A munka dandárja

Három napja nagyon sokat internetezek- gyakorlatilag a neten élek. Ezt ma felszámolom. De hogy mi volt az, ami ennyire odaszegezett a géphez? Több intéznivaló ügyem is volt- utána kellett járnom egy 's másnak, és itt a blogon is változtattam néhány dolgon. A régi-új téma, ami a családi aktualitásánál fogva ismét előkerül most, az az otthonoktatás. Hosszú idővel ezelőtt F. és én egyetértésre jutottunk, hogy itthon fogjuk oktatni a gyerekeket. Doda jó reménység szerint idén ősztől iskolás lesz- ez azonban csak növekedési státuszt fog nálunk jelenteni és intézményi hovatartozást, semmi többet.:)

Most tehát az otthonoktatás, mint téma nagyon elém került és szivacsként szippantottam be az infókat, ahogy szörföztem más otthonoktatást tervező, vagy már gyakorló otthonoktató anyák lapjain, és azokon az oldalakon, ahol a témát kompetens személyek tárgyalják: jár az agyam folytonosan és tényleg szinte már érzem is, ahogy dolgozik- rendszerez, ötletel, rangsorol, összegez.:D



Lesz blogbejegyzés is erről a témáról, úgy értem, hogy magáról az otthontanításról. Csak naaagyon neki akarok veselkedni, hogy értékes bejegyzés szülessen- emiatt kicsit halogatom.

Rafi ma megkérdezte, hogy az Éden kertje bejáratát őrző kérubok szoktak-e enni a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből. Szeretem, amikor így kombinálgat. Okos gyerek. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) az elmúlt napokban igencsak nehezen lehetett vele bírni, a tesóival szintúgy. Persze nem mondom, hogy a gyerek a hibás- egyik sem az. Nem ők az okai annak, hogy átváltottam "szelíd és csendes lelkűből" "ordító oroszlánba". Ha egy felnőtt fölemeli a hangját, akkor azt csakis a maga döntése miatt teszi, és nem igaz az, hogy egy felnőttet a gyerek vagy akár a gyerek viselkedése kényszeríthet bármire is. Persze könnyebb lenne rájuk fogni az egészet, de nem lenne fair. Hiszen én nevelem őket és olyanok lesznek, amilyennek nevelem, vagy ha úgy tetszik 'neveletlenítem' őket. A tanulság tehát az, hogy itt az ideje, hogy újra szeretet és fegyelem költözzön a családunkba- vagy ha az nem, akkor az agybaj. Muszáj lesz annyira szeretnem őket, hogy ne hagyjam annyiban az engedetlenséget, tiszteletlenséget.

Az elmúlt napokban találtam ezt az idézetet és most igen találó- mondhatni az elevenembe vág:

"A gyerekeink tükörképek rólunk- Terád mi néz vissza?"

Azért, hogy ne kelljen szégyenkeznem azon, hogy tényleg olyan vagyok, mint amit jelenleg a fiúkon látok, Istent hívom segítségül. Benne elmerülhet a szívem: Vele betöltekezhetem - csordultig. Nála a gyerekek iránt érzett neheztelés teli torkú hálaadássá változik- Istennek, értük! A Biblia pedig megítél és helyre igazít: azt tanítja, hogy nem az a szeretet, ami elnézi a gyerek bűneit, hanem az, ami segít neki megszabadulnia azoktól: a szeretetteljes fenekelés és a vigasztalás-ha anyai alázattal párosítva alkalmazzák- célt ér. Azért ér célt, mert az Úrtól van az.

És ha már úgy tele lesz a szívem, akkor a dicsőítő énekek, amelyeket az Úrnak énekelhetek, nem üres szavak lesznek csupán, hanem élettel teli megvallások. Legyen így! (Egy kis online dicsőítésbe most már akár itt a blogon is belefoghatunk, mert föltettem néhány ilyen témájú videót- alul a 'Szeretlek, Uram...' című részhez.)