. Jóleső volt számolatlanul kapni a lelkesítést, a méltánylást, a pozitív inspirációt és életpéldát. És tapasztalni a kölcsönös bizalomnak és tiszteletnek a lelket melengető hatását, önmagunk érzelmeket megmozgató oda-vissza megosztásának az erejét. Az egyik ember lelkének az érintését, amit a másik ember a lelkében érez.

Eszembe jutnak persze a rossz pillanatok is, de már tudok rájuk hálával gondolni (na jó, a legfrissebbre még nem, de ez egy folyamat, így tudom, hogy idővel talán az is eljön majd). Tehát a rossz pillanatok. Őszinte barátságnak látszó kapcsolatok megszakadása. Emberek, akiknek megnyíltam, akiket közel engedtem magamhoz, pedig nem azok voltak, akiknek mutatták magukat. Vagy akik önazonosak voltak, de én nem láttam a szavak mögé és azt hittem el, amit látni véltem, de aminek talán semmi alapja nem volt. Tudom, hogy én voltam a hibás. Ha jól láttam volna a szívemmel, nem sétálok többször is engem titkon elítélő, mély kapcsolatot nem kívánó emberek csapdájába. De belesétáltam.

Nem hibáztatom magam, mert a tanulási folyamat része volt minden egyes csalódás. Ami nagyon fájt, az is. Sőt, ahogy utóbb megállapítottam, minél jobban fájt, annál inkább átformált. Annál többet tanultam belőle. Mert nem hagyott nyugodni a dolog, járt rajta az agyam és a szívem is. És mire kikódoltam a sztorit a motivációkkal együtt, annál jobban láttam a saját felelősségemet. Tulajdonképpen én engedtem, hogy átgázoljanak rajtam, mert én nem láttam, ami apróbb jelekből korábban is nyilvánvalóvá kellett volna váljon: hogy ez a dolog nem kölcsönös úgy, ahogy nekem jó lenne.

Szeretném azt mondani, hogy megtanultam a leckét, többet nem sétálok ilyen kelepcébe, de nem tudom. Nem tudom ezt mondani. Egyrészt azért nem tudom, mert minden emberi kapcsolatban benne van az a rizikó, hogy a másik nem olyannak mutatja magát, amilyen. Ha bizalmat adsz, akkor sebezhetővé válsz. A bizalommal vissza lehet élni - ezt egyszer mindenki el tudja játszani. És ha nem akarok örökre a magányos kőtornyomba visszahúzódni, ha meg akarom adni az esélyt egy későbbi mély barátságra, akkor vállalom kell a rizikót.

Kockáztatnom kell, hogy megint megsebeznek - úgyhogy kockáztatni fogok. Nyilván a korábbiak tanulságán sokkal óvatosabban, de muszáj nyitottan állnom az emberekhez, mert nekem eleve ilyen a személyiségem és ezen nem szeretnék változtatni, mert én így vagyok boldog.

Másrészt azért sem tudom azt mondani, hogy megtanultam a leckét és nem sétálok bele több kelepcébe, mivel szerintem a lecke nem arról szólt, hogy eztán soha nem szabad hibáznom. Hanem arról, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is vagyok, az által, hogy megértem, miért tudtak olyan könnyen átrázni. Meg ha már, akkor miért úgy, hogy a másik világában ő maradt a jó fej és én a gázul viselkedő. Nem gondolom, hogy azért ne értettem volna ezt, mert az én világomban mindig az én cselekedetem a konzekvens, a másiké meg nem, hanem mert az alapján, ahogyan beszélt és viselkedett, az ő adott cselekedete az ő világában sem tűnt konzekvensnek.

Ezt továbbgondolva azért utólag mindig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyi önmaguknak bedumált hazugság van mások szavai és cselekedetei mögött, melyek miatt egészen meg vannak győződve saját jó szívük és jó szándékuk felől. Olyannyira, hogy nem is veszik észre, hogy az a jó szív és jó szándék, amit magukban felfedezni vélnek, a Biblia mércéjétől, így az egyenességtől és az igazi szeretettől mennyire távol áll.

Az embereknek, különösen a keresztényeknek, az ilyenféle kognitív disszonanciára való erős hajlama nálam azt okozta, hogy ijedten keresgélni kezdtem, hogy a magam életében vajon nem találom-e meg ugyanezeket a riasztó tendenciákat. Sajnos megtaláltam. Keresgélés közben megláttam magamban is pár nem kívánatos dolgot, és ezzel kapcsolatban leginkább az erősödött meg bennem, hogy a másokkal való kommunikálást bölcsebben kell csinálnom és nem szabad emberek háta mögött róluk beszélni, sem ilyen beszédeket meghallgatni - még akkor sem, ha egyébként ugyanazokat a dolgokat az illetőnek a szemébe is megmondanám. Tudom, ez amúgy tök alap dolog lenne, de én ezt "átKognitívDisszonanciáltam" magamban és nem tekintettem annak, ami valójában.

Meg az is megerősödött bennem, hogy abba kell hagynom a kellemes beszédek hangoztatását. Jó dolog kedvesnek, de sokkal fontosabb őszintének lennem, és ha a kettő közül adott pillanatban muszáj választanom, mindig az utóbbi a jobb. El kell kezdenem világosabban és egyértelműbben, azaz sokkal nagyobb nyíltsággal képviselni a saját véleményemet mások előtt, ha szükséges, akár a másik embernek a tisztelet megadása mellett is ellentmondva.

Ezt a két fenti leckét megértettem, a gyakorlati alkalmazás pedig (ha kapok annyit) a következő negyven évem egyik fő projektje lesz. És, hogy ez milyen irányba fogja befolyásolni a későbbi emberi kapcsolataimat, az majd úgyis kiderül. No, de vissza a szülinaphoz.

Ma van a szülinapom és örülök, hogy negyven lettem! És, bár deres hajú idősnek lenni is vagány dolog, tudom, hogy ez még messze nem az öregkor - nem is érzem magam vén csontnak. Olvasni, tanulni, fejlődni szeretnék, rengeteg tervem, elhatározásom van az elkövetkező évekre és testileg sincs okom a panaszra (bár, jelenleg épp egy babavárás visel meg, de idővel remélem jobban leszek majd). Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a húszas-harmincas éveim érzelmi bizonytalanságát, drámáit magam mögött hagyhattam. Persze jöttek helyette újfajta "felelősségteljes aggódások", de ezek messze nem olyan erőteljesek, mint az előbbiek, és már a 20 év alatt kialakult egyfajta működő parakezelési "rutinom" is segíti a megbirkózást.

Nem említettem, de az összes hála igazából elsősorban Istennek tributálódik. Ugyanis egyértelműen Ő hozta utamba azokat az arcokat és Ő mérte bele azokat a jóságokat, meg azokat a csalódásokat az életembe, amik benne voltak. A formáló kéz, amely a csodákért és a sebek bekötözéséért is felelős volt eddig, és mely által a munka tökéletesen el lett végezve - Istené. Én a felnőtt életemben sosem mentem emberek, lehetőségek után, mindig egyszerűen csak "jöttek" a barátok, az ismeretségek, a jó változások - és nekem ez igen jó érzés.

Még akkor is, ha a barátok mostanra teljesen lemorzsolódtak: közben ugyanis felnőtt a gyerekeink egy része, és így a család egy különleges dinamikával, saját belső poénokkal és rengeteg közös emléket hordozó múlttal rendelkező erős közösséggé vált, amely jelenleg képes betölteni a társas igényeinket. Persze nem fogunk itt megállni, de egyelőre barátok híján sem vagyunk közösségi élet nélkül. Ez is egy olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok.

Szóval most úgy érzem, hogy már a visszatekintéstől is boldog lett a szülinapom és szerintem legalább annyira jó lesz a következő 40 év, de inkább jobb, mint az elmúlt 40 volt. És ha nem kapnék további negyven évet az Úrtól, csak kevesebbet, akkor is azt kell mondjam: eddig túláradóan megáldott és tudom, hogy kegyelméből a továbbiakban sem lesz másként.

Gyerekek száma - ez vajon olyan kérdés, amelyben lelkiismereti szabadságod van dönteni? (Marathoni poszt)

Hat gyerekünk van. Amikor meghallják ezt mások, legtöbben szinte felujjongnak, hogy "de jó, hogy ennyi!", szóval általában nagyon pozitívan fogadják. Nem mindenki persze. Egy orvos egyszer egy vizsgálat után azt kérdezte, valamilyen szektatagok vagyunk-e a férjemmel és azért "lett-e ennyi gyerekünk". A felvetés már csak azért is érdekes, mert bár a mi esetünkben a doki feltételezése mellément (nem vagyunk szektatagok és nem ránk kényszerített dogmák miatt születtek szép sorban a gyerekeink), azért sajnos azt kell mondjam, hogy van alapja ennek a gondolatnak.

Miért lesz valakinek sok gyereke?

Először nézzük meg, mennyi is a "sok" gyerek. Nos, a dolog igencsak relatív. Egy egygyerekes anyának a kettő már sok. A kétgyerekes nem tudja elképzelni, mit kezdene hárommal. A háromgyerekes számára a négy már-már lehetetlen feladat. És így tovább. Tehát úgy tűnik, mindenkinek annyi a sok, amennyit már nem tud elképzelni. A sok tehát annyit jelent, hogy a saját jól berendezett, kényelmes életemhez viszonyítva túl sok.

A túl sok, persze, szintén relatív. Amikor az egygyerekes anyának megszületik a második, a kétgyerekesnek a harmadik, az addig háromgyerekesnek a negyedik, ötödik, hatodik gyereke... szóval amikor az ember önszántából vagy csak Isten által tervezetten, de bemerészkedik az addig idegen dimenzióba, mert bővül a családja, akkor már idővel nem így fogja látni. Ami tehát egyik évben lehetetlennek tűnik (=túl sok), az a másikban a megélt valóság, a maga természetességében, és semmi furcsa sincs benne.

Miért lesz tehát valakinek sok gyereke?

Nincs erről egy fia nemzeti statisztikám sem, de szerintem a legtöbb nagycsaládos nem előre elrendelten nagycsaládos. Nagyon kevesen döntik el gyerekkorukban, hogy sok gyerekük lesz, és még ha el is döntik, ritka, hogy valaki a régi gyerekkori ideáljait megtartja felnőttkori mércéjének. Közbejöhet az élet a maga kiszámíthatatlanságával, az ember pedig változik.

Szerintem a nagycsaládosok túlnyomó része időközben formálódik nagycsaládossá. Nyilván, hiszen egymás után születnek a gyerekei, de nem erre gondolok. Ahogy születnek a gyerekei, úgy különféle helyzetekbe kerül és ahogyan azokat a helyzeteket menedzseli, az átformálja a gondolkodását. Egyre lazább és idővel talán egyre szeretetteljesebb lesz, ettől meg egyre derűsebben fogja látni a világot.

Mivel napi szinten meg kell küzdenie a nagycsaládos élet kihívásaival, a megbírkózásban rutint szerez, ami növeli az önbizalmát. A derűje pedig ragadós lesz, amely a család légkörét is derűssé, harmonikussá, élhetővé teszi. A nagycsaládosok elég időt töltenek otthon a gyerekeikkel ahhoz, hogy ez a folyamat végbe tudjon menni. Ha pár otthon töltött év után elmennének dolgozni, megváltozna a családi dinamika és bennük másféle folyamat menne végbe, amely viszont nem hozna a családba olyanfajta konszolidált nyugalmat, mint amit az hoz, ha az anya otthon van.

Azt hiszem, aki nagycsaládos lesz, az pontosan ezért lesz az. Mert érzi, jobb emberré formálódik a gyerekei mellett és mert az összes problémájával és nyűgjével együtt szereti azt az állandóan változó, különleges sokféleséget, amit a gyerekei hoznak a családba a maguk egyéni nyüzsgésével. Azt lehet mondani, hogy egy nagycsaládos anya talán kevésbé ódzkodik a "megszokott" dolgok felborulásától, amelyet egy újabb gyermek érkezése és növekedése a családban okoz. Ez a higgadtabb megközelítés "út közben" alakul ki.

Mi köze a gyerekvállalásnak a szektássághoz?

A fenti, anyai hozzáállást átformáló folyamat évekig tart és a legtöbb anyának önszántából esze ágában sincs belevágni. A második-harmadik gyerek után rendszerint elfogy a kraft az emberekben. Mentálisan csapdában kezdi érezni magát otthon, meg aztán kell a pénz is: nem hátrány a család anyagi helyzete szempontjából, ha az anya is dolgozni megy, plusz a karriert is építeni kell a néhány év babázás után. Aki viszont itt abbahagyja, az egy másik sínpárra teszi a lábát, így az igazi nagycsaládos élet áldásaiból kimarad.

Itt kell megjegyeznem, hogy ma Magyarországon a szülők + három gyerek már nagycsaládnak számít, de nekem az még messze nem nagycsalád. Amikor kicsik voltak, a magunk hatját sem éreztem nagycsaládnak. Most viszont, hogy több kamasz gyerekünk lett, már "kicsi" nagycsaládnak érzem magunkat. Valójában én a 8-10-12 gyerekes családokat gondolom igazi nagycsaládnak - elképzelhető persze, hogy azért, mert a mi családunkban nincs ennyi gyerek. :) 

A legtöbb ember tehát önszántából nem vállalna sok gyereket, bármennyire is csodás a nagycsaládos élet. Kell az a löket, amit Istentől kapunk, mert az érzések nem egyértelműen  a nagycsalád felé visznek. Ha nem ismernénk a Bibliából Isten gondolatait a gyermekáldásról, akkor abból kellene kiindulnunk, hogy csak a saját okosságunk biztosít támpontot ebben a kérdésben, de nem így van.

Az Igéből tudjuk, hogy az Úr szemében kedves, ha gyerekeink születnek, és ezt a kijelentést sehol sem korlátozta az első két-három gyerekre. A kérdés szembe kell, hogy jöjjön velünk a fogamzásgátláson és a tesószületés időzítésén való gondolkodások kapcsán. Ez abszolút egy hitbeli kérdés, amelyen megrostálódnak a meggyőződéseink és a döntéseink is.

A megrostálódás azonban nem tud megtörténni, ha egyházunk hitdogmája szerint tilos védekezni. Ez esetben vakon engedelmeskednünk kell, ha a későbbiekben is oda akarunk tartozni. Ha nincs rostálás, akkor csak mások meglátását adaptálod, amely meglátás, ha nem örök érvényű igazságra, csak személyes meggyőződésre épül, akár bajba is sodorhat, mivel máshová visz, mint ahova téged Isten vinni akart volna.

Annak lesz sok gyereke, aki szektás?

Engem elszomorít a tény, de sajnos van ebben igazság. Nem tipikus, inkább szokatlan és ritka, amikor egy kereszténynek sok gyereke van. Szinte kilóg a közösségéből. Általában ugyanis nem annak lesz sok gyereke, aki keresztény közösségbe jár, hanem akinek egy káros lelki közösséggel, szektával van kapcsolata (és akkor ott jellemzően mindenkinek nagyon sok gyereke van). Ennek az az oka, hogy kizárólag ezek a szekták merik felvetni a gyermekvállalással kapcsolatos kényes témákat alkalmaikon. És ha már felvetik, meg is mondják, hogyan kell viszonyulni hozzájuk.

Az átlag gyülekezetben az átlag gyerekszám korrelál az ország nem hívő részének gyerekszámaival. Mintha a keresztényeket pont ugyanannyi gyerek vállalására vezetné rá Isten, mint amennyit a világiak saját kútfőből kitalálnak. Nyilván nem erről van szó, hanem arról, hogy az átlag gyülekezetben nem sok szó esik a gyerekvállalás bibliai szemléletű alapjairól. Nem beszélünk védekezésről, fogamzásgátlásról, nem gondolkozunk közösen arról, hogy Isten ezekről a dolgokról mit gondol.

Mivel nincs erről nyilvános diskurzus, a családok a saját fejük után mennek és sokaknak egyáltalán nem jut eszébe fogamzásgátlás vagy gyerekszám tervezés előtt vagy közben ezekről Istent megkérdezni. Mivel a gyülekezetben nem beszélnek erről, nyilván logikus következtetés, hogy Istennek sincs mit mondania.

A káros lelki közösségeknek, szektáknak azonban határozott véleménye van a gyerekvállalásról. Tény, hogy akinek dogmák, hitelvek segítik az életben való elnavigálását, az könnyebben adja be a derekát a nagycsalád gondolatának, különösen, ha egyházában alaptanítások vannak erről. És ez akkor is igaz, ha azokat a hitelveket a közösség Istentől akaratától idegen módon a családra kényszerítette.

Miért baj a kényszerítés, ha Isten akaratával megegyező dologról van szó?

Mert Isten akaratával szembemegy a kényszer. Isten nem kényszerít rád semmit: amikor újjászületsz, nem veszi el az akaratodat, hanem rávezet dolgokra. Ellenállhatsz. A Szentlélek sosem uralja le teljesen az embert, hanem mindig együtt munkálkodik az ember akaratával. Isten úgy tervezte, hogy a Vele való kapcsolatban megmaradjon a személyiséged, hogy ne veszítsd azt el. Így munkatársává válsz Istennek, együtt munkálkodva Ővele, és ez tartást ad neked, amellett, hogy a Vele való kapcsolat bensőségesebbé válását is okozza.

Vallásos kényszerítés hatására ezek a dolgok nem történnek meg. A vallásos kényszer azt jelenti, hogy elmondják neked, Isten nem akarja, hogy védekezzél, és mivel minden gyermek áldás az Úrtól, minél több gyermeked születik, annál áldottabb vagy. A gyermekszületés olyan szinten fel van magasztalva, annyira központi helyen áll a közösség tanításaiban, olyan mélyen összekapcsolódik a minél többgyerekesség az áldással, hogy a fiatal anyák elé semmilyen más perspektíva nem kerül. Így azok, akiknek valamilyen okból kevesebb gyermekük születik vagy nem is lehet gyermekük, teljesen perifériára kerülnek az egyházban és úgy érezhetik, Isten nem szereti őket.

A vallásos kényszerítés azt is jelenti, hogy a tanítást megkérdőjelezés nélküli kell elfogadni és engedelmeskedned kell, csak akkor leszel áldás az életeden. És mivel te áldott szeretnél lenni, Isten akarata fontosabbá válik, mint hogy te mit akarsz. Az, hogy mit akarsz, ezeken a helyeken nem számít, hiszen nem lázadozhatsz: a közösség által kinyilatkoztatott "igazságot" akkor is el kell fogadnod, ha belül ellenérzéseid vannak. Amikor a dogmák átlépnek az akaratodon, te az akaratodat figyelmen kívül hagyva a dogmákat fogod elfogadni, így viszont fennáll, hogy idővel elveszítheted az akaratodat - akár az egész személyiséged "feloldódhat" a vallásos igyekezetben.

"Mire vágysz az életben?"  "- Arra, amit Isten akar." Ez a fajta személytelen vallásosság jellemzője a szektáknak, de ezzel a mentalitással a közösség kollektíven eltagadja, hogy létezik lelkiismereti szabadság.

Mi az a lelkiismereti szabadság?

Az Igéből nyilvánvaló, hogy vannak olyan, az egyes ember életét, életmódját meghatározó fontos kérdések, melyekben nincs egyértelmű kijelentés arról, hogy mit kell tennie a hívő embernek. Helyette két dolog közül lehet választani. Ezekben a lelki kérdésekben Isten nem a közösségnek, hanem kizárólag az egyes hívő embernek adta a döntési lehetőséget az életének meghatározásával kapcsolatban. A káros lelki közösségek, szekták nem mondják el tagjaiknak, de a legtöbb különleges kérdés, amelyben a közösség Isten akaratát "kinyilatkoztatja", éppenséggel olyan dolog, melyben a közösségnek nincs Istentől való felhatalmazása dogmákat, kizárólagos hitigazságokat kijelenteni.

Azokban a kérdésekben az egyes hívő embernek kizárólag Istenre kell hallgatnia, és magának kell rájönnie, hogy az Úr az ő életében mit akar. Azokban a kérdésekben lelkiismereti szabadsága van a hívő embernek Isten előtt feketét vagy fehéret mondani. Még úgy is, ha, amit dönt, az eltér attól, amit a közösségben más dönt. Az Ige szerint amiatt, amit döntött, egyik sem ítélheti meg a másikat és nem tarthatja szellemileg felsőbbrendűnek magát. Lelkiismereti kérdésekben ugyanis az Ige választást enged, és egyik lehetőség sem "bűn", mindkettő Isten előtt kedves.

De ezekről a dolgokról honnan is tudna egy keresztény, ha a hívők egymás között sosem említik?

A gyülekezetben nyíltan kellene beszélni arról, hogy vannak ilyen lelkiismereti kérdések, és hogy ezekben a kérdésekben nincsenek univerzális, mindenkire egységesen igaz válaszok, hanem több, Istennek kedves válasz közül kell mindenkinek egyet választani, de lehetséges Isten akaratát keresni és megtalálni ezekben a kérdésekben. Csak nem mindenkit fog ugyanarra vezetni, és ez így teljesen rendben van, ameddig az ember a bibliai alternatívák közül választ. Ha nem beszélnek erről, az olyan, mintha a lelkiismereti kérdések nem lelki kérdések lennének. Pedig nagyonis azok.

Ugyanakkor, nyilván nem minden kérdés lelkiismereti kérdés. Vannak kizárólagos hitigazságok Jézus istenségéről, bűnről, megváltásról, mennyről, kárhozatról, melyekben nem lehet többfélét gondolni, mert az már hittorzulásba, eretnekségbe hajlik. A hittorzulás veszélyes, mivel érintheti az üdvösséggel kapcsolatos igazságot is, és akkor a tévútra terelődés az örök élet kockáztatásával jár. Az embert pedig nem figyelmezteti egy mennyei csengő, hogy " hé, túl messzire mentél, itt már veszélyben az üdvösséged!"

Kis hittorzulásokból egyre nagyobbak lesznek, míg az ember már a bűnről is kijelenti, hogy az olyan "hiba", amin Isten csak mosolyog, a kárhozatról pedig, hogy az nem létezik, hiszen "egy szerető Isten senkit sem küldhet olyan helyre". Ha nincs bűn és nincs kárhozat, akkor Jézus kereszthalála értelmetlen volt.

Veszélyes dolog a hittorzulás, de ugyanilyen veszélyes dolog lelkiismereti kérdésekből kizárólagos hitigazságot, dogmát gyártani, márpedig a káros lelki közösségek, szekták többek között pont ezt teszik. Épp azokban a kérdésekben erőltetnek kész válaszokat tagjaikra, amelyek lelkiismereti kérdések. Ha az ember elfogadja ezeket a kész válaszokat, akkor szembekerülhet önmagával és Isten jó akaratával is. Ha közösségi nyomásra kényszeríti magát, elveszítheti személyiségét és emiatt túlzottan kiszolgáltatottá válhat. Isten ezt nem akarja (de a szekta igen és vissza is él a helyzettel).

Hogy jön ez a gyermekvállaláshoz?

Az, hogy egy családban hány gyermek születik csak részben szülői döntés. Lehet, hogy több gyereket terveztek, de traumatikus szülésélmény, meddőség, tartós betegség vagy a házastárs sajnálatos elvesztése megakadályozza a megvalósulást. Most mégis a tervekből és a vágyakból kiformálódó döntésre szeretném irányítani a figyelmet. A család döntése arról, hogy hány gyereket szeretne vagy hogy hányat vállal, lelkiismereti kérdés.

Ez azt jelenti, hogy kizárólag a család, nem pedig a közösség és nem is egy dogma határozza meg, hogy a tervek szerint "mennyi lesz az annyi". Ebbe a döntésbe egyetlen közösség sem avatkozhatna bele semmilyen kinyilatkozással!

De miért baj, ha egy közösség a Biblia alapján kinyilatkoztat dolgokat, pl. azt, hogy nem helyes Isten előtt, ha elkerüljük a gyermekáldást, hanem az Úr azt akarja, hogy lehetőség szerint minden megfogant gyermek megszülessen?

Pusztán az a tény is negatív érzéseket, frusztráltságot, depressziót kelthet egy anyában, ha sokkal több gyereke születik, mint amit jó szívvel bevállalt volna. Ideális esetben ilyenkor az ember lánya szembenéz az érzéseivel és megkeresi magában, hogy miért éli meg annyira negatívan a dolgot. Valamilyen félelem, a házasságtárs eltávolodása, a környezet helytelenítése az ok? A társadalom ellenszenve, anyagi nehézség vagy korábbi életvitelének elvesztése felett érzett szomorúság áll a háttérben? Esetleg nem bír a gyerekeivel és kellemetlen neki, hogy a fejére nőttek? Ha megvan az oka a rossz érzéseknek, akkor már csak lelkileg dolgozni kell az embernek saját magán, hogy ezeken felülkerekedjen.

Ha viszont az egyház elveit adaptálja valaki, akkor ezek a lelki körök nem tudnak rendesen lefutni. Ahhoz ugyanis a változás lehetősége a kezemben kell legyen. Tudnom kell, hogy az én életemben a végszót, így vagy úgy, de én mondhatom ki. Mert én választhatok, mi legyen. Dönthetek. Miben dönthetek, ha már sok gyerekem született? Abban, hogyan tovább. Változtathatok a hozzáállásomon, a gyerekekhez való viszonyulásomon, az esetek jelentős részében a házastársi kapcsolatomon, de még a meggyőződésemen is.

