Hogy milyenek?
Kósza foszlányok, amelyeken percekre elmerengek. És tervek, amiket eltervezek. A holnapi napról, a jövő hétről, a következő évről. Izgalmas és néha meg frusztráló családi és személyes tervek. Azok frusztrálnak, amik muszájos elvégzendő dolgok. Nincs bajom ezekkel sem, nem utálnivaló tennivalók, hanem olyanok, amiket eléggé tudok élvezni, ha végre belemerülök. Csakhogy van egy ösztönös belső tiltakozásom, erős halogatási kényszerem ezekkel kapcsolatosan, ami arra ösztökél, hogy ne már most ugorjak neki...
És én nem ugrom - halogatok. De ez nem igazi halogatás, nem korholom magam érte. Tudom, hogy ideje van a muszáj dolgoknak is, és tudom azt is, hogy most még nincs itt az ideje. De lehet, hogy mások szerint már esedékes lenne. Nem tudom, miért van ez bennem, hogy miért nem megy akkor megcsinálni, amit esedékes lenne, amikor esedékes, de igyekszem türelmes lenni magamhoz.
Tudom, ha majd megérik a muszáj, akkor nem lesz megállj. Akkor lesz hozzá kedv és az egész cselekvés úgy mindenestül JÓ lesz. És igen-igen hatékony. Erre várok. Hogy legyen kedv. Majd lesz, tudom. Mindig eljön. De persze, amíg várok, addig néha frusztrál, hogy ott a dolog és el kellene végezni... nem "kellene", persze, mert ez az én életem. De néha mégis rám telepszik a sóhajtozás, hogy mennyi mindent lenne már "esedékes" megtenni.
Vannak persze izgalmas tervek is előttem. Mert vannak dolgok, amik meg ilyenek. Komoly izgatottság, aggályoskodás jár velük, a kislány bennem miattuk mégis feszült testtel, vigyorogva várakozik és hívja őket integetve a kezével: "gyere, gyere, jövő, én bizony már készen állok!"
Pedig, dehogy állok készen. Nem véletlen, hogy nem most vannak azok a dolgok. Még kell idő, még el kell készülni, még rá kell állni. Még neki kell futni a szélnek és igazán odatenni magam. És ezt így kell tennem, érzem. Bár nemrég a neten mégis azt olvastam: most kell elkezdeni a dolgot, ami előtted van, nem várni az alkalmas időt, mert sosem leszel igazán felkészülve.
Igaz. Vannak dolgok, amikbe bele kell csapni, mint a lecsóba - ilyen pl. egy nagy utazás eldöntése, megszervezése, vagy egy sokáig szembenézetlenül hagyott helyzetben a lábletétel. De más dolgok meg nem ilyenek. Azokat meg kell érlelni. El kell készíteni a belsőmet hozzájuk. És ezt a végigmeccsezést nem érdemes elmismásolni vagy keresztülhúzni elhirtelenkedéssel, mert megbánás lehet a vége.
Eddig szinte csak a csendről beszéltem. A csend pedig valaminek a hiánya, ezért olybá tűnik magam előtt most, hogy a semmiről beszéltem. De mégis ez van most bennem, és ez azért nem semmi, hanem egy egész világ, egy egész élet: az enyém. Majd, ha kijövök a csendből és beleállok a zúgó szélbe a lelkemmel: amikor kész leszek tenni az esedékest és menni a jövő felé, akkor...? Akkor majd megint írok.
De még most is kicsit, mert Istent nem szeretném ebből a posztból kihagyni. Mi van most Vele meg velem? Részéről szeretés van, ezt érzem is. És érdekes, nem nagyon vannak lelki drámák az életemben, nagyok legalábbis. De mindennaposak, harcosak, morcogók, terveimen, saját magamon, a keresztény életen, meg az Élet értékén merengők meg igen. És ilyenkor úgy vagyok, hogy ezt mondom Neki:
"Uram, tudod, hogy szeretlek, még ha botlok is néha. És még ha botlok is néha, tudom, mélyen a szívemben tudom, hogy erősen szeretsz és nem ejtesz el engem. És minden jó, ahogy van, mert amikor nagyon nem jó, akkor is itt vagy velem, közel hozzám, és én nem is akarom, hogy máshogy legyen."
De annyi minden megy a világban, annyi behatás ér napról napra, élet és halál, öröm és szomorúság, tervek, álmok, élet, élet, élet... hogy mostanában sokszor megyek vissza ahhoz a mondathoz, amit az előbb leírtam. Sokszor mondom szívemből az Úrnak. Ő meg erre nem mond nekem semmit, de mindig szorosabbra húzza rajtam kegyelme kopottasnak tűnő gúnyáját, ami viszont jobban melegít, mint egy termohálózsák. Ettől árad a szívemben a hála, amit annyi, de annyi dologért érezhetek...!
És érzem is, mert Ő a szememet nyitva tartja arra a számtalan nyomorúságra, szenvedésre, borzasztó kemény helyzetre, amiktől sokszor rendesen összeszorul a torkom és nedves lesz a szemem - helyzetekre, amikben mások vannak. Mennyi fájdalom, gonoszság, hazugság, bántalmazás... mennyi bűn és mennyi halál van ezen a szép világon, amit az én Atyám teremtett - és hát, nem azért teremtette, hogy ez legyen, ami van. De, tudjuk, ahol a bűn növekszik, a kegyelem annál inkább!
Arra is rájöttem mostanában, hogy én a halállal nem is tudok mit kezdeni. Nem tudom felfogni, mekkora fájdalom, ha valaki, aki fontos, aki része az életemnek egyszer csak nincs. Kitépik a szívemből... Nem fogja a fejem a "nincs" metafizikai koncepcióját. De, most, hogy belegondolok, olyan nincs is, hogy valaki nincs. Aki nincs, az is van - csak nem itt.
És ez meg a másik nagy-súlyos gondolat, hogy van mennyország, de létezik a felfoghatatlan kínok helye is. És tény, hogy az emberek (akár a szeretteim is) odakerülhetnek, az utóbbi helyre. Lesznek is sokan a világból, akiknek az lesz a végállomás. Talán olyanok is, akiket jól ismerek...
Igaz. Vannak dolgok, amikbe bele kell csapni, mint a lecsóba - ilyen pl. egy nagy utazás eldöntése, megszervezése, vagy egy sokáig szembenézetlenül hagyott helyzetben a lábletétel. De más dolgok meg nem ilyenek. Azokat meg kell érlelni. El kell készíteni a belsőmet hozzájuk. És ezt a végigmeccsezést nem érdemes elmismásolni vagy keresztülhúzni elhirtelenkedéssel, mert megbánás lehet a vége.
Eddig szinte csak a csendről beszéltem. A csend pedig valaminek a hiánya, ezért olybá tűnik magam előtt most, hogy a semmiről beszéltem. De mégis ez van most bennem, és ez azért nem semmi, hanem egy egész világ, egy egész élet: az enyém. Majd, ha kijövök a csendből és beleállok a zúgó szélbe a lelkemmel: amikor kész leszek tenni az esedékest és menni a jövő felé, akkor...? Akkor majd megint írok.
De még most is kicsit, mert Istent nem szeretném ebből a posztból kihagyni. Mi van most Vele meg velem? Részéről szeretés van, ezt érzem is. És érdekes, nem nagyon vannak lelki drámák az életemben, nagyok legalábbis. De mindennaposak, harcosak, morcogók, terveimen, saját magamon, a keresztény életen, meg az Élet értékén merengők meg igen. És ilyenkor úgy vagyok, hogy ezt mondom Neki:
"Uram, tudod, hogy szeretlek, még ha botlok is néha. És még ha botlok is néha, tudom, mélyen a szívemben tudom, hogy erősen szeretsz és nem ejtesz el engem. És minden jó, ahogy van, mert amikor nagyon nem jó, akkor is itt vagy velem, közel hozzám, és én nem is akarom, hogy máshogy legyen."
De annyi minden megy a világban, annyi behatás ér napról napra, élet és halál, öröm és szomorúság, tervek, álmok, élet, élet, élet... hogy mostanában sokszor megyek vissza ahhoz a mondathoz, amit az előbb leírtam. Sokszor mondom szívemből az Úrnak. Ő meg erre nem mond nekem semmit, de mindig szorosabbra húzza rajtam kegyelme kopottasnak tűnő gúnyáját, ami viszont jobban melegít, mint egy termohálózsák. Ettől árad a szívemben a hála, amit annyi, de annyi dologért érezhetek...!
És érzem is, mert Ő a szememet nyitva tartja arra a számtalan nyomorúságra, szenvedésre, borzasztó kemény helyzetre, amiktől sokszor rendesen összeszorul a torkom és nedves lesz a szemem - helyzetekre, amikben mások vannak. Mennyi fájdalom, gonoszság, hazugság, bántalmazás... mennyi bűn és mennyi halál van ezen a szép világon, amit az én Atyám teremtett - és hát, nem azért teremtette, hogy ez legyen, ami van. De, tudjuk, ahol a bűn növekszik, a kegyelem annál inkább!
Arra is rájöttem mostanában, hogy én a halállal nem is tudok mit kezdeni. Nem tudom felfogni, mekkora fájdalom, ha valaki, aki fontos, aki része az életemnek egyszer csak nincs. Kitépik a szívemből... Nem fogja a fejem a "nincs" metafizikai koncepcióját. De, most, hogy belegondolok, olyan nincs is, hogy valaki nincs. Aki nincs, az is van - csak nem itt.
És ez meg a másik nagy-súlyos gondolat, hogy van mennyország, de létezik a felfoghatatlan kínok helye is. És tény, hogy az emberek (akár a szeretteim is) odakerülhetnek, az utóbbi helyre. Lesznek is sokan a világból, akiknek az lesz a végállomás. Talán olyanok is, akiket jól ismerek...
Meg olyanok is sokan (és ez nem elírás), akik ma hiszik és vallják, hogy Jézus az ő személyes Megváltójuk. Akik úgy érzik, hogy ők hívő emberként igazán buzgók az Úrban, Aki valóban használja is őket. Rajtuk keresztül tömegek térnek meg és a 'szolgálatukra' természetfeletti dolgok: csodák, gyógyulások, szabadulások történnek. Keresztény körökben ismert/elismert emberek, akiket életükben és hitükben sikeresnek látnak mások. Olyan emberek, akiket mindenki ismert, csak Jézus nem... mert egyedül Vele nem ápoltak valódi közösséget. Micsoda elpazarlása egy életnek!
Lehetne erről sokat teologizálni, de nem szeretnék. Most a szív értelmén át nézek erre a dologra, halálra, kárhozatra, és ettől most egyáltalán nem lelkesülök vitára, lelki eszmecserére. Hanem fázni kezdek. Belül a szívemben. Mert ez valóság, ami valakiknek bizonyosan osztályrészük lesz. Én nem akarom, hogy bárki odakerüljön és tudom, hogy Ő sem akarja. Uram, ezért húzd még szorosabbra rajtam kegyelmed gúnyáját és irgalmazz ennek a világnak, mert Nélküled elveszünk...
Lehetne erről sokat teologizálni, de nem szeretnék. Most a szív értelmén át nézek erre a dologra, halálra, kárhozatra, és ettől most egyáltalán nem lelkesülök vitára, lelki eszmecserére. Hanem fázni kezdek. Belül a szívemben. Mert ez valóság, ami valakiknek bizonyosan osztályrészük lesz. Én nem akarom, hogy bárki odakerüljön és tudom, hogy Ő sem akarja. Uram, ezért húzd még szorosabbra rajtam kegyelmed gúnyáját és irgalmazz ennek a világnak, mert Nélküled elveszünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése