2012. november 27., kedd

Iskola és hit - válasz egy pedagógusnak


"Aki törődik velük, tanítja őket."

Az előző, iskolával kapcsolatos posztra egyetlen hozzászólást kaptam. Egy tanárnő írt, aki úgy gondolja, hogy az iskola nem káros közeg, hanem egy olyan hely, ahol Isten az Ő áldott munkáját végzi. Úgy hiszem, talán mások is felvetik ezeket az érveket, ezért ebben a posztban az ő gondolataira szeretnék reagálni.


Most jöttem haza egy lelkigyakorlatról az osztályommal. Csodálatos dolgokat éltünk át együtt. Isten akkorára tágította a szívünket, hogy alig bírtuk elviselni. Van köztük jó néhány, akinek nem "példaértékű a jelleme", de attól, hogy ezen a hétvégén megtapasztalta, mennyire szereti őt az élő Isten nagyon megrendült. Ennyit az iskola nagyon káros hatásairól.

Nem állítom, hogy minden dolog rossz, ami az iskolában van. Nem kétséges, hogy vannak ott jó dolgok és vannak kompetens, gyerekeket szerető személyek. Abban is biztos vagyok, hogy Istent is meg lehet ott tapasztalni - de ettől még nem lesz káros hatásoktól mentes, ideális hely. A börtönben is jelen van Isten, meg a gettóban is, és Ő munkálkodik mindenki szívében, akárhol van, de ettől még nem fogom ezekre a helyekre küldeni a gyerekemet, hogy ott tapasztalja meg Istent. Mert meg lehet máshogyan is tapasztalni.

Az előző poszt nem arról szólt, hogy egy iskolában soha senkit nem érhetnek pozitív behatások. Én jellemfejlődés és hit szempontjából értékeltem az iskola hatását, nem különálló élmények alapján - még ha az oly pozitívak is, mint a tied. Vitathatatlan, hogy egy iskolában pozitív hatások is érhetnek egy gyereket, azonban úgy hiszem, az is teljesen egyértelmű, hogy negatív hatások is bőven akadnak. Ha a jellemfejlődést nézzük, akkor az iskolában a negatív dolgok összességében felülírják a pozitívat. Emiatt állítom, hogy ott nem jó egy gyereknek.

Ha már itt tartunk, akkor vizsgáljuk meg komolyan az iskolai hatások összességét - ne csak egy-egy behatást nézzünk, hanem az egészet! Képes-e vajon az iskola arra, hogy egy "nem példaértékű jellemű egyénből" példaértékűt formáljon? Nem képes erre. Tud-e segíteni azokon, akik nehéz háttérből jönnek? Nem igazán. Meg tudja-e óvni az atrocitásoktól azokat, akik sebzettek és védtelenek? Nem, sőt sok gyermek számára az atrocitások legfőbb helyszíne maga az oktatási intézmény. És vajon arra képes-e, hogy egy erkölcsös háttérből érkező gyereket elrontson? Igen, képes erre.

Számomra kérdés, hogy mi haszna jellemfejlesztés szempontjából az iskolának, amikor a problémás magaviseletűek viselkedésében nem tud érdembeli változást indukálni (hiszen a problémák gyökere jóval mélyebben van), ugyanakkor a pozitív magaviseletűekre negatívan tud hatni...


Szerintem aki ennyire megvet bárkit, mint te (ezt sugallja minden sorod: mi vagyunk a jók, s körülöttünk a szennyes világ), az sem lát igazán helyesen.

Nem akarom senki fölé helyezni magam, nem vetek meg másokat és nem gondolom, hogy én 'jó' lennék. Én is bűnös vagyok, de megtisztított bűnös. Ennyi a különbség - Jézus Krisztus a különbség! Ez nem az én érdemeimről szól: Jézus választja el a keresztényeket a világ többi részétől. Az Őbenne való hit és az Ő követése az, ami megkülönböztet másoktól, és ez az, ami el is választ - de nem azért, mert én mások fölé helyezem magam.

