Mi a keresztények dolga?

A minap egy nagyon érdekes ige került a szemem elé. A Korinthusi levélből való, annak a résznek a vége, amikor Pál apostol az úrvacsorával kapcsolatban ír. Így szól:

"Mert aki eszik és iszik méltatlanul,

kárhozatot észik és iszik magának,

hogy meg nem becsüli az Úrnak testét.

Ezért vagynak köztetek sok erőtelenek

és betegek, és elaluttanak sokan.

Mert ha mi magunk itélnők meg magunkat,

nem büntettetnénk, de mikor büntettetünk,

az Úrtól taníttatunk, hogy e világgal

el ne kárhoztassunk."

(1Korinthus 11:29-32)

"Ha mi magunk itélnők meg magunkat..."

Én úgy értettem meg, hogy itt azt mondja Pál, hogy a hívő embernek a feladata a megszentelődés. Nyilvánvalóan az egész folyamatot a Szentlélek vezényli le, és magunktól, Isten irgalma nélkül semmit sem tehetünk, de az emberi hozzáállás is tevékeny szerepet vállal. És, hogy mi ez a hozzáállás? Akarni megtisztulni és tisztának maradni. A bűntől való folyamatos távolmaradással (vagyis amiről tudom, hogy Isten szerint nem helyes, azt nem teszem). Felismert bűneim rendezésével, jóvátevésével (azaz amiről utólag ismerem fel, hogy helytelenül cselekedtem, attól megtisztítom magam). Ez végül is a saját szívem, a saját szándékaim és a saját utaim folyamatos csekkolása: saját magam megítélése.

De ezt a hívő ember nem kényszeresen cselekszi. Nem önmarcangolóan kutatja magában, hogy még miért kárhoztathatná saját magát, hanem Isten Lelkének a vezérlete alatt él. Éli az életét a legjobb belátása (az Istentől elkért és megkapott bölcsesség) szerint, de meghallja, ha a Lélek másfelé szólítja vagy ha egy tettéért megfeddi. És ennek a vezetésnek megfelelően cselekszik, mert figyel az Urra és a szívében mindenkor készséges Neki engedni. És hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban? Nem takargatom a bűneimet, hanem megvallom. Nem szépítgetem, nem kimagyarázom, nem tolom át a felelősséget másokra, hanem megalázom magam Isten előtt és néven nevezem a bűnt magamban. Ha kell nyilvánosan is beismerem, hogy nem volt helyes, amit vagy ahogy tettem. És ha kell, jóvá teszem és elhagyom a helytelen utakat, másfelé térek.


" ... nem büntettetnénk"

Amikor mi itéljük meg magunkat, akkor nincs szükség arra, hogy Isten fegyelmezzen minket. Akkor magam fegyelmezem magam azon támpontok alapján, amelyet a Szentlélek mutat időről időre. Megmutatja és én megteszem a szükséges lépést. Ő vezet, én meg engedelmesen megyek Utána. És miközben Utána megyek, Ő megszenteli az életemet.

Ezt jelenti követni. Feltételek és fenntartások nélkül, mindig azonnal engedni Neki, mert a szívemben el van döntve, hogy Neki akarok engedelmeskedni. Nem a magam tetszését keresem és nem is embereknek akarok tetszeni. De igazából, mivel új ember vagyok, mégis a magam tetszése lesz, hiszen az engedelmesség az, amit szívből akarok, még ha adott esetben fel is sóhajtok, hogy " jól van, Uram, legyen, bár én nem látom, te jobban tudod, hogy ez miért lesz így jó".


" Mert aki eszik és iszik méltatlanul, kárhozatot eszik és iszik magának, hogy meg nem becsüli az Úrnak testét."


Amikor tudom, hogy Isten mit akar az életemben épp most, mert érzem a szívemben, hogy mit akar mondani, de én mégis mást csinálok, akkor ott Isten akaratának a semmibe vétele történik. Amikor megmagyarázom Istennek, hogy miért volt jó és helyes az a bűn, amire a Szentlélek által épp ráirányítja a figyelmemet (hogy elhagyhassam), vagy amikor az Ő csodálatos ígéreteit kiforgatom, hogy a saját kivánságomat igeileg is alábástyázzam - akkor nem becsülöm az Úr testét. Aki nem becsüli az Úr testét, az pedig még a világ szerint cselekszik. És a világgal egy kárhoztatás alatt van. Pedig ő nem világ.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan eshet egy hívő ember ugyanabba a kárhoztatásba, mint a világ? Úgy, ha folyamatosan ignorálja a Szentlelket, Aki őt vezetni akarja, a bűneiről meggyőzni és irányba állítani. Aki megtorpan a megszentelődésben, az a maga életében az Isten munkája ellen dolgozik. Ezt nem lehet Istennél kimagyarázni. Mivel viszont ez egy rendkívül veszélyes hely, Istennek innen ki kell minket mozdítani. Ekkor jön a fegyelmezés (büntetés).


" Ezért vagynak köztetek sok erőtelenek és betegek, és elaluttanak sokan."

Tagadhatatlan, hogy időnként az Úr fegyelmezése miatt veszítjük el az egészségünket. Nem mindig, mert nem minden betegség fegyelmezés. Van, aminél más az ok-okozat, például van, amikor mások bűnei állnak a háttérben. Autóbaleset, hibás orvosi diagnózis, szülői vagy tanári visszaélés, elhanyagolás, erőszak: ezek mind az elszenvedők befolyásán kívül álló dolgok, amelyek olykor megtörténnek. Ez ellen tehetetlenek vagyunk: nem tudjuk elkerülni, megtörténhet velünk, mert a világunk ilyen (nem tökéletes).

Van, olyan is viszont, amikor a saját gondatlanságunk, Isten útmutatását figyelmen kívül hagyó életvezetésünk egy-egy betegség oka. A túlzott stressz, a letehető lelki terhek folyamatos cipelése, a haragtartás, a keserűség gyökereinek felnövekedése okozhat betegséget, akár halált is. Mert Isten megengedi, hogy hassanak ránk ennek a világnak a törvényszerűségei. Ő megengedi, hogy meghaljunk, ha úgy élünk, hogy a testünk attól kikészül. Ettől Ő még nem kevésbé szerető Isten.

Nagyon szeret minket, mi vagyunk az Ő kincsei, de Ő nem a szolgánk. Mi vagyunk az Ő szolgái (és Fiai), és ha nem törődünk az életvitelünk és a tartósan rossz érzéseink egészségkárosító hatásával, akkor az életünk olyan földi nyomorúságokkal telhet meg, amelyeket amúgy el tudnánk kerülni. Mint a megfázás, amelyet azért kapunk, mert nem öltöztünk fel rendesen. Ennek nincs sok köze a hívőséghez. Nem csak a világ fiaira hatnak ezek a dolgok, hanem a keresztényekre is.

Pál azonban nem az emberi odafigyelés hiányából, vagy a túl sok stressz betegítő hatásából fakadó testi állapotokról beszél. Hanem lelki-szellemi eredetű testi bajokról. Arról, amikor hívő emberként krónikusan ignoráljuk a Szentlelket és nem becsüljük az Úr testét. Amikor nem cselekszünk aszerint, amit nekünk megmutat, mert nem elég fontos nekünk az Ő akaratának való engedelmesség. Ez a lelki hozzáállás oka lehet Isten fegyelmezésének, amit az Ige szerint Ő testi erőtlenséggel vagy betegséggel sújtással valósít meg. És halállal, ha minden kötél szakad.

Mindez nagyon keményen hangzik, de ez is Isten szeretetéről és irgalmáról szól. Ő látja, amikor a gyermeke egyre jobban eltávolodik az igazságtól és vissza akarja őt szeretni: azért fegyelmezi, hogy a gyermeke észbe kapjon és visszaszaladjon a karjaiba. Ha a gyermek nem szalad vissza, akkor még távolabb kerül az igazságtól, ami miatt egy ponton teljesen elveszíti a szellemi ítélőképességét, lelki értelemben vakká és süketté válik. Innen már nem sok kell, hogy a megváltást is megtagadja és az üdvösségét elveszítse - és Isten ekkor lép közbe és veszi el az életét. Azért hal meg az ilyen eltévelyedett hívő, hogy ha már minden lelki gazdagságot el is veszített, legalább a lelkét ne veszítse el. Eddig megy Isten kegyelme őérte: engedi elveszni a testét, hogy megőrizhesse a lelkét.


" Mert ha mi magunk itélnők meg magunkat, nem büntettetnénk, de mikor büntettetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy e világgal el ne kárhoztassunk."

Mi ebből a hazavihető gondolat? Nekem mindenképpen az, hogy Isten nagyon szeret. És, Ő azt akarja, hogy megszentelődjek. Újjászületéskor megadott nekem minden szükségeset, ami ahhoz kell, hogy magamat megítélve elforduljak a bűnös utaktól és megtisztítsam és tisztán tartsam a szívemet Őelőtte. Nem kell odáig elmennem, hogy Istennek fegyelmeznie kelljen engem. Amikor fegyelmez, akkor tanít, hogy el ne kárhozzak, de nem kell megvárnom, hogy Istennek idáig el kelljen mennie értem. A fegyelmezés mindig eléggé fáj, de mindig meg lehet előzni, ha én magam megítélem magamat. Ha megítélem magamban, mi az Úr akarata és ha engedelmességben tartom a szívemet, még ha nem is esik neki mindig jól, akkor nem kell fegyelmezés alá esnem.

   

... de mi legyen a választások után?

Múlt vasárnap az ország uralkodót választott magának. Az esemény visszacsengése még mindig érződik. Mondhatnánk, hogy az élet megy tovább, de olyan, mintha nem menne. Mert még mindig ezen pörög az ország. Még mindig egymásnak ugranak emberek a saját álláspontjuk, pártszimpátiájuk miatt. Vagy lehet, hogy mégsem ezért? (Szerintem nem ezért.)

Miért pörög tovább a témán még mindig mind a két oldal, váltani akarók és váltani nem akarók? Erre mindenkinek megvannak az érvei. Nekem is megvan az érvem arra, hogy miért nem érdemes ezen tovább pörögni, bármelyik oldalon állunk is. Nem annyira a politikáról fogok írni, inkább reménységről meg világszemléletről. Meg egy kicsit a polititkáról, de csak egy kicsit.

Szóval 2018-as választás. Sajnos vagy nem sajnos: nyert a Fidesz. De mit jelent ez a győzelem és mit nem jelent? Mielőtt erről beszélnénk, menjünk vissza két másik fontos kérdéshez, amelyek nélkül nem lehet jól értelmezni a választási eredmény országos utóhangulatát sem.

Mit akar a bal oldal? Hadd fogjam ezt meg egy mémmel.

- Kik vagyunk?
- BALOLDALIAK!
- Mit akarunk?
- KORMÁNYVÁLTÁST!!!
- Mikor akarjuk?
- AZONNAL!!!

- Miért akarjuk?
- MERT EZ AZ ORSZÁG KORRUPT ÉS NEM JÓL SZOLGÁLJA A POLGÁRAIT!!!
- Mi lesz, ha a Fidesz hatalmon marad?
- DIKTATÚÚÚRAAAA!!!

Ez a baloldal. Akármelyik kicsi vagy nagyobb pártot kedvelik is, a fő mozgatórugó egy esetleges diktatúrától való félelem. Ezt a félelmet a Fidesz hatalma testesíti meg. Fidesz=diktatúra. Diktatúrát prognosztizálnak és ezzel együtt az ország romlását.

Nézzük most a jobb oldalt. Mit akar a jobb oldal? Van erre is egy mém-analógia.

- Kik vagyunk?
- JOBBOLDALIAK!
- Mit akarunk?
- A JELENLEGI KORMÁNY HATALMON MARADÁSÁT!!!
- Mikor akarjuk?
- AZONNAL!!!

- Miért akarjuk?
- MERT AZ ELLENZÉK KORRUPT ÉS NEM SZOLGÁLJA JÓL AZ EMBEREKET!!!
- Mi lesz, ha az ellenzék hatalomra kerül?
- BEENGEDI A MIGRÁÁÁNSOKAAAAT!!!


Ez a jobboldal. A fő morgatórugó a migránsok tömeges érkezésétől való félelem. Ezt a félelmet a baloldal liberális irányultsága és a menekültek befogadásával kapcsolatos nyilatkozatok erősítik. Baloldal=tömeges bevándorlás. Migráns-tömegek hazánkba érkezését vetítik előre és ezzel együtt az ország romlását prognosztizálják.

A fontos dolgok

Bár a magyar választók igencsak színesek, ami a személyes meggyőződésüket illeti, egy dologban viszont minden szavazó azonosan gondolkodik: mindenki pontosan ugyanattól tart - szép országunk elveszítésétől! A két csoport abszolút másban látja az ország problémáját és értelemszerűen a megoldást is.

Másban testesül meg az elemi félelme is. De ez a félelem mindenkinél vitathatatlanul ott van és végső soron mindenkiben a saját országára irányul. Ezért mentek el annyian szavazni. A magas számú jelenlét azt mutatja, hogy az ország felnőtt lakossága félti az országát. Mert szereti az országát. Most mindegy, hogy mitől félti: az a fontos, hogy félti. Tehát szereti.

Olyan ez, mint a szülőség. Az egyik szülő a széltől is óvja a gyerekét, míg a másik attól félti, hogy puhány kis alak lesz. Az egyik sikeres embert akar faragni a gyerekéből, a másik meg tisztességeset. Valaki nem akarja, hogy a gyerekéből semmirekellő ember legyen (fél attól, hogy az lesz), s ezért hajtja a gyereket a kitűnő bizonyítvány elérésére. A másik nem akarja, hogy a gyereke gyerekkor nélkül nőjön fel (attól fél, hogy ez így lesz) és ezért engedékenyen áll az iskolai teljesítményhez.

Minden szülő más tart fontosnak és ennek megfelelően máshogyan nevel - de minden szülő a gyermeke érdekében cselekszik. (Nyilván ez egy általánosítás. Nyilván léteznek olyan lelkileg beteg szülők, akiknek egyáltalán nem fontos a gyermekük jóléte, de azért én szeretem azt gondolni, hogy a magyar lakosság nagyobb része lelkileg és mentálisan egészséges annyira, hogy a saját gyerekei nagyon fontosak a számára.)

A szülőségre visszatérve. Az anyák vérre menő vitákat tudnak folytatni a biztonságos, de jó szülés mibenlétéről. A babahordozás, a mosható pelusozás, az egyéves koron túli szoptatás és az együttalvás jelentőségéről (vagy jelentéktelenségéről). És a nevelésről: hogy tekintélyelvűen szigorú legyen-e vagy liberálisan engedékeny.

Összevissza veszekszenek ilyesmiken, és teljesen elfelejtik, hogy a másik szülő is ugyanúgy szereti a gyerekét. Ha abból indulnának ki, hogy ugyanazt akarják (jót a gyereküknek), akkor abszolút nem lenne értelme veszekedni (ahogyan nincs is).

Ha tudnám, hogy a tőlem eltérően gondolkozó anyatársam is ugyanúgy a gyermeke érdekében cselekszik, mint én, ha megérteném, hogy mindenkinek más a sztorija, de ennek ellenére mindenki azért küzd, hogy elég jó anyja lessen a saját gyermekének, akkor nem gondolnám, hogy a másik tájékozatlan/fanatikus/korlátolt/buta, csak mert máshogyan él, mint én.

Fogalmam sincs, miért él máshogy - hiszen fogalmam sincs annak az anyának a hátteréről. És lehet, hogy az én álláspontom közelebb van a "jó"-hoz, mint az övé (egyáltalán mi a "jó?"). De akkor sem tudom, hogy az a másik anyuka mivel küszködik naponta és mitől fél. Nem tudom, milyen a gyereke, anyukája, anyósa, férje. Nem tudom, milyen a múltja, milyen a jelene. Mivel ennyi mindent nem tudok, elképzelhető, hogy az én álláspontomat nem muszáj egy adott vitában kéretlenül hangoztatni. Merthogy nem muszáj.

És ugyanez igaz a politikára is. Felesleges erről az ismerősökkel beszélni. Ugyanis ahogy szóba esik a téma, mindenki csak színeket és párthovatartozást firtat a beszélgetőpartnerénél. A másikat felcímkézési szándékkal radarozzuk, megítélve, ki radikál, ki fityeszes, ki szoci, ki konzi, ki libsi. Vagyis, hogy ki van velünk (=értelmes, valós helyzetet látó, jófej ismerős) és ki nincs velünk (= propagandának felülő, vaksüket agymosott).

Ha a politika, vagy bármilyen, egyéb elpolitizálható vélemény szembejön velünk, azonnal ráugrunk a témára. Beindul a pártpreferencia-szűrőnk és rögtön a másik jobboldaliságán vagy baloldaliságán keresztül nézzük őt. Barát vagy ellenség lesz az alapján, hogy kire szavazott.

De még ennél is tovább megyünk. Úgy érezzük, egyből ismerjük is a másikat (ajjaj, mint a rossz pénzt!), mivel a nézetei és a személye nyitott könyvvé válik, melyet egyszerűen levezetünk abból, hogy melyik párttal szimpatizál. Pedig mennyire sok személyes élmény, rossz vagy jó tapasztalat, öröm, meg szenvedés van minden élettörténetben - amiről semmit sem tudunk!

