Lemondani...

Zoli Tesónál olvastam egy posztot, ami a lemondásról szól. Jézus azt mondta, hogy nem lehet a tanítványa, akinek fontosabb valami az életében, mint Ő. Ahhoz, hogy őt követhessem, le kell mondani a dolgaim birtoklásáról. Azokról a dolgokról, amiket a magaménak érzek, meg azokról is, amiket úgy tartok számon, hogy az én erőm, vagy okosságom szerezte meg nekem.

Lemondás. Egy éve nincs rendes autónk. Mindig úgy gondoltam a nagycsaládos életre, mint aminek természetes velejárója egy hétszemélyes járgány. De nem kapunk. Kölcsön-trabi van egy éve. És most, hogy talán lehetne, mert az előző ötszemélyeset, ami majd' egy évvel ezelőtt lerobbant, végre meg lehetne csináltatni, és eladni, most nem akar összejönni. Mintha nem engednék. Egyszerűen sarokba szorít az Úr. És azt várja, hogy mondjak le róla. "De Uram, ez nekünk MEGJÁR." "És ha azt mondom, nem kapod meg, vajon megtagadsz engem? Elhagysz, vagy fellázadsz ellenem?" Igen, ma délelőtt zúgolódtam. Azt mondtam az Úrnak, hogy ez nem fair. Hogy mindenkinek a környezetemben, akinek 4 gyereke van, van hozzá kocsija is. Nem négyszemélyes trabi. Hanem normális hétszemélyes. Pedig mások fele annyira sem mozgékonyak, mint mi. Mi szeretünk utazni. Nagyon. Szeretnénk szolgálni is az autónkkal Istennek: vinni-hozni másokat. Az autónkra mindig is úgy tekintettünk, mint olyan valamire, amivel az Úr rendelkezik. De most, hogy mi nem rendelkezünk vele, most mi van ilyenkor?

Egyszer hallottam egy idős sokgyerekes édesanyától, és azóta én is vallom, hogy ha az Úr ad báránykát, ad hozzá legelőt is. Igen, ez igaz. Éppen ma döbbentem rá, hogy habár autónk nincs, ruhára nagyon-nagyon keveset kell költenünk évek óta. Merthogy kapjuk. És nem szuperszakadtakat, hanem normális, jó ruhákat. Mindig akkor, amikor nagyon kellene már vásárolni. Leggyakrabban a gyerekeknek valókat, de olykor-olykor nekünk valók is vannak. Én ezt az Úr gondviselésének érzem. Persze, valakinek egyszer meg kellett venni azokat a holmikat. Viszont mi is áldunk másokat, azzal, amink van. Egy körforgás ez, olyasféle. De nem ezért teszem, hogy aztán várhassam, hogy mások visszaadják, nem ezért adunk a miénkből másoknak. Hanem mert szól az Úr, és akkor muszáj engedni. Van, hogy kapok valami nagyon szépet, vagy nagyon hasznosat. Már annak a dolognak a puszta birtoklásától is mosolyra húzódik a szám. Néha ilyenkor az Úr szól a szívemhez, hogy nem, ez most nem lesz az enyém, hanem valakit meg kell vele áldanom. Általában csak később tudom meg, hogy kit, de az Úr készít, hogy ne ragaszkodjak ahhoz a dologhoz túlságosan. Néha nehéz elengedni, de rosszabb megszomorítani Isten Szentlelkét az engedetlenséggel...

Azért a báránykás dologra visszatérve: erre az igazságra mindig is úgy tekintettem, hogy ebbe benne van az autó is. Hogy a legelő része az autó. Elvégre el kell jutni A-ból B-be valamivel. Nem tudom, hogy az Úr így gondolja-e. Ha most amerikai hívő lennék, egy megagyülibe járó, akkor lenne reménységem, hogy valaki egyszer csak megdobja nagycsaládunkat egy kisbusz slusszkulcsával, de ez itt elképzelhetetlen. Jó, azért volt már példa ilyesmire kis hazánkban is, de a magyar hívőknek csak nagyon kis része él így, hitből. Csak nagyon kevesek pénztárcáját birtokolja teljes egészében az Úr. És persze azok sincsenek túl sokan, akiknek megvannak az anyagi lehetőségeik egy ilyen áldás megvalósítására. A hívek nagyobb része tök sóher, bármilyen felekezetet nézzünk is. És nem azért, mert épp most nem adnak nekem, hanem mert alapvetően nehezen látják meg más emberek szükségeit a saját gyülekezetükön belül és azon kívül. Ha meg is látják, nem hiszik, hogy ezzel kapcsolatban bármit is vár tőlük Isten. Kevés ember mer hitben nagyot lépni, és kevés ember mer hitben sokat adni mások szükségének betöltésére. Mindazonáltal, úgy gondolom, hogy ha nekem millióim lennének, biztosan megkeresném az olyan nagycsaládokat mint mi, akiknek segíthetnék, de egyelőre nem tartunk még ott. Van viszont tizedünk, mint másoknak is, de néha még azt is nehéz odaadni. Akkor most a pénz a gond vagy a szív?

Jövő hónapban lesz egy éve, hogy igazi autó nélkül vagyunk. Vajon a jövő év hogyan fog telni? A báránykákhoz egyszer csak beköszönt majd a szuperjárgány, vagy marad a tartós, ám limitált használhatóságú lábbusz, meg a trabi? Tegnap gondolkoztam el azon, hogy nem is tudom, mit nyavajgok, amikor régen gyalog, meg kényelmetlen lovasszekéren jártak az emberek. Talán az Úr számára még nem elég nagy a családunk egy ekkora áldásra, mint a kocsi. Majd még hitből szülünk néhányat, utána kirendeli, hehe. Na, komolyra fordítva a szót, tényleg, a régieknek sokkal nehezebb volt, ami a közlekedést illeti. Talán túl sokat akarok. Hálaadás, az kell ide. Annyi mindenért lehetek hálás. Legfőképpen az aranyos gyerekeimért. Akik néha jól fölhúznak (de az én hibám, minek hagyom). Meg a férjemért. Meg az egészségünkért. Meg a meleg otthonunkért, ami igaz, hogy panel, de meleg és nincs vele gondunk. Meg az új játszótérért, ami tegnap lett kész a házunk előtt. Meg azért is, hogy most még nincs autónk, de van jó reménységünk. Meg, meg meg... Most már tudnám folytatni, azt hiszem csak elkezdeni nehéz. Csatlakozol a hálaadáshoz? Úgy érzem kezd új értelmet nyerni a Filippi 4 "mindenért hálákat adjatok" parancsa.