Segítség! A hitem miatt kilógok a gyülekezetből...

Az elmúlt hónapokban sokféle módon került elő bennem a kérdés, hogy valójában mi is a gyülekezet. Nem tudom és nem is szeretném többé megkerülni azt a gondolatot, ami megerősödött a gondolkozásom kapcsán, vagyis, hogy a ma 'központilag' megszervezett gyülekezeti felépítmények nem igei minta szerint felépülő házak. A tagság összetétele sem töményen a KrisztusTest. Pedig másképpen volt ez a korai gyülekezetekben.

Amikor ezt leírom, akkor nem egy konkrét xy egyházra vagy felekezetre vonatkoztatva írom, hanem általánosságban. És bár ez tűnhet akár nagyon ítélkezőnek is (pedig nem ilyen motivációból írtam), akárhogyan tűnik is, akkor sem tudom máshogyan látni.

Amikor kézbe veszem a Bibliát, akkor a lapjain egy teljesen másfajta szervezeti berendezkedést és 'liturgiai' gyakorlatot látok, mint ami ma a gyülekezetben tapasztalható. Az eltérés viszont nem valamiféle, a régmúlt időktől máig tapasztalható pozitív irányú szellemi fejlődésnek a következménye, hanem annak a sajnálatos helyzetnek, hogy gyülekezetileg nem az Ige a mérvadóan hangsúlyos forrás akkor, amikor a gyakorlati kérdésekre terelődik a szó.

Ez számomra gondot okoz, hiszen Krisztust szeretném követni és az Ige útmutatásai alapján berendezni az életemet. Nem szeretnék kompromisszumot kötni semmiben sem, amivel kapcsolatban erős igei alapú meggyőződésre jutottam. Természetesen nem gondolom magam tévedhetetlennek és ha valaki az Ige alapján meggyőz arról, hogy egyes kérdésekben hibás következtetésekre jutottam, akkor meg tudom változtatni a meggyőződésemet. De a közösség kedvéért, azért, hogy az emberek körülöttem egységben érezzék magukat, nem akarok megalkudni.

Lényegtelen kérdésekben viszont szívesen engedek, és senkire sem szeretném a saját meggyőződésemet erőszakosan rátukmálni, ugyanakkor elvárnám, hogy velem se próbálják meg ezt tenni. Hanem tartsák tiszteletben, hogy én máshogyan látok bizonyos kérdéseket és ezekből nem feltűnési viszketegségem miatt nem engedek, nem is azért, mert minden áron szeretném a jó rendet megbontani. Ennél komolyabb okaim vannak.

Hogy ezeket miért írom most le? Hogy ez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy a gyülekezet nem az ma, mint volt régebben?

Színt vallok: most már több, mint egy éve nem járunk a helyi gyülekezetbe (egyikbe se). Ez a döntésünk részben azért történt, mert belefáradtunk abba, hogy amit egy gyülekezetben mi keresünk, amire vágyunk, amit attól várunk, abból olyan formában, ahogyan szükségünk lett volna rá, nem részesültünk. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, 'csupán' valódi testvéri közösséget, tiszta igei tanítást és a szent életben járásra való bátorítást szerettünk volna tapasztalni.

Ehelyett viszont, amiben nem szerettünk volna részesülni, abban részesültünk. Gyakorlatilag kialakult egy olyan helyzet, melyben előbb említett meggyőződéseinkkel összefüggésben csendesen kizáródtunk a valódi közösséggyakorlás lehetőségéből. Testvérek is elfordultak tőlünk, mert meghoztunk döntéseket igei alapon. Én azóta is ezeken a dolgokon agyalok. Konkrétan azon, hogy hogyan lehetséges, hogy hívők közösségében az Ige nem mérvadó? Persze, papírforma szerint igen, de ha hivatkozom rá olyan formán, hogy testvérem, az Ige szerint ez a dolog a helyes, az pedig helytelen, akkor erre az a válasz, hogy ez csupán az én értelmezésem. Hogy van az, hogy nem tudok részt venni valamiben, mert az Igében más útmutatást olvasok, de ezzel egyből különc és idegen is lesz a családunk (a gyerekek is!) a gyülekezetben - abban a csoportban, amelyiket az kellene, hogy jellemezzen, hogy az Ige számára a mérvadó?

Mi akkor a gyülekezet? És hol vannak a valódi hívők, akiknek az Ige igazsága fontos annyira, hogy az életüket is folyamosan ahhoz szabják? Hol van az a közösség, amelyik nem csak teológizál az igazságról, hanem gyakorlatban is bátorítja a megszentelődést? Amelyik nem csak elismeri, hogy az Ige mit tanít, hanem annak a megcselekvésére bátorít is? Amelyik nem klubszerű szórakoztató programokat kínál az élet sokféle területén (egy kis lelkiséggel megfűszerezve persze), hanem nyílt beszéddel szól azokhoz, akik ezt be akarják fogadni és így a hitben való igazi növekedést segíti? Tudom, mind azt mondják, hogy utóbbit teszik, de melyik teszi is valójában?

Nem keserűség, harag vagy sértettség mondatja (íratja) velem ezeket. Nekem komoly gondolkozást, gyötrődést, elmélkedést okoz hónapok óta annak a megértése, hogy hol a helyünk. Mostanában az is aktualitást ad a gondolkozásomnak, hogy néhány hete 'messzire' költöztünk (Mo.-on maradtunk, de Baranya megyéből Tolnába 'került át' az otthonunk.)

Azt már tudom tehát, hogy hol nincsen helyünk. Ahol fontosabb az, hogy valaki jelen legyen az alkalmakon és 'szolgáljon', mint az, hogy milyen a valódi lelkiállapota és hitben éli-e a mindennapjait, ahol nem lehet megnyílni, mert pletyka forrásává válik ezáltal az ember, ahol nem tudom az Urat megalkuvás nélkül követni, ahol elvárják tőlem, hogy szépen alkalmazkodjak akár igei meggyőződések ellenére is és a köz érdekeit szem előtt tartva a "jó rendbe" simuljak bele - ott nincsen helyem, nincsen helyünk.

Viszont nem akarjuk teljesen nélkülözni a testvéri közösséget, hiszen az fontos nekünk. Csak már belefáradtunk a gyülekezetesdibe, ami javarészt emberi öteletek és gondolatok mögé való felsorakozás: lelkiség látszatjába bújtatott munkálkodás valami olyanért, aminek minimum kétes az örökkévaló értéke. Nem akarunk már akárhol lenni, akárminek a részesévé válni, ami a keresztény címkét viseli. Mert már értjük, hogy nem minden az, aminek megpróbálja eladni magát: a halas cégér mögé sajnos halárusok gyakrabban sorakoznak fel, mint hívők...

Szóval most nagyon érdekel, hogy hol van az a hely, ahol mást fogunk tapasztalni. És vissza-visszatér hozzám az a kérdés, hogy nem-e magával a szervezett egyházzal van-e az alapvető problémám? Lehet, hogy ott sosem fogom megtalálni, amit keresek (=az Urat)? Lehet, hogy valami kicsi és spontán (értsd= az Úr által összehozott emberekből álló), dokumentált rendtartás és állami hívónév nélküli csoport után vágyódom?

Viszont az ilyen csoportokban rendszerint nincsen letisztult tanítás, így felütheti a fejét bármilyen veszélyes eretnekség. Akkor csak a Lélek vezetésére lennénk utalva. Az emberi szív viszont csalárd, és nem akarok tévelygésbe esni mások miatt.

Ezért most kicsit a két ló közül (szervezett és spontán közösség) a földre huppanva érzem magam. Mert húzok a szervezett felé (ott ugyanis biztonságosabban meg lehet húzódni), de húzok a spontán felé is (a személyesség és a valódi közösség megtapasztalásának nagyobb esélye miatt). Viszont vannak kételyeim is mindkét lehetőséggel kapcsolatban. Nem látok ugyanis semmiféle spontán kiscsoportot a környezetemben, amely megfelelő lenne a bekapcsolódásra. Ugyanakkor azt sem látom, hogy hol van olyan szervezett helyi gyülekezet, ahol tényleg szívesen látnak minket azokkal a bizonyos szilárd igei meggyőződéseinkkel együtt. (Feltételezem, bárhol szívesen látnának minket elsőre... addig, ameddig ki nem derül, hogy hogyan vélekedünk egyes kérdésekben.)

És, hogy pontosan milyen kérdésekről is beszélek (írok)? Egyes kardinális dolgokról, illetve azok helytelenítéséről (hogy merem?!). Hozzáállásokról és programokról, amikkel nem vagyok hajlandó azonosulni, és emiatt azokban nem szeretnék részt venni, sem a gyerekeimet beengedni.

Vasárnapi iskola, ifjúsági óra, gyermek-evangélizációs alkalmak, gyülekezeti szolgálatok igei alap nélkül, csali evangélizálás (figyelemfelkeltő bohóckodás, szórakoztatás, akár világiasság is azért, hogy aztán meg lehessen szólítani az embereket az evangéliummal). A karácsonyozást, húsvétolást már csak félve teszem hozzá... Ilyesmikről írok, illetve pontosan ezekről.

Az első három annyira szerves része szinte mindenhol az evangéliumi felekezeteknek, hogy kezdem úgy látni, talán ez a szervezett gyülekezeti élet gyökérzete. Ez nyilván letagadható, de akkor azért kilóg a lóláb, ha nem értesz egyet ezekkel. Pedig mindenhol állítják, hogy fontos a család, de mégis az egész istentiszteleti alkalom, meg úgy általában a programok egyes korosztályokhoz szólnak csak, ami automatikusan részekre forgácsolja a családi egységet. Amellett egyik sem biblikus gyakorlat.

És mi van akkor, ha nekünk fontosabb az Ige tanítása, mint a testvérek gyermekmunkával kapcsolatos lelkesedése? Mi van akkor, ha mi a gyülekezeti alkalmak idejére sem szeretnénk forgácsolódni? Mi van, ha nem szeretnénk vasárnapi iskolát és ifit, mert nem igei csoportok? Akkor mi nem veszünk részt. És akkor maradnak az istentiszteletek, mely nekünk önmagában is elegendő lenne: csakhogy van-e olyan közösség, amelyik szívesen fogad a soraiba egy olyan népes családot, amely nem időhiány, hanem határozott meggyőződés miatt marad távol egyes alkalmaktól?

Néha komolyan arra gondolok, hogy amit keresünk, az nem is létezik. Nem a tökéletes gyülekezet, hanem a bibliai alapokon működés. De az nem lehet, hiszen Jézus akarja, hogy közösségben legyünk egymással. Létezik, vagyis kell valahol léteznie egy olyan helyi csoportnak, amelyikbe a mi családunk bele tud illeszkedni. Ahol nem várnak el tőlünk olyat, aminek nem szeretnénk megfelelni. Ameddig viszont nem vezet arra a helyre az Úr, addig tovább várakozom, és aktívan gondolkozom a valódi gyülekezetről, hogy majd, ha megtaláljuk a helyünket, amibe belepasszolunk, akkor felismerjem, hogy ez az...:)

Én hiszem, hogy az újszövetségben Isten minden lényeges információval ellátta a keresztényeket, ami az életük alakításával és a gyülekezet felépítésével kapcsolatos. Az instrukciók egyszerűek, világosak és egyértelműek. Nem homályos, sokféleképpen értelmezhető vagy éppen bizonytalan jelentésű célzásokat kaptunk, ezért nem foghatjuk a nehezen érthetőségre, hogy sok ponton cselekszünk mást, mint amit Isten parancsolt.

Én ezt a helyzetet nagy problémának látom, egyrészt azért, mert ha máshogyan él és mást tesz a gyülekezet, mint amit kellene, azzal eltávolítja magát az eredeti céltól, amelyre rendeltetett. Így nem tudja betölteni a küldetését, és az Úr nem tud megdicsőülni benne. A másik dolog, amiért nagy probléma ez, az, hogy a gyülekezeti felépítmény a világ számára látható, belőle Isten a számára megismerhető. Illetve annak kellene, hogy legyen. Ha viszont ez az épület torz, akkor Isten megismerése is elferdült lesz, ami nehézséget jelent az újjászületésnél és a további hívő életben.

Tudom, Ő mindenhol ott van, de nem akarok leterhelődni egy közösségben, hanem a testvéreket és az Urat szeretném a keskeny úton követni. Ennyit szeretnék, ennyit szeretnénk, és tudom, hogy meglesz ez is a kellő időben, még ha most nem is látom, hogy az mikor lesz. Addig türelmesen várok. Az Úrra. Hogy lépjen. Hogy aztán mi is léphessünk. A köztes időben pedig igyekszem őszintének maradni onmagamhoz és Őhozzá is.