2013. szeptember 30., hétfő

A teljes kép (egy mini-sorozat 7. része)



Elérkeztünk az otthonoktatós mini-sorozat hetedik, egyben utolsó részéhez, ami egy összefoglaló. Ha a korábbi részeket nem olvastad, ide kattintva megteheted: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Az otthonoktatás igei háttere 7.
A teljes kép

Fontos az alapelveket felismerni: azt, hogy az Ige mit tanít arról, hogy hol a helye a gyermekeknek.

Az Ige egyértelműen családpárti: Isten nem bizonyos intézményekben dolgozó személyeket, hanem magukat a szülőket tartja kompetensnek gyermekük nevelésében. Mivel nevelni nem lehet távolból, ez feltételezi, hogy a gyermekek a szüleik közelében élnek napról napra, otthon szerzik meg az élethez szükséges tárgyi ismereteket és nincsenek tartósan kiszakítva a családjukból.

Aki iskolába kerül, az napról napra hosszú időszakokra ki van szakítva a családi közegből, ezért a szülei (legyenek bármennyire is komoly hívők) nem tudják őt igei értelemben hatékonyan nevelni, sem az istenfélelemre tanítani. Nem a távolság az egyedüli akadálya ennek, hanem az is, hogy a gyermekek (röviddel intézményesítésük után) a szüleik szívétől is távol kerülnek.

Olyan ez, mint amikor egy elítéltet hosszú évekre megfosztanak a szabadságától. Az első összeomlás után a látogatások alkalmával próbál mosolyogni a szeretteire és kívülről sokáig úgy tűnhet, hogy benne nem változott semmi. De ő maga tudja, hogy a falakon belül más törvények uralkodnak, mint kint: íratlan törvények, melyeket nem tud elkerülni, és melyeket a kívülállók nehezen vagy egyáltalán nem értenének meg. Nem is próbálja nekik megmagyarázni, hogy mi történik, mert úgy gondolja, csak rosszabb lenne azzal, ha a szerettei tudomást szereznének arról, mi folyik odabent. Ezért már nem sír, viszont másokat fedezve titkolózik, a szerettei pedig megelégszenek azzal, hogy azt mutatja magáról, hogy jól van (azt gondolják, jobb nekik is így).

Ezen a ponton a benti valóság már valóságosabb az elítélt számára, mint a kinti és már nem a kinti kapcsolatai határozzák meg a viselkedését, hanem a benti személyek formálják őt, azokhoz a helyzetekhez alkalmazkodik. A börtön falain kívüli közeg távoli lesz a számára - és a szerettei is. Érzi, hogy itt magára van utalva: a szerettei nem tudják őt innen kimenteni, nem tudják átérezni sem a történések mélységét és kívülről nem tud rajta senki segíteni .

Amikor ez az elítélt végre kiszabadul, más ember megy haza a családhoz. A börtönben tapasztalt valóság - az a világ, amelyben éveket húzott le - durván átgyúrta és megkeményítette őt. A hozzátartozókat rendszerint sokként éri ez a változás. Nem érik fel ésszel, hogy mikor és hogyan is történt mindez. Nem értik, hogy az a közeg, amiben sokáig élt, tette olyanná, amilyen lett.

Az iskola is megváltoztatja a gyerekeinket, mivel - a börtönhöz hasonlóan - az is egy 'másik' közeg, amibe kényszer hatására kerülnek. A gyermek úgy kerül be, hogy közben távol is kerül a szeretteitől, akik - bármennyit sír is - nem tudják őt onnan kiszabadítani. (Illetve ki tudnák, de mégsem teszik.) Így a benti valóságot egyedül kell megélnie, azzal egyedül kell megbírkóznia. És ennek az lesz a hatása, hogy idővel valóban megtörténik az a szomorú helyzet, amit pedig annyira üdvözölnek a pszichológusok, hogy tudniillik a gyermek 'leválik a szülőről'. Ez viszont nem jelent mást, mint hogy az utód érzelmileg eltávolodik a szeretteitől, azért, hogy a szüleivel való mélyebb kapcsolatát másokkal (pl. barátnékkal, haverokkal) pótolja.

Az iskola azonban - a börtönhöz hasonlóan - erkölcsileg romlott közeg is, amely a 'szülőről való leválás' után még inkább demoralizálóan hat a gyermekre, merőben mást nevelve belé, mint amit hívő szülei neveltek volna, ha velük marad. Bár sokan nem veszik ezt vészre, de az a közeg (az otthoni tudatos nevelés ellenére is!) komoly jellemváltoztató hatást ér el a gyerekeknél.

Nagyon fontos megérteni, hogy nem a pedagógus az első számú jellemformáló közeg egy oktatási intézményben, mint ahogyan egy börtönben sem a börtönőr a meghatározó. Természetesen, egy jó pedagógus hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek jól érezze ott magát, de a legjobb pedagógus hatása is elhanyagolható a gyermekközösség (a valódi közeg) átgyúró hatása mellett. Szerintem ezt a pedagógusok pontosan tudják, csak a szülők nem akarják észbe venni.

Amikor a gyerekeinket iskolába küldjük, akkor az idő túlnyomó részében kiforratlan jellemű (és bibliai értelemben meg nem nevelt) gyerekek közé kerülnek, miattunk. Isten ellenben úgy tervezte a családot, hogy abban nőjenek föl az utódaink.

Persze, Isten azokat is képes elérni és átformálni, akiket iskolába járatnak a szüleik, mivel Ő nincsen formákhoz kötve. Bármilyen életkörülményben bárkit meg tud szólítani, el tud hívni, meg tud szentelni - mi magunk, akiket már megszólított az Úr, vagyunk erre az élő példák. Ez azonban még nem teszi egy ideális hellyé az iskolát, sőt. Ha Isten valakit megszólít, azt gyakran éppen a körülmények ellenére teszi, nem miattuk- és ez az iskolába járatásra is igaz. Nem azért szólított meg az Úr, mert iskolába jártunk, hanem, mert elveszettek voltunk és nagy szükségünk volt arra, hogy az életünket megváltoztassa.

Hogy valakit Isten megszólít, az az Ő csodálatos kegyelme, és én semmi esetre sem szeretném ezt a kegyelmet beszűkíteni mindazzal, amit eddig leírtam. Isten fölfoghatatlan jósága és bölcs tervei gyakran foglalnak magukba olyan részleteket is, amiket nehezen tudunk megérteni. De az Ő cselekedetei - legyenek bármennyire is szokatlanok és emberi konvenciókon átlépők - sohasem mondanak ellent az Igéjében kijelentett igazságoknak. Ő a maga cselekedetei mellett viszont az embereknek is elrendelt feladatokat. Olyan konkrét dolgokat, amiket nekünk kell megtennünk, nem Istennek. Ott van tehát az emberi felelősség oldala: mindaz, amit a mi hatalmunkban áll megtenni vagy nem megtenni a gyerekeinkért.

Mit akar Isten, hogy a családjainkkal tegyünk?

Mi, hívő szülők nem játszhatunk az Úr kegyelmével. Nem háríthatjuk Őrá, amit nekünk kell megtenni, amikor a ránk bízottak életéről van szó. Gyermekeinket sáfárságra kaptuk, mint örökkévaló kincseket és vétkezünk az Ő Teremtőjük ellen, ha figyelmen kívül hagyjuk az Ő gondolatait, nem ismerve föl, hogy gyermekeink számára létezik egy jobb terv, mint az iskolai oktatás.

Ha ezt eddig nem tetted meg, kérlek, hogy beszélgess Istennel erről a tervről. Bizonyára lesz mondanivalója hozzád.

Ez a poszt nem azért készült, hogy vádolja és kárhoztassa mindazokat, akik valamilyen okból kifolyólag nem az otthonoktatást választották. Hanem azért, hogy a szívedre helyeződjön egy erős biztatás, amennyiben keresed és vágyod megérteni Isten mélyebb terveit az életedre nézve.



   
  

2013. szeptember 8., vasárnap

Szombattartás vagy vasárnapszentelés?


Igazság szerint a vasárnapra nem úgy tekintek, mint egy olyan napra, amikor muszáj a munkától tartózkodva pihenni. Aki ugyanis a munkaszünetet igei rendelésnek veszi, annak azt is meg kell fontolnia, hogy az bizonyosan szombatra vonatkozik, nem vasárnapra. Erre tehát nem helytálló hivatkozni, ha a vasárnapot tartjuk meg.

Azonban én azt is hiszem, hogy az Úr a szombattartást az izraelitáknak rendelte el és nekik a mai napig ezt törvény szerint meg kell tartaniuk. Ránk, újszövetségi hívőkre viszont nincsen ez vonatkoztatva, hiszen az Apostolok cselekedeteiben az első pogány-keresztények megtérésekor nem volt ez külön kiemelve.

Természetesen, önként alárendelhetjük magunkat bizonyos törvények megtartásának. Úgy gondolom azonban, hogy ebben az esetben az a mérvadó, hogy az is hasznos, ha megtartom, az sem káros, ha nem tartom meg, de legyek a magam értelme felől meggyőződve és ne legyek ebben dicsekvő.


Vasárnap megszentelése kilőve?

Nagyon hibrid dolognak gondolom, amikor keresztényként a vasárnapra hivatkozunk, mintha olyan lenne számunkra, mint a zsidóságnak a szombat. Ennek nincsen semmiféle igei alapja.

Amikor hívők között a vasárnap megszenteléséről van szó, leginkább a munkától való tartózkodás van kiemelve. Pedig az Igében nem csak ennyi mondandója van Istennek arról, miként is tudunk Neki tetsző módon ünnepelni. Nem csak egyetlen rendelés van ebben a témában. Ha tehát szorosan követni akarjuk az Igét, akkor pl. a kedvteléseinket sem végezhetjük ezen a napon (tv-ről, filmnézésről, szabadidős tevékenységről nem is szólva). Vasárnapozó keresztények körében azonban nem jellemző, hogy az Ige szombatra vonatkozó rendeléseit egy-az-egyben átvennék. Így viszont fura, hogy bár hivatkozunk arra, hogy az újszövetségi hívők számára az Úr szombatja a vasárnap, nem tartjuk meg úgy, mint ahogyan Isten népe az ószövetségben a szombatot.


Nem a vasárnap, hanem a szombat?

Úgy gondolom, hogy nincsen igei alapja a nem zsidó-keresztények szombattartásának sem. Írom ezt úgy, hogy évekkel ezelőtt mi is szabbatoltunk a családdal (péntek napnyugtától szombat napnyugtáig, gyertyagyújtással, zsidó imádsággal, fonott kaláccsal, ahogyan a messiáshívő zsidók ma is tartják). De aztán megítélt ebben az Úr, mert ez nekem inkább egy olyan törvény volt, amiben magam előtt kérkedtem a szentségemmel - nem olyan valami, ami mögé hosszú távon a családot szívesen szerveztem volna.

Ez csupán az én akkori lelkiállapotom volt, nyilván lehet máshogyan is ünnepelni, vagyis kérkedés nélkül. Azonban számomra továbbra is egy megoldhatatlannak látszó problematikája az egész szombat-dolognak, hogy nem látom azt az Igéből, hogy Isten azt parancsolná, hogy minden pogány-keresztény vegye fel a zsidó szokásokat. Hanem úgy látom, hogy a pogány-keresztényekre a vértől, a fúlva holt állattól és a paráznaságtól való tartózkodás vonatkozik.

Sem ünnepek, sem táplálkozás tekintetében nincsen olyan igei parancs, utasítás, amely alapján egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy Isten tőlünk ugyanazt várja el, mint az Izrael népétől.

Ez a szombattartásra is vonatkozik: nincsen igei alapunk feltételezni, hogy Isten akarata az minden hívő számára, hogy megszentelje a szombatot úgy, amint azt a zsidók is teszik: szombatnapi járófölddel, tűzgyújtási tilalommal, kikapcsolódó tevékenységektől való teljes tartózkodással.

Egy másik érv, hogy a szabbatolás kétségtelenül egy zsidó szertartás. Mi nem vagyunk zsidók, és ez olyan nagyon idegen a számunkra. Ha viszont nem teljesen a zsidó szokásokkal ünneplünk, akkor az már nem a Bibliában parancsolt szombattartás. Természetesen ez utóbbi érv csak egy kényelmi szempont, ami gyorsan megváltozna, ha az Ige a szombattartást elrendelte volna a pogány-keresztényeknek is.


Egy kevés személyes tapasztalat

Személyes tapasztalataim a szabbatolás közben arra vezettek, hogy mélyen elgondolkozzam az egész szokásról. Ha ugyanis családilag igazán komolyan gondoljuk ennek a napnak a megtartását, akkor ez távol fog tartani minket Krisztus testének többi tagjától, akik pedig vasárnap gyűlnek össze. Tehát, ha ideológiai alapon, igei meggyőződés alapján ünneplünk szombatot, akkor keresni kell egy olyan közösséget (vagy olyan testvéreket), akik hasonlóan gondolkoznak. Máskülönben igencsak hibrid ünneplésünk lesz, amelyben szabbatolunk a családdal, aztán meg vasárnapolunk a többi testvérünkkel (vagy elszakadunk a többi testvérünktől).

Akkor, amikor ezen elgondolkoztam, rájöttem, hogy el kell határozni magam, hogy szeretnék-e a szabbat miatt izolálódni Krisztus testétől. És arra jutottam, hogy nem szeretnék. Azért nem, mert ez nem elegendő ok: nincs elég erős igei alap mögötte, melyre egy mély meggyőződést építhetnék, amely arra sarkallna, hogy radikálisabb lépéseket is megtegyek. Arról van tehát szó, hogy tudom, Isten nem akar engem Krisztus testétől elszakadva látni a szabbat miatt.

Vannak azonban más dolgok, meggyőződések, amelyek miatt szégyenkezés nélkül felvállalom a Krisztus testén belüli izolálódást. Ilyen pl. a húsvéti nyuszizás, télapózás, karácsonyfa állítás, vasárnapi iskolába (gyermek bibliakörbe) járatás. Ezeket mi nem tesszük és nem vagyunk hajlandóak kompromisszumokra még a gyülekezeti békesség kedvéért sem. Mert hisszük, hogy szilárdan álló igékre és Istennek tetsző alapelvekre épített meggyőződés mindegyik. Így, amikor konfliktusba kerül az emberek és Isten akarata, akkor az a mérvadó, hogy nem embereknek, hanem az Úrnak kell megfelelni.

A szabbat megtartása azonban nem egy ilyen kérdés, mert nincs mögötte szilárd alap, amely alapján bárkitől, aki keresztény, el lehetne várni, hogy ő is hasonlóan vélekedjen. Természetesen, ha a gyülekezet arra a meglátásra jutna, hogy szombatoljunk, akkor gyanítom, hogy örömmel vennék részt ebben az újfajta szombatnapi közösségben - már csak azért is, mert az, hogy egy gyülekezet bátran szembemegy a régóta megszokott tradícióival, számomra azt mutatná, hogy ott az Úr Igéje igazán fontos. (Már amennyiben teljesen a zsidó előírások szerint ünnepelnék.) Amint írtam, máshogyan nem látnám értelmét, mert akkor megint csak nem Isten Igéje szerint járnánk el ebben a dologban. Úgy viszont értelmetlen lenne erre a rendelésre hivatkozni...:)