Aztán az író egy szokatlan dolgot javasolt: időlegesen függesszük fel a szóbeli bocsánatkérést és tanítsuk meg a gyerekeinknek a jóvátevést. Nem is kell a "bocsánat" szót kimondani, hiszen ez a sértett felé egy elvárást fejez ki (gondolom azt az elvárást, hogy bocsásson meg). Helyette jobb, ha a "sajnálom" szót használjuk, mivel ez a szó vétkesről beszél (arról, hogy őmaga hogyan érez a tettével kapcsolatban). Én ezt a nézetet nem osztom, szerintem nem jobb a sajnálom szó. De hadd írjak arról, miért gondolom így.
Mit jelent, hogy "sajnálom"?
Ezen a bocsánatkérős szóhasználat dolgon régebben én is sokat gondolkoztam. A "sajnálom" nekem nem elég pontos szó ilyenkor. Kicsit olyan, mint a "ne haragudj". Néha én is használom ezeket, de elég ritkán. És igaz, hogy a "sajnálom" szóban benne van, hogy a vétkes mit érez. Arról viszont semmit sem mond, hogy ő mi miatt érzi azt, amit érez. Mi felett sajnálkozik, amikor azt mondja " sajnálom"? Vajon magát az elkövetést sajnálja a vétkes? És ha igen, miért?
Valaki csak a tette következményei miatt érzi magát rosszul: amiatt például, hogy egyáltalán kiderült a rossz tett és ezért most mások szemében ő a hunyó. Vagy amiatt, hogy a sértett személy morcossággal, sírással, kiabálással is nyíltan kifejezte a vétkes számára, hogy az őt megsértette. Valaki maga a bocsánatkérés miatt érzi 'megalázva' magát és ez a személyes kellemetlenség az alapja a sajnálatának. Abból tehát, hogy valaki azt mondja "sajnálom", korántsem derül ki, hogy pontosan mit is sajnál a történtekben és miért.
Ezen a ponton óhatatlanul is eszembe jutnak az Ige ikonikus bocsánatkérő alakjai. Ézsau, aki könnyek között kereste a megbánást - de nem találta. Péter, aki szintén keservesen sírt és bocsánatot is nyert. Szemben Júdással, aki még jóvátenni is megpróbálta az árulását, de ez kevésnek bizonyult, így végül halálba hajszolta a saját bűntudata. Dávid király viszont a bűnét súlyosabb bűnnel tetézve tisztátalan leselkedéstől házasságtörésig és gyilkosságig is elment - mégis megbocsátott neki Isten. Az ószövetségi Saul ugyanakkor hiába próbálta jóvátenni a vétkét, Isten nem engedett neki.
Ezek a történetek elsőre teljesen összezavarhatják az embert. Hisz nyilvánvalóvá válik belőlük, hogy hiteles megbánás-sablonokról nem beszélhetünk. Nem arról van szó, hogy semelyik sem hiteles, mert van, amelyik az. De sehol sem látunk olyan külső cselekedetet, amely hűen tükrözne egy valódi belső megbánást. Még a jóvátételi szándék sem mutatja meg, hogy a szándék őszinte, hogy a bocsánatkérés nem fél szívvel történt. Emiatt pedig olyan, mintha Isten teljesen random módon osztogatná a bocsánatát. Pedig ez nem így van.
Nem random a dolog: Isten minden esetben a töredelmes szívre reagál helyreállító megbocsátásával. A töredelmes szívnek azonban nincsen semmilyen külső jele. Ezért tűnik randomnak Isten reakciója a különböző emberek megbánására. Az Igéből nyilvánvaló, hogy Ő nem ül fel a külsőségeknek. Pontosan látja, mi van valójában a bocsánatkérő szívében és ami ott van, arra reagál. Ő tudja, amikor színlelsz. Amikor magadat is megtévesztve eltolod a hangsúlyokat egy helyzetben, ahol sérelmet okoztál. Tudja, amikor a szívedben magadat mentegeted: amikor nem őszinte a "sajnálom", mert a saját sértettséged van a szívedben, ami megakadályozza, hogy töredelmes legyen a szíved az Úr előtt.
Gyerekek esetében ez még inkább igaz. Nem tudod a gyermekedet rávenni, hogy őszinte legyen. Nem tudod őt rávenni, hogy a szíve töredelmes legyen az Úr előtt (és minél inkább erőlködsz, annál képmutatóbb gyereket fogsz kapni). Neked nem is kell őt rávenned erre. Viszont eléélheted a töredelmes szívet, amelyből meg tudja érteni, mi is az. A te bocsánatkérésed jöhet szívből. Jöhet a töredelmes szívedből, mely az Úr előtt van. Ezt egy gyerek is megérzi, megérti. Neked tehát Istenre kell nézned, az Ő színe elé kell menned, amikor vétkeznek ellened. Vagy, amikor te vétkezel valaki ellen. És ott minden 'keresztény máz' nélkül, őszintén önmagadnak kell lenned.
Isten nem akarja, hogy a bocsánatkérésed muszáj-cselekvés legyen. Mert "egy hívő ember nehogy haragot tartson". Meg mert "ne menjen le a nap a te haragodon". Pfff. Szerinted a nap nem megy le a haragodon, ha a hívőség kedvéért bocsánatot kérsz, de belül tovább duzzogsz a sérelmeiden? Ha az a legfontosabb érvünk önmagunk előtt egy bocsánatkérésre, hogy "hívő embernek így illik viselkedni", milyen távol van akkor a szívünk Isten szívétől...? Ő azt szeretné, ha mernénk őszinték lenni saját magunkkal. És egymással. Meg Vele is.
Szabad haragudni. Szabad rondákat is gondolni a másikról. Illetve: megengedheted magadnak, hogy elismerd a már eleve benned gyülekező ronda gondololatok létjogosultságát. Azok a gondolatok már úgyis ott vannak, hiába teszel úgy, mintha nem lennének ott. Nem jó elfojtani, ami már benned van - az úgy nem elég őszinte. Fogadd el, hogy nem leszel rosszabb ember, ha végiggondolod azokat a válogatott gorombaságokat, amelyek önkéntelenül bekúsznak a fejedbe, ha arra a bizonyos helyzetre vagy személyre gondolsz, aki megsértett. Amelyben megsérültél.
Lehet a szívedben nagyon haragudni valakire. Meg lehet fogalmazni a sértettségedet. Akkor is, ha úgy érzed magad sértettnek, hogy közben te is megsértetted a másikat és tőled is várnak egy bocsánatkérést. Isten be fog avatkozni, ha leszel annyira bátor, hogy felvállalod a saját lelki csomagodat az összes aktuális rossz érzéseddel, mérges indulatoddal, ellenséges, keserű, goromba gondolatoddal.
Ez vagy te jelenleg és felesleges kapálózni, meg úgy csinálni, mintha. Mintha jobb lennél. Nem vagy jobb, egyikünk sem az. Mi csak emberek vagyunk és az Úr Jézus formáló keze alatt, mint engedelmes agyag, változunk. Érted? Változunk, mert minket megváltoztatnak. Még ha nem is érzed, Téged akkor is folyamatosan változtat az Úr Jézus! A Vele való kapcsolat változtat meg. Átformálódsz az Ő kezében, neked csak önmagad kell lenned. Felvállalni, hogy ez vagyok. Hogy ennyi vagyok, ennyit tudok, ezeket gondolom, így érzem magam, így érzem magam miatta. Felvállalni önmagam előtt a szégyenletes hívőalázó igazságot: hogy még mindig van bennem bűn.
És tudod mi történik, ha megteszed? Semmi. És minden. Semmi olyan, amitől félsz (és amire számítasz). Nem fognak téged megszégyeníteni, pellengérre állítani, lekorholni, hogy milyen hívő vagy már. Az emberek nem hallják a te gondolataidat, nem is tudják, mi van a szívedben. Isten viszont pontosan tudja, hogy milyen vagy. De Ő azt is tudja, milyen leszel. Tudja, hogy az idő múlásával milyenné fogsz formálódni a kegyelmes keze alatt. Az Ő munkája miatt - nem a te hivősködő erőlködésed miatt.
De térjünk vissza a bocsánathoz. Felnőttek és gyerekek bocsánatkérésénél is fontos, hogy őszinte, egyenes és valódi megbánáson alapuló kommunikációt folytassunk, mert különben semmi értelme a bocsánatkérésnek. Sőt, egy őszintétlen (vagy rossz szóválasztás, félresikerült hangsúly miatt őszintétlennek tűnő) bocsánatkérés mélyen meg tudja sérteni a másikat. Én erre a "bocsánat" szót szoktam a gyerekeknek javasolni, azzal, hogy persze meg kell nevezni, hogy miért kér bocsánatot. Én nem érzem ebben a szóban az elvárást a megbocsátásra. De van egy még ennél is jobb szó, amit csak nagyon mély megbánás esetén alkalmazunk.
Ez pedig: "Bocsáss meg!"
És utána lehet sorolni. Bocsáss meg, hogy nem vettem figyelembe a kérésedet. Hogy nem voltam veled kedves. Hogy nem figyeltem oda rád. Hogy gorombán viselkedtem. Mi nem várjuk el, hogy ez csak úgy kibuggyanjon a gyerekek szájából bármikor, mivel ezt nem vesszük könnyedén. De a "bocsánat" sokszor elhangzik és ahogy nőnek, egyre inkább ráéreznek (meg mi felnőttek is ráérzünk) a különbségre őszinte és nem töredelmes bocsánatkérés között. Mert van különbség és szeretnénk megtanulni mindig őszintén mondani ezt. Elsősorban persze nem a szavak a fontosak, hanem az, hogy mi van annak a szívében, aki mondja. De, ha már preferálhatunk itthon bizonyos nyelvhasználatot, akkor ez az.
Mélyebbre ásva persze az is kiderül, hogy számunkra a bocsánatkérésnek és a megbocsátás adásnak is sok köze van az Úr Jézus kereszthalálához és a feltámadáshoz. Köze van a hitünkhöz is, amely arról szól, hogy azoknak, akik elfogadják a felfoghatatlan kegyelmet, megbocsát Isten. Amikor sikerül őszintén bocsánatot kérnünk egymástól (akár gyerekek, akár felnőttek vagyunk), akkor Őelőtte töredelmes a szívünk és Miatta tudjuk megalázni magunkat - mert hát, mi egy bocsánatkéréssel járó büszkeség-vesztés az Úr Jézus megaláztatásához képest, amit Neki a testet öltéskor az emberektől el kellett szenvednie? Rá tekintettel tudunk őszintén megbocsátani is.
Áldott feltámadást mindenkinek.
(Tudom, tudom, már eleve áldott, de legyen a Te életedben is az!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése