Húsvét. Vagy mégsem?

Ez megint egy határfeszegetős bejegyzés lesz: nagy tavaszi hideg frissítő zuhé az ünnepek után. De muszáj erről is írnom, mert egy ideje bennem van, és ez is én vagyok. Az időzítés egyébként nem szándékos: közvetlenül az ünnep előtt kezdtem megírni ezeket a sorokat, de aztán félretettem a posztot - nem mertem vállalni, hogy közzéteszem, amit írtam. Először ugyanis csak kiírtam magamból a gondolatokat, magamnak. Aztán ma mégis csak befejeztem ezt a bejegyzést és úgy gondoltam, ki is teszem ide a blogra. Ilyenkor persze nagyon úgy érzem, hogy az őszinteség egy bátor döntés... de, majd úgyis kiderül, hogy így van-e.

Húsvét. Karácsony mellett a másik nagy 'keresztény' ünnep, a maga sajátos hangulatával, kötelező kellékeivel, meg a szélsőséges vásárlási/lakásdekorálási hullámmal, amely mindig megelőzi. A húsvétot éveken keresztül csak kerülgettem, nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Kábé, mint a karácsony: az esemény maga bibliai témájú, de sem a kellékei, sem a szokásai nem a Szentíráson alapulnak. Elvetve a díszeket és a hívő szempontból nem megalapozott külsőségeket, gyakorlatilag nem marad semmink: az ünnep a felismerhetetlenségig eltorzul. Vagy inkább megszűnik ünnep lenni.

És akkor ez felveti bennem a következő dilemmát: ha nem tudom, nem akarom ezt az ünnepet olyan módon megünnepelni, ahogyan azt meg 'kellene', és ha az ünnep maga megszűnik ünnepnek lenni a lelkiismeretileg nem felhasználható (számomra fölösleges/problémás) szokások, kellékek nélkül, akkor hogyan, miként ünnepeljem meg? Kell-e egyáltalán ezt tennem?

Felmerül persze, hogy ott van a család és kiemelten a gyerekek. Hogy mindenképpen szegényebbek lennének ünnepi kellékek, húsvéti szokások, meg az egész hercehurca nélkül, hiszen nekik még sokat jelent az egész. De én ezt nem így látom. Ha nem tudom hitelesen képviselni a dolgot, mert belül háborgok még a gondolatától is, hogy húsvéti dekorációval kell szépítenem(?) az otthonunkat, és locsolkodni, nyuszizni, meg tojás festeni kell, akkor muszáj-e, kell-e ezt csinálnom? Kell-e erőszakot vennem a saját gondolataimon a gyerekeim kedvéért - egyáltalán elvár-e a családom tőlem ilyesmit?

Ha a húsvétra gondolok, jó hívőként a feltámadás kellene, hogy először eszembe jusson és ebben kellene felettébb örvendeznem, de nekem ez nem megy. Szerettem volna magam erre szoktatni, erőfeszítéseket tettem is magamban, de az évek próbálkozása sem tudta lenyomni ezt az ünnepet a torkomon. Még mindig előbb jönnek a szokványos dolgokkal - húsvét külsőségeivel - kapcsolatos gondolatok és érzések. Pontosabban ellenérzések, mivel a pogánysággal nem akarok azonosulni.

Küzdöttem, pont úgy, ahogyan küzdöttem a karácsony esetében is. Sőt, ha jobban belegondolok, sokkal inkább, hiszen ez az egész már nem csak a társadalommal (és a vallásos világ többségével) való szembemenés volt: a magam által meghatározott hívőség határait is feszegettem. Mert azért az már milyen, hogy egy hívő kereszténynek a feltámadás-ünneppel vannak problémái??

Mostanra sikerült bevallanom magamnak, hogy én ezt az ünnepet nem tudom/nem akarom megszeretni. Arra is rájöttem, hogy a hitem és a húsvéttal kapcsolatos ellenérzéseim között nincsen ellentmondás: éppen, hogy az a normális, hogy így érzek. Hiszen arról van szó, hogy szeretem az Úr Jézust, de nem szeretem az ünnepi pogányságot. Pontosabban: szeretem az Úr Jézust és éppen ez az oka annak, hogy nem szeretem, nem viselem az ünnepi pogányságot.

De mégis mi lehet a gondom a húsvéti szokásokkal? Az, hogy semmi közük a feltámadáshoz. Se a nyuszinak, se a tojásfestésnek, se a fészeképítésnek, se a locsolkodásnak. Tudom, tudom, hogy van elkeresztényiesített szimbolikája ezeknek a kellékeknek is (mint karácsony esetében), de ez mégsem több, mint elkeresztényiesített kelléke egy másik ünnepnek. Ráadásul nem semleges szimbólumokról van szó, hanem egy régi pogányság ünnepi kellékeiről (pont, mint karácsonykor).

Ami még nagyon zavar, az az egyház kollektív hozzáállása ehhez a témához. Konkrétan egyáltalán nem értem, miért kell minden adandó alkalommal kihangsúlyoznunk nekünk, hívőknek, hogy mit NEM ünneplünk. A gyerekeknek kedves történeteket írunk és előadjuk velük húsvétkor az imaházban, hogy a világ szerint ez a nyuszi ünnepe - no, de mi a feltámadást ünnepeljük ám!

Valóban azt ünnepeljük? Miért kell akkor egyáltalán megemlíteni, hogy mit csinál a világ ilyenkor? Miért fontos ez nekünk? Nem tűzoltás-e vajon a részünkről mindez, amellyel kompenzálni próbáljuk az otthonainkban jelen lévő megalkuvást? Mert azért otthon nálunk is van nyuszi, meg tojás... És persze mellé csinálhatunk feltámadás-sütit, meg a tojásra festhetünk keresztet meg egyéb kreatív módokon keverhetjük össze a dolgokat, de bármennyire is erőlködünk, a húsvéti pogányságból sosem lesz kereszténység. És szerintem ezt megérzik, értik a gyerekeink is.

Nem tudom, felfogjuk-e, hogy milyen nagy jelentősége van ennek! Látnak minket és tőlünk megtanulják a valódi értékrendünket - nem azt, amit fontosnak vall a szánk, hanem azt, amit tényleg fontosnak hiszünk a szívünk legmélyén. Gyerekeink ellesik tőlünk, hogy ha a kettő ellentmond, akkor inkább a szokásokat kell tisztelnünk, nem az Urat, mert a 'húsvéti fíling' fontosabb, mint a hitünk. Ugye, némi kellemes érzés miatt nyugodtan félretehetjük a szigorúan a Bibliához való ragaszkodást, mert a hagyománynak alárendelhető a meggyőződés és ez nem megalkuvás, csak... csak...

"De, hát nem kell olyan túlzásokba esni, mint egyes szekták, hogy nem tartunk semmilyen ünnepet!?" Való igaz, hogy lehet helytelen módon, félrement hangsúlyokkal is ünnepelni a húsvétot, "na de, mi nem úgy ünneplünk, mert a nyuszinak és a tojásnak nálunk alig van jelentősége: mi szívünkben a feltámadott Jézus Krisztust ünnepeljük és Neki vagyunk hálásak azért, amit értünk tett!"

Ha így van, akkor minek a nyúl meg a tojás? Csak, mert mindenki más is így csinál? Tartunk attól, hogy a gyerekeink kilógnának a sorból a közösségben, s a többiek lesajnálnák őket, ha nem nyusziznánk velük otthon? Akkor tehát csak a gyerekeink öröméért csináljuk? A gyerekeink kedvéért vállaljuk a pogányságot? Nem olyan ár ez, amelyért a lelkünkben már megítéltetünk?

Dettó, mint a karácsony, sajnos. És ezt nem tudom beleerőltetni a keskeny úton járásba, már jó ideje. Viszont ez volt az első év, hogy úgy telt el az ünnepünk, hogy tényleg nem volt ünnepünk. Nem emlékeztünk sehogy. Nem volt se tojás, se nyuszi, de feltámadás sem. A gyerekeink tudtak róla, mi megy most mindenfele, de nem csináltak problémát belőle, hogy mi nem húsvétolunk. Együtt volt a család és kirándultunk. Meg beszélgettünk, de nem direkt a feltámadásról, a kereszthalálról. Nem került elő ez éppen most és mi erőszakkal nem hozakodtunk elő vele. Nem éreztük szükségét.

Szeretem az Uramat, de nem tudom, pontosan mikor halt meg és támadt fel. Nem tudom, hogy az a világot megrengető 3 nap mikor volt. Nem tudom - és mivel nem tudom, képtelen vagyok úgy csinálni, mintha... Nem megy, hogy azt mondjam a gyerekeimnek, hogy ezen a pénteken halt meg és ezen a hétfőn támadt fel. Nem tudok pénteken szomorkodni és úgy tenni, mintha még a sírban lenne - hisz már feltámadt! És nem tudok úgy örülni a vasárnapnak/hétfőnek sem, hogy végre feltámadt - hiszen már régen feltámadt és ez számomra mindennapos valóság!

Már csak azért sem tudom megtenni ezt a háromnapos 'búból öröm' szertartást (minden évben újból és újból!), mert szerintem oka van annak, hogy nem tudható a pontos időpont: mégpedig az, hogy ez nem fontos. Nem a konkrét dátum a fontos, mert nem kell évről évre szertartásosan újraélni ezt. A dolog jelentősége abban áll, hogy a kereszthalál és a feltámadás megtörtént.

Értem történt, érted történt, mindenkiért történt! Elég erről tudni és jó erre olykor (vagy akár napi szinten) megemlékezni. De nem évente egyszer kell hivatalosan egy nagyünnep keretében emlékezni, hiszen ez annál sokkal személyesebb dolog, mert maga a megváltás is személyes. A háromnapos rohanás (ahol sütünk-főzünk-tojást festünk-rokonokhoz rohangálunk-gyülekezetben készülünk kifulladásig) nem méltó módja a keresztről és a feltámadásról való megemlékezésnek, mivel ahhoz nem elég bensőséges. Nem is igazán illik az Úr Jézus személyéhez. Ő a földi életében kerülte a feltűnést és egyáltalán nem méltányolta, ha nagy felhajtást csaptak körülötte. Miért gondoljuk akkor, hogy feltámadása után már méltányolja a nagy rendezvényeket, amelyeket állítólag Miatta tartunk?

Őt sosem hatották meg a szép szavak, mert belelátott az ékesszólók szívébe. Ezért választott 'műveletlen' halászembereket tanítványaiul tanult írástudók helyett. És ezért dicsérte meg Márta helyett Máriát, aki a gondoskodó nyüzsgést abbahagyva inkább leült Őt hallgatni. Amikor bevonult Jeruzsálembe, rajta kívül mindenki örült, Ő viszont sírt. Azért sírt, mert bár külsőleg mindenki Őt ünnepelte, Ő pontosan tudta, hogy az emberek lelkesedése látványos, de rövid ideig tart, mert igazán nem hisznek Benne. Szerintem ma is igaz ez. A sokaság lelkesedése még mindig látványos (=külső dolgokra irányul), de rövid ideig tart, mivel nem a hitükből fakad az örömük, hanem külső események generálják. A húsvét is egy ilyen külső generátor, amely három napra segít feltuningolt lelki-, és érzelmi állapotba kerülni.

Én nem hiszem, hogy az Úr Jézus követőjének erre a mesterségesen generált lelkiállapotra van igazán szüksége. Jó, ha az örömünk nem másban, mint a valóságban (vagyis magában az Úr Jézusban és a Tőle nyert hitünkben) gyökerezik. Bár így az örvendezésünk valószínűleg nem lesz olyan látványos, mint a sokaságé (mivel azt személyesen fogjuk megélni az Úrral), Ő ezt kétségkívül méltányolni fogja, hisz amit teszünk, az összhangban van az Ő személyével.

De nem bűn, hogy nem emlékezünk sehogyan sem? Vagy bűn, ha évről évre húsvétkor megemlékezünk a feltámadásról valamilyen formában? Én nem találok olyat az Igében, hogy az Úr Jézus feltámadását évente meg kell ünnepelni. Ő azt mondta, emlékezzünk meg a haláláról. És amikor ezt mondta, akkor az úrvacsorára gondolt, nem a húsvétra.

A húsvét akkor eleve gáz? Nem tudom. Pogányság nélkül talán (talán!) nem gáz. De nem hiszem, hogy van olyan család, amelyik tudja, meri vállalni, hogy ezen a három napon pogányság nélkül ünnepel.