A minap letettem Zekit a nagy ágyra, hogy egy kicsit 'gyakorlatozzon' hason. Elé tettem egy kiürült Olympos-os műanyag flakont- szereti nézegetni. Olyan távol tettem tőle, hogy ne tudja elérni. Az elején totál begerjedt és felháborodott, hogy nem éri el. Aztán abbahagyta a nyűglődést és nyújtózkodni kezdett. Aztán összehúzta magát, majd megint nyújtózkodott kicsit... és így tovább, míg, mint egy kis hernyó, nemsokára eljutott az üveghez és 'birtokba vette azt'.
Be kell valljam, hogy ez a kis történés elgondolkodtatott szellemi dolgokról.
Isten növekedésre teremtett bennünket. Ő nem mond le rólunk, hanem folyton tanít nekünk dolgokat. Gyakran bizonyságot is teszünk arról, hogy "mennyire tanított minket Isten" valamin/valakin keresztül. Aztán eltelik egy kis idő, majd belekerülünk egy hasonló szituációba. Most meg lehetne mutatni, hogy milyen ügyesen alkalmazzuk a már megtanultakat! Ehelyett felháborodunk és iszonyat' patáliát csinálunk, és zúgolódunk azon, hogy hogyan kerülhettünk ilyen helyzetbe. Nem értjük, hogy ezen már rég túl kellene lennünk- hogy ezt a próbát 'csont nélkül vihetnénk'! Pedig ha alkalmaznánk a megtanult szellemi leckéinket, akkor simán elérnénk azt az Olympos-os műanyag flakont!
Miért olyan nehéz FEJLŐDNI?
A gyerekeknek ez nem okoz problémát, legalábbis nincs hozzá szókincsük, hogy kifejezhessék: nem szeretnek nőni! Mi viszont a tetteinkkel folyton ezt kommunikáljuk. Amikor nem tetszenek Isten elvárásai. Pedig Ő a teremtésünkkor megálmodott bennünket olyannak, amilyenné majd válnunk kellene. Olyannak, amilyenné formálni szeretne. A gyerekeinkhez hasonlóan nekünk is állandó növekedésben kellene lennünk! Minden életkorban másmilyenek vagyunk szellemileg. És ez így jó. A gond az, hogy van, aki megreked ebben a növekedésben. Márpedig nincsen megállás következmények nélkül. Ekkor visszafejlődés indul meg, és elkezdünk lefelé araszolni azon a lejtőn, amit az 'istenismeret teljes hiányának' lehetne nevezni...
Milyenek vagyunk mi, szellemi növekedők?
Szellemi kiskorunkban még mindenkinek körül kell ugrálnia minket, és csak az a fontos, hogy 'ÉN kapjak valamit az Úrtól másokon keresztül' és hogy 'ENGEM elfogadjanak és szeressenek a többiek' és 'az ÉN problémáimról szóljon az igehirdetés'. Ha ez nem történik meg, akkor duzzogunk és azt fontolgatjuk, hogy nincs helyünk a gyüliben. Istennek tudunk örülni, mint szerető Atyának, de más jellemvonásait (pl. elvárásait, fenyítését) túl nehéz megérteni- nem is nagyon törődünk ezzel. Táplálkozunk és azt gondoljuk, hogy a megtérésünkkor révbe érkeztünk.
Aztán kamaszok leszünk, és hirtelen kinyílik a hívőség világa! És néha már ránk lehet bízni mások szükségeinek betöltését. Meglátjuk, hogy Istennek vannak elvárásai is, és hogy segít ezek teljesítésében, ám ez az egész téma egyáltalán nem bizonyul könnyű menetnek. Emiatt gyakran csapongunk, 'depizünk', felállunk, de újra elbuktunk, akartunk, és néha sikerül valameddig megmaradni az Úr akaratában, igei törvényeiben. Azért még sok szellemi pátyolgatásra, buzdításra szorulunk, de már nem kell minden kérdésünkkel a szellemi apukánkat/anyukánkat (tanítónkat, vezetőnket, barátunkat) 'bombázni'. Olykor már egyedül is sikerül táplálkozni az igéből, amely ténytől önelégültek leszünk, de azért a 'szájbarágós tanításokat', vagyis a lágy eledelt még jobban kedveljük.
Aztán intenzíven elindulunk a növekedésben. Kitárul a szellemi élet világa és elkezdjük igazán tapasztalni Isten jellemét és ennek a furcsa világnak a törvényszerűségeit. Meglátjuk, hogy Isten nem csak szerető és megbocsátó Atya, hanem vannak elvárásai is- és mi az Ő segítségével meg tudunk felelni ezeknek! És hogy a hívő élet egy izgalmas kaland, és az Úr életre nevel minket Igéjén, embereken, tanításokon, de még a bukásainkon keresztül is. Megértjük, hogy vannak körülöttünk olyan csecsemők, akiknek elemi szükségei vannak, és azokat valakinek be kellene tölteni. Olykor az is eszünkbe jut, hogy talán nekünk. Közben harcunk van a bűnökkel, de már 'nem vág taccsra' a tudat, hogy mi is elkövethetünk bűnt- hamar feláll az ember egy-egy bukás után, megrázza magát és már megy is tovább az Úrral.
És kezdjük látni a célt magunk előtt: már vágyunk és törekszünk elérni a szellemi felnőttkort. És nincs is olyan messze. Sőt, közelebb van, mint gondolnánk...:)
Szellemi nagykorúság... de mi is az?
30 év hívőség? Mély igeismeret? Kegyelmi ajándékok kiteljesedése? Természetfeletti megtapasztalások? Krisztusi jellem? Gyülekezeti szolgálat? Szellemi harcra való képesség? Sok gyümölcs: megtérők, akiket Isten erejével mi vezetünk be az Ő országába? Rejtett igei igazságok és összefüggések megértésének a képessége?
Vajon ezek közül melyik? Vagy netalán mind? Vagy valami teljesen más?
Mit mond erről Isten Igéje? A legközelebb erről posztolok majd.:)
Vajon te növekszel? És meddig jutottál eddig? Vajon Isten is azon a szinten akar most látni, ahol vagy? (És engem?:) )
Köszönöm, Eszti a gondolataidat! Napok óta hasonló dolgokon jár az eszem. Azon, hogy a lelki növekedés, fejlődés mennyi energiába, erőbe kerül. Az utóbbi időben sokszor éreztem gyengének magam ehhez, hagytam, hogy sodródjak, nem volt erőm tanulni. De itt is igaz, hogy ha a szívedet újra és újra az Úrnak adod, Ő ad erőt ahhoz is, hogy ne fáradj bele a folytonos tanulásba, lelki fejlődésbe. Hogy melyik fázisban vagyok? Ez nem könnyű kérdés, de igyekszem előre, még akkor is, ha néha úgy érzem, visszacsúszom. De az biztos, hogy már sosem kell előlről kezdenem, mert bárhol is legyek, az Úr nem hagy el.
VálaszTörlés(Bocs, hogy hosszú lett, de jól esett leírni.)
leda, nagyon igaz, amit írtál. Szellemi életünk minden szakaszában szükségünk van arra, hogy olykor elrejtőzzünk és megpihenjünk az Úrban.
VálaszTörlés"De az biztos, hogy már sosem kell előlről kezdenem, mert bárhol is legyek, az Úr nem hagy el."
Köszönöm, hogy leírtad.