Gondolatok a gyermek bibliaórákról, meg a gyülekezetről (marathoni poszt)

Látunk bármiféle példát a Bibliában a korosztályos igei tanításra? Vagy a nemek szerinti elkülönülésre - tanítás céljából? Vajon az Úrnak tetszik az a mód, ahogyan a gyerekeinket megismertetjük Vele? Ő azt akarja, hogy a gyülekezetek szétdobáltak, a bennük lévő családok korosztályok szerint megosztottak legyenek? Nem egységet akar és együtt nevelődést, fejlődést, formálódást? Ilyesmiken morgolódom morfondírozom lelkizek mostanság.


Háborog a lelkem, a téma mélyen érint. Látom a félrement tendenciát: a gyülekezeti családokat, amelyek annyira evidenciának veszik, hogy a gyerekeik szellemi tanítását elsősorban más keresztények kompetensek  hivatottak végigvinni. Ezért gyerekkorban vasárnapi iskolába vagy gyermek bibliakörbe, később keresztény ifjúsági alkalmakra küldik őket, miközben maguk azzal küzdenek, hogy hogyan maradhatnak kommunikációs kapcsolatban velük (a kettő között persze ritkán látunk ok-okozati viszonyt).

Látom a gyülekezetben felnövő gyerekeket, akik hétről hétre énekekben és igékkel vallják, hogy tudják: Jézus szereti őket és ők az Atya gyermekei - miközben senki sem várja el tőlük, hogy ebben a zsenge életkorban valódi megtérésre jussanak. Mert 'most még elég', ha a szüleiknek engedelmes és Jézus szeretetére érzelmi választ megfogalmazó gyerekekként élik az életüket. (Vajon Jézus a gyerekek kedvéért tényleg lejjebb szállítja a mércét, vagy mi vagyunk, akik egyfajta hamis evangéliummal altatjuk el őket attól tartva, hogy a teljes szellemi valósággal komoly lelki károkat okozunk nekik?)

Ezek az összezavarodott gyerekek egyrészt tudják, hogy 'majd' meg kell térniük, de másrészt azt érzik, hogy a körülöttük lévő felnőtteket tökéletesen elégedetté tudják tenni egy erkölcsös életvitellel is - vagyis mégsem olyan sürgős megtérni, talán Istennek így is kedvesek lehetnek.

De ugyanezek a gyerekek pár évvel később meg belecsöppennek egy merőben új helyzetbe, amikor kiskamaszként egyszerre radikálisan megváltozik a feléjük közölt 'gyerekkori evangélium'. A hívő környezetüknek többé már nem elegendő, hogy a szüleiknek nagyjából engedelmes, Jézus szeretetére érzelmi választ adó emberekként élnek. Elvárják tőlük a valódi megtérést, mégpedig mielőbb, hiszen a dolognak innentől már tétje van. Ebben az életkorban ugyanis fontos kérdések dőlnek el.

A szülők ekkortájt kezdenek komolyabban aggódni a gyermekük szellemi jóléte miatt. Mert itt már a nagyobb döntési szabadság mellett épp az olyan fajsúlyos dolgok kerülnek elő, amik a további életüket nagyban meghatározhatják: pályaválasztás, párválasztás, baráti társaság megválasztása. Ráadásul úgy érzik, hogy ezekben a döntésekben már nem befolyásolhatják olyan mértékben a gyermeküket, mint ahogyan korábban lehetőségük lett volna megtenni. Emiatt pedig a helyzet zsákbamacska lesz: lehet, hogy jól, és az is lehet, hogy nagyon rosszul fognak dönteni, de minden hívő szülő azt szeretné, ha a fiatalok hívő mércével bölcsnek mondható döntéseket hoznának. Ehhez viszont sürgősen meg kell térniük, és ezért van az, hogy ekkor már nem elég jó, ami gyerekkorban még elég jó volt. Több kell, szellemileg komolyabb elvárások fogalmazódnak meg: már 'nem kedvesek' Isten szemében, ha meg nem térnek.

A fiatalok aggódó hívő szülei mindent megtesznek, hogy benntartsák őket a gyülekezetben. Látom, miként üdvözlik a tini alkalmakat, kamasztáborokat, és még az sem baj, ha egy-egy program alig különbözik egy világi rendezvénytől. A lényeg, hogy a gyerekek 'védettségben vannak', mert nem a világban vannak. (Vajon, ha a világ bejön a gyülekezetbe, akkor már nem világ??) Látom, hogy mennyire értékelnek minden fiatalokkal foglalkozó lelki munkást, hiszen meg vannak győződve, hogy a gyerekeik lelki üdve és jóléte tőlük és az általuk szervezett rendezvényektől függ.

(Ezek a szülők másokra bízzák a gyerekeik szellemi nevelését, nem tudva, hogy a feladat, amivel azokat megbízzák, egyáltalán nem rájuk szabott. Így eleve kódolva van a kudarcuk...)

Aztán látom a másik oldalt is: az erejükön felül, buzgón tevékenykedő gyerekszervezeteket, gyerekmissziós társaságokat, ifjúsági munkásokat képző csoportokat, amelyek önmaguk tevékenységét igen fontosnak érzik és a létezésüket bibliailag alátámasztva látják.

Valójában az evangéliumi gyülekezetek testvérisége is ugyanezen az állásponton van. Kimondatlanul is úgy gondoljuk, hogy ők azok, akik a fontos munkát végzik: helyettünk érik el a mi házunk népét és ezt nagyon méltányoljuk.

Ezek a szervezetek nagy szerepet játszanak a gyülekezeti életünkben és a missziós tevékenységünkben. Úgy hiszem, ismertségük és támogatottságuk hívő körökben megelőzi a házassággondozó és a bibliai családmodellt propagáló szervezetekét, sőt, a külmissziót is.

Talán ennek az is oka, hogy az általuk biztosított programok szerves részei lettek a pezsgő gyülekezeti életnek. Vasárnapi iskola, gyermek bibliakör, fiataloknak szóló alkalmak. Különböző csoportfoglalkozások korosztályok szerinti bontásban, báb-előadás, színdarabok, könnyűzenei koncertek, gyermek- és ifjúsági táborok.

Szolgálatuk fémjelzi a színvonalas gyülekezetet, hiszen ezek nélkül a szervezett programok nélkül még a vasárnapi alkalmak sem nevezhetők 'családbarát'-nak. Ahol ugyanis szerencsétlen gyerekeket rákényszerítik, hogy a felnőtt alkalmakon végig bent üljenek és korosztályos bontás nélkül tanuljanak a nagyobbaktól, ott nincs békés gyülekezet, hanem valami furcsa-szokatlan embermassza, ami kezdetleges és a mai igényeket egyáltalán nem elégíti ki...

Hogy mi ezzel az egész helyzettel a probléma? Meggyőződésem, hogy nagyon sok. Sorban fogok haladni, hogy érthető legyen mi a gond és miért.


A látlelet

Elgondolkoztál már azon, hogy miért van az, hogy a gyülekezetben és a világban ugyanabban az időszakban ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket? A gyülekezeti zene és a dicsőítés válsága épp azokban az években kezdődött, amikor a rockzene széles körökben népszerűvé vált és elindult világot meghódító útjára. A generációs szakadék, amely ettől fogva létezik a keresztények között is, jellemzően azt bizonyítja, hogy a tisztelet hiánya és a felnőtt értékekkel szembeni lázadás ugyanolyan gyakori a hívő családokban felnövő fiatalok körében, mint a világban. A házasság válsága is elgondolkodtató, amely olyan szinten gyűrűzött be a gyülekezetbe, hogy a válások aránya nem különbözik a hitetlen házasságok hasonló statisztikáitól. Még lehetne sorolni a párhuzamokat. De egyáltalán mi ennek a párhuzamnak az oka? Miért nem látszik a házasságunkon, a gyerekeinken, a gyülekezeteinkben, hogy mi tényleg 'mások' vagyunk, mint a világ? Vagy nem is vagyunk mások?

Úgy hiszem, mások vagyunk: az a Szentlélek lakozik hit által a mi szívünkben, amelyet a világ nem birtokol, nem is birtokolhat. Amikor megtértünk, Ő volt az, Aki megtisztított és újjászült minket. Így Isten kegyelmi munkája által valóban más, új emberek lettünk.

Azonban, bár MÁSok vagyunk, de sokszor nem élünk MÁShogyan, és nem döntünk MÁShogyan, mint azok, akiknek az életében a Szentlélek nem végezhette még el ezt a megtisztító, megújító munkát.

Kicsit olyanok vagyunk, mint a megtisztított disznók, akik a sárnak fürdőjébe kocognak vissza... A lényeges különbség viszont az, hogy mi nem kívülről lettünk megtisztítva, hanem belülről lettünk egészen új teremtések.

Egy megtisztított disznó a természete miatt kívánkozik vissza a sárba. Még mindig a sárba vágyik, mert még mindig disznó, még ha meg is van tisztítva. A disznó pedig a sárban érzi jól magát: egyáltalán nem meglepő hát, hogy jobban vágyik oda vissza, mint újonnan kapott tisztasága megőrzésére. Mi azonban teljesen új, isteni természet részeseivé lettünk, ha valóban megtértünk: végleg kikerültünk a sárból és a természetünk szerint többé nem is vágyunk a sárba vissza! Abszolút nem normális hát, sőt természetellenes dolog, ha mégis oda járunk vissza, ahonnan már korábban Isten kegyelméből kiszakadtunk. Olyan ez, mintha egy disznó egy isteni csoda folytán kényes cicává változna, és cicaként tipegne a sárfürdőbe...

Mi mégis ezt tesszük: megtérünk elszakadva a gonoszság világától és a régi bűneinktől; új értelmet és új szívet kapunk; és aztán ezzel az ÚJságunkkal visszafordulunk a világ felé és annak testies bölcsességével éljük az életünket remélve (talán el is várva) Isten tetszését.

Fiatalként amolyan kétfelé sántikáló életformát alakítunk ki óvatosan egyensúlyozva a hívőség kegyes cselekedetei és a világias szabadosság között. Nagyon próbálunk szentek is lenni megfelelve Isten elvárásainak. De közben gondosan ügyelünk, hogy túlzottan el ne szakasszuk magunkat a kortársaink gondolkozási, öltözködési, zenei stílusától, hiszen mégiscsak közöttük kell jól éreznünk magunkat. Valahogy nem jut el a tudatunkig, hogy a szent azt jelenti, 'Istennek elkülönített' és a szent az MÁS - ami kizár mindenféle kortársak közé beolvadást és kétfelé sántikálást.

Felnőttként a világi minta szerint alakítjuk a házassági szerepeinket: a férfi legyen segítőtársa a feleségének, nem fordítva, hiszen ma már a hagyományos szerepek csak nagyon ritka esetben életképesek. Gyermekeink nevelésével kapcsolatban is a világ bölcsességét kutatjuk, mert az bőségesebb forrás, mint az Ige fölött gondolkozni, válaszokra várva. Elmulasztjuk, amit Isten nekünk akar adni: a bölcsességet és azokat az áldásokat, amiket ezzel a bölcsességgel élve teljes mértékben megtapasztalhatnánk.

Ami a legszomorúbb: bizonyos értelemben még a gyülekezeteinket is a saját földi bölcsességünk szerint rendezzük be. Évtizedes tradíciók és mai megalkuvások között az Ige lépten-nyomon kimarad a gyakorlatunkból. Ahogyan az életünkből is. És, ha beüt a krach az egyik vagy a másik területen, akkor a szívünkben titkon Istent vádoljuk, mint Aki egyedül hibás azért, hogy nem őrzött meg minket magunk-alkotta világunktól, pedig mi Neki adtuk az életünket...

Miért olyan nehéz MÁS-nak lenni? Vagy ha nem nehéz, miért nem vállaljuk fel ezt?  Miért nem akarunk MÁS-ok lenni - olyanok, amilyennek Isten látni akar: szenteknek, elkülönülteknek, Isten tetszését keresőknek, az Ige alapjain állóknak?


Nagyító alatt

Hogy közelebbről megnézzük a problémát: gyülekezeteink gondja a szórakoztatás. Egymás és mások szórakoztatása a célunk -hogy mindnyájan jól érezzük magunkat itt a földön és főleg a gyülekezeteinkben- bármi áron.

Nem Isten akaratának földi megvalósulása hoz bennünket lázba. Nem is a szenvedés az Ő nevéért. De nem is az alázatban és az engedelmességben való növekedés. Hanem az, ha kényelmet és nyugalmat érzünk magunk körül. Pedig valójában csak a temetőben van nyugalom, ott, ahol a halottak vannak.

Az élők viharos vizeken eveznek, és mennek, mozdulnak a Mesterrel együtt. Így tudnak folyton növekedni és változni.

Viszont szórakozni és szórakoztatni; folyton csak könnyíteni életünk terhein; az Úrtól kapott gyönyörűséges igát félredobni; nem lenni MÁS-sá, csak élni, ahogyan mindenki más él legjobb tudásunk és saját jó szándékú szívünk szerint - ez a megtisztított malac tipikus esete.

Tudom, mindez keményen hangzik, de gondoljunk bele: miért vannak hétről hétre éppen azok a programok a gyülekezetben, amelyek vannak? Azért, mert Isten Igéjében mintát találtunk rájuk? Vagy mert már olyan régóta így csináljuk és jónak tűnik a szemünkben?

Hogyan evangélizálunk? Hogyan hirdetjük az Igét? Hogyan szolgálunk? Milyen szolgálócsoportoknak adunk helyet a gyülekezeteinkben? Nem az jellemző ránk, hogy a programokkal és rendezvényekkel kapcsolatos elvárásainknak több köze van a mi saját preferenciáinkhoz, mint ahhoz, hogy Isten mit szól hozzájuk?

Egyáltalán: mi az alapunk, amikor megfogalmazunk egy véleményt valamiről, amit a gyülekezetben látunk? A Biblia? Vagy inkább személyes tetszés-nemtetszés? Néha a kettő között van átfedés, de mi van akkor, amikor nincsen?

Sok súlyos kérdés, és attól tartok, hogy túl ritkán tesszük fel őket. Pedig, csak mert hívőkké lettünk, még nem jelenti, hogy minden tetszik az Úrnak, amit a családjainkban és a gyülekezeteinkben lát.

Vizsgáljunk meg minden szokást és rendet igei alapon, és igazítsunk mindent a Bibliához!

Az életünket, a családjainkat és legfőképpen a gyülekezeteinket 100%-ban Isten akarata és Lelkének vezetése szerint kellene berendeznünk. De valóban ez történik?


Szétdobált gyülekezet

Vasárnap elmegy a család a gyülekezetbe. Családként egészen az előtérig jut. Innen mindenki megy a maga 'helyére': a gyerekek a gyerek bibliaórára, a fiatalok a barátaik közé a hátsóbb sorokba, az anyák a kisgyerekeikkel a gyerekvigyázóba, a többi felnőtt és az idősebbek pedig a gyülekezeti terembe, ahol a komolyabb tanítást kapják. A család egységét a gyülekezet az alkalom első öt percében szétdobálja. Ez nem Istentől van, mert Isten nem szétdobál, hanem összehoz és egységet munkál. Hívők egységét, családok egységét: a gyülekezet egységét. Az ördög az, aki szétdobál.

Az istentiszteleti alkalom végén hasonló szétdobáltságot látunk, mert mindenki a hasonszőrűjével barátkozik. Úgy hiszem, ez a mentalitás az iskolai szocializációnk terhes hozománya: úgy érezzük, hogy csak a hasonszőrűek értenek meg, ezért az ő társaságukat keressük, és ha nem leljük, magányosnak érezzük magunkat. Pedig a bibliai minta szerint az eltérő korosztályok tudnak jótékony hatást gyakorolni egymásra szellemileg és éppen a kortársak azok, akik rossz irányba vihetnek el. És ez nemcsak a fiatalokra igaz.

Az Ige szerint az idősebb asszonyok feladata tanítani a fiatalabbakat. Csakhogy a fiatalabbak egymástól szeretik tanulni a 'bölcsességet'. Az idősebb asszonyokra közülük kevesen kíváncsiak: az ő véleményük ugyanis nem 'mai', nem 'aktuális', nem 'trendi'.

A fiatalasszonyok úgy érzik, hogy az idősebbek nem tudnak nekik gyakorlati segítséget nyújtani, és valami miatt az istenkövetésről sem csevegünk velük szívesen. Pedig mennyi Istennel megélt élettapasztalat, mennyi bölcsesség van a szavaikban! Sokat lehetne tőlük tanulni. Meggyőződésem, hogy Isten gyakrabban tudná őket felhasználni arra, hogy bátorítást nyújtsanak nekünk az életünk helyzeteiben, ha nyitottabbak lennénk a velük való párbeszédre.

Ugyanez van a gyerekekkel és fiatalokkal is: még véletlenül sem mennek felnőttek és idősek közelébe, akiktől jó modort, meg értelmes beszédet tanulhatnának, és Isten kitartó követésére bátoríthatnák őket. De ezt rendjén valónak gondoljuk, mert a kortársaik között legalább elszórakoztatják magukat, így kicsit nyugi van: nekünk pedig zavartalanul lehet 'felnőttes' dolgokról beszélgetni. (Vajon így volt ez Izráel életében is, amikor összegyülekeztek? Vajon így volt ez az első gyülekezetek életében, amikor összejövetelt tartottak?)

Ilyen módon maradnak ki a korosztályok egymás életéből, még a gyülekezetben is. És nem tesszük fel a kérdést, hogy jó-e ez így, hogy vajon Isten mit szól ehhez. Megszoktuk, hogy így van, és nekünk is jó így...

Mennyire nagy pazarlás megy a gyülekezetben! Az ősz hajnak és az Istennel hűségben végigélt életnek egyre kevesebb a becsülete. Ez az oka annak is, hogy van ez a gyülekezeti meggyőződésünk, hogy a gyerekeknek más gyerekek társaságára van szükségük, hogy jól érezzék magukat. A fiatalokat is azért kell összegyűjteni, mert ők is csak együtt érzik jól magukat. A nőket is egybe kell gyűjteni, mert az nekik a jó.

Érdekes módon a férfiakat gyűjtjük egybe a legritkábban, pedig ez az egyetlen csoport, aminek az összegyülekezése igeileg alátámasztható...

A gyerekek, a fiatalok és az asszonyok összegyűjtése azon gondolat mentén történik, hogy ezek a csoportok speciális érdeklődéssel és különleges szükségletekkel rendelkeznek, aminek kielégítése nem lehetséges a többiekkel együtt: a gyülekezet egészének jelenlétében.

