VALLÁS vagy HIT? Melyikkel jutunk közelebb Istenhez?

Pontosan tíz és fél éve tettem ki egy hasonló témájú posztot ide a blogra. Erre persze csak halványan emlékeztem akkor, amikor a mostani bejegyzést írtam. Több mint tíz év telt el, de most megint foglalkoztat a téma, mivel ma is van sajnos aktualitása az Istenhez közeledésnek. Akkor hát, nosza.

Hit és vallás. Az ember egymás szinonimájának gondolja a két fogalmat - de vajon tényleg így van? Ha a vallás egy emberi tákolmány, amelyben az ember bizonyos előírt emberi normarendszer elfogadásával próbálja Isten kedvét keresni, akkor a hit természetfeletti ajándék Istentől, ami a lelki bizonyosság alapja. A hitben Isten kezdeményez, az ember pedig beleáll az elkészített jó dologba. Előzetes feltétel ez, hiszen hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki Őt keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van. De a hitet Isten gyújtja az ember szívében, vagyis nélküle nincs semmi.
A vallás viszont olyan előfeltevést tartalmaz, mely szerint, ha bizonyos cselekedeteket megteszel (vagy épp ellenkezőleg, ha bizonyos cselekedetektől tartózkodsz), akkor Isten tetszését elnyered. Ezeket a cselekedeteket meghosszabbítva esély kínálkozik a mennybe kerülni, melyet illetően a vallásos ember nem tud biztosat.


De mi a helyzet a cselekedetekkel? Hogy viszonyul egymáshoz a vallás, a hit és a cselekedetek?

Ha a tettek felől közelítünk, akkor még inkább elválik egymástól a hit és a vallás. A hívő ember cselekedetei ugyanis a hitéből következnek. Előbb jön a hit és a hitet követi a cselekedet. Van hite, vagyis újjászületett és ebből az állapotából következnek a cselekedetei. AMIATT teszi azt, amit tesz, MIVEL új ember lett, amit Isten végzett el benne. A másfajta természete, amit Istentől kapott, az készteti másfajta cselekedetekre. Nem önkéntelenül cselekszik, de nem is kizárólag a saját okossága viszi előre azon az úton, amelyen jár.

A Szentlélek az ember lelkével együtt teszi a dolgokat és Előbbinek a munkája ebben a történetben olyan jelentős, hogy az ember nem önmagának, hanem a benne élő Szentléleknek tulajdonítja a teljesítményt. Érzi, hogy mindent, amit tesz, azt Isten tervezi és viszi véghez benne, ő csak enged Istennek. Az ember kegyelemből él, következésképpen Istent illeti minden dicséret, azért, amit az ember életében, az ő cselekedetin keresztül véghezvisz.

A vallásos embernél viszont a cselekedet van előbb, azt követi a vallásos reménység. Ugyanis A CÉLBÓL cselekszik, HOGY cselekedete által elnyerje a mennyet. A vallásos ember a cselekedeteiből akarja megmutatni, hogy mi felé törekszik. Az élteti, hogy Istent a cselekedeteivel tisztelheti, így igyekszik úgy cselekedni, ahogy helyesnek érzi. Azt akarja, hogy Isten elfogadja és üdvözítse őt, de tudja, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, még nincs biztosítva a helye a mennyben, és ehhez itt a Földön meg kell dolgoznia.

A sok erőfeszítés, az önmegtartóztató, önsanyargató életmód viszont a vallásos embert büszkévé teszi. Mégiscsak ő munkálkodik Istenért és saját, valódi kívánságait folyamatosan háttérbe szorítja a vallás ügyéért, magát megalázva. Az emberi természet nem arra van kitalálva, hogy vég nélkül önmagát gyötörje. Normális, hogy ebből a gyötrésből ki akar törni és ki is fog. Ennek elkerülésére vallása ügyét hatalmasnak, bűneit súlyosnak, önmagát kicsinek, gyarlónak és a közösségtől függőnek kell éreznie. Ha a vezetői lekötik őt programokkal, teljesítendő célokat tűznek ki elé, akkor nem meri majd megkérdőjelezni, ami nem jó neki.


Mi motiválja azt az embert, akinek hite van és mi azt, akinek vallása? Milyen reménysége van kettejüknek?

A hívő embernek a mennyei reménysége adja a kitartást: az, hogy tudja, honnan jött és hová tart. Tudja, hogy meg van váltva a bűneiből és örök élete van, amely halála után a mennyben folytatódik. Ez a tudat bizalmat ébreszt benne a jelenlegi életét illetően is. Bizalmat az iránt, hogy Istennek gondja van a lelkére és minden dolgára, így ebben megnyugodva él és cselekszik. Lelki élete, Istennel való személyes közössége az, ami biztosítja a motivációt és a lelki erőt naponta jót cselekedni, a mindennapokban hűségesnek lenni.

A vallásos embernek nincs mennyei reménysége, vagyis nem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy a halála után mindenképpen a mennybe kerül. Itt a földi életben nem tudhatja, hogy hova kerül majd. És, mivel nem akar büntetést vagy jó dolgoktól való megfosztatást kapni (vagy a pokolban kikötni), a "mi lesz, ha nem kerülök a mennybe?" aggodalma tartja motiváltan. Emellett az a reménység élteti, hogy Isten figyelembe fogja venni, mennyi jót tett az életében és mennyire fontossá tette az életében a vallásos normákat.


Mi van akkor, ha hibáznak?

A hívő ember összetörik, mert tudja, hogy Isten szemében bűnt követett el, de aztán odamegy Hozzá és megnyugszik Benne. Elfogadja a megbocsátást és újra fellángol a szeretete Isten iránt. Nincs miért erőlködni, mert Isten elfogadja és szereti őt akkor is, amikor elbukik.

A vallásos ember, ha elbukik, az letaglózza, de utána arra készteti, hogy még keményebben küzdjön és még erősebben erőlködjön. Rossz embernek érzi magát és szégyenérzet tölti el. A bűntudatát, amely az miatt van, hogy az elvárt mércét nem tudta megugrani (már megint nem), nagyobb buzgalommal és személyes fogadkozásokkal kompenzálja.


Van nekik bizonyosságuk?

A vallásos embernek feltételes a bizonyossága. Az egyházában van az üdve: ameddig oda van csatlakozva, ameddig mindent erőn felül megtesz, ameddig nem kérdez túl sokat és nem kérdőjelezi meg a dogmákat, addig halála után remélhetőleg nem lesz rossz sorsa a lelkének. Ez azt is jelenti, hogy nem tudja biztosan, hogy hova fog kerülni a halála után. A hívő ember viszont tudja, hogy a mennybe.


Mi van a kérdésekkel, útkereséssel?

A vallásos ember identitását legmélyebben az egyháztagsága határozza meg. Amit másokról, önmagáról, a nehéz helyzetekről gondol, az az egyházi tanításokon alapul, így neki leginkább kész válaszai vannak. Kevés lelkiismereti kérdés, sok "mi így csináljuk, te is így tedd" dogma. Kijelentették a vezetők, hogy ezt kell tenni, akkor azt tesszük, megkérdőjelezni nem ajánlott.

A hívő ember személyes kapcsolatban van Istennel és az Ő vezetése szerint jár. Nem kap kész válaszokat a kérdésekre, meg kell küzdenie azért, hogy megértse, mit akar Tőle az Úr éppen most.


Lehet a vallásos ember hívő? Lehet a hívő ember vallásos?

Vallásosnak lenni annyit tesz, hogy az ember a saját igaz cselekedeteiben bízik. Azzal számol, hogy ha megteszi, ami szerinte tetszik Istennek, akkor Ő majd ezért megjutalmazza és üdvözíti. Nem kell sokat gondolkodni, sem őszintén elszámolni magunkkal a dolgok mélyére nézve - csak minél szorosabban kell a vezetők szavát követni. Hívőnek lenni viszont azt jelenti, hogy az ember hisz Istennek. A hívő ember Isten szavahihetőségében és hűségében bízik, elhiszi, hogy amit az Úr ígért (Biblia), azt megtartja. Mivel ígérte, hogy üdvözíti a hívőt, így ebben a bizonyosságban él.

A vallásos ember azért bízik a maga cselekedeteiben, mint igaz cselekedetekben, melyeket az Atya majd figyelembe vesz, mivel nincsen üdvbizonyossága. Ha tudná, hogy biztosan a mennybe kerül, többé nem lehetne ilyen-olyan ügyekben buzgó "cselekvőt" csinálni belőle, mivel bizonyossága lenne arról, hogy nem befolyásolja semmi a halála utáni örökkévaló sorsát. Ki próbálna még Istennél jó pontokat gyűjteni, ha biztosan tudná, hogy nem ezeken áll vagy bukik az üdvössége? És sosem ezen állt.

Csak, ha a Biblia igazságát kiegészíti valaki emberi szabályokkal, akkor jut olyasmire, hogy kellenek a jó cselekedetek. Nem csak, hogy nem ezen múlik az üdvösség, hanem káros úgy tekinteni a cselekedetekre, mint amikkel Isten tetszése kivívható, ami az üdvösségre vezethet. Istennek a tetszése nem emberi cselekedetektől függ, mivel Ő a szívet vizsgálja. Ha van hited Őbenne, akkor Jézusra tekintettel elnyerted az Atya tetszését. Hogyha nincs üdvözítő hited, akkor nem tudod "elkápráztatni" a tetteiddel, mert a szíved bűnös Előtte.

Hogy pedig a törvény által

senki sem igazul meg Isten előtt,

nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.

A törvény pedig nincs hitből, hanem

aki cselekszi azokat, élni fog azok által.

(Galata 3:10-12)

Csakhogy senki sem tudja minden egyes ponton, maradéktalanul cselekedni azt...! Így a vallásos ember lelkének vesztét épp a törvény iránti buzgalma okozza. Ez a buzgalom elviszi őt több olyan következményhez is, amit magának sosem akart, de mégis belesodródik. Emberek tanácsaira hallgatva jó tettekkel akarta Isten tetszését elnyerni, ezzel azonban elvetette az Ige tekintélyét, mely kijelenti, hogy helyes cselekedetek által nem lehet megigazulni és üdvözülni sem. Isten kegyelme helyett saját jó cselekedeteiben bízott, így elfordult a kegyelemtől is, nem tartván az utóbbit méltónak arra, hogy magát rábízza. Krisztus áldozatát semmibe vette, hiszen a maga erejéből akar bejutni a mennybe.

Amint látható nem vagyok jó véleménnyel a vallásról, mert az megnyomorítja az emberek életét. Sajnos olykor hívő emberek is vallásos ember módjára, cselekedet-központúan (törvénykezően) viselkedhetnek, és ezt abba kell hagyni. Nem jó mindent előírni a közösség tagjainak, nem hagyva helyet a lelkiismereti szabadságnak. Nem jó kinyilatkoztatni mások mindennapi életének dolgaiban Isten kizárólagos akaratát (ha lelki ember, hány gyereke szülessen, bekösse-e a fejét, milyen kocsival járjon, kire szavazzon, mennyit adjon az Úrnak).

Amikor rendeléseket kötelezővé tesznek, akkor tulajdonképpen cselekedetek miatt igát vetnek a többiek nyakába. Az iga a vallásoskodás fémjelzője és legtöbbször szenvednek alatta az emberek. A hívő embernek viszont lelki szabadsága van - nem azt tenni, amit akar, hanem az Urára hallgatni és egyedül az Ő vezetése szerint járni. Egy jó közösség nem akar igát vetni, hanem bátorítja a tagokat, hogy éljenek lelkiismereti szabadságukkal azokban a kérdésekben, amelyekben az Ige lehetőséget enged erre és kompromisszumok nélkül kövessék Jézust bármerre viszi is őket. Ha keresztény vagy, szabad vagy. Ne légy hát vallásos.