2012. október 22., hétfő

Ki a kompetens gyerekeink oktatásában? (egy mini-sorozat 3. része)


Az otthonoktatós sorozat harmadik részéhez értünk. Az előző két részt itt, meg itt találod.

Az otthonoktatás igei háttere 3.
Ki a kompetens gyermekeink oktatásában?

Az otthonoktatás kérdését a pedagógusok és a laikusok is rendszerint az oktatásra próbálják kihegyezni. Vagyis a kérdés úgy hangzik, hogy ki a kompetens a gyerekek tanításában. A tanítási kompetencia kérdése egy fontos kérdés, de az otthonoktatás és az iskola körüli fő dilemma mégsem ez. Nem az a kérdés ugyanis, hogy ki alkalmas képezni, tanítani egy gyermeket, hanem hogy kinek a felelőssége, kinek a kompetenciája a gyermek nevelése. Aki kompetens a nevelésben, arra van bízva a tanítás is, mivel a kettőt nem lehet különválasztani.

Ha az állam felelőssége a gyermekek nevelése, akkor az iskoláknak megvan a létjogosultsága a tanítási közegen keresztül a jellemformálást (és hitre nevelést) átvállalni. Ha a szülők kompetenciája a nevelés, akkor nekik van meg az a kiváltságuk, hogy otthontanítva a gyermekük jellemére (és lelkére) komolyabban hatni tudjanak.

Aki tanít, az nevel is. Aki nevelni szeretne, annak a tanítástól sem szabad visszariadnia. Ha mi, szülők szeretnénk nevelni a gyerekeinket, akkor nem bízhatjuk intézményekre a tanításukat. Akkor nemet kell mondanunk arra, hogy ismeretáradás, okítás ürügyén megfosszanak bennünket a jellemformálás kiváltságától. A tét hatalmas, mert a jellem és az istenfélelem sokkal fontosabbak, mint a tárgyi tudás és az ismeret. Ez nem azt jelenti, hogy a tanítás nem fontos, csupán azt, hogy a kettő közül a nevelés a fontosabb. A Biblia állítása szerint a boldogulásunk elsősorban nem attól függ, ami fejünkben, hanem attól, ami a szívünkben van.

Most azért gondolkozzunk kicsit az oktatásról is, mert ez is megér egy pár gondolatot.

A tanítás nem más, mint új ismeretek oly hatékony átadása, amelynek során a tanulás folyamata létrejön. Vagyis akkor tanítunk, amikor a másik embernek úgy adunk át új ismeretet, hogy azt sikeresen elsajátítsa. Ilyenfajta tanításra egy szülő is alkalmas lehet. Az alkalmasság ugyanis nem pedagógiai papír megszerzése, vagy bizonyos iskolák elvégzése által jön létre. A szeretet tesz alkalmassá, mert a szeretet figyelembe veszi az egyént: teljesen ráhangolódik, így képes lesz hatékonyságra az új ismeretek átadásában.

Az előbbiek értelmében, amikor a suliban a tanár leadja az anyagot, az nem mindig nevezhető tanításnak. Sőt, tanulás csak ritkán jön létre a tanórán - máskülönben az iskolában eltöltött tetemes mennyiségű idő után otthon nem kellene órákat szánni a felkészülésre.

Azonban az iskolai értelemben használatos tanári/tanítási kompetencia az otthontanítás szempontjából nem is releváns, mégpedig két okból nem.

Az első ok, hogy ez a fogalom nem jellemzi a magyar pedagógustársadalom nagyobb részét, csak egy szűk keresztmetszetét. Vagyis a szakképzett tanár csak ritkán azonos a kompetens tanárral. Az iskolák pedagógusainak saját bevallása szerint a szakma túlnyomó része inkompetens, túlterhelt és nem eléggé odaszánt, hogy gyerekeket hatékonyan taníthasson. A kompetens tanárok kisebbségben vannak a fásult többséggel szemben, és akadályokba is ütköznek, ha maradéktalanul meg szeretnék valósítani az elveiket.

Nagy tisztelet a kevés kivételnek, de ez más szavakkal azt jelenti, hogy maguk a tanárok állítják, hogy a papír nem tesz senkit sem jó tanárrá, és több a 'rossz' tanár, mint a 'jó'. Igaz, hogy a jó tanárok jobbakká válhatnak egy jó szakképzés által, viszont nyilvánvaló, hogy a jó szakképzés kevés ahhoz, hogy bárkit is kompetenssé tegyen a tanításban.

Ez azt is jelenti, hogy nem helytálló az a vélekedés, mely szerint igazából csak az iskolai tanárok tudják hogyan kell iskolás korú gyerekeket tanítani. Hogy, bár a gyerekeink kicsi korukban mindent tőlünk, a szüleiktől tanulnak, de a velük kapcsolatos tanítási kompetenciánk a hároméves korhatár elérése után rohamosan csökken, az iskolába lépéssel pedig gyakorlatilag megszűnik.

A tanítás nem fejbeli dolog, hanem szívbeli. Gyerekeket szeretni, az ő oktatásukat (és nevelésüket!) saját ügynek érezni és szenvedéllyel részt venni az életükben - erre nem tud megtanítani egyetlen főiskola vagy egyetem sem. Pedig ennyin múlik a dolog! Hiába a tudás magas foka, hiába van tele a fej tekintélyes információmennyiséggel: mindezzel együtt tanárként kárt fog okozni, aki nem szereti (vagy éppen utálja) a gyerekeket. Szeretet nélkül nem működik a tanítás. Ha viszont a szeretet a fontos faktor, nem a szakképzés, akkor egy szülő is lehet kompetens a saját gyermeke oktatásában. Sőt, az is.

A másik ok, ami miatt az otthontanítás szempontjából teljesen lényegtelen a tanári kompetencia, az az, hogy aki a gyermekével otthon van, az nem annyira tanít, inkább együtt tanul a gyermekével. Az otthonoktatás szempontjából egyáltalán nem számít a 20-30fős iskolai osztályok tanításához megszerzett pedagógiai ismeret, sem a szakképzettséget igazoló diploma, ezekre ugyanis semmi szükség otthon! Pedig sokan egyedül olyan keretek között tartják elfogadható alternatívának az otthontanítást, amikor a szülők pedagógiai képzettséggel rendelkeznek...

Térjünk most rá a lelki dolgokra, mert ez is szorosan kapcsolódik a kompetencia kérdéséhez.

Isten Igéje szerint a szülő a kompetens gyermeke nevelésében, nem az állam, és ez a kompetencia az oktatásra is kiterjeszthető, hiszen a két dolog összetartozik. Ez a kompetencia azonban nem önmagából ered, hiszen hívők vagyunk: mindenféle feladatunkban az Úr tesz minket alkalmassá. Ahogyan hatékonyan nevelni sem lehet Nélküle, ugyanúgy a tanítás sem működik, ha nem Ő vezet. Ha Ő vezet, akkor Tőle való lesz a mi kompetenciánk is. Ez persze messze nem jelenti, hogy mindig mindent tökélesen fogunk csinálni, de a kompetencia nem is a tökéletességről szól.

Ez a kompetencia amúgy egy érdekes dolog. Az iskolai tanárok esetében rendszerint nem kérdés, hogy a tanítási képesség folyamatosan növekszik. Senki sem úgy születik, hogy önmaga tanítási potenciálját teljes mértékben képes kihasználni, még ha alapvetően szuperül ért is a gyerekekhez - évek és oktatási tapasztalatok sokaságán keresztül csiszolódik, és alakul 'elég jó'-vá.

Ugyanezt kellene feltételezni az otthonoktató szülőkről is, de rendszerint nem így van. Tőlük mintha a kezdetektől a tökéletesség lenne az elvárható mérce. Pedig aki otthontanítja a gyerekeit, az is fejlődik: végigmegy egy úton az Úrral és ezen az úton a gyerekével együtt más emberré formálódik. Változik a tanításban, az önismeretben és gyermeke megismerésében. Évről évre. Ennek ellenére a kritikusok gyakran egy pillanatkép alapján mondanak ítéletet egyes otthonoktatók 'szakmai' kompetenciájáról, alapból azt feltételezve, hogy nekik olyanuk nincs (hiszen ők nem iskolai tanárok).

A háttérben kimondatlanul talán az is felmerül, hogy aki nem viszi iskolába a gyermekét, az helytelen nevelési és hitbeli rögeszmék miatt akadályozza meg, hogy a gyerekeit igazi, szakképzett tanerő taníthassa meg az élet dolgaira, vagyis kárt okoz. Mintha azok a gyermekek szüleik makacsságának áldozatai, gyerekközösségtől és jó élményektől megfosztott sajnálatra méltó személyek lennének. Pedig ilyesmiről nincsen szó.

Nem úgy van, hogy a nevelés vagy a hit oltárán feláldozzuk, hogy minőségibb oktatásban részesülhessenek a gyerekeink. Hanem teljesen elhisszük, hogy az az Isten, Aki felelőssé és kompetenssé tesz bennünket gyermekeink nevelésében, ugyanígy felelőssé és kompetenssé tesz minket az ő tanításukban is. Nem azért, mert mindig így érezzük, hanem mert hisszük, hogy ez így van. Hisszük, hogy az otthonoktatás nem csak a nevelésben, hanem az oktatásban is minőségi megoldás lehet.


A sorozat következő része itt olvasható.
  

2012. október 15., hétfő

Ki formálja gyerekeink jellemét? (egy mini-sorozat 2. része)



Folytatódik az otthonoktatásról gondolkozós sorozat. Az első részben megállapítottuk, hogy az Isten szerinti nevelés színtere a család, amelyben a gyermeknek folyamatosan jelen kell lenni, ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. Szó volt arról is, hogy a neveléshez az oktatás is szorosan kapcsolódik, mivel a ráfordított idő a gyermek teljes napjának jelentős részét képezi. Nézzük a második részt.

Az otthonoktatás igei háttere 2.
Ki formálja a gyerekeink jellemét? 

Lassú víz, partot mos - ez nagyon igaz arra a jellemváltoztató közegre, amelyben gyerekeink az idejük nagyobb részét töltik napi szinten. Főként azért, mert itt most gyerekekről beszélünk és nem felnőttekről.

Bár a felnőttekre is hatást gyakorol az a közeg, ahol sok időt töltenek pl. a munkahelyük, de ők jórészt kiforrott, szilárd jellemmel érkeznek abba a közegbe. Ezzel szemben a gyerekek jelleme még nagyon képlékeny, így a külső hatások sokkal intenzívebben formálják azt, mint egy felnőtt jellemét.

A gyerekekre tehát sokkal inkább hatással van az az emberközösség, amelyben tartósan jelen vannak, melyben naponta sok órát töltenek el. És bár ez a hatás eleinte nem olyan egyértelmű és szembetűnő, mégsem mindegy, hogy kik veszik körül őket napról napra, hétről hétre, évről évre...

Ahogyan a lassú víz lassan, de biztosan elmossa a part széleit, ugyanúgy a gyerekek jellembeli átalakulása is lassan, de biztosan bekövetkezik az őket formáló közeg hatására. Ezt Isten így tervezte - bár mindez nem egyik napról a másikra válik felismerhetővé.

Ha a gyermek tartósan a családban van, akkor minden rendben, mert a családi értékrendhez formálódik hozzá az ő jelleme is. Otthon a gyermek hívő szüleihez válik hasonlóvá. (Ettől persze nem lesz hívő, viszont kap egy jó alapot arra, hogy a jelleme áldások forrása lehessen az emberi kapcsolataiban.)

Azonban, ha a gyermek óvodába vagy iskolába jár, akkor gond van, mert nem a családi értékrend fog rá leginkább hatni. De nem is az őt oktató pedagógusok adott esetben kívánatos mintái. Hanem?

Aki intézményes keretek között tanul, az nem felnőttek, hanem gyerekek jelenlétében tölt jelentős időt. Legnagyobb hatása tehát az őt körülvevő gyerekcsoportnak lesz rá, az ő értékrendjükhöz fog hozzáformálódni.

Hívő szülők nagyon nehezen értik ezt meg. Valahogy nem jön át nekik, hogy jellemformálás szempontjából elsősorban nem a pedagógus személye, hite vagy értékrendje a mérvadó, hanem a gyerekállomány összetétele. Mert a gyerekállomány hat majd jobban a gyerekre.

Pontosan ez a gyerekállomány az oka annak, hogy egyházi vagy felekezeti iskolába járatni a gyerekeinket nem megoldás, még ha odaszánt hívők is a pedagógusok, akiktől jó mintákat tanulhatna. Elsősorban ugyanis nem tőlük tanulna, hanem a többi gyerektől, akik őhozzá hasonlóan egy egyházi iskolában is javarészt nem hívők...

Az egyházi iskolák többek között gyerekállományuk miatt nem lesznek sohasem kompatibilisek az otthontanítással. Mert a hívő pedagógus nem azonos a hívő szülővel.

Amit a hívő szülőkre bízott az Úr, az a hívő szülők feladata, nem pedig a hívő pedagógusok 'szolgálata'...

Sajnos a hívő szülők egy része egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a pedagógus felnőttek jellemformáló hatása eltörpül a gyerekközösség ilyen hatása mellett. Bármilyen jó szándékú, elkötelezett és felkészült is egy pedagógus, a gyermekcsoport negatív hatását nem fogja tudni egymaga ellensúlyozni, mert az intézményes keretek nem teszik számára lehetővé olyanfajta személyes kapcsolat kialakítását a gyermekkel, amelyben ez maradéktalanul megvalósulhatna.

A jellem tehát azokéhoz formálódik, akikkel a gyermek életközösségben él. A jellembeli változásokra azonban valószínűleg kevésbé figyelünk fel, ha a gyerekeink nem otthon nevelődnek.

A szülő, akinek a gyerekei otthon nevelődnek, viszonylag tisztán érzékeli azok jellembeli hiányosságait, és ez folyamatos küzdelemre és önvizsgálatra készteti. Ő azt érzékeli, ami MÉG NEM megfelelő - mivel naponta ezzel szembesül.

Ugyanakkor az a szülő, akinek a gyerekei oktatási intézményben nevelődnek, igyekszik elégedett lenni azokkal a pozitív tendenciákkal, amiket azok jellemében felfedez. Ő azt érzékeli, ami MOST megfelelő, vagyis a családi nevelés nyomait kutatja, és meg is találja.

Mivel a hiányosságok eleinte nem este otthon, hanem nap közben az intézményben nyilvánulnak meg, ezért úgy értékeli, hogy a család képes ellensúlyozni bármilyen intézményi hatást. Ez azonban nem így működik. Megvannak a nyomai annak a partmosásnak, ami egy gyerekközösség formáló hatásaként a gyerekeink jellemében idővel tetten érhető. Csak keresni kell a jeleket.

De mire is kellene felfigyelnünk, mit kellene észrevennünk?

Azt, hogy a hívő családi háttérből jövő, oktatási intézménybe járó gyermekek egy idő után ugyanazokat a játékokat kedvelik, ugyanazokra a kütyükre vágynak, ugyanazokért a zenékért, mesehősökért, sztárokért rajonganak, mint a többiek. Ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy beszélnek, ugyanazért lelkesednek, ugyanolyan célokat tűznek ki, vagyis: ugyanolyanokká válnak, mint a többiek.

Talán az első hetekben ez még nem jellemző, de pár óvodában/iskolában eltöltött év után bizonyosan megmutatkozik a hatás.

Hívő szülőként kellene, hogy zavarjon, vagy aggasszon bennünket, amit tapasztalunk a gyerekeink jellemében. Hiszen ez azt mutatja, hogy nem a mi mintánkat követik, hanem a világét. Kellene, hogy ez zavarjon - de rendszerint nem így történik.

A változást azért sem látjuk drasztikusnak, mert nem a szemeink előtt zajlik. Ráadásul a többi hívő szülő gyereke is ugyanilyen változásokon megy át, tehát még viszonyítási alapunk sincsen, ami esetleg kijózanítóan hathatna. Van viszont jó reménységünk, hogy az Úr bármilyen romlott közegben tisztán megőrzi és megtartja majd őket, mivel imádkozunk értük...

Tulajdonképpen nagyrészt a kegyelemre apellálunk, de ebben a reménykedésben valahogy figyelmen kívül hagyjuk az Úr gondolatait arról, amit a romlott társaság elkerüléséről kijelent. Meg arról, hogy az emberi kapcsolatokon keresztül úgy formálódunk, mint ahogyan egyik vassal élesítik a másikat.

A mi gyerekeink életében ki a vas, aki őket élesíti?


A sorozat következő részét itt találod.
  

2012. október 4., csütörtök

Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'? (egy mini-sorozat 1. része)

Rég blogoltam az otthonoktatásról. Az igei hátterével kapcsolatos bejegyzés is már hosszabb ideje készülőben volt. Most elkészült és hosszú lett. Így egyetlen terjedelmes írás helyett egy hétrészes mini-sorozatot csináltam belőle.

A következő időszakban hetente egy vagy két kis írást szeretnék közzétenni. Mindegyik az otthontanítás egy-egy, igei szemszögből hangsúlyos aspektusát mutatja majd be. Természetesen ez messze nem minden, amit a témával kapcsolatban el lehet mondani: az otthonoktatásnak sok más megközelítési módja is van. Itt most a lelki szempontból fontos tényezőket veszem számba.

Az igei háttér kérdését úgy közelítettem meg, hogy egyik részről ott van 'a család, mint pro', mivel a gyermekek családban nevelődéséhez pozitívan viszonyul az Ige. Másik részről ott van 'az iskola, mint kontra', mert az iskolai oktatási-nevelési modellhez inkább negatív a bibliai viszonyulás. Ez a két oldal némileg össze van fonódva és együtt adja meg az igei alapot az otthonoktatáshoz.

A háttérben feszülő kérdés a sorozat minden részében az lesz, hogy meg lehet-e maradéktalanul valósítani a bemutatásra kerülő bibliai alapelveket az egyik, illetve a másik oktatási helyszínen vagy ez nem lehetséges.

Akkor nézzük.

Az otthonoktatás igei háttere 1.
Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'?

Az otthonoktatás, mint fogalom, nem jelenik meg Bibliában, de ennek ellenére, ha figyelmesen olvasunk, megérthetjük, hogy az Ige evidenciának tartja a családban nevelődést.

Nevelődés alatt egyrészt a gyermekek/fiatal felnőttek kiforratlan jellemének csiszolását, másrészt a következő generáció Istennel és az Ő törvényeivel való megismertetését érti a Biblia.

Hogy a nevelődés megvalósulási színterének az Ige a családot látja alkalmasnak, az többek között abból is látszik, hogy a gyerekekkel kapcsolatos parancsolatok mindig a szülőkhöz szólnak - sosem egyéb, gyerekeket nevelő felnőttekhez, még ha a korabeli időkben esetleg már voltak is ilyenek. Eleve, csak, mint kivétel említi meg az olyan eseteket, amikor nem a szülők nevelték az utódaikat Pl. Sámuel esete. Isten tehát elsősorban a szülők feladatának gondolja a gyermekek nevelését.

Ez szerintem senki számára nem kérdés - de mi van a tanítással??

Nos, a nevelés és a tanítás elválaszthatatlan egymástól. Ne gondoljuk azt, hogy a család nevel, az iskola meg oktat. Nem így van! A család is nevel, meg az iskola is.

A mai iskolarendszer mégis úgy tűnik föl a hívő szülők szemei előtt, mint leginkább a tanítás színtere, de nem annyira a nevelésé. Megvan az az illúzió, mintha a kettő szétválasztható lenne: mintha az oktatási intézmények képesek lennének úgy oktatni a gyerekeinket, hogy közben nem nevelik őket.

Az elmúlt időszak pedagógiatörténetében az 'oktatni vagy nevelni' kérdés komoly dilemmákat okozott. Ma viszont ott tartunk, hogy a dilemma megoldódni látszik, mert az iskola elsősorban oktatni akar, a nevelés kiváltságát nem szándékozik célzottan magához ragadni. Utóbbit inkább ráhagyják a szülőkre és így mindenki jól jár: a szülők válláról lejön az oktatás felelősségének súlya, de megmarad a megnyugtató tudat, hogy gyermekeik jellemfejlesztésébe és hitre nevelésébe az iskola direktben nem szól bele.

(Emiatt persze, amikor valami gond adódik a tanulás körül, akkor a szülő úgy érzi, az a pedagógus hibája, hiszen a gyermek oktatása az ő felelőssége. Viszont, ha a gyermek viselkedésével van gond, akkor a pedagógus érzi úgy, hogy az a szülő hibája, hiszen a gyermeket megnevelnie neki kell. Így megvan a problémák áthárításának a lehetősége is, mivel egyik oldal sem vállal teljes felelősséget a gyermekért, ami teljesen érthető. Ebben a felállásban ugyanis nem lehetséges ezt megtenni...)

Bármilyen szépen hangzik tehát az oktatás és nevelés szétválasztásának lehetősége, a gyakorlatban ez nem kivitelezhető. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelési kiváltságunkat bibliai módon gyakorolhassuk, a gyerekeinknek velünk kell lenniük, egész nap, a tanulási időszakok idejére is. Abban a pillanatban, amikor oktatási céllal napi több órára intézménybe adjuk őket, a nevelési kiváltságunkat is automatikusan másokra ruházzuk, még ha erről nem is veszünk tudomást.

Illúzió azt gondolni, hogy úgy is nevelhetjük a gyerekeinket, ha azok nincsenek velünk. Illúzió azt gondolni, hogy az iskola csak tanítja, de nem neveli őket.

Iskolai nevelés alatt elsősorban nem a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok tervezett tevékenységét és célkitűzéseit értem, bár az is egy lényeges szempont, hanem a gyerekcsoport, mint erős jellemformáló közeg destruktív hatását - hívő szempontból. Erről később még szó lesz.

Nem állítom, hogy iskolába járó gyerekek szüleiként semmilyen hatást sem tudunk gyakorolni az utódainkra. Természetesen tudunk. De itt nem is erről van szó, hanem arról, hogy mi vagyunk-e azok, akik a legmélyebb hatást gyakoroljuk rájuk vagy mások (hiszen az Ige ezt a fajta nevelést feltételezi).

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az mindig esetleges, hogy egy gyermekre ki gyakorolja a legmélyebb hatást. Ezzel végső soron azt mondják, hogy maga a jellemformálás is esetleges. Szerintük a szülőnek bíznia kell a gyerekében, ami abban nyilvánul meg, hogy nem akarja otthon tartani maga mellett, hanem beengedi a óvodai/iskolai gyermekközösségbe. A bizalom ebben az olvasatban azt jelenti, hogy nem aggódom túl ezt a jellem-témát, hanem elhiszem, hogy a gyerek így is, úgy is jól fog kijönni abból, ha egy otthonitól eltérő értékrendet képviselő csoportba bekerül.

Isten azonban a nevelést nem esetleges, hanem nagyon is tudatos és személyes tevékenységnek gondolta - az Igéből ez derül ki. Ő a szülőktől várja, hogy az utódaik formálását teljes mértékben felvállalják. A saját értékrendünket azonban táv-oktatásban nem lehet a gyerekeinkbe átültetni, csak úgy, ha nem egy gyerekcsoporttal, hanem velünk vannak napi élet-közösségben. Már csak azért is, mert Isten a jellem formálódása szempontjából nagy jelentőséget tulajdonít annak is, hogy kik veszik körül az embert. 


A sorozat folytatását itt olvashatod.