Uram, szomjazom...
Heteken át nem tudtam leülni és Igét olvasni, mert nem ment a babavárás kezdeti nehézségei miatt, amik testileg rosszul érintettek. Most olyan a lelkem, mint egy száraz falevél - pedig kint tavasz van, és az élet itt zsong körülöttem és bennem is.
A lelkem száraz falevél, amely csak lassan telik meg Isten jóságával, Lelkének felüdítésével. Csak lassan fogadja be azt, ami olyan nélkülözhetetlen volt előbb. Most távoli... Nem Isten a távoli, hanem a Benne kiteljesedő, Élettől zsongó élet.
Most még csend van bennem. Néha meg-megtalál egy-egy kusza gondolafoszlány, amelyen elrágódom egy ideig, de ez nem Isten hangja bennem, ez most csak én magam vagyok. Magamnak. És a csend sem igazi, termékeny csend, csak csend. Inspiráció nélküli csend...
Vágyom vissza oda, ahonnan kiestem. Valójában nem estem ki: csupán az útnak egy olyan szakaszán vándoroltam végig, amelyben nem volt mit enni. Nem is tudom, miért írom ezeket. Kikívánkozik, pedig talán az Úrral kellene ezeket megbeszélnem. Talán?
Mennem kell hamarosan. Most semmi magvas gondolatom nincs, csak ennyim van: Uram, én szomjazom.
Mikor fogsz betölteni, átjárni, elindítani, felfrissíteni, és újra úgy élni bennem, ahogyan csak Te tudsz? Az áldással és a termékeny csenddel, amelyben szólsz Hozzám - ahogyan csak Te tudsz.
Közösségben Veled - mintha ebből estem volna ki, és hát rég beszéltünk, Uram, régen beszéltünk úgy mélyen...
Mennem kell. Beszélni az Atyával, Aki után vágyódom. Én, a száraz falevél itt a zsongó tavaszban...
Ámen
VálaszTörlés