Azt hisszük, hogy pártszimpátiája ismeretében már ismerjük a másikat? Már hogyan ismernénk! Sokszor egymához nagyon közelálló gondolkozású emberek is más pártban látják az ország boldogulásának az esélyét. És nem azért van ez így, mert kígyót melengettünk a keblünkön és az ismerősünk valójában gáz ember, csak eddig nem tudtuk (de végre kiderült róla).

Hanem sokkal inkább azért, mert más dolgok történtek vele életében és máshonnan jön és így az egyes politikai döntéseket, nyilatkozatokat, törvényváltozást, új dolgok bevezetését máshogyan élte meg (és máshogyan is értelmezi), mint mi. Nem biztos, hogy rosszul értelmezi - csak máshogyan.

Sajnos Magyarországon jelenleg a pártszimpátia nem arról szól, hogy sok hiteles politikus tisztán kommunikált komoly pártrogramja közül kiválasztjuk azt, amelyik a számunkra legszimpatikusabban és leghatározottabban képviseli az ország érdekeit. Sokkal inkább arról, hogy alig akad alkalmas képviselő és pártprogram, melyre jó szívvel szavazhat az ember. Így nyilván egy adott párt melletti lehorgonyzás sokszor inkább valami nagyobb rossznak az elhárítására tett kísérlet.

Ez az egész nagyon kicsi dolgokon múlik. Valami miatt ennek a képviselőnek elhiszem, hogy jobbá tudja tenni az országot, mint az ellenfelei. Lehet, hogy csak kevésbé tartom hiteltelennek az egyik pártot, mint a másikat. Ennek igen kevés köze van ahhoz, hogy teljes mértékben egyetértek-e a szimpatikus párt lépéseivel.

És ez miatt kell jobban vigyázni, hogy ne a pártszimpátia (meg más személyes döntések) alapján ítéljük meg egymást. Ez a dolog, ez a döntés (vagy hívjuk szalonképesen választásnak) nem mond semmit egy ember személyéről. Nem mondja el, hogy te milyen vagy. Nem fémjelzi a tájékozottságodat, hiszékenységedet, értelmességedet.

De továbbmegyek: voksod múlt vasárnap nem jelenti, hogy te minden ponton teljesen egyetértesz a pártod nézeteivel, döntéseivel. Ez újra leírom, mert ennyire fontos: a voksod múlt vasárnap nem jelenti, hogy te minden ponton teljesen egyetértesz a pártod nézeteivel, döntéseivel.

Egy balos ugyanis simán lehet balos úgy is, hogy közben elítéli a baloldal bohóckodását, helyteleníti a kerítés-bontási törekvést, kiakadhat a külföldi országokban migránsok által okozott káoszra, még lehet Brüsszel-ellenes is. És egy fideszes is simán lehet fideszes úgy, hogy közben haragszik az ország vezetőire azért, ami a kórházakkal meg az oktatással nem történik és elhatárolódhat a szájbarágós, nyomatós politikától.

Egy ember politikai irányultsága ma Magyarországon kevésbé mutatja, hogy mit gondol világnézetileg: inkább azt mutatja, hogy mitől tart jobban. Diktatúra vagy iszlamizálódás legyen? A demokráciáról mondjunk le vagy a kereszténységről?

Ha egy ember a diktatúrától fél, akkor neki kevésbé lesz fontos, hogy a pártja mit gondol a kerítés lebontásáról. Nem az, hogy nem tud a kerítés lebontásának a lehetőségéről, vagy hogy ezen a kérdésen sosem járatta az agyát, hogy mi lenne, ha. Valószínűleg tudja, mivel jár, de úgy hiszi, ez globális probléma, ami elkerülhetetlen - a diktatúra viszont elkerülhető. Ezért választja azt a pártot, amely azt ígérte neki, hogy itt nem lesz diktatúra.

Ugyanígy, ha valaki a migránsok tömeges betelepülésétől fél, akkor ő kevesebb jelentőséget fog egy esetleges diktatúrának tulajdonítani. Nem az, hogy nem tud tud erről, nem az, hogy sosem gondolta át, mi lenne, ha. De ezt kisebb veszélynek látja, mint az iszlamizálódást. Emiatt választja azt a pártot, amelyik azt ígérte neki, hogy itt nem lesz iszlamizálódás.

Pártoskodás helyett talán jobb lenne egymást megérteni. Jobb lenne egymásra kíváncsinak lenni. Barátainknak, ismerőseinknek érdeklődő és nem vizsgáztató hangulatú kérdéseket feltenni. "Mondd, te mit éltél át az elmúlt 4, 8, 12, 16 évben, amely miatt úgy érzed, hogy ez a párt tudja jobbá tenni ezt az országot?" És miközben a választ hallgatod, tudni, hogy az a másik magyar szereti az országát, úgy, ahogyan te is szereted.

És amikor befejezte a története elmondását, akkor el lehet arról beszélgetni, hogy ki mit szeret Magyarországban. Mert az ország szeretete az a közös pont, amely összeköti a magyarokat: radikált, libsit, komcsit, konzit, szocit. Határon innen és határon túl. Nem kell mindenben ugyanúgy látni, de kell, hogy érdekeljen, hogy miért. Miért érez így? Miért látja úgy? Miért hisz abban?

Mi a családdal hónapok óta máshol vagyunk. Megjártuk Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát, és hosszú listát írhatnánk arról, hogy mennyi minden JOBB otthon, mint amerre jártunk. Bár nekünk, magyaroknak nincs tengerpartunk és napi 2-3 órás nap közbeni hivatalos sziesztánk, és az országunk nagy része nem beszél idegen nyelvet és nem keres annyit, mint amennyit máshol keresnek, de sokkal több olyan van másutt, ami egyáltalán nem jobb, mint otthon!