Az Biblia szerint Isten minden egyes embert bűn alá rekesztett. Mindenkit - engem is és téged is. Senki sem tudja megütni az Úr 100%-os szentségmércéjét: a szemében mind romlott bűnösök vagyunk, akik képtelenek Őt az életükkel magasztalni. Bűneink és lázadásunk miatt mindegyikünk számára zárva van a menny és el fogunk kárhozni (a pokol valóság!), hacsak nem ragadjuk meg az Úr kegyelmét.

Igen, Isten mindenki számára felkínálja, hogy higgyen Benne, forduljon el a bűneitől és térjen meg. Neked és nekem is pozicionálni kell magunkat.

Az Úr szemszögéből a világ valóban szennyes, hiszen a benne élő emberek mind a bűneikben veszteglő lázadók! Aki hisz, azt Isten megtisztítja a bűneitől és új élettel ajándékozza meg. Az ilyen ember az Ő szemében valóban 'jó' lesz - de nem maga miatt, nem is a cselekedetei vagy bármilyen emberi státusza miatt, hanem kizárólag Jézus Krisztus váltsághalála miatt, amelyet minden emberért elszenvedett. Sajnos nem mindenki él ezzel a kegyelemmel!


Burokban élve nem igazán látszanak a sorsok, amik nyomán a helytelen jellem kialakul, s amit látva egyet tudok: leborulok az Isten előtt és kérem, mutassa meg magát nekik is, és közéjük engedem a gyerekemet is, hogy eszköze lehessen az Istennek ebben. Egy "hitet veszélyeztető tényező" (iskola) tanára, Márta

Nem élek burokban: a világban élek, és látom a nyomorúságos sorsokat magam körül, ugyanúgy, ahogyan te is látod. És én is szoktam értük imádkozni, de nem a gyerekemet küldöm magam helyett! Nem lökdöshetek magam elé másokat, elvárva, hogy úgy viselkedjenek, mint eszközök Isten kezében. Főként, mert egy hívő családból jövő gyerek nem lesz automatikusan hívő a háttere miatt. Hívő a saját személyes döntése alapján lesz az ember. Ha a gyermekem nem hívő, akkor hogyan is tudna "Isten eszközeként" munkálkodni?

Emellett pedig, senki sem tehet másokat eszközzé Isten kezében, főleg nem akaratukon kívül! Vajon hány gyerek végez önszántából iskolamissziót? Csak mi, szülők gondoljuk úgy, hogy a gyerekeinknek ez lenne a dolga - ők maguk inkább beleolvadnának a környezetükbe és elvegyülnének a többiek között, mint, hogy a hitük miatt gúnyolódás, kirekesztés vagy nevetség tárgya legyenek. Kérdezzük meg őket erről!

Isten elhívására mindenkinek magának kell reagálni, nekem is és neked is. Elsősorban a saját családunkban, a szeretteink között és azok között, akikhez még Isten vezet. Ő nem azt várja tőlünk, hogy egy hitében 'gyerek' gyermeket minimális felkészítéssel olyan közegbe küldjünk, ami az ő moráljára biztosan rossz hatással lesz! Nem azt várja, hogy 'a világban való fénykedés' címszó alatt megbotránkoztassuk a saját gyerekeinket azzal, hogy erkölcsi szennybe engedjük őket. Vajon ki lesz nagyobb hatással a másikra? Mert a tapasztalatok szerint a hívő hátterű gyerek, akit 'fénykedni' küldenek, formálódik át a közeg miatt és nem fordítva!

A tanítványok nem kiforratlan jellemű, befolyásolható gyerekek voltak, hanem felnőtt emberek. És Jézus mégis három éven át éjjel-nappal velük volt és tanította őket mennyei Atyja dolgaira, mielőtt szolgálatot bízott volna rájuk. Azt is mondta nekik, hogy ahol nem fogadják be őket, ott verjék le a port is a lábukról és álljanak tovább.

Ha tényleg a gyerekeinket szeretnénk 'Isten eszközeiként' használni, akkor intenzíven kellene felkészíteni őket a misszióra. Megtettük ezt, mielőtt 'terepre küldtük' őket? Tanítottuk őket olyan mértékben a hit dolgaira, hogy most van elegendő igeismeretük (és bátorságuk) másokkal beszélni az Úrról? Adtunk nekik lehetőséget elhatárolódni azoktól, akik nem fogadják be az üzenetüket (ahogyan a tanítványoknak is megvolt erre a lehetőségük)?

Hogy ha Istent szeretnénk szolgálni, akkor az Ő akarata szerint, vezetésének engedve kell tenni, nem úgy, hogy azt tesszük, amit a szívünk diktál és reméljük, hogy Ő majd megáldja.

Igazság szerint már az sem túl bibliai megközelítés, hogy mások gyerekeit akarjuk hitre téríteni. A szüleikkel kellene megosztanunk az evangéliumot, és ha ők pozitívan reagálnak rá, akkor jó esély van arra is, hogy a 'házuk népével' megosztják majd a hitüket. Istennek megvannak a maga módszerei - Őt kell követnünk, nem partizánakciókat folytatni. Nem tettünk semmit, ha nem Isten akaratát tettük. És mindent megtettünk, ha azt tettük, amit Ő akart, hogy tegyünk.



   

2012. november 19., hétfő

Mit tanulnak a gyerekek az iskolában? (egy mini-sorozat 4. része)


A mini-sorozat folytatódik: a negyedik részhez értünk és tovább gondolkozunk az otthontanításon. Az első, második és harmadik részt itt olvashatod.

Az otthonoktatás igei háttere 4.
Mit tanulnak a gyerekek az iskolában?

A tárgyi tudás megszerzése nagyon fontos, de mint tudjuk, tanulás nem kizárólag az iskolában történhet. Sőt, gyakran éppen ott nem történik - ez azonban a kisebbik probléma vele. A nagyobb baj az, hogy erkölcsileg nem semleges helyszín, hanem egyértelműen negatív előjelű, demoralizáló közeg. És ez hatással van az oda járó gyerekek moráljára.

Egy fiatal egyén morális színvonalát az őt körülvevő embercsoport morális színvonala határozza meg. Egy embercsoport morális színvonalát viszont az azt alkotó emberek jelleme határozza meg. Érdekes paradoxon, hogy szociálisan éretlen, jellemükben nem kiforrott, szilárd erkölccsel nem rendelkező gyerekeket zárunk hosszú évekre egy csoportba, és azt várjuk, hogy az oktatási-nevelési folyamat végén az intézményekből szociálisan érett, morálisan szilárd, és ha lehet, keresztény világnézetű gyerekek kerüljenek ki.

Nem szabadna magunkat áltatni. Ha a suliban legalább annyira fontos a jellemformálás mint az ismeretátadás, akkor miért csak a jegyek alapján, miért nem a jellemük alapján szűrik a beiratkozó tanulókat? Ha egy egyházi iskolában ugyanannyira fontos a világnézet alakítása, mint az ismeretátadás, akkor miért nem vizsgálja senki, hogy hívő-e az a gyerek, akit be akarnak íratni? Miért a házirend elfogadása vagy a szülei hite a felvételi szempont?

Azért nincsen szűrés, mert a jellem és a világnézet formálása az intézményben nem olyan fontos, mint a tárgyi tudás megszerzése, hanem amellett csak egy másodlagos cél. Talán úgy gondolják, hogy előbbiek a szülőre tartoznak, nevelje csak ő ezeket a gyermekébe, úgy ahogyan ő akarja. A szülő persze ezt meg is tenné, de nem tudja, ugyanis a gyermek nincsen vele...

Azért sincsen szűrés, mert az oktatási intézmények optimisták és remélik, hogy az ott tanító szakképzett felnőttek valami módon képesek lesznek nagyobb hatást gyakorolni a gyerekekre, mint a kortárs csoport, amibe beteszik őket. Pedig azokat a gyerekeket, akik az otthonitól eltérő jellemvonásokat és világnézetet képviselő kortársaik között jelentős időt töltenek, befolyásolni fogja mindaz, ami körülveszi őket. El fogják tanulni azt, amivel találkoznak és olyanná fognak válni, mint amilyen a környezetük. A hívő családból származó gyermek is felveszi az osztálytársai beszédstílusát, szavajárását, felnőttekhez való hozzáállását, a világ dolgaihoz való viszonyulását - sajnos inkább ez az, amit a gyerekeink az iskolában megtanulnak, nem a hasznos ismeretek.

És itt most szeretném kihangsúlyozni, amit bizonyára mindannyian tudunk, mégpedig, hogy az osztálytársak világnézete nem keresztény és jelleme sem példaértékű, még egy egyházi iskolában sem. Amit tehát a gyerekeink a suliban átvesznek (=tanulnak), az mindenképpen másféle út lesz, nem a keskeny út.

Bár ez a dolog nyilvánvaló, mégis úgy tűnik, hogy a keresztény szülők és pedagógusok könnyedén elsiklanak emellett, amikor az intézményes oktatásról gondolkoznak. Úgy tesznek, mintha két valós, Isten tetszése szerinti oktatási alternatíva létezne (intézményes oktatás és otthonoktatás), és hogy ki melyiket választja, az egyedül azon múlik, hogy az ő családjának melyik felel meg jobban. Pedig az iskola nem lehet valós oktatási alternatíva egy olyan szülőnek, aki mélyen vágyik arra, hogy a gyerekei megismerjék az Urat. Ott ugyanis a világ moráljával, annak ideológiai kavalkádjával és hamis bölcsességével találkoznának, sőt ez formázná a maga képére őket, nem az igazi bölcsesség.

Az Ige szerint az igazi bölcsesség az istenfélelem, ami az Úr megismerése. Ez a megismerés folyamatos, mert a Bölcsesség egy személy, Jézus Krisztus, Akivel közösségben lenni folyamatos tanulást, növekedést jelent - Vele egy úton járást.

Gyerekeinket vagy közelebb vonja, vagy eltávolítja a Bölcsességtől az a közeg, amelyben őket folyamatosan nevelik és oktatják. Ha az iskola hatékony abban, amit átad (ami nem bölcsesség, hanem a világ mentalitása), akkor ez megváltoztatja az oktatási intézmények lelki megítélését! Ha nem hatékony abban, amit átad, akkor meg minek is járatjuk oda a gyerekeinket? De ne reménykedjünk: az iskola nagyon hatékony abban, amit átad.

Hívő emberekként nem kellene olyan könnyen vennünk, hogy a valódi, bibliai bölcsesség helyett valami mást 'szívnak magukba' intenzíven a gyerekeink. Nem kellene azt gondolnunk, hogy amit a suliból 'útravalóként' magukkal visznek, az majd a nap végére nyomtalanul kitörlődik és felülíródik az otthoni mintákkal, meg a keresztény világnézettel - ez ugyanis nem így történik. Ha olyan könnyen felülíródna, akkor Isten nem intené a hívőket, hogy kerüljék a romlott erkölcsű emberek társaságát.

Vajon Isten mit gondol az iskolákról? Vajon Neki számít, hogy milyen bölcsességnek engedjük át a gyerekeinket? Megkérdezzük-e Őt, hogy mit akar velünk, amikor választanunk kell?

Komolyabban kellene vennünk az intézményes oktatás lelki hatásait. Inkább hitet veszélyeztető tényezőnek kellene tartanunk, semmint egy kívánatos oktatási alternatívának.


