Szemérem, százegy

Figyelmeztetés: Ez most megint egy olyan poszt, ami hosszú lesz, kemény, és könnyen lehet, hogy nem fog tetszeni, de attól még ez a véleményem. Mindenki saját felelősségére olvassa.:)

Szerintem a legtöbb Disney-mese káros a keresztény gyerekekre (talán Micimackó az egyetlen kivétel). Mi a bajom velük? A család és a szerelem. Nem jut eszembe olyan Disney mesefilm, amiben egészséges családképet ábrázolnának családfő apával, férjét tisztelő anyával, helyesen viselkedő gyerekekkel. Helyette viszont elérhetetlen férj, emancipált szupernő feleség, engedetlen és öntörvényű gyerekek vannak, s rendszerint az is bebizonyosodik, hogy utóbbiak gondolják jól, nem a szülők. Az is gyakori, hogy egyáltalán nincsenek jelen a szülők, hanem egymás segítségével oldják meg a helyzeteket a gyerekek, ami azt sugallja, hogy a szülők nem elérhetőek, ha gond van, így meg kell tanulni nélkülük boldogulni.

Ezek az ábrázolások egyáltalán nem segítenek abban, hogy a gyerekekben legalább halványan kialakuljon az egészséges családkép, vagy hogy legalább nagy vonalakban tisztába kerüljenek a családon belüli szerepekkel. Pedig most lenne leginkább szükség erre, hiszen ott tartunk, hogy sok kisgyerek előtt egyáltalán nincsen személyes életpélda, hogy egészséges családot, egészséges szerepeket láthatna, tanulhatna. Na, nem mintha a filmeknek kellene ezt a tátongó űrt betölteni, de az azért elvárható lenne, hogy ne lendítsék egy fokkal tovább a már amúgy is válságos folyamatokat, ami a családokat illeti...

A másik nagy probléma a Disney-mesékkel, hogy megjelenik bennük a szerelem, de végtelenül kicsavart formában, és szinte kizárólag házasságon kívül. Folyton úgy van megjelenítve, hogy ez az érzés mindent elsöprő, és teljesen elkerülhetetlen. Az udvarlás gyakran épül cselekre, egyenes beszéd helyett, és a szerelem velejárójaként nagyon hamar elcsattan az első csók. Semmit sem lehet a szerelem érzése ellen tenni, és semmit sem kell érte tenni, csak elcsábítani, megszerezni a másikat, és aztán boldogan élni. Ehhez képest pedig mennyire más a valóság!

(A saját, egykori váradalmaimat, és más korombeli asszonyokét elemezve rá kellett jönnöm, hogy sokan nem lettünk felkészítve arra, hogy a házasságban nem úgy lesz, mint a mesékben. Talán azt vártuk, hogy körbe leszünk rajongva, és a gondolatainkban fog olvasni a hercegünk, s így maximálisan ki leszünk szolgálva. Aztán nem így történt, ami nem is csoda, hiszen az asszonyi létről ennek a szöges ellentétét közli Isten Igéje a a Példabeszédek 31. részében. Az Úr kegyelmes, tanít és nevel, és szépen összecsiszolt bennünket F.-el, de sok könnyet és sértődést meg lehetett volna spórolni, ha az elejétől kezdve reálisabb elvárásokkal indulok neki. Ez pedig szerintem szoros összefüggésben van azzal a téves szerelem-ábrázolással, ami leginkább gyermek-, és ifjúkorom filmjeire alapozódott, és amivel később sok 'rendbetennivalóm' akadt.)

Meggyőződésem, hogy ma a Disney-meséken felnőtt korosztály azért is éli a házassága válságát, mert sok éven keresztül hamis képet közvetítettek felé ezek a nagyon meghatározó mesék.

Vajon miért lesznek szerelmesek a kisgyerekek? Nem azért, mert a mese a legerőteljesebb, gyakran az egyetlen tájékozódási pont az életükben a felnőtt szerepeket illetően- s mert a meseszereplők szinte kivétel nélkül szerelmesek lesznek és csókolóznak, vágyat keltve ezzel a gyerekben valami olyan után, ami abban az életkorban káros? (Erre még rátesz egy lapáttal pl. az óvoda is, ahol gyakorlatilag állandó beszédtéma, hogy ki kibe szerelmes...)

Nem lehetséges, hogy a gyerekek azért nem kérdeznek a felnőttektől annyit a családdal, házassággal, nemi szerepekkel kapcsolatban egy idő után, mert már nincs mit kérdezniük, hiszen kiművelték magukat a hercegnők, és a hercegek szerelmi élete alapján? A szülők azt gondolják, hogy a gyerekekkel jót tesznek, amikor ilyen mesealakokkal ismertetik meg őket. Valójában viszont olyan szinten ízlés-, és viselkedésformáló hatásúak a meseszereplők, hogy képesek titokban aláaknázni, és megrengetni a családdal kapcsolatos nagy gonddal felépített keresztény nevelést is.

Ez persze visszájára fordítható, de sok energiát és időt igényel, amit a szülő nem biztos, hogy rá akar erre szánni...

Gyerekeinknek egyáltalán nem kellene a szerelem érzését kisgyerekként megismerni, hiszen ez egy sokkal későbbi korra adatott, nem nekik! Maga a szerelem eleve olyan erőteljes érzés, hogy a kisgyerek teljesen ki van szolgáltatva a vágyainak, ha a szülő magára hagyja- márpedig gyakran ez történik. Teljesen rendellenesnek tartom, hogy nagyon sok 'szerelmes/rászedett' kisgyerek él úgy, hogy a szülők nem teszik helyre, hanem egyszerűen megmosolyogják, és ezzel is bátorítják a folytatásra, ami... mi is? Gyerekkori első csók? Tapogatás? Ezek nagyon komoly, tisztaságot érintő problémák, mégis természetesnek vesszük, és nem teszünk semmit, ha a gyerekeink ilyesmikbe bonyolódnak.

Vajon mi lenne a kislányok dolga? Várni a herceget, mint a mesékben? Illegetni magukat a szebbnél szebb ruhácskákban, nézőközönséget remélve? Körmöt lakkozni, meg affektálva hercegkisasszonyt játszani? Apák és anyák: ha nem neveltek a lányaitokba igazi szemérmet, amikor még kicsik, akkor sohasem fogják érezni, hogy ezek nem helyes dolgok!

De álljunk meg itt egy kicsit. Vajon a gyereked anyukája és apukája, vagyis te, és a párod milyen szinten vagytok szemérmesek? Szemérem alatt azt értem, hogy vannak dolgok, amiket nem mutatunk meg magunkból másnak, csak a férjünknek/feleségünknek. Most mondhatod, hogy ez kultúrafüggő, tehát kár szőrözni rajta, hogy mi számít szemérmesnek és mi nem- és igazad is van bizonyos szinten. De úgy hiszem, hogy Istennek is van szava ehhez a témához, mégpedig elég kemény:

Szentek legyetek, mert én az Úr,
a ti Istenetek szent vagyok.
(3Mózes 19:2b)

Nem hiszem, hogy a térd fölé nyúló vagy combközépig érő szoknya megfér a szentséggel. Azt sem gondolom, hogy a kivillanó has, hát és mellben túl feszes fölső megfér a szentséggel. Sem kisgyerekként, sem fiatal lányként, sem asszonyként nem fér meg. Most mondhatod, hogy maradi vagyok, de én ezt nem így gondolom. A világ számára a szemérem már régóta valami negatív dolog. De nekünk, akiknek Jézus az Urunk, nem szabadna így éreznünk. A szemérem olyan a testnek, mint a lelkiismeret a léleknek. Ádám és Éva bűnbe esése óta ez jelzi számunkra, hogyha veszélyben van a tisztaságunk. Sajnos a lelkiismerethez hasonlóan a szemérmünket is lehet korrumpálni. És ez ott indul, hogy kisgyerekként milyen ruhát adok a lányomra, és mennyire engedek magamutogató mesehősöket a gyerekszobájába.

Úgy hiszem, hogy Isten igazi hívő kislányokat, szolgálóleányokat akar látni felnövekedni, olyanokat, akik elsősorban az Ő dolgaival foglalkoznak, nem saját magukkal. Rebekákat, Leákat, Máriákat, Sárákat. Nem kicsi Naomi Campbell-eket, meg Cicciolinákat. Sajnos ma gyakori, hogy a hívő szülőknek leginkább a kislányuk szépségére van gondja, és nem arra, hogy mennyire istenfélő és kellemes jellemű a gyerkőc. Időt és pénzt szánnak arra, hogy még szebbé tegyék őt a ruhatára, hajbavalói bővítésével, hiúsága legyezgetésével. Azt viszont nem látják meg, hogy milyen önmaga körül forgó, felszínes, szeretetlen, szülei iránt engedetlen és bűnökkel terhelt kis szív az, amelyet eltakar a szép máz. Pedig ők a felelősek, és ők az egyetlenek, akik Istennel együtt változásokat munkálhatnának odabent.

Akarom azért, hogy imádkozzanak
a férfiak minden helyen,
tiszta kezeket emelvén föl
harag és versengés nélkül.
Hasonlatosképpen az asszonyok
tisztességes öltözetben,
szemérmetességgel és
mértékletességgel ékesítsék magokat;
nem hajfonatokkal és arannyal
vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel,
Hanem amint illik
az istenfélelmet valló asszonyokhoz,
jó cselekedetekkel.
(1Timóteus 2:8-9)

Ha szolgálóleányt szeretnél nevelni a lányodból, akkor tanítsd meg legelőször is engedelmeskedni, mert az a szolgák dolga. Az engedelmesség nem azt jelenti, hogy néha, amikor a kisasszonynak tetszik, megtesz egy-két dolgot, ha már nagyon ki vagy rá akadva. Nem. Hanem azt, hogy első szóra, azonnal, megteszi, amit mondasz neki visszabeszélés és kifogások keresése nélkül. Nehéz megtanítani erre? Megtanítani nem nehéz, következetesen elvárni annál inkább. De megéri a szenvedést (mert valljuk be, néha az): békét és örömet tapasztalni keserűség és békétlenség helyett. Ez a jellemvonás később igen hasznos lesz számára, ha keresztényként Isten parancsainak, meg a férjének kell engedelmeskednie. Másodszor, tanítsd meg őt másokat szolgálni. Ezt a családban nagyon jól el lehet sajátítani, hiszen ott vannak a családtagok, akiken lehet gyakorolni az önzetlen szolgálatot. Harmadszor, tanítsd meg őt csendben lenni. Ez egy nagy kincs, és aki felnőtt asszonyként naponta küzd önmagával, mert nem képes megalázni magát a férje előtt, pedig tudja, hogy Isten ezt várja, az érti igazán ennek a jellemvonásnak a jelentőségét.

(Az, hogy az asszony önmagát megalázza a férje előtt, nem azonos azzal, hogy örömmel veszi a lealázást, vagyis azt, hogy áttipornak rajta. De ez a téma megérne egy új posztot.)

Ha szolgálóleányt szeretnél nevelni a lányodból, akkor először neked kell azzá válnod. Ne várd el, hogy a lányod jobban szeresse Istent annál, amennyire te szereted Őt. Ha a te életednek csak egy kis szelete fölött úr Isten, akkor ha nem változtatsz, a lányod is félszívű kereszténnyé fog válni. Ha tetszik, ha nem, követnivaló példa vagy hitben, és magaviseletben: azok a kis szempárok akkor is rádszegeződnek, amikor talán nem is vagy tudatában annak, hogy mit cselekszel. Bárcsak olyan mélyen megérintene ez az igazság, hogy meglássuk a helyzetünket, és a bűnbánat Isten lábai elé vinne!

Eddig a szív vonásairól esett szó. Ami pedig a testre vonatkozik, az a szemérem. Anyák, apák: neveljétek szemérmesre a lányaitokat. Saját szemérmével kapcsolatban minden lány maga dönt, amikor felnövekszik, de vajon mekkora esélye van helyesen dönteni, ha kiskorától megszokta, hogy normális dolog nem szemérmes holmikban mutatkozni, s így már a kezdetektől korrumpált a szemérme? Úgy hiszem, a testtel kapcsolatos nevelésbe mindkét szülőt be kellene vonni, ha van rá mód. A lány szemérmének és szüzességének ideális esetben az apa az őrzője. Amelyik fiú megpróbál a lány szemérméhez hozzáférni, az az apával fogja szembetalálni magát. Van mód arra, hogy az apa helyett mások vállalják a 'szeméremvédelmet', de ez egy másik történet. Nekem még nincsenek lányaim, de lesznek menyeim, akik az unokáimat nevelni fogják, s nem mindegy, mire.:)

És a kisfiúk dolga? Mit kell megtanuljanak fiatal éveikben? Vadóc módra durváskodni a lányokkal? 'Macsóskodni', és hódítani? Ennyi lenne?

Nem. Hanem Istenre hagyatkozva élni. Védelmezni a gyengébbet és megtanulni gondoskodni másokról és vezetni őket. Ez lesz a feladatuk, mint férj, és mint családapa. Meg kell tanulniuk az előzékenységet, udvariasságot, amit a feleségük, és általában a nők felé gyakorolniuk kell. Meg a szolgálatot, hiszen Istennek fognak szolgálni. A szolgálat engedelmességet követel, tehát nem csak a kislányokat kell megtanítani feltétlen engedelmességre, hanem a fiúkat is. Meg kell tanuljanak bizonyos készségeket is, amik majd a ház körüli munkákhoz szükségesek lesznek, de ez nem olyan lényeges, és erre ráérnek később is. Viszont az még lényeges, hogy meg kell tanulják másokat maguk elé helyezni, és erejüket megfeszítve tevékenykedni, hiszen szükségük lesz erre, amikor a családjukról fognak gondoskodni. Az imént felfestett kép igen távol esik attól, amit a mai kisfiúk nagy részén tapasztalunk...

Úgy van hát, hogy az az egész idő, amit a családban töltenek a lányaink, és a fiaink, az a sok-sok év, ami azért igen hamar elrepül: felkészülési idő. Ezért elsősorban nem arra van szükség, hogy egy csomó tárgyi tudást, ismeretet, meg készséget elsajátítsanak, hogy sok helyre eljussanak, és sok mindent megismerjenek. Mert ezek nélkül még lehet áldott családi életük. Viszont a fenti jellemvonások nélkül aligha. Sok mindent lehetne még írni, de azt hiszem, éppen elég is lesz. Remélem, hogy felébresztettem a gondolataidat, és Isten a szívedre helyezte, ami neked most fontos lehet belőle.

És hogy mi a címben szereplő százegy? Itt tartok. A százegyedik bejegyzésnél. Aki évek óta blogol, annak talán nem nagy dolog, aki meg sohasem blogolt, az sem tulajdonít neki nagy jelentőséget, de nekem sokat jelent ez. Jó, hogy száz bejegyzéssel több van a bloggervilágban, jó, hogy ezek a posztok az én agyam/szívem szülöttei, és az is jó, hogy ha visszanézek, nem kell szégyenkeznem, azzal kapcsolatban, amit írtam. Szóval jó dolog, hogy lehet blogolni. Utólag is boldog századik bejegyzés-ünnepet!:)

És, bár nem ide tartozik, de nagyon jó a mai dátum: 2010.01.10. :)