Mi már haza akarunk menni, mert annyira vágyunk Magyarországon lenni. Pedig jól éreztük magunkat nagyon, szuper tanévünk volt (és még nincs vége), de már hazahúz a szívünk szép kis hazánkba.

Mennyit lehetne erről beszélni, egymás között - magyar a magyarral. A jó dolgokról. Meg a szép dolgokról. A választás után is. Arról, miért jó a mi hazánkban élni, mi a jó benne, mi működik jobban, mint máshol. Ez felemeli a lelkünket és hálát gerjeszt a szíveinkben! Mennyire szükségünk van észrevenni azt, amiért hálasak lehetünk! Hisz nincs háború és a népünknek van egy szép országa.

És az emberek okosak, értelmesek, sokan szeretnek olvasni, a műveltség érték. A könyvek szeretete is létezik még, s az emberség nem veszett ki az emberekből: magyarok mindenfelé össze tudnak fogni és segítenek bajba jutott embernek, állatnak. Határon innen és határon túl. És azoknak az embereknek (segítőknek és megsegítetteknek) van története, amit meghallhatunk és ami felemelhet a kétségbeesésből.

Régi költőink is ezt tették. Bátorítottak azzal, hogy nemzeti értékeinkre irányították a figyelmet. Összetartás. Hazaszeretet. Szociális háló. Hosszú gyes. Béke az országban (nem háború)... és ez nem arról szól, hogy vakok és süketek vagyunk észrevenni, hogy nem felemelő dolgok is bőven folynak az országban. Nem abban élünk, hogy sosem volt itt igazságtalanság, elnyomás, sosem kellett félni vagy sosem fog kelleni, mert nincs miért. Hanem arról, hogy nem akarunk félni. Mert jobb, ha az ember bizakodó. Nem meggondolatlanul, tájékozatlanul, alaptalanul bizakodó, hanem használva az eszét és a szívét, józanul mérlegelve bizakodó.

Nagyon kell nekünk ez a bizakodó lelkület. Amely meglátja a reménységet egy totyogó édes mosolyában, egy kamasz ábrándos arcán, a házastárs szerelmes pillantásában. Reménységet az idős emberek bölcsességében. Az élethelyzetekben, amelyben összetalálkoznak az útjaink másokkal, akik ugyanazt élték át, mint mi. És ugyanúgy küzdenek a saját helyzeteikkel, mint mi.

Ez az ország nem két nép országa. Ha az életről, mindennapi küzdelmekről, tanulásról, családról, növekedésről, szeretetről, életről és halálról van szó, vagy ha nemzeti hovatartozásról van szó, akkor nincs baloldali meg jobboldali, hanem magyar van. És tudom jól, hogy a nemzeti érzület is egyből pellengérre állít, mert ha jónak látom, ami itt folyik, akkor tudjuk, kire szavaztam... de elegem van abból, hogy a hazaszeretet is egy demagóg kampánydumává silányult. Én nem vagyok hajlandó kiárusítani ezt a fogalmat.

A haza minden magyarnak ezt a csodás országot jelenti, amelyben megszülettünk és melyben élünk. Amely tele van mindennapi harcokkal megélhetésért, boldogulásért, boldogságért, azokért az értékekért, amelyek nekünk fontosak - de melyik országban nincs meg ez a küzdelem? Miért várjuk el, hogy a kormány (legyen az akármilyen színű) megoldja az életünket?

A választás adott, a vezetők adottak. A mi dolgunk most, adott viszonyok között értelmesen és szépen élni az életünket. Szeretni és megtalálni a módját, hogy az az élet, amit élünk, olyan legyen, amit érdemes megtartani az emlékezetben.

Hogy az akármilyen színű kormány mellett jobb lenne? Ki tudhatja azt? Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Hogy az akármilyen színű kormány mellett nem félnénk a félelmeinktől annyira? Ez már a mi problémánk. A kormánynak nem dolga a mi félelmeinket megoldani. Felnőtt emberek vagyunk: a mi félelmeinkkel nekünk magunknak kell szembenézni.

A diktatúrától félsz? Az emberek elnyomva bár, de mindenhol túl tudnak élni egy diktatúrában. Persze, nem mindenki és nem mindegy, hogyan. De a demokráciában sem él túl mindenki. (Van, akit baleset visz el, van, akit betegség vagy a saját önmarcangolása.) És a demokráciában is van, aki elnyomva él.

Az iszlamizálódástól félsz? Emberek elnyomva bár, de mindenhol túl tudnak élni egy iszlám területen is. Persze, nem mindenki. És nyilván nem mindegy, hogy micsoda nyomorúságban. De ha elkerülhetetlen, mert Isten ezt méri ránk, akkor vajon nem fogunk a helyzethez bölcsességet kapni? Vajon nem fogjuk tudni elviselni?

Mennyire valósak a félelmeink? Mi történne velünk, ha valóban bekövetkeznének? Egy háború mindent megváltoztat. Ugyanúgy egy destabilizált ország, ahol belső lázongások és káosz uralkodik. De most nem vagyunk ott. És ha ott is lennénk - mi lenne akkor? A második világháború idején is éltek, szerettek, mentettek, menekültek az emberek. Túléltek.

És aki nem? Az bizony találkozott a Teremtőjével, mint ítélőbírájával. És számot kellett adnia a saját cselekedeteiről, legfőképpen arról, hogy mit tett a Fiával, az Úr Jézus Krisztussal. Elfogadta Őt Urának és Megváltójának? Vagy a kegyelmet megvetette a szívében és a saját kezébe vette a saját életének az irányítását, remélve, hogy a maga-alkotta istentiszteletben elnyerheti Isten tetszését?

Erre vajon fel vagy-e készülve? Hiszen bármikor rád kerülhet a sor. Isten már ma dönthet úgy, hogy itt lezárul az életed - ha demokrácia van, ha diktatúra, ha iszlám, ha vallásos Magyarország. Ez egy sokkal, sokkal reálisabb félelem, mint egy lehetséges jövőtől való félelem.

Látod, a végén minden félelmünk visszavezethető az emberi szenvedéstől, és a haláltól való félelemre. Hiszen, lehet élni nyomorúságosabb körülmények között, mint ahogy jelenleg élünk - de nem akarunk. Nem akarunk szenvedni. És nem akarjuk, hogy végig kelljen nézni a szeretteink halálát. Ezt senki sem akarja. De valakire kiméretik ez, és semmit sem tehet ellene.

Látod, ami elkerülhetetlen, amit nem tudsz befolyásolni, ami a cselekvési hatáskörödön kívül esik, azzal kapcsolatban nem sokat tehetsz. Azt el kell fogadni, hogy ez lett rád mérve. A választás is kicsit ilyen dolog. Nem te vagy az összes magyar ember és bármennyire is biztosan tudni véled, mi a jó az országnak, az lett, amire az emberek többsége voksolt. Ezt el kell engedni, mert abszolút kívül esik a hatalmadon: semmit sem tehetsz.

Van, amikor semmit sem lehet tenni. Van, amikor semmit sem kell tenni. Mert Isten hatalma őrzi a világot, és az ember ennek a hatalomnak az alulról szemlélője. Néha ez a hatalom csak úgy elhúz fölötte, mint egy jetrepcsi és az ember csak áll és nehezen tudja magyarázni a dolgot. És olykor gondolkodni kell mélyen, Isten előtt, meg gyötrődni azon, hogy megértsük a miértet. És van, amikor sokáig nem értjük. Mindenki más dolgokat nem ért. Nekem a választás nem ilyen 'nemértős' dolog, de lehet, hogy valakinek az. Általában azt nem értjük, amivel kapcsolatban máshogy gondolkodunk arról, hogy mit kellene Istennek tennie. Amikor a lelki elvárásainkra (?) rácáfol a valóság.

Nekem nincsenek nagy elvárásaim az ország kormányzásával kapcsolatban. Persze szeretnék olyan helyen élni, ahol a vezetők egyre inkább a nemzet növekedésén munkálkodnak, de Isten nem ígérte, hogy ez meg fog történni (attól még persze imádkozhatok, hogy így legyen). És van szimpátiám az egyik párt felé, de nincs olyan illúzióm, hogy ők meg tudnák váltani az országot. Senki politikus nem tudja megváltani az országot. Az emberek (a kormánytagok is) bűnös emberek és ameddig meg nem térnek, addig nem lesz itt keresztény Magyarország (maximum keresztény elveken alapuló ország, ami azért, valljuk be, nem olyan rossz, de persze messze nem a legjobb).

Viszont azt meg hiszem, mert ezt olvasom az Igében, hogy egy nem hívő uralkodót is tud vezetni Isten. Neki nem okozott gondot egy olyan ösztövér makacs lényt felhasználni a céljaira, mint Bálám szamara. Ezért is kell imádkozni az országunk vezetőiért (ami, jegyzem, igen nehéz, ha az ember szívből utálja a miniszterelnököt vagy bármelyik, kormányzásban részt vevő pártot).

Nem kellene utálnunk őket, bármilyennek látjuk is őket. Ők csak emberek a posztjukon és egy posztról bárki elmozdítható. És a helyére lépő is bármikor elmozdítható. Isten bárkit fel tud használni, úgy, hogy annak az embernek a szívét Ő egy jó ügy felé fordítja. Ez az, amiért helyénvaló és fontos közbenjárnunk Isten előtt a hatalmasokért. Mert mi meg tőlük függünk és kihat ránk, hogyjó vagy rossz ügyek felé fordítják a szívüket.

Ezért sem fogok belemenni, hogy arról győzködjelek, hogy mennyire Isten akarata a jelenlegi kormány. Nyilván Isten adta a vezetőket és most ők a vezetők, tehát őket adta Isten. De ugyanő adta az elnyomó Római Birodalmat a zsidók fölé és Jézus mégsem agitált soha a hatalom ellen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy márpedig minden hívő köteles gyengéd érzelmeket táplálni Magyarország mindenkori kormánya felé. Azt viszont mondom, mert az Igében meg van írva, hogy Isten mindenható: akármikor felemelhet vagy ledönthet uralkodót, országot, nemzeti ideológiát.

Ha most jó: lehet jobb, de lehet ennél sokkal rosszabb is. Ha most rossz: lehet sokkal jobb, de lehet rosszabb is. Nem emberektől, hanem Tőle függünk. Tőle sokkal inkább függünk, mint bárkitől, aki valaha földi uralmat kap Tőle sáfárságra. Nem pártokban kell reménykedni, nem emberekben kell bízni, hanem abban kell bízni, hogy Isten minden helyzetből jót fog kihozni. Akárhogy fordul is  történelem kereke, Isten meg fogja dicsőíteni magát. Egy hívő ember Isten iránti tisztelete meg kell hogy nyilvánuljon a felettes hatalom tiszteletében (már amennyiben nem kontraindikál a kettő, ami azért kevesebbszer történik meg, mint azt feltételezzük).

Amit kaptunk, azt kaptuk: ez a kormány lett fölénk helyezve és a választási döntését nem kell semelyik választótól elvitatni, hiszen mindenki a saját legjobb értelme szerint voksolt. És most tovább kell lépni. Hittel. A jövőbe vetett reménységgel. Tudva, hogy biztos jó lesz úgy, ahogy lesz. Ha meg nem lesz jó, majd változtatunk. Magunkon, a hozzáállásunkon, és ha tudunk, akkor a körülményeinken, és a szűk környezetünk miliőjén is. Mert ez rajtunk áll.

De készülni kell a találkozásra is. A Nagy Találkozásra, ami akármikor jöhet. Tudod, ez is egy választás, de nem négy év a tétje, hanem a te örökkévaló életed. Az a választási urna még ma is nyitva van. És azt tudom, hogy akár iszlamizálódás, akár diktatúra, akár halál, akár a szeretteink elveszítése következik is ránk, vagy bármi szép és jó, Isten biztosan megtartja a választási ígéretét és az övéivel lesz mindennap a világ végezetéig (azon túl meg örökre vele leszünk). Azt hiszem, ez egészen jó kis végszó.

Bocsánatkérés és megbocsátás, avagy kicsi húsvéti gondolatok

Pár napja olvastam a témáról egy weboldalon, ahol is a blogíró elég jól ráérzett ezeknek a bocsánatkérős helyzeteknek a nehézségeire. Hogy ki kell fejezni a megbánást, de nem elég csupán csak bocsánatot kérni: szükséges a jóvátevés szándékával megpróbálni helyrehozni, amiben sérelmet vagy károkozást szenvedett a másik (ha elszenvedett ilyesmit).

Aztán az író egy szokatlan dolgot javasolt: időlegesen függesszük fel a szóbeli bocsánatkérést és tanítsuk meg a gyerekeinknek a jóvátevést. Nem is kell a "bocsánat" szót kimondani, hiszen ez a sértett felé egy elvárást fejez ki (gondolom azt az elvárást, hogy bocsásson meg). Helyette jobb, ha a "sajnálom" szót használjuk, mivel ez a szó vétkesről beszél (arról, hogy őmaga hogyan érez a tettével kapcsolatban). Én ezt a nézetet nem osztom, szerintem nem jobb a sajnálom szó. De hadd írjak arról, miért gondolom így.

Mit jelent, hogy "sajnálom"?

Ezen a bocsánatkérős szóhasználat dolgon régebben én is sokat gondolkoztam. A "sajnálom" nekem nem elég pontos szó ilyenkor. Kicsit olyan, mint a "ne haragudj". Néha én is használom ezeket, de elég ritkán. És igaz, hogy a "sajnálom" szóban benne van, hogy a vétkes mit érez. Arról viszont semmit sem mond, hogy ő mi miatt érzi azt, amit érez. Mi felett sajnálkozik, amikor azt mondja " sajnálom"? Vajon magát az elkövetést sajnálja a vétkes? És ha igen, miért?

Valaki csak a tette következményei miatt érzi magát rosszul: amiatt például, hogy egyáltalán kiderült a rossz tett és ezért most mások szemében ő a hunyó. Vagy amiatt, hogy a sértett személy morcossággal, sírással, kiabálással is nyíltan kifejezte a vétkes számára, hogy az őt megsértette. Valaki maga a bocsánatkérés miatt érzi 'megalázva' magát és ez a személyes kellemetlenség az alapja a sajnálatának. Abból tehát, hogy valaki azt mondja "sajnálom", korántsem derül ki, hogy pontosan mit is sajnál a történtekben és miért.

Ezen a ponton óhatatlanul is eszembe jutnak az Ige ikonikus bocsánatkérő alakjai. Ézsau, aki könnyek között kereste a megbánást - de nem találta. Péter, aki szintén keservesen sírt és bocsánatot is nyert. Szemben Júdással, aki még jóvátenni is megpróbálta az árulását, de ez kevésnek bizonyult, így végül halálba hajszolta a saját bűntudata. Dávid király viszont a bűnét súlyosabb bűnnel tetézve tisztátalan leselkedéstől házasságtörésig és gyilkosságig is elment - mégis megbocsátott neki Isten. Az ószövetségi Saul ugyanakkor hiába próbálta jóvátenni a vétkét, Isten nem engedett neki.

Ezek a történetek elsőre teljesen összezavarhatják az embert. Hisz nyilvánvalóvá válik belőlük, hogy hiteles megbánás-sablonokról nem beszélhetünk. Nem arról van szó, hogy semelyik sem hiteles, mert van, amelyik az. De sehol sem látunk olyan külső cselekedetet, amely hűen tükrözne egy valódi belső megbánást. Még a jóvátételi szándék sem mutatja meg, hogy a szándék őszinte, hogy a bocsánatkérés nem fél szívvel történt. Emiatt pedig olyan, mintha Isten teljesen random módon osztogatná a bocsánatát. Pedig ez nem így van.

Nem random a dolog: Isten minden esetben a töredelmes szívre reagál helyreállító megbocsátásával. A töredelmes szívnek azonban nincsen semmilyen külső jele. Ezért tűnik randomnak Isten reakciója a különböző emberek megbánására. Az Igéből nyilvánvaló, hogy Ő nem ül fel a külsőségeknek. Pontosan látja, mi van valójában a bocsánatkérő szívében és ami ott van, arra reagál. Ő tudja, amikor színlelsz. Amikor magadat is megtévesztve eltolod a hangsúlyokat egy helyzetben, ahol sérelmet okoztál. Tudja, amikor a szívedben magadat mentegeted: amikor nem őszinte a "sajnálom", mert a saját sértettséged van a szívedben, ami megakadályozza, hogy töredelmes legyen a szíved az Úr előtt.

Gyerekek esetében ez még inkább igaz. Nem tudod a gyermekedet rávenni, hogy őszinte legyen. Nem tudod őt rávenni, hogy a szíve töredelmes legyen az Úr előtt (és minél inkább erőlködsz, annál  képmutatóbb gyereket fogsz kapni). Neked nem is kell őt rávenned erre. Viszont eléélheted a töredelmes szívet, amelyből meg tudja érteni, mi is az. A te bocsánatkérésed jöhet szívből. Jöhet a töredelmes szívedből, mely az Úr előtt van. Ezt egy gyerek is megérzi, megérti. Neked tehát Istenre kell nézned, az Ő színe elé kell menned, amikor vétkeznek ellened. Vagy, amikor te vétkezel valaki ellen. És ott minden 'keresztény máz' nélkül, őszintén önmagadnak kell lenned.

Isten nem akarja, hogy a bocsánatkérésed muszáj-cselekvés legyen. Mert "egy hívő ember nehogy haragot tartson". Meg mert "ne menjen le a nap a te haragodon". Pfff. Szerinted a nap nem megy le a haragodon, ha a hívőség kedvéért bocsánatot kérsz, de belül tovább duzzogsz a sérelmeiden? Ha az a legfontosabb érvünk önmagunk előtt egy bocsánatkérésre, hogy "hívő embernek így illik viselkedni", milyen távol van akkor a szívünk Isten szívétől...? Ő azt szeretné, ha mernénk őszinték lenni saját magunkkal. És egymással. Meg Vele is.

Szabad haragudni. Szabad rondákat is gondolni a másikról. Illetve: megengedheted magadnak, hogy elismerd a már eleve benned gyülekező ronda gondololatok létjogosultságát. Azok a gondolatok már úgyis ott vannak, hiába teszel úgy, mintha nem lennének ott. Nem jó elfojtani, ami már benned van - az úgy nem elég őszinte. Fogadd el, hogy nem leszel rosszabb ember, ha végiggondolod azokat a válogatott gorombaságokat, amelyek önkéntelenül bekúsznak a fejedbe, ha arra a bizonyos helyzetre vagy személyre gondolsz, aki megsértett. Amelyben megsérültél.

Lehet a szívedben nagyon haragudni valakire. Meg lehet fogalmazni a sértettségedet. Akkor is, ha úgy érzed magad sértettnek, hogy közben te is megsértetted a másikat és tőled is várnak egy bocsánatkérést. Isten be fog avatkozni, ha leszel annyira bátor, hogy felvállalod a saját lelki csomagodat az összes aktuális rossz érzéseddel, mérges indulatoddal, ellenséges, keserű, goromba gondolatoddal.

Ez vagy te jelenleg és felesleges kapálózni, meg úgy csinálni, mintha. Mintha jobb lennél. Nem vagy jobb, egyikünk sem az. Mi csak emberek vagyunk és az Úr Jézus formáló keze alatt, mint engedelmes agyag, változunk. Érted? Változunk, mert minket megváltoztatnak. Még ha nem is érzed, Téged akkor is folyamatosan változtat az Úr Jézus! A Vele való kapcsolat változtat meg. Átformálódsz az Ő kezében, neked csak önmagad kell lenned. Felvállalni, hogy ez vagyok. Hogy ennyi vagyok, ennyit tudok, ezeket gondolom, így érzem magam, így érzem magam miatta. Felvállalni önmagam előtt a szégyenletes hívőalázó igazságot: hogy még mindig van bennem bűn.

És tudod mi történik, ha megteszed? Semmi. És minden. Semmi olyan, amitől félsz (és amire számítasz). Nem fognak téged megszégyeníteni, pellengérre állítani, lekorholni, hogy milyen hívő vagy már. Az emberek nem hallják a te gondolataidat, nem is tudják, mi van a szívedben. Isten viszont pontosan tudja, hogy milyen vagy. De Ő azt is tudja, milyen leszel. Tudja, hogy az idő múlásával milyenné fogsz formálódni a kegyelmes keze alatt. Az Ő munkája miatt - nem a te hivősködő erőlködésed miatt.

De térjünk vissza a bocsánathoz. Felnőttek és gyerekek bocsánatkérésénél is fontos, hogy őszinte, egyenes és valódi megbánáson alapuló kommunikációt folytassunk, mert különben semmi értelme a bocsánatkérésnek. Sőt, egy őszintétlen (vagy rossz szóválasztás, félresikerült hangsúly miatt őszintétlennek tűnő) bocsánatkérés mélyen meg tudja sérteni a másikat. Én erre a "bocsánat" szót szoktam a gyerekeknek javasolni, azzal, hogy persze meg kell nevezni, hogy miért kér bocsánatot. Én nem érzem ebben a szóban az elvárást a megbocsátásra. De van egy még ennél is jobb szó, amit csak nagyon mély megbánás esetén alkalmazunk.

Ez pedig: "Bocsáss meg!"

És utána lehet sorolni. Bocsáss meg, hogy nem vettem figyelembe a kérésedet. Hogy nem voltam veled kedves. Hogy nem figyeltem oda rád. Hogy gorombán viselkedtem. Mi nem várjuk el, hogy ez csak úgy kibuggyanjon a gyerekek szájából bármikor, mivel ezt nem vesszük könnyedén. De a "bocsánat" sokszor elhangzik és ahogy nőnek, egyre inkább ráéreznek (meg mi felnőttek is ráérzünk) a különbségre őszinte és nem töredelmes bocsánatkérés között. Mert van különbség és szeretnénk megtanulni mindig őszintén mondani ezt. Elsősorban persze nem a szavak a fontosak, hanem az, hogy mi van annak a szívében, aki mondja. De, ha már preferálhatunk itthon bizonyos nyelvhasználatot, akkor ez az.

Mélyebbre ásva persze az is kiderül, hogy számunkra a bocsánatkérésnek és a megbocsátás adásnak is sok köze van az Úr Jézus kereszthalálához és a feltámadáshoz. Köze van a hitünkhöz is, amely arról szól, hogy azoknak, akik elfogadják a felfoghatatlan kegyelmet, megbocsát Isten. Amikor sikerül őszintén bocsánatot kérnünk egymástól (akár gyerekek, akár felnőttek vagyunk), akkor Őelőtte töredelmes a szívünk és Miatta tudjuk megalázni magunkat - mert hát, mi egy bocsánatkéréssel járó büszkeség-vesztés az Úr Jézus megaláztatásához képest, amit Neki a testet öltéskor az emberektől el kellett szenvednie? Rá tekintettel tudunk őszintén megbocsátani is.

Áldott feltámadást mindenkinek.

(Tudom, tudom, már eleve áldott, de legyen a Te életedben is az!)