A sorozat folytatása ide kattintva olvasható.
  

2012. november 4., vasárnap

Hogyan lesznek barátai, ha nem jár iskolába?



Az előző posztnál Anna a barátságról kérdezett: konkrétan azt kérdezte, hogy otthonoktatva hogyan oldjuk meg, hogy a gyerekeink rendszeres gyerekközösségben is legyenek és így barátokat szerezzenek. Úgy éreztem, hogy ha egy mondatban válaszolnék, akkor a válaszom némiképpen magyarázatra szorulna. Mi ugyanis nagyon másként látjuk a barátságkérdést, mint sokan az ismeretségünkben. Sőt, az otthonoktató ismerősök legtöbbjétől is eltérünk ezzel a vélekedésünkkel.

A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.

Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.

Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.

Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.

Az Ige szerint nagyon nem mindegy, hogy kikkel vagyunk közösségben és kikkel barátkozunk. Ez azt is jelenti, hogy tudatosan kell megválogatni a barátainkat. Nem a próbálkozás tanít meg jól választani: attól, hogy valakinek iskolás korában voltak úgymond barátai, még nem jelenti, hogy felnőttként képes lesz igazi barátokat szerezni. És viszont: ha valaki magányos gyerek volt, attól még felnőttként szert tehet igazi barátokra. A barátkozási képességet tehát kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek.

A gyerekkori 'barátságok' túlnyomó részét bibliai értelemben nem is lehet valódi barátságnak mondani. Rendszerint még az idők próbáját sem állják ki. Mégis, sokan gondolják, hogy ezek nélkül nem leszünk képesek felnőtt korban valódi barátságokat kötni. Általában az ismerősök is emiatt 'aggódnak' az otthonoktatott gyerekekért.

Pedig nem a gyerekközösség tanít meg barátkozni, és nem is az formál jó baráttá.

Felnőtt segítségre van szükség, hogy egy gyerek megtanuljon jól barátokat választani és jó baráttá válni. Ehhez felnőttekkel való beszélgetésekre van szükség és sokat segítenek a különböző felnőtt minták is. Egy gyerekcsoportban ez a fajta felnőtt segítség nem elérhető, és a különböző felnőtt minták sem állnak a rendelkezésre. Tehát éppen ez az a közeg, ahol az igazi barátság megtapasztalása nagyon esetleges.

Bármely gyerek sokat profitálna abból, ha felnőttek érettebb emberi kapcsolatain keresztül tanulhatná meg, hogyan is működik egy igazi barátság. Ehelyett már az óvodába kerüléssel egy időben indul a külső nyomás: "szerezz barátokat!" Szinte minden ismerős ezzel a kérdéssel traktálja a gyerekeket: "van már barátod?", míg lassan megtanulják, hogy a barátok a fontosak, és nélkülük nem lehet létezni. Sőt, azt is, hogy akinek nincsenek barátai, az magányos, boldogtalan ember. Aztán eltelik pár év, és tinikorban meg azon rágódunk, hogy hol rontottuk el, miért a barátaikra hallgatnak a gyerekeink és nem ránk. Hát nem azt hallották tőlünk (is) éveken át, hogy barátokat szerezni igazán fontos...?

Többek között a külső nyomásra létrejövő felületes gyerek-barátkozósdinak köszönhető, hogy ma nagyon sok gyereknek fogalma sincs arról, milyen is egy igazi barátság és nem ismeri a különbséget a bibliai értelemben vett barát és egy haver között. De az is igaz, hogy sajnos a felnőttek sem mindig tudnak különbséget tenni. Ez viszont idővel gondot okozhat, hiszen a szoros emberi kapcsolatok akármilyenek is, mindenképpen formálják a jellemünket és befolyással vannak az életünkre. Akik közel állnak hozzánk, azokra jobban hallgatunk egy-egy döntési helyzetben, még akkor is, ha nem bölcs tanács az, amit hallunk tőlük.

A barátság témájánál maradva érdemes azt is figyelembe venni, hogy vannak közöttünk a természetüknél fogva nyitottabb és vannak zárkózottabb személyiségek. Mindkét vonás kihathat a barátkozási kedvünkre és képességünkre is. Ugyanígy kihat az élethelyzetünk és a döntéseink: sokan nem szeretnek különc, furcsa emberekkel barátkozni, sem olyanokkal, akiknek az övékétől nagyon eltérő életvitele van. Maga a hit is akadálya lehet egy-egy barátságnak. És van olyan is, amikor jellembeli hiányosságok miatt megy nehezebben a barátkozás.

Az előbbiekből látható, hogy egyes emberek az emberi kapcsolataikban nagyon eltérő dolgokat élhetnek meg ugyanabban a közegben. Nem a közeg a fontos tehát, mert barátkozni bárhol lehet, ahol emberek vannak: a kérdés inkább az, hogy jó-e, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a barátságszerzésnek. Igei alapja nem annyira van ennek a a nagy jelentőségnek - úgy látszik, Isten másfajta emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

Egy közeli hívő ismerősöm mondta egyszer, hogy ő nem hisz a barátságban, hanem a testvériségben hisz. Úgy mondta, az Ige nagyon kevés barátságot mutat fel, ugyanakkor Jézus is a hittestvéreit mondta barátainak. Ezeken a szavakon azóta is gondolkozom, és hajlok rá, hogy igazak. Ha igazak, akkor viszont nem barátok szerzését kellene fontosnak látni, hanem a testvéri kapcsolatok megerősítését. Meg a családi kapcsolatok megerősítését. Ennek a kettőnek ugyanis van igei alapja.

Hozzánk visszakanyarodva: iskolába járás nélkül is lehet rendszeres gyerekközösséget találni szakkörök, iskolán kívüli gyerekprogramok, zeneiskola, más gyerekek áthívása és egyéb módok által. A legtöbb általam ismert otthonoktató család valamilyen formában tényleg rendszeresen járatja gyerekközösségbe a gyermekeit, mivel ezt fontosnak tartja. Mi azonban szándékosan nem keressük ezeket a lehetőségeket.

Úgy hiszem, jellemfejlődés szempontjából a legfontosabb a család, márpedig erre a jellemfejlődésre van igen nagy szükség, ha valaki igazi barátokat szeretne. Azt is fontosnak tartjuk még, hogy ne egy csapat gyerekkel, hanem más felnőttekkel lehessenek rendszeresen kapcsolatban a gyerekeink. Így tud a jellemük olyanná formálódni, amely kellemes baráttá teszi majd őket.

Ezek a "más felnőttek" a tágabb család, családunk barátai, ismerőseink és a gyülekezet. Van pár olyan otthonoktató család is, akikkel alkalomadtán találkozunk (családjainkkal együtt náluk vagy nálunk) és ezen családok mindegyike a mi gyerekeinkhez hasonló korú gyerekekkel rendelkezik. Bár ez nem volt szempont a barátkozásban, biztosan nem véletlen, hogy az Úr így hozott össze bennünket. Ezek a családok különösen kedvesek a szívünknek és fontosak az életünkben, de nem amiatt, mert a gyerekeinknek gyerektársaságot biztosítanak. Hanem a felnőtt lelki közösség miatt: mert komoly hívők és így egymást tudjuk bátorítani.

Úgy látom, a barátosdi túlzottan fel van fújva - mintha barátok nélkül nem lehetne lelkileg egészséges életet élni. Holott az Ige másként ír erről - az Úr szerint igen ritka dolog egy igazi barát. Ha ritka, akkor a barátok megléte nem alapfeltétel az ember szociális boldogulásához. És így is van: Noénak, Józsuénak, Ábrahámnak, Elihunak és keresztelő Jánosnak sem voltak barátai, mégis Isten emberei voltak. Lehet, hogy éppen emiatt tudtak Isten emberei lenni - nekik Isten volt a barátjuk.

