Igaz-szép gondolat az élet értelméről (idézet)

"... De megértettem, és szép lassan egyre inkább megértettem és felfogtam, hogy az élet, Isten akarata, a család a gyakorlatban valósul meg. Isten nem Missziókat akar és nagy Embereket, nagy Szolgálókat és menő Evangélista nőket és férfiakat, hanem Templomot akar építeni. Hiszen a család is egy Templom. Templomot, hogy benne, közöttünk lakozzon! Az Örökkévaló Egy Isten közöttünk akar lakni!

Megértettem, hogy mekkora ajándék ez és mennyire szép, hogy Isten azért akar minket megépíteni, hogy ott legyen köztünk. Egy élet, egy család, ahol Jézus középen van, ahol Vele vagyunk közösségben, ott van bennünk és köztünk, a jelenlétében vagyunk mindenkor. És így Isten jelenlétében, az Ő bölcsességével, Szent Szellemének vezetésével adhatjuk tovább gyermekeinknek mindazt, amit Tőle kaptunk. Azt hiszem, sokkal de sokkal többet ér mindez, mint egy nagy szolgálat az akármilyen prófétai mozgalomban, ami Isten akarata nélkül semmit nem ér, hiábavalóság.

Ahogy Jézus mondta: „Aki velem nem gyűjt, tékozol.” Minden, minden, ami nem Isten akaratából történik - történhet az Jézus nevében, legyen az bármiféle látványos, hangzatos mozgalom, misszió - ha nem Tőle van, tékozlás. Mennyi ember, világi és keresztény, akik a saját dicsőségüket, hatalmukat, sikerüket, csodákat, örömöket, látványosságokat hajkurásznak, és egy nap rádöbbennek, hogy minden hiábavaló volt - tékozoltak, ahelyett hogy Istennel gyűjtöttek volna.

Hálás vagyok Istennek, hogy számomra megvilágosította: semmit nem ér az életem, semmit nem érek, minden emberi vágy és elképzelés hiábavaló, egyetlen Kincs, ha az Ő akarata szerint élem le az életemet. És hálás lehetek azért, ha alkalmasnak talál bármilyen feladatra, ami az Ő Országának építését kicsit is szolgálja." Forrás

 

8 év otthontanulás után... egy ballagás margójára

Ballag a gyerek. Ballagunk mi, szülők is vele, tovább az utunkon. Nem fogok ide nagy érzelgős közhelyeket írni, mert, bár egy kicsit meghatódott vagyok, ha visszanézek az elmúlt évekre, az otthontanulós ballagás nekünk messze nem jár akkora csinadrattával, mint az iskolai. Nem jár, mert úgy döntöttünk, hogy nem fog. Az általános iskola által szervezett ünnepségen nem fogunk részt venni: azokat a gyerekeket, szülőket, tanárokat alig ismerjük, nem velük telt el a nyolc évünk. A helyi tanulócsoporthoz is csak lazán kapcsolódtunk, velük leginkább a vizsgákon találkoztunk, így végül oda sem mentünk el.

Amikor felmerült ezeken az eseményeken való részvétel, akkor a családdal átbeszéltük a dolgokat és meglepetésemre kiderült, hogy senki sem érezné valami fontostól megfosztottnak magát, ha egészében kihagynánk a ballagási ceremóniát az életünkből. Én eddig nem tudtam, de most már látom, hogy nem csak engem, de egyikünket sem hoz lázba a puccosruhás, elérzékenyülős, szentimentális idézetek armadájának felolvasásától csöpögő személytelen felhajtás (a ballagót magát is ideértve).

Idegen ez tőlünk, és nem csak azért, mert ilyenek vagyunk, hanem, mert ez az alkalom nem is rólunk szól. Egy tömegrendezvény nem tud rólunk szólni, hiszen mi ez alatt a nyolc év alatt nem suliban, nem tanulócsoportban, hanem otthon éltünk és otthon tanultunk. Nekünk leginkább egymásnak kellene megköszönnünk, hogy nyolc éven át kitartottunk. Ezt meg bármikor megtehetjük a rokonok, barátok összecsődítése nélkül is. Igaz, így lemaradunk a szeretetteljes gratulációkról és jókívánságokról, a gyerek meg kimarad a jó kis ballagási ajándékok zsákmányolásából, de ezzel simán együtt tudunk élni.

Sőt, őszintén megmondom: otthontanuló gyerekünk elballagása nem egy olyan esemény, amit a szűkebb-tágabb rokonsággal szívesen megosztunk. Nem akarjuk, hogy osztozzanak az örömünkben, mert tudjuk, hogy többüknek ezt nagyon nehéz lenne megtenniük. Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább nem hozzuk őket olyan kellemetlen helyzetbe, hogy meg kelljen magukat játszani, mintha ez nekik annyit jelentene.

Bár nekünk a világot jelenti az otthontanulás (szó szerint, hiszen ez a világ az, amiben mi élünk napról napra), azon rokonainknak, ismerőseinknek, akik nyolc éven át csendes rosszallással szemlélték otthontanulós ténykedésünket, s tabuként kezelték a gyerekeink oktatásával bármilyen módon összefüggő dolgokat, egyfajta rezignált távolságtartással kerülve a témának még az érintését is - ez egy kelletlen esemény. Kelletlen már maga a ballagás ténye is, hiszen bármennyire nem akarnak tudomást venni róla, a helyzet huncut mosollyal minduntalan az orruk alá dörgöli, hogy ezt bizony megcsináltuk: nem mentünk tönkre benne, nem buktunk bele, ahogyan várták - az otthontanulás tehát még mindig működik a családunkban.

Mi amúgy tényleg szerettük volna, hogy a környezetünk osztozzon az örömünkben. Legalább ugyanolyan mértékben, ahogy bármely rokongyerek elballagásának az örömében az ember osztozik. Elsősorban nem magunk miatt, hanem a gyerek miatt. Ez azonban, úgy látjuk, nem lehetséges. (Nem csak mi látjuk sajnos, a gyerek is látja.) De nincs nagy baj, ezzel együtt tudunk élni: jobb őszintén, mint másképp. Nem is szeretnénk, hogy valami, ami nekünk ennyire fontos, amihez számunkra annyi érzelem és emlék kapcsolódik, ami annyira mi vagyunk, másokat egy erőltetett bájmosoly felvételére és egy kényszeredett gratuláció eldarálására késztessen. Erre nincs szükségünk, ennyit nem ér az egész. Nem akarunk kényszert: inkább akkor egészen szűk családi körben örömködjük csak meg a dolgot. (Ez egyébként részben már meg is történt.)

A ballagásra magára visszatérve: hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a nyolc év! (...opsz, kezdődik a közhely-puffogtatás...) Nagyon hálásak vagyunk Istennek az összes együtt töltött tanévért: az emlékeinket mókázásokról, tantanyaggal való hosszas küszködésről, veszekedésről, makacskodásról, vizsgaparákról, vizsga utáni megkönnyebbülésről, egy-egy jóféle számonkérés öröméről, szülőtársakkal vagy tanárokkal való inspiráló beszélgetés végeztével érzett felszabadult örömről, kétségbeejtő, megalázó, izgalmas, vidám megmérettetésekről: szóval az emlékeinket mindezekről nem cserélnénk el senkivel. Mert minden pont így volt jó, és Istené a dicsőség mindazért, ami történt.

Ő látta, tudta, Ő rendelte el, hogy keresztülmenjünk azokon, amiken keresztülmentünk. Hogy tapasztaljunk küzdést, fáradságot, sikert, kudarcot, örömöt, vidámságot - ÉLETET - együtt, egy családként. Micsoda alig felfogható áldás volt ez a jó pár év! Mennyiszer és milyen kézzelfogható módon tapasztaltuk Isten békét munkáló csendes jelenlétét, cselekvő gondviselését a hétköznapokban! Napról napra adta kegyelmét és így tudtunk továbbmenni akkor is, amikor nem láttuk még, merre. Micsoda bölcsességgel és szeretettel igazgatta az életünket ez alatt a nyolc év alatt is!

Ha lenne, azt hiszem, a ballagás margójára aranyos pennámmal odakerekíteném annak a néhány igaz 'szurkolónknak' a nevét, aki mindig őszintén kíváncsi volt ránk és velünk tudott örülni a tanulásunk sikerein, viszont együtt is érzett, amikor valami nagyon bántott minket. És, ha most számot vetnék, akkor az életünk felett érzett mérhetetlen hálám mellé Dom ballagásának a margójára legfelülre magát Istent és az Ő dicséretét tenném. Nélküle nem ilyen lett volna ez az időszak, pedig milyen jó már, hogy ilyen volt!

   

Elemi otthontanulás-aggódások, avagy "te nem félsz attól hogy...?"

A másik blogon egy korábbi posztban írtam arról, hogyan igyekszem felülkerekedni az elemi félelmeimen. Bár amit ott leírtam, az az otthontanítás gyakorlati oldalához kapcsolódik, ezzel a témával érdemes lelkileg is kicsit behatóbban foglalkozni, elsősorban a gyerekekhez köthető témák érintésével.


"Te nem félsz, hogy mi lesz, ha iskolába kerül otthontanuló gyereked?"

Amikor kisebbek voltak a gyerekek, aggódtam ezen, mert láttam, mások gyerekeiben mit okoz az iskola és nem akartam, hogy oda kerüljenek a mieink. Ma ezen nem aggódom. Úgy látom, hogy ha iskolába kerülnének, akkor sem lenne itt a világ vége. Nyilván mi, szülők, alapos mérlegelés után hoznánk meg ezt az eddigi meggyőződésünkkel merőben ellentétes döntést. Ez a mi szülői döntésünk lenne, így bizonyára beszélnénk erről a gyerekeinkkel. Egy ilyen helyzet nekik is, nekünk, felnőttnek is kihívás lenne, de szerintem jól tudnánk, jól tudnának kooperálni a helyzettel.

Így gondolom, hiszen eddig otthon voltak, szeretve voltak, játszhattak, olvashattak, alhattak kedvük szerint. A stresszszint, az elvárások, a napirend jobban hozzájuk szabott volt: ezek pedig olyan, az ideális fejlődéshez szükséges dolgok, amik bizonyára hatással voltak az életükre. (És ezek pont azok a dolgok amúgy, amiket kétséges, hogy az iskola valaha képes lesz nyújtani.) Szóval, még ha nem is volt otthon minden tökéletes, azért úgy hiszem az otthontanuló gyerekek kapnak annyi érzelmi és lelki útravalót otthonról, amivel meg tudnának bírkózni az intézményes oktatás és az ezzel járó drasztikus élethelyzetváltás kihívásaival. És persze nem kellene egyedül tegyék, hisz továbbra is a szüleik maradnánk, akik szeretik és segítik őket.


"Nem aggódsz, hogy a gyerekeid felnőttként nem fognak tudni helytállni?"

Nem aggódom. Ugyanis senki sem tudhatja, hogy mi fog történni, csak Isten. A jövőnk az Ő kezében van. Lehet, hogy az otthontanulás a mi családunkban szívás lesz, és a gyerekek miattunk nem fognak tudni boldogulni felnőttként. Lehet az is, hogy a suli lenne szívás, és a gyerekeink ott szereznének életre szóló sebeket, meg tanulás-utálatot. Aztán meg, az is lehet, hogy semmi gond nem lesz otthontanulva. Vagy suliba járatva. De honnan is tudhatnánk ezt előre? Honnan tudhatnánk ezt bizonyosan? Nem tudhatjuk. Fogalmunk sincs erről. És, mivel nem tudhatjuk, más támpontokat kell keresnünk, mint a saját értelmünk.

Mivel én nem tudom garantálni, hogy otthontanulva boldogulni fognak, mint ahogyan azt sem, hogy az iskolában lenne jobb nekik, ezért Istenhez fordulok. Én úgy értettem meg, hogy nekünk itthon kell lennünk, az Úr ezt mutatta a számunkra. Ebben a kérdésben nem tudok magamban bízni, mivel nem ismerem a jövőt: még arra sem tudok garanciát vállani, hogy ugyanolyan maradok, mint voltam. (Ez persze reménykeltő is, hisz benne van a potenciál az életemben, hogy jó irányba változom, de azt nem tudhatom, hogy ténylegesen így lesz-e.)

Lehet, hogy minden ugyanaz marad sokáig: a küzdelmek, a kétségbeesés, egy nyomorúságos élethelyzet. Lehet viszont, hogy nem így lesz. A helyzet akármikor megváltozhat: javulhat, de akár rosszabbodhat is. Én is változhatok akár jó, akár rossz irányba, változhat a helyzet a világban, az országunkban, a lelkemben. Nem tudható, hogy mi jön még, nem tudom, mi hogyan lesz hónapok, akár évek múlva - egyetlen életeseményen is megfordulhat az ember helyzete, élete, dolgokhoz való hozzáállása.

Ennek a sok bizonytalanságnak a közepette számomra az Úr Jézus az egyedüli biztos pont. Akárhogyan is lesz, Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tudom, hogy Ő a legjobbat akarja nekem, a javamra és a gyerekeim javára munkálkodik. Ő formál minket mindennap és csodát tehet velünk, ha ez a jó terve. Belenyúlhat az életünkbe akár már holnap, megszabadíthat gyötrelmektől, megadhatja a megoldást problémás helyzetekre vagy megmutathatja másként, hogy Ő ott is Úr.

Ő akármit megtehet, de mindent, mindent a javamra munkál! Ha tehát nekem valamit megmutat, akkor bölcs dolog ahhoz ragaszkodni. Nem azért, mert minden időpillanatban valamiféle üdvözült lilaköddel a fejemben élek, abban bízva, hogy itthon minden mindig jó lesz, mert csak jó lehet. Nem. Ennél realistább vagyok. De tudom, Kiben hiszek. És tudom, Kinek hittem. És Ő még nem csapott be engem soha. Ezért, ha Ő azt mondja, hogy erre menjek, akkor Neki elhiszem, hogy erre jó mennem. Nem azért, mert látom előre, mi lesz és biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. (Nem látom és nem is hiszem, hogy a saját erőmből végig tudnám csinálni.) Viszont teljes mértékben bízom abban, Akinek a kezében van a jövőm. És Ő azt mondja, jó lesz.


"Nem gondolod, hogy lehet, hogy az otthonoktatással elszúrod az egész életüket?"

Nagyon nagy a felelősségem, ennek a tudatában vagyok. Egy életre meghatározó lesz a gyerekeink számára mindaz, ami otthon történik. Mi ketten (a férj és én) tönkretehetjük őket vagy adhatunk nekik a felnőttkorukra is kiható lelki tartalmat, bölcsességet, inspirációt. Segíthetünk nekik érett és kedves emberekké válni, vagy végignézhetjük, ahogyan kicsinálja őket az itthoni légkör. Egyáltalán nem mindegy, milyen légkörben és mi történik itthon. Egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk együtt a gyerekekkel, mit látnak rajtunk, bennünk, belőlünk, milyen légkört teremtek és mit teszünk velük.

Előbbiek miatt akár jogosan is érezhetem azt, hogy minden rajtam áll - de ez így csak egy része a teljes képnek. Merthogy nem vagyok egyedül. Van férjem, akivel ketten kell hordoznunk a család gondjait-bajait. Vannak lelki testvéreink, akikkel meg lehet osztani a terheket. És ott van Isten, Aki jelen van az otthonunkban, adja Szentlelkét, békéjét, bocsánatát, bölcsességét. Ha senki más nem lenne is, Ő nem marad el mellőlem és hordoz mindenestül. Mert az Ő útján járok és megyek arra, amerre vezet: a dolgom Rá figyelni és megérteni, mit akar, hogy tegyek.

Ha Ő vezet, akkor Ő viseli a terhet: akkor nem én vagyok, akinek azon kell szorongania, hogy valami mellémegy. Ha Ő vezet, akkor Ő hordozza a felelősséget értem és a családért, és megosztozunk a felelősségben az otthontanulással kapcsolatban. Ő erre vezetett és vezet tovább, én meg megyek Vele, és azon igyekszem, hogy őszinte szívvel, hitben megmaradva tudjak Hozzá kapcsolódni. Mindennap.


"Nem lehet, hogy rossz indítékból döntöttél? Mert félsz a gyerekedet suliba adni?"

Igen, ez is benne van. A félelem. Ami nem biztos, hogy rossz motiváció. Attól függ, pontosan mitől és miért félünk a sulival kapcsolatban. Én nem az iskolától magától tartottam: nem attól, hogy ha bekerülnek a gyerekeink, rosszul fogják magukat ott érezni. Bár ma is úgy látom, hogy a taposómalom, a rengeteg házi feladat és az egyes tanárok viselkedése miatt sanszos lenne az is, hogy nem szeretnének suliba járni, azért valószínűleg el tudnának lavírozni ott, és túl tudnák komolyabb lelki sérülés nélkül élni.

Nekem a suli elsősorban a lelki és emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával rettentett (rettent) meg. A gyerek szüleitől való izolálódásával és a lelki haszon elmaradásával. Mert kétségtelen, hogy az intézmény elszakítja a gyereket a szülőtől, és, ha nincs velem a gyerekem nap közben, akkor kevéssé tudunk kapcsolódni. És, ha nem kapcsolódunk eléggé, akkor kétesélyes, hogy fog-e ránk hallgatni fontos dolgokban. Ugyanakkor, ha nincs velem, akkor máshoz viszont kapcsolódni fog, (hiszen szükséges neki valakihez kapcsolódnia, belé van kódolva, hogy valakihez kötődnie kell, ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen). Akikhez kapcsolódni fog, azok viszont nem más felnőttek lesznek, hanem természetszerűen a kortársai. Tőlük viszont nem nagyon tud az élet dolgaival kapcsolatos bölcsességre szert tenni, mert nagyon kevés használható élettapasztalattal rendelkeznek.

És, ami számomra a leginkább aggasztó, az a helyzet az örökkévalóság szempontjából. Ha a családunkban itthon jelen van az Úr Jézus, mert nálunk itthon Ő az Úr, akkor nem bűn-e egy olyan közegbe küldenem, ahol nem fogadják el úrnak az Urat: ahol nem Őt tisztelik, nem Róla beszélnek? Itt a gyerekeink élete és lelke a tét - hogyan is ne tegyek meg mindent, hogy Isten jelenlétébe vonjam őket, hogy Őt jobban megismerjék, megszeressék? Igen, félek a gyerekeinket suliba adni, mert hívő szülőként nem tudok az intézményre olyan helyként tekinteni ahol Ő felmagasztaltatik. A gyerekeinket sáfárságra kaptuk Istentől és jól kell velük sáfárkodnunk. Számunkra az otthontanulás melletti döntés ennek a sáfárságnak a szerves része (tudom, másnak meg másban nyilvánul ez meg, de én meg így érzek).


"Nincs benne a pakliban, hogy az otthontanulással, mint családi döntéssel kapcsolatban esetleg félreértetted Istent?"

Mivel ez egy családi döntés, két felnőtt ember véleménye, meglátása kell találkozzon benne. Én itt most a sajátomról tudok beszélni, a férj tudna a maga harcairól, de Ő most nincs megszólítva.

A kérdés amúgy nagyon jó, és ezt én komolyan megvizsgáltam az elején, mert tudtam, hogy enélkül folyamatos bizonytalanságban lennék. A nehézségek idején meg adná magát a helyzet, hogy mindent megkérdőjelezzek. Szóval a kezdéssel kapcsolatban nincsenek bennem kételyek. Ma is emlékszem arra a napra, amikor már javában az iskolakeresésben voltunk. A magántanulóságot elfogadó, otthontanuló családokkal együttműködő intézmény után kutattunk, és egyszer csak belémderengett a felismerés, hogy nem halogathatom tovább a lelki harcot. A szervezkedésben való továbblépés előtt muszáj volt letennem Isten kezébe a dolgot, és nyíltan megkérdeznem, hogy Ő mit szeretne velünk cselekedni ez ügyben.

A harc abban állt, hogy teljesen félre kellett tennem az akkor már erőteljesen alakuló preferenciáimat (otthontanulás). Emlékszem az érzésre: tudtam, hogy ha megkérdezem az Urat, akarja-e, hogy otthontanuljunk, akkor teljesen el kell fogadnom a válaszát. Akkor is, ha nem az lesz a válasz, amit hallani szeretnék. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy bármit fog is válaszolni, már el van kötelezve a szívem, hogy azt tegyem, amit mondani fog. Mert az lesz a jó, még ha adott pillanatban nem is látom, hogy hogyan lesz az jó. Aztán megharcoltam a dolgot: megkérdeztem és megvártam a választ, és Ő megerősített abban, hogy erre kell továbbmenni.

Nincs tehát bennem kétely. De, ha valakiben van, akkor itt a lehetőség: miért nem harcolod meg ma, hogy mit akar veled az Úr? Ha Ő azt mondja: menj haza a családodhoz és tanuljatok otthon, akkor úgysem lesz több kérdés. De, ha Hozzá fordulsz, akkor el kell hinned, hogy Ő meg tudja neked mutatni magát és az akaratát is, olyan módon, hogy a szívedben kétely nélkül tudni fogod, hogy maga Isten az, aki veled ezt közölte. Akkor nem lesz ott a kétely, hogy esetleg nem jól értetted Őt.