Visszanézek felnőttkorom húsz évére, megemlékezem az életem ezen szakaszáról. Eszembe jutnak emberek, akik így vagy úgy keresztezték az utamat.
Hálával gondolok az önfeledt, boldog pillanatokra azokkal, akik akkor és ott igazán szerettek és akik értékelték, ami értékelhetőt találtak bennem. Jóleső volt számolatlanul kapni a lelkesítést, a méltánylást, a pozitív inspirációt és életpéldát. És tapasztalni a kölcsönös bizalomnak és tiszteletnek a lelket melengető hatását, önmagunk érzelmeket megmozgató oda-vissza megosztásának az erejét. Az egyik ember lelkének az érintését, amit a másik ember a lelkében érez.
Eszembe jutnak persze a rossz pillanatok is, de már tudok rájuk hálával gondolni (na jó, a legfrissebbre még nem, de ez egy folyamat, így tudom, hogy idővel talán az is eljön majd). Tehát a rossz pillanatok. Őszinte barátságnak látszó kapcsolatok megszakadása. Emberek, akiknek megnyíltam, akiket közel engedtem magamhoz, pedig nem azok voltak, akiknek mutatták magukat. Vagy akik önazonosak voltak, de én nem láttam a szavak mögé és azt hittem el, amit látni véltem, de aminek talán semmi alapja nem volt. Tudom, hogy én voltam a hibás. Ha jól láttam volna a szívemmel, nem sétálok többször is engem titkon elítélő, mély kapcsolatot nem kívánó emberek csapdájába. De belesétáltam.
Nem hibáztatom magam, mert a tanulási folyamat része volt minden egyes csalódás. Ami nagyon fájt, az is. Sőt, ahogy utóbb megállapítottam, minél jobban fájt, annál inkább átformált. Annál többet tanultam belőle. Mert nem hagyott nyugodni a dolog, járt rajta az agyam és a szívem is. És mire kikódoltam a sztorit a motivációkkal együtt, annál jobban láttam a saját felelősségemet. Tulajdonképpen én engedtem, hogy átgázoljanak rajtam, mert én nem láttam, ami apróbb jelekből korábban is nyilvánvalóvá kellett volna váljon: hogy ez a dolog nem kölcsönös úgy, ahogy nekem jó lenne.
Szeretném azt mondani, hogy megtanultam a leckét, többet nem sétálok ilyen kelepcébe, de nem tudom. Nem tudom ezt mondani. Egyrészt azért nem tudom, mert minden emberi kapcsolatban benne van az a rizikó, hogy a másik nem olyannak mutatja magát, amilyen. Ha bizalmat adsz, akkor sebezhetővé válsz. A bizalommal vissza lehet élni - ezt egyszer mindenki el tudja játszani. És ha nem akarok örökre a magányos kőtornyomba visszahúzódni, ha meg akarom adni az esélyt egy későbbi mély barátságra, akkor vállalom kell a rizikót.
Kockáztatnom kell, hogy megint megsebeznek - úgyhogy kockáztatni fogok. Nyilván a korábbiak tanulságán sokkal óvatosabban, de muszáj nyitottan állnom az emberekhez, mert nekem eleve ilyen a személyiségem és ezen nem szeretnék változtatni, mert én így vagyok boldog.
Másrészt azért sem tudom azt mondani, hogy megtanultam a leckét és nem sétálok bele több kelepcébe, mivel szerintem a lecke nem arról szólt, hogy eztán soha nem szabad hibáznom. Hanem arról, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is vagyok, az által, hogy megértem, miért tudtak olyan könnyen átrázni. Meg ha már, akkor miért úgy, hogy a másik világában ő maradt a jó fej és én a gázul viselkedő. Nem gondolom, hogy azért ne értettem volna ezt, mert az én világomban mindig az én cselekedetem a konzekvens, a másiké meg nem, hanem mert az alapján, ahogyan beszélt és viselkedett, az ő adott cselekedete az ő világában sem tűnt konzekvensnek.
Ezt továbbgondolva azért utólag mindig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyi önmaguknak bedumált hazugság van mások szavai és cselekedetei mögött, melyek miatt egészen meg vannak győződve saját jó szívük és jó szándékuk felől. Olyannyira, hogy nem is veszik észre, hogy az a jó szív és jó szándék, amit magukban felfedezni vélnek, a Biblia mércéjétől, így az egyenességtől és az igazi szeretettől mennyire távol áll.
Az embereknek, különösen a keresztényeknek, az ilyenféle kognitív disszonanciára való erős hajlama nálam azt okozta, hogy ijedten keresgélni kezdtem, hogy a magam életében vajon nem találom-e meg ugyanezeket a riasztó tendenciákat. Sajnos megtaláltam. Keresgélés közben megláttam magamban is pár nem kívánatos dolgot, és ezzel kapcsolatban leginkább az erősödött meg bennem, hogy a másokkal való kommunikálást bölcsebben kell csinálnom és nem szabad emberek háta mögött róluk beszélni, sem ilyen beszédeket meghallgatni - még akkor sem, ha egyébként ugyanazokat a dolgokat az illetőnek a szemébe is megmondanám. Tudom, ez amúgy tök alap dolog lenne, de én ezt "átKognitívDisszonanciáltam" magamban és nem tekintettem annak, ami valójában.
Meg az is megerősödött bennem, hogy abba kell hagynom a kellemes beszédek hangoztatását. Jó dolog kedvesnek, de sokkal fontosabb őszintének lennem, és ha a kettő közül adott pillanatban muszáj választanom, mindig az utóbbi a jobb. El kell kezdenem világosabban és egyértelműbben, azaz sokkal nagyobb nyíltsággal képviselni a saját véleményemet mások előtt, ha szükséges, akár a másik embernek a tisztelet megadása mellett is ellentmondva.
Ezt a két fenti leckét megértettem, a gyakorlati alkalmazás pedig (ha kapok annyit) a következő negyven évem egyik fő projektje lesz. És, hogy ez milyen irányba fogja befolyásolni a későbbi emberi kapcsolataimat, az majd úgyis kiderül. No, de vissza a szülinaphoz.
Ma van a szülinapom és örülök, hogy negyven lettem! És, bár deres hajú idősnek lenni is vagány dolog, tudom, hogy ez még messze nem az öregkor - nem is érzem magam vén csontnak. Olvasni, tanulni, fejlődni szeretnék, rengeteg tervem, elhatározásom van az elkövetkező évekre és testileg sincs okom a panaszra (bár, jelenleg épp egy babavárás visel meg, de idővel remélem jobban leszek majd). Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a húszas-harmincas éveim érzelmi bizonytalanságát, drámáit magam mögött hagyhattam. Persze jöttek helyette újfajta "felelősségteljes aggódások", de ezek messze nem olyan erőteljesek, mint az előbbiek, és már a 20 év alatt kialakult egyfajta működő parakezelési "rutinom" is segíti a megbirkózást.
Nem említettem, de az összes hála igazából elsősorban Istennek tributálódik. Ugyanis egyértelműen Ő hozta utamba azokat az arcokat és Ő mérte bele azokat a jóságokat, meg azokat a csalódásokat az életembe, amik benne voltak. A formáló kéz, amely a csodákért és a sebek bekötözéséért is felelős volt eddig, és mely által a munka tökéletesen el lett végezve - Istené. Én a felnőtt életemben sosem mentem emberek, lehetőségek után, mindig egyszerűen csak "jöttek" a barátok, az ismeretségek, a jó változások - és nekem ez igen jó érzés.
Még akkor is, ha a barátok mostanra teljesen lemorzsolódtak: közben ugyanis felnőtt a gyerekeink egy része, és így a család egy különleges dinamikával, saját belső poénokkal és rengeteg közös emléket hordozó múlttal rendelkező erős közösséggé vált, amely jelenleg képes betölteni a társas igényeinket. Persze nem fogunk itt megállni, de egyelőre barátok híján sem vagyunk közösségi élet nélkül. Ez is egy olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok.
Szóval most úgy érzem, hogy már a visszatekintéstől is boldog lett a szülinapom és szerintem legalább annyira jó lesz a következő 40 év, de inkább jobb, mint az elmúlt 40 volt. És ha nem kapnék további negyven évet az Úrtól, csak kevesebbet, akkor is azt kell mondjam: eddig túláradóan megáldott és tudom, hogy kegyelméből a továbbiakban sem lesz másként.
Másrészt azért sem tudom azt mondani, hogy megtanultam a leckét és nem sétálok bele több kelepcébe, mivel szerintem a lecke nem arról szólt, hogy eztán soha nem szabad hibáznom. Hanem arról, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is vagyok, az által, hogy megértem, miért tudtak olyan könnyen átrázni. Meg ha már, akkor miért úgy, hogy a másik világában ő maradt a jó fej és én a gázul viselkedő. Nem gondolom, hogy azért ne értettem volna ezt, mert az én világomban mindig az én cselekedetem a konzekvens, a másiké meg nem, hanem mert az alapján, ahogyan beszélt és viselkedett, az ő adott cselekedete az ő világában sem tűnt konzekvensnek.
Ezt továbbgondolva azért utólag mindig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyi önmaguknak bedumált hazugság van mások szavai és cselekedetei mögött, melyek miatt egészen meg vannak győződve saját jó szívük és jó szándékuk felől. Olyannyira, hogy nem is veszik észre, hogy az a jó szív és jó szándék, amit magukban felfedezni vélnek, a Biblia mércéjétől, így az egyenességtől és az igazi szeretettől mennyire távol áll.
Az embereknek, különösen a keresztényeknek, az ilyenféle kognitív disszonanciára való erős hajlama nálam azt okozta, hogy ijedten keresgélni kezdtem, hogy a magam életében vajon nem találom-e meg ugyanezeket a riasztó tendenciákat. Sajnos megtaláltam. Keresgélés közben megláttam magamban is pár nem kívánatos dolgot, és ezzel kapcsolatban leginkább az erősödött meg bennem, hogy a másokkal való kommunikálást bölcsebben kell csinálnom és nem szabad emberek háta mögött róluk beszélni, sem ilyen beszédeket meghallgatni - még akkor sem, ha egyébként ugyanazokat a dolgokat az illetőnek a szemébe is megmondanám. Tudom, ez amúgy tök alap dolog lenne, de én ezt "átKognitívDisszonanciáltam" magamban és nem tekintettem annak, ami valójában.
Meg az is megerősödött bennem, hogy abba kell hagynom a kellemes beszédek hangoztatását. Jó dolog kedvesnek, de sokkal fontosabb őszintének lennem, és ha a kettő közül adott pillanatban muszáj választanom, mindig az utóbbi a jobb. El kell kezdenem világosabban és egyértelműbben, azaz sokkal nagyobb nyíltsággal képviselni a saját véleményemet mások előtt, ha szükséges, akár a másik embernek a tisztelet megadása mellett is ellentmondva.
Ezt a két fenti leckét megértettem, a gyakorlati alkalmazás pedig (ha kapok annyit) a következő negyven évem egyik fő projektje lesz. És, hogy ez milyen irányba fogja befolyásolni a későbbi emberi kapcsolataimat, az majd úgyis kiderül. No, de vissza a szülinaphoz.
Ma van a szülinapom és örülök, hogy negyven lettem! És, bár deres hajú idősnek lenni is vagány dolog, tudom, hogy ez még messze nem az öregkor - nem is érzem magam vén csontnak. Olvasni, tanulni, fejlődni szeretnék, rengeteg tervem, elhatározásom van az elkövetkező évekre és testileg sincs okom a panaszra (bár, jelenleg épp egy babavárás visel meg, de idővel remélem jobban leszek majd). Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a húszas-harmincas éveim érzelmi bizonytalanságát, drámáit magam mögött hagyhattam. Persze jöttek helyette újfajta "felelősségteljes aggódások", de ezek messze nem olyan erőteljesek, mint az előbbiek, és már a 20 év alatt kialakult egyfajta működő parakezelési "rutinom" is segíti a megbirkózást.
Nem említettem, de az összes hála igazából elsősorban Istennek tributálódik. Ugyanis egyértelműen Ő hozta utamba azokat az arcokat és Ő mérte bele azokat a jóságokat, meg azokat a csalódásokat az életembe, amik benne voltak. A formáló kéz, amely a csodákért és a sebek bekötözéséért is felelős volt eddig, és mely által a munka tökéletesen el lett végezve - Istené. Én a felnőtt életemben sosem mentem emberek, lehetőségek után, mindig egyszerűen csak "jöttek" a barátok, az ismeretségek, a jó változások - és nekem ez igen jó érzés.
Még akkor is, ha a barátok mostanra teljesen lemorzsolódtak: közben ugyanis felnőtt a gyerekeink egy része, és így a család egy különleges dinamikával, saját belső poénokkal és rengeteg közös emléket hordozó múlttal rendelkező erős közösséggé vált, amely jelenleg képes betölteni a társas igényeinket. Persze nem fogunk itt megállni, de egyelőre barátok híján sem vagyunk közösségi élet nélkül. Ez is egy olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok.
Szóval most úgy érzem, hogy már a visszatekintéstől is boldog lett a szülinapom és szerintem legalább annyira jó lesz a következő 40 év, de inkább jobb, mint az elmúlt 40 volt. És ha nem kapnék további negyven évet az Úrtól, csak kevesebbet, akkor is azt kell mondjam: eddig túláradóan megáldott és tudom, hogy kegyelméből a továbbiakban sem lesz másként.
Isten éltessen! Legyen még sok boldog, hálás szülinapod! Én is hálás vagyok érted, elgondolkodtató írásaidért. :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Én meg érted vagyok hálás, Betti, sokat jelent, hogy olvashatom a blogodban az életjeleiteket, meg a gondolataidat mindarról, ami történik körülötted.
Törlés