Van, amikor azért kívánjuk emberek társaságát, mert az Úrral való közösségünk nem működik jól, nem elég Ő nekünk. Gyakran a barátok a pótlék, identitásunk és döntéseink megerősítésének eszköze. Olykor meg ők a helytelen útainkhoz asszisztáló erő... Ilyenkor Istennek el kell őket vennie az életünkből, hogy újra akarjunk megalkuvások nélküli teljes szentségben járni, és hogy egyedül Vele akarjunk betelni. Még ha nagyon fáj is, adott pillanatban szükségünk van erre, mert életünk bizonyos szakaszaiban 'tervezetten' magányos harcosnak kell legyünk, ez kell a jellemünk fejlődéséhez. Időnként könnyebb is felismerni az Úr sokféle személyen keresztül végzett munkáját az életünkben, ha magunk vagyunk.

Szóval jó dolog, ha vannak barátaink, de nem árt arra is felkészülnünk, hogy a hit útja nem csupán keskeny, de gyakran magányos út is (= barátok nélküli). Tudom, ez egyáltalán nem népszerű gondolat, mivel kicsi korunktól megszoktuk, hogy olyanokkal vegyük körbe magunkat, akik egyetértenek velünk és támogatnak minket. Ösztönösen azokat keressük, akikkel jól érezzük magunkat és ha nem találjuk őket, kétségbeesünk. Igaz, hogy a kölcsönös egyetértés nem feltétlenül tesz valakit a barátunkká, de legalább bizonyos fokú társaságot biztosít, ami jobban esik, mintha magunk maradnánk az utunkon - magunkban az Úrral.

A magány valahogy nagyon riasztónak és szörnyűségesnek tűnik sokunk szemében: nehezen viseljük és ha lehet, messze elkerüljük. Ugyanúgy nem szeretjük ezt, mint ahogyan nem szeretünk csendben lenni (hallgatni) és várakozni sem. Ezzel szemben a Biblia pozitív alakjai nem kerestek társaságot maguk köré: a legtöbbjük hit-útja magányos út volt. Mégsem voltak ettől boldogtalan emberek. Ők a körülményeikben tanultak meg örülni, és az Úr volt az, Akivel a kapcsolat a szívüknek oly kedves volt - ezért nem volt szükségük emberi megerősítésre, társaságra.

Az emberi kapcsolatok néha félrevisznek, és igazán mélyen meg is sebezhetnek. Ez persze nem ok arra, hogy kerüljünk másokat, de bölcsen kell jó barátot választani magunknak. Ha pillanatnyilag nincsen olyan ember, akinek a barátságát értékesnek tartom, akit alkalmasnak érzek arra, hogy megajándékozzon a barátságával, akkor a magány egy jobb út most nekem. Nem muszáj, hogy minden időben barátokkal vegyük körül magunkat, mint ahogyan gyerekeinknek sem létszükséglet ez. (Főleg, mert gyerekként inkább még csak tanulják, mit is jelent az igazi barátság.)

Természetesen nem célunk antiszociálissá nevelni a gyerekeinket. De azt sem szeretnénk, hogy később a saját integritásukat, vagy moráljukat akarják feláldozni azért, hogy kétes értékű barátságokra tegyenek szert, csak mert nem tanultak meg önmagukban lenni, és a családban, ismerősi körben megtalálni az emberi kapcsolatok és épülés lehetőségét. Ennyit nem ér az egész...

Ezért nem sietünk a barátkozással: arra biztatjuk a gyerekeinket, hogy várják meg az igazi barát érkezését, és ameddig várnak, addig készüljenek fel arra, hogy megfelelő barátok lehessenek.