A gyerekek ugyanis játszani szeretnek és nekik gyereknyelven kell mondani a dolgokat, máskülönben nem lesznek betöltve a szükségleteik. A fiataloknak fiatalos előadásmódra, őket lekötő érdekes témák felvetésére és intimebb kérdéseik megválaszolására van szükségük. A nőknek női témákról való beszélgetésre és a nők életét erősítő igei gondolatokra van szükségük. Úgy érezzük, ezek sehogy sem férnek bele az istentiszteleti keretbe, más módot az összejövetelre viszont nem tudunk elképzelni. Így, hogy a szükségleteinket kielégíthessük, 'klikkesedünk', de nem bibliai értelemben. Ezért tapasztaljuk azt, hogy a nagyszerűen működő klikkjeink mégsem tudnak egészséges és jól funkcionáló egységes helyi gyülekezetet létrehozni. A klikkek között van egy jól érzékelhető távolság.


Isten igazi terve gyerekeid megmentésére: a családod

A család nem Isten kiegészítő terve, amelyet a gyermekmissziós csoportok tevékenysége mellé kitalált. Nem is az első számú terve, amelyet más tervek kiegészítenek. Isten egyetlen terve a család! A te családod és az én családom az a közeg és az a helyszín, ahol a gyerekeinknek Istent és Jézus Krisztust meg kell ismerniük.

Ha ez így van, akkor pár kérdés méltán fogalmazódik meg bennünk.

Alkalmatlanságunk kérdése.
"Nincs erre időm."
"Nem érzem késznek magam."
"Nincs elég ismeretem."
"Nem is igazán tudom, hogy hogyan kell átadni az evangéliumot."

Kétkedésünk kérdése.
"Én nem tudom elhinni, hogy Isten nem hívta el a gyermekmissziós szervezetek szolgálattevőit, hiszen vannak eredményeik."
"Nem hiszem, hogy Istennek nem tetszik, hogy gyerek bibliaórára járatom a gyerekemet, hiszen látom csillogó szemét, amikor megtanult egy igeverset, hallott egy szép történetet vagy elénekelt egy új éneket Őróla."
"Nem hiszem, hogy Isten egyedül tőlem várja, hogy a gyerekemmel megosszam az Ő igazságait."

Gyülekezeti berendezkedésünk kérdése.
"Egy gyereknek túl hosszú az istentiszteleti alkalom ahhoz, hogy nyugodtan végig tudja ülni."
"A gyerekem alig ért meg valamit az igehirdetésből: többet ér, ha az ő nyelvén hall érdekes történeteket a Bibliából, mintha bent ülne a felnőttekkel, de semmi foganatja nem lenne."
"Bár nem a legjobb dolog a gyerek bibliaóra, de még mindig jobb, hogy a gyerekem ott van, mintha bent az alkalmon rendetlenkedne."
"Nem akarom megbántani a tanítót azzal, hogy nem viszem be a gyerekemet az órájára."
"Én rendszeresen beszélek a gyerekemnek Istenről: nem látom, hogy akkor miért kellene távol tartanom őt ezektől az alkalmaktól."
"A gyülekezetünk vezetőinek a beleegyezésével zajlanak a gyermek bibliaórák is - nem hiszem, hogy ők tévednek, amikor ezt szükséges és helyénvaló dolognak gondolják."
"Magam is részt veszek a vasárnapi iskolai szolgálatban és látom az eredményeit - nem tehetem hát meg, hogy csak úgy abbahagyom és a saját gyerekemet is távol tartom..."

Sok gondolat: és adott élethelyzetben mindnek megvan a maga létjogosultsága. Azonban Isten útmutatása a gyerekek elérésére egyedüli és univerzális, amely nem veszi figyelembe sem az egyéni aggályainkat, sem kétkedésünket, sem kívánságainkat. Az Ő megoldása tökéletes bölcsességet, nem pedig töredékes ismerettel bíró emberi okoskodást tükröz. A válaszokat és a vezetést is biztosítja és bátorít majd, hogy megerősödhessünk a Tőle jövő döntésekben és elhívásban.

Meggyőződésem, hogy minden egyes fenti kérdésre meg lehet találni az értelmes választ, mégpedig úgy, hogy közben nem utasítjuk el magunktól Isten egyedüli tervét a gyerekeink elérésére: családunkat, amely Neki igen becses.

Ha alkalmatlanságunk, kételyeink vagy a gyülekezeti berendezkedésünk miatt aggódva nem akarjuk elfogadni Isten tervét, akkor valóban ez történik: nem fogadjuk el az Ő tervét. Ennek viszont mindig megvan a maga negatív aratása.

A látleletben láttuk (és talán a mi házunk tájára is igaz), hogy nem teljesen úgy mennek a dolgok, ahogyan Isten eltervezte. Pedig, ha sem mások, sem mi nem azt tesszük, amit Ő tervezett, akkor ne csodálkozzunk, ha megtapasztaljuk, hogy a gyülekezetben és a világban párhuzamos káosz uralkodik.

Muszáj komolyan elgondolkozni a dolgainkról: elsősorban a gyülekezeti berendezkedésről és a gyerekórákról. Mindenféle jófajta szervezeti változás abból az igényből indul ki, hogy az egyes gyülekezeti tagok Isten Igéjének az útmutatásait keresik a személyes életükben és az Ő tetszésre akarnak élni a gyülekezetben is.

Előbb el kell köteleződnünk, hogy megtesszük, amit Isten akar, hogy tegyünk - még ha az merőben más is, mint amit eddig gondoltunk vagy csináltunk. Aztán alaposan utána kell járni, hogy mit is akar Isten. Az Igéhez kell nyúlnunk, és mélyen bele kell néznünk az Úr terveibe.

(Ez a poszt egy háromrészes sorozat első része. Ha szívesen elolvasnád a folytatást, akkor a második részt itt találod. A harmadikat pedig itt. )

  

Felkészítés vagy védelem??

A dilemma körülbelül arról szól, hogy a gyerekeinket a világ kísértéseivel szemben fel kell-e vérteznünk, vagy inkább védjük meg őket ezektől.

Természetesen jobb a felkészítés, mint a felkészületlenség. Sok hívő szülő a gyerekével való nem eléggé szoros kapcsolata miatt nem idejében készíti fel őket a szexuális kísértések, a párválasztás, az alkohol és a drogok kihívásaira. Vagy egyáltalán nem is kerít arra sort, hogy beszélgessen a gyerekével a helyes viselkedésről és barátai megválogatásáról. Ezért őket az osztálytársak, a hollywood-i filmek és a tinimagazinok 'világosítják fel' a maguk módján, a maguk életszemlélete szerint. Ez nagy veszélyeket rejt magában. Tehát, ha választani kell felkészületlenség és felkészültség között, akkor jobb a felkészültséget választani - jobb idejében felkészíteni a gyerekeinket arra, ami rájuk vár.

A kérdés az, hogy mi vár rájuk és mikor. Vagyis: nem inkább védenünk kellene őket, ahelyett, hogy buzgók vagyunk a felkészítésükben?

Nem hiszem, hogy helyes dolog pl. internet és tévé ügyében szabad kezet adni egy kisiskolásnak. Nem hiszem, hogy felügyelet nélkül órákat kell eltöltsenek ezek mellett a berendezések mellett. Ha viszont van felügyelet, akkor nem kell felkészíteni őket arra, hogy szexuális kísértésekkel és adott esetben igencsak aberrált dolgokkal is fognak találkozni.

Ha nem nézhetnek mindenféle bolondos rajzfilmet, ha nem tölthetnek órákat netes számítógépes játékok vagy facebook használatával, ha nem szörfölhetnek kedvük szerint a különféle szájtok között, akkor nem szükséges idejekorán felkészíteni őket arra, hogy mivel fognak szembetalálkozni az oldalsávban és a felugró ablakokban.

Nem arról van szó, hogy ne tudjanak arról, hogy nem mindenki teszi azt, ami helyes és normális. Arról van szó, hogy sok dologban egyáltalán nem kell szabad kezet adnunk nekik, majd azzal nyugtatni magunkat, hogy mi megtettük, amit kellett, mert előtte szóban jól felkészítettük a gyerekeinket.

Inkább távol kellene tartanunk őket bizonyos dolgoktól.

Lehet, hogy felkészítettük őket, lehet, hogy a fejükben tudják is, hogy mi a helyes, de ettől még az adott helyzet lehet egy erejükön felüli kísértés, amiben akkor sem tudnának megállni, ha a lehető legalaposabb felkészítésben részesültek volna. A helyes döntések ugyanis nem csak az ismeretekről szólnak, hanem az akaratról, a szándékról, a lelki érettségről és a jellemről is. Ezek nem formálódnak ki pár mély-beszélgetés alatt, amikor a gyerekeinket "kísértésekről és veszélyekről" világosítjuk fel.

Az alkalmi beszélgetés nem teszi kisebbé a felelősségünket a gyerekünk szellemi jólétében: hiába beszélünk velük és tanítjuk őket, ha botránkoztató dolgokat engedünk a szemük elé, amire adott életkorban semmi szükségük sincs.

A képernyők esetében sokáig elég a védelem, és a felkészítés ideje csak sokkal később kell, hogy elérkezzen.

Egy másik területe ennek a kérdésnek az ovikérdés. Egy hívő szülő normális körülmények között sosem tanítaná arra a gyerekét, hogy egy másik gyereket megüssön, megrúgjon, sem arra, hogy bosszút álljon önmagáért. De az ovi más. Mert ott szinte minden csoportban előfordulnak olyan kis agresszorok, akik a szüleiktől egy nagyon vad viselkedésmintát vettek át, mely viselkedéssel az óvónők sem tudnak mit kezdeni (ezekben az esetekben a kis agresszor szüleivel való komoly elbeszélgetés sem jön szóba, mint lehetséges megoldás, hiszen a gyerek éppen tőlük vette át a mintát...)

Adott hát a helyzet, ahol van egy kisgyerek, aki szelíd, nem bántana senkit - őt viszont megtalálja egy ilyen kis agresszor és elkezdi nyúzni. A hívő szülőknek a Biblia tanítása szerint a 'ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat' -elvet kellene a gyerekeik felé tolmácsolniuk, de ezt nagyon kevesen teszik, és hát valljuk be, kegyetlenség is lenne. Mert az agresszor erre a szelíd magatartásra csak vérszemet kapna és még durvábban szekálná a kis szelídet.

Mit tesz hát a hívő szülő? Összeszorult szívvel azt mondja, hogy kerüld el azt a kisgyereket, de ha beléd köt, akkor állj ki magadért - vagyis felhatalmazza a gyerekét az erőszakos válaszreakcióra önmaga megvédése érdekében. Bár ez a tanács nyilvánvalóan szembemegy a Biblia tanításával, de a szülő azzal nyugtatja magát, hogy a gyereke még nem keresztény: majd ha az lesz, akkor az ilyen eseteket könnyebben fogja viselni, mintha most lenne belekényszerítve a szelídségbe. Meg aztán, így valóban megtanul kiállni magáért, szóval ez a nehéz helyzet is segít érettebbé fejlődnie.

Mivel általában már pár ilyen erőszakosabb válaszcselekmény is visszakozásra készteti a kis agresszort, ezért végül hamar megoldódik és feledésbe is merül a helyzet. De vajon szükség volt erre az egészre? Muszáj volt a Biblia tanítását félretenni az ovi miatt? Igen, muszáj. Máskülönben komolyabban is megsérülhetett volna a gyerekünk a folytonos szekírozások miatt. Ha azonban az ovi egy olyan hely, ahol a gyerekem csak úgy tud boldog gyerek maradni, ha a Biblia tanítását figyelmen kívül hagyom az ő érdekében, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a hívő szülők gyerekeinek mi keresnivalójuk van egy ilyen helyen.

Nekünk a Biblia értékrendjét és parancsolatait kell a gyerekeink szívébe vésni - ha ezt egy intézmény kompromittálja, akkor ne vigyük oda a gyerekeinket! Elvégre Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Ha nem tudok keresztény szülő lenni az ovi miatt, akkor inkább az ovit adjam föl, minthogy megalkudjak.

Ha nem adom fel az ovit, akkor a felkészítést választom a védelem helyett. Ez a felkészítés azonban egyrészt nem Isten szerinti (hiszen eltér a Biblia tanításától), másrészt olyan viselkedésmintát kínál megoldásnak a problémára, amely a későbbiekben nem lesz kívánatos senki számára.

Ez megint egy olyan helyzet, ahol jobb nem kitenni a gyereket egy olyan helyzetnek, amiben abszolút védtelen. Nem az a megoldás, hogy megkeményítem őt idejekorán, hanem az, hogy a védtelent megvédem.

Sajnos én ezzel a kis agresszor viselkedéssel a gyülekezetben is találkoztam, hívő családok gyerekeinél. Előfordulhat tehát olyan, hogy egy oviba nem járó kisgyerek is megtapasztal bizonyos atrocitásokat másoktól. Azonban ebben a helyzetben abszolút más a felállás, mint az oviban: nem két rossz közül kell választani (vagy visszaüt a gyerek vagy elszenvedi, és ő maga sérül lelkileg). A gyülekezetbe családok járnak, így tehát megvan az a hatalmas előnyünk, hogy tudunk a jelenlétünkkel védelmet adni egy-egy ilyen goromba viselkedéssel szemben, anélkül, hogy a gyerekünket igeellenes viselkedésre kellene biztatnunk. (Ha a testi védelem nem elegendő, akkor még mindig el lehet beszélgetni a szülővel vagy a vadóc gyerkőccel - azonos szellemi alapon állva jó esélyünk van, hogy szót fogunk érteni.)

Fontos, hogy megértsük: nem anyámasszony katonája, aki kisgyerekként bizonyos helyzetekben igénybe veszi a szülei védő-óvó segítségét. Az, hogy ma ritkán látunk ilyet, még nem teszi követendővé, amit magunk körül látunk.

Fontos azt is megértenünk: senki nem lesz edzettebb, erősebb, érettebb attól, ha minél több atrocitással találkozik gyermekkorában. Sokan hivatkoznak erre, de attól még nem így működnek a dolgok. A gyerekek védelme bizonyos szennyes vagy testileg-lelkileg veszélyes dolgoktól, nem beteges túlféltés, hanem egészséges reakció - válasz a gyerek természetes szükségletére. Olyan ez, mint amikor a kisbaba sírására az anya bemegy hozzá és a karjába veszi őt.

Kezdetben ösztönösen védjük a gyermekeinket és ezek az ösztönök hasznosak, hiszen Istentől kaptuk őket, fontos funkcióval. Később az Úr megtanít, hogy mikor és hogyan kell elengedni a kezüket, de fontos, hogy Isten ilyenféle tanítását ne keverjük össze azzal a társadalmi nyomással, amely a gyes lejártát követően oviba adásra késztetne. Egyes pszichológusok állításaival szemben a hároméves életkor még közel sem az az életkor, amikor elengedhetnénk a gyerekeink kezét. Ez már onnan is látszik, hogy mások gondjaira, felügyeletére, tanítására bízzuk őket, mert magunk sem gondoljuk, hogy már meg tudnak állni a saját lábukon.

Valójában mi sem tekintünk úgy rájuk, mint akik alkalmasnak a nélkülünk való életre, csupán másokra bízzuk őket, hogy helyettesítsenek minket a feladatunkban, mert nekünk más dolgunk van...

Ne gondoljuk, hogy ha a társadalom többségével együtt idő előtt elengedjük a gyerekeink kezét és olyan közegbe vagy olyan médiumok elé engedjük őket, ahol nem tudnak jól élni a szabadságukkal, akkor mindent megtettünk azért, hogy ideálisan fejlődhessenek.

Egy ember akkor lesz erősebb az őt érő nehézségektől, ha már van megfelelő stratégiája a helyzetek megoldására. Ha ilyen nincs neki, akkor egy mások érzései iránt megkeményedett vagy önsajnáló ember lesz/lehet belőle.

Az önállóság nem ugyanaz, mint nem számítani felnőtt segítségre, mert úgysem tudnak segíteni. Ugyanakkor hallottam már szülők szájából is, hogy "a gyerekek hadd oldják meg egymás között" a problémáikat, ami arra utalt, hogy mi, szülők ne avatkozzunk be, még ha testi és szóbeli erőfölény-fitogtatás is áll fenn a felek között, amellyel a gyengébb fél nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni... (Ezek rendszerint nem a 'sértett' fél szüleinek szájából hangzanak el, de hát nem is helyénvaló ez a hozzáállás.)

A harmadik területe ennek a kérdésnek, az iskola. Ez az ovi mellet a másik helyszín, ahol olyan dolgokra kell a gyerekeinket felkészíteni, amire adott esetben semmi szükségük nem volna. Nem kellene rákényszerítenünk őket, hogy egy harmincfős osztályban egymaguk legyenek világosságok az éjszakában a család értékrendjét képviselve. Nem kellene megtanítanunk, hogy hogyan viselkedjenek olyanokkal szemben, akik erkölcstelen és botránkoztató dolgokat élnek eléjük, netán erre is csábítják őket és kicikizik őket, ha másfajta véleményt képviselnek. Nem kellene biztatnunk őket, hogy legyenek süketek a káromkodásra, pajzán viccekre, magamutogató ruhákra, tinisztárokra és mindarra az eléjük élt világra, amivel körül vannak véve a nap nagyobb részében. Nem kellene folytonosan az ellen a versenyszellem ellen tanítanunk, ami az egyént nem Isten egyedi és különleges teremtményeként kezeli, akinek önmagához képest kell fejlődni és növekedni, hanem mindig másokhoz viszonyít és ezért senki sem lehet elégedett, aki nem osztályelső...

 Akkor tehát felkészítés vagy védelem?

Meggyőződésem, hogy mindkettőnek megvan a helye, de úgy látom, hogy a védelem egy adott életkor alatt fontosabb, mint a felkészítés. Ez az életkor nem a hároméves ovis korhatár, és nem is a kisiskolás évek, hanem ennél jóval később. A védelem hiányát nem lehet ismereti felkészítéssel kompenzálni.

A gyerekeinket felkészíteni is és védeni is folyamatosan nekünk kell. Természetesen másoknak is átadhatjuk ezt a feladatot, de nagy esély van rá, hogy azok a mások más prioritások mentén fogják a gyerekeinket tanítani és nevelni. Úgy hiszem, ezek a mások minden igyekezetük ellenére sem fogják tudni azt megadni a gyerekeinknek, amit csak mi adhatunk.

Mások ugyanis nem nevelhetnek istenfélelmet a gyerekeinkbe velük együtt élve szoros szeretetkapcsolatban úgy, hogyan csak mi tudjuk tenni. Mások nem tudják nekik megtanítani mindazokat a dolgokat, amik miatt Isten az Ő teljes bölcsességében a mi családunkba tette a mi gyerekeinket, nem az óvó néni vagy a tanár néni családjába... Isten nem véletlenül akarta, hogy mi legyünk a szüleik - éljünk hát bölcsen a szülőség-adta kiváltságunkkal és védjük őket, ameddig valóban szükséges.