Ha meggyőződésem volt, hogy nem szabad védekezni, akkor ezt felül tudom írni a saját negatív tapasztalataim fényében és nem kell, hogy további gyerekeim szülessenek, ha nem akarom. Persze, nem muszáj megváltoztatni egy szilárd meggyőződést, de az ember mentális épsége miatt rendkívül fontos, hogy legyen meg a lehetősége a változtatásra, hogy legyen a kezében a döntés, amit aztán letehet Isten kezébe.

Ha viszont semmi sincs a kezedben, akkor egy kiszolgáltatott báb vagy csupán, aki nem teheti le az életét Isten kezébe, mert nincs önálló élete. Ha az egyházad diktálja a gyerekszámot, akkor teljesen elveszted a kontrollt az életednek e rendkívül fontos területe felett. És az egyház a gyerekszámmal kapcsolatban nagyon határozott, dogmatikus véleményében nem lesz megengedő, csak mert neked mondjuk mentálisan vagy egészségileg vagy a házastársi kapcsolatod fennmaradása szempontjából kockázatosak a további gyerekszülések.

Szabad egyáltalán kockázatot vállalni?

Igen, még akár komoly egészségügyi kockázat mellett is lehet egy új életet, új várandósságot bevállalni. Ebbe azonban sohasem szabadna, hogy a házaspáron kívül bárki más beleszóljon, főleg nem valaki egy hatalmi, visszautasíthatatlan pozícióból. Egyedül, kizárólag és csakis a szülőké a döntés, mert egyedül, kizárólag és csakis a szülők kockáztatnak. Sem egy egyházi dogma, sem egy egyházvezető nem tud osztozni a felelősségen.

Sok ilyen pozitív történet van, amikor a kezdeti nehézségek ellenére a sokgyerekes család csodálatos dinamikát alakít ki és működőképes modelljük példaértékűvé, másokat inspirálóvá válik. Van, amikor az anya az élete kockáztatásával vállalja, hogy kihordja a babát és megmenekülnek mind a ketten. De nem mindig vannak ilyen szép végkifejletek. A végkifejlet sem mindig a vége, hiszen az élet egy nagycsaládban bármikor hozhat váratlan fordulatot.

Van, amikor a pénzügyileg kiegyensúlyozott tizenegy gyerekes édesanya anyagi biztonság nélkül egyedül marad és arra kényszerül, hogy gyerekeivel elhagyja szép családi otthonukat, mert a férjét, gyerekei apukáját nagy értékű pénzügyi csalás vádjával letartóztatják és otthonukat ugyanezért lefoglalják. Van, amikor a 19 gyerekes családban a túl szigorú vallásos udvarlási szabályok miatt az egyik fiútestvér molesztálni kezdi húgait. Van, amikor sokadik gyermekként nagy figyelmet igénylő, beteg gyermek születik.

Ilyesmikre senki sem számít, de megtörténhetnek. És bár a rossz dolgokért nincs, aki azt a tényt okolja, hogy sok gyerekük született, azért érdekes lehet a kérdés, hogy vajon az érintett családok gyermekvállalással kapcsolatos nézeteit mennyiben befolyásolták egyházi (káros lelki közösségi, szektás) tanítások, "kinyilatkoztatások", amikor gyermekvállalással kapcsolatos döntést hoztak. Ettől még jó dolog a nagycsalád és a megszületett gyermekek lehetnek aranyosak, de ne engedd, hogy a te életedet olyan tanítások befolyásolják, amik kiragadott igéken, nem a teljes Szentíráson alapulnak.

Aki lelki alapon határozza el a gyerekvállalást, tudnia kell, mibe sétál bele. Aki meglép ilyesmit, Istent kell tudja maga mögött, nem egy dogmát. Vagyis bizonyosan tudnia kell, hogy őket most ebben a dologban Isten vezeti. Akkor is történhetnek rossz dolgok, de legalább élete egy fontos területét az Úrra tudta bízni és meg lett harcolva - nem emberi okoskodásra alapozták vállalásukat.

Van tehát lelkiismereti szabadság a gyermekvállalás kérdésében, illetve, csak lelkiismereti szabadság van. Ebben te döntesz Isten előtt, nem az egyházad, akármit is jelent az ki.