Felkészítés vagy védelem??

A dilemma körülbelül arról szól, hogy a gyerekeinket a világ kísértéseivel szemben fel kell-e vérteznünk, vagy inkább védjük meg őket ezektől.

Természetesen jobb a felkészítés, mint a felkészületlenség. Sok hívő szülő a gyerekével való nem eléggé szoros kapcsolata miatt nem idejében készíti fel őket a szexuális kísértések, a párválasztás, az alkohol és a drogok kihívásaira. Vagy egyáltalán nem is kerít arra sort, hogy beszélgessen a gyerekével a helyes viselkedésről és barátai megválogatásáról. Ezért őket az osztálytársak, a hollywood-i filmek és a tinimagazinok 'világosítják fel' a maguk módján, a maguk életszemlélete szerint. Ez nagy veszélyeket rejt magában. Tehát, ha választani kell felkészületlenség és felkészültség között, akkor jobb a felkészültséget választani - jobb idejében felkészíteni a gyerekeinket arra, ami rájuk vár.

A kérdés az, hogy mi vár rájuk és mikor. Vagyis: nem inkább védenünk kellene őket, ahelyett, hogy buzgók vagyunk a felkészítésükben?

Nem hiszem, hogy helyes dolog pl. internet és tévé ügyében szabad kezet adni egy kisiskolásnak. Nem hiszem, hogy felügyelet nélkül órákat kell eltöltsenek ezek mellett a berendezések mellett. Ha viszont van felügyelet, akkor nem kell felkészíteni őket arra, hogy szexuális kísértésekkel és adott esetben igencsak aberrált dolgokkal is fognak találkozni.

Ha nem nézhetnek mindenféle bolondos rajzfilmet, ha nem tölthetnek órákat netes számítógépes játékok vagy facebook használatával, ha nem szörfölhetnek kedvük szerint a különféle szájtok között, akkor nem szükséges idejekorán felkészíteni őket arra, hogy mivel fognak szembetalálkozni az oldalsávban és a felugró ablakokban.

Nem arról van szó, hogy ne tudjanak arról, hogy nem mindenki teszi azt, ami helyes és normális. Arról van szó, hogy sok dologban egyáltalán nem kell szabad kezet adnunk nekik, majd azzal nyugtatni magunkat, hogy mi megtettük, amit kellett, mert előtte szóban jól felkészítettük a gyerekeinket.

Inkább távol kellene tartanunk őket bizonyos dolgoktól.

Lehet, hogy felkészítettük őket, lehet, hogy a fejükben tudják is, hogy mi a helyes, de ettől még az adott helyzet lehet egy erejükön felüli kísértés, amiben akkor sem tudnának megállni, ha a lehető legalaposabb felkészítésben részesültek volna. A helyes döntések ugyanis nem csak az ismeretekről szólnak, hanem az akaratról, a szándékról, a lelki érettségről és a jellemről is. Ezek nem formálódnak ki pár mély-beszélgetés alatt, amikor a gyerekeinket "kísértésekről és veszélyekről" világosítjuk fel.

Az alkalmi beszélgetés nem teszi kisebbé a felelősségünket a gyerekünk szellemi jólétében: hiába beszélünk velük és tanítjuk őket, ha botránkoztató dolgokat engedünk a szemük elé, amire adott életkorban semmi szükségük sincs.

A képernyők esetében sokáig elég a védelem, és a felkészítés ideje csak sokkal később kell, hogy elérkezzen.

Egy másik területe ennek a kérdésnek az ovikérdés. Egy hívő szülő normális körülmények között sosem tanítaná arra a gyerekét, hogy egy másik gyereket megüssön, megrúgjon, sem arra, hogy bosszút álljon önmagáért. De az ovi más. Mert ott szinte minden csoportban előfordulnak olyan kis agresszorok, akik a szüleiktől egy nagyon vad viselkedésmintát vettek át, mely viselkedéssel az óvónők sem tudnak mit kezdeni (ezekben az esetekben a kis agresszor szüleivel való komoly elbeszélgetés sem jön szóba, mint lehetséges megoldás, hiszen a gyerek éppen tőlük vette át a mintát...)

Adott hát a helyzet, ahol van egy kisgyerek, aki szelíd, nem bántana senkit - őt viszont megtalálja egy ilyen kis agresszor és elkezdi nyúzni. A hívő szülőknek a Biblia tanítása szerint a 'ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat' -elvet kellene a gyerekeik felé tolmácsolniuk, de ezt nagyon kevesen teszik, és hát valljuk be, kegyetlenség is lenne. Mert az agresszor erre a szelíd magatartásra csak vérszemet kapna és még durvábban szekálná a kis szelídet.

Mit tesz hát a hívő szülő? Összeszorult szívvel azt mondja, hogy kerüld el azt a kisgyereket, de ha beléd köt, akkor állj ki magadért - vagyis felhatalmazza a gyerekét az erőszakos válaszreakcióra önmaga megvédése érdekében. Bár ez a tanács nyilvánvalóan szembemegy a Biblia tanításával, de a szülő azzal nyugtatja magát, hogy a gyereke még nem keresztény: majd ha az lesz, akkor az ilyen eseteket könnyebben fogja viselni, mintha most lenne belekényszerítve a szelídségbe. Meg aztán, így valóban megtanul kiállni magáért, szóval ez a nehéz helyzet is segít érettebbé fejlődnie.

Mivel általában már pár ilyen erőszakosabb válaszcselekmény is visszakozásra készteti a kis agresszort, ezért végül hamar megoldódik és feledésbe is merül a helyzet. De vajon szükség volt erre az egészre? Muszáj volt a Biblia tanítását félretenni az ovi miatt? Igen, muszáj. Máskülönben komolyabban is megsérülhetett volna a gyerekünk a folytonos szekírozások miatt. Ha azonban az ovi egy olyan hely, ahol a gyerekem csak úgy tud boldog gyerek maradni, ha a Biblia tanítását figyelmen kívül hagyom az ő érdekében, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a hívő szülők gyerekeinek mi keresnivalójuk van egy ilyen helyen.

Nekünk a Biblia értékrendjét és parancsolatait kell a gyerekeink szívébe vésni - ha ezt egy intézmény kompromittálja, akkor ne vigyük oda a gyerekeinket! Elvégre Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Ha nem tudok keresztény szülő lenni az ovi miatt, akkor inkább az ovit adjam föl, minthogy megalkudjak.

Ha nem adom fel az ovit, akkor a felkészítést választom a védelem helyett. Ez a felkészítés azonban egyrészt nem Isten szerinti (hiszen eltér a Biblia tanításától), másrészt olyan viselkedésmintát kínál megoldásnak a problémára, amely a későbbiekben nem lesz kívánatos senki számára.

Ez megint egy olyan helyzet, ahol jobb nem kitenni a gyereket egy olyan helyzetnek, amiben abszolút védtelen. Nem az a megoldás, hogy megkeményítem őt idejekorán, hanem az, hogy a védtelent megvédem.

Sajnos én ezzel a kis agresszor viselkedéssel a gyülekezetben is találkoztam, hívő családok gyerekeinél. Előfordulhat tehát olyan, hogy egy oviba nem járó kisgyerek is megtapasztal bizonyos atrocitásokat másoktól. Azonban ebben a helyzetben abszolút más a felállás, mint az oviban: nem két rossz közül kell választani (vagy visszaüt a gyerek vagy elszenvedi, és ő maga sérül lelkileg). A gyülekezetbe családok járnak, így tehát megvan az a hatalmas előnyünk, hogy tudunk a jelenlétünkkel védelmet adni egy-egy ilyen goromba viselkedéssel szemben, anélkül, hogy a gyerekünket igeellenes viselkedésre kellene biztatnunk. (Ha a testi védelem nem elegendő, akkor még mindig el lehet beszélgetni a szülővel vagy a vadóc gyerkőccel - azonos szellemi alapon állva jó esélyünk van, hogy szót fogunk érteni.)

Fontos, hogy megértsük: nem anyámasszony katonája, aki kisgyerekként bizonyos helyzetekben igénybe veszi a szülei védő-óvó segítségét. Az, hogy ma ritkán látunk ilyet, még nem teszi követendővé, amit magunk körül látunk.

Fontos azt is megértenünk: senki nem lesz edzettebb, erősebb, érettebb attól, ha minél több atrocitással találkozik gyermekkorában. Sokan hivatkoznak erre, de attól még nem így működnek a dolgok. A gyerekek védelme bizonyos szennyes vagy testileg-lelkileg veszélyes dolgoktól, nem beteges túlféltés, hanem egészséges reakció - válasz a gyerek természetes szükségletére. Olyan ez, mint amikor a kisbaba sírására az anya bemegy hozzá és a karjába veszi őt.

Kezdetben ösztönösen védjük a gyermekeinket és ezek az ösztönök hasznosak, hiszen Istentől kaptuk őket, fontos funkcióval. Később az Úr megtanít, hogy mikor és hogyan kell elengedni a kezüket, de fontos, hogy Isten ilyenféle tanítását ne keverjük össze azzal a társadalmi nyomással, amely a gyes lejártát követően oviba adásra késztetne. Egyes pszichológusok állításaival szemben a hároméves életkor még közel sem az az életkor, amikor elengedhetnénk a gyerekeink kezét. Ez már onnan is látszik, hogy mások gondjaira, felügyeletére, tanítására bízzuk őket, mert magunk sem gondoljuk, hogy már meg tudnak állni a saját lábukon.

Valójában mi sem tekintünk úgy rájuk, mint akik alkalmasnak a nélkülünk való életre, csupán másokra bízzuk őket, hogy helyettesítsenek minket a feladatunkban, mert nekünk más dolgunk van...

Ne gondoljuk, hogy ha a társadalom többségével együtt idő előtt elengedjük a gyerekeink kezét és olyan közegbe vagy olyan médiumok elé engedjük őket, ahol nem tudnak jól élni a szabadságukkal, akkor mindent megtettünk azért, hogy ideálisan fejlődhessenek.

Egy ember akkor lesz erősebb az őt érő nehézségektől, ha már van megfelelő stratégiája a helyzetek megoldására. Ha ilyen nincs neki, akkor egy mások érzései iránt megkeményedett vagy önsajnáló ember lesz/lehet belőle.

Az önállóság nem ugyanaz, mint nem számítani felnőtt segítségre, mert úgysem tudnak segíteni. Ugyanakkor hallottam már szülők szájából is, hogy "a gyerekek hadd oldják meg egymás között" a problémáikat, ami arra utalt, hogy mi, szülők ne avatkozzunk be, még ha testi és szóbeli erőfölény-fitogtatás is áll fenn a felek között, amellyel a gyengébb fél nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni... (Ezek rendszerint nem a 'sértett' fél szüleinek szájából hangzanak el, de hát nem is helyénvaló ez a hozzáállás.)

A harmadik területe ennek a kérdésnek, az iskola. Ez az ovi mellet a másik helyszín, ahol olyan dolgokra kell a gyerekeinket felkészíteni, amire adott esetben semmi szükségük nem volna. Nem kellene rákényszerítenünk őket, hogy egy harmincfős osztályban egymaguk legyenek világosságok az éjszakában a család értékrendjét képviselve. Nem kellene megtanítanunk, hogy hogyan viselkedjenek olyanokkal szemben, akik erkölcstelen és botránkoztató dolgokat élnek eléjük, netán erre is csábítják őket és kicikizik őket, ha másfajta véleményt képviselnek. Nem kellene biztatnunk őket, hogy legyenek süketek a káromkodásra, pajzán viccekre, magamutogató ruhákra, tinisztárokra és mindarra az eléjük élt világra, amivel körül vannak véve a nap nagyobb részében. Nem kellene folytonosan az ellen a versenyszellem ellen tanítanunk, ami az egyént nem Isten egyedi és különleges teremtményeként kezeli, akinek önmagához képest kell fejlődni és növekedni, hanem mindig másokhoz viszonyít és ezért senki sem lehet elégedett, aki nem osztályelső...

 Akkor tehát felkészítés vagy védelem?

Meggyőződésem, hogy mindkettőnek megvan a helye, de úgy látom, hogy a védelem egy adott életkor alatt fontosabb, mint a felkészítés. Ez az életkor nem a hároméves ovis korhatár, és nem is a kisiskolás évek, hanem ennél jóval később. A védelem hiányát nem lehet ismereti felkészítéssel kompenzálni.

A gyerekeinket felkészíteni is és védeni is folyamatosan nekünk kell. Természetesen másoknak is átadhatjuk ezt a feladatot, de nagy esély van rá, hogy azok a mások más prioritások mentén fogják a gyerekeinket tanítani és nevelni. Úgy hiszem, ezek a mások minden igyekezetük ellenére sem fogják tudni azt megadni a gyerekeinknek, amit csak mi adhatunk.

Mások ugyanis nem nevelhetnek istenfélelmet a gyerekeinkbe velük együtt élve szoros szeretetkapcsolatban úgy, hogyan csak mi tudjuk tenni. Mások nem tudják nekik megtanítani mindazokat a dolgokat, amik miatt Isten az Ő teljes bölcsességében a mi családunkba tette a mi gyerekeinket, nem az óvó néni vagy a tanár néni családjába... Isten nem véletlenül akarta, hogy mi legyünk a szüleik - éljünk hát bölcsen a szülőség-adta kiváltságunkkal és védjük őket, ameddig valóban szükséges.