A Szocializációs Csapda (egy mini-sorozat 5. része)

Az otthonoktatós gondolatokból az ötödik rész következik. Hamarosan a végéhez érünk, de azért van még pár dolog, amit érdemes végiggondolni a témában. Az előző részeket itt olvashatod el: 1.rész, 2.rész, 3.rész és 4.rész.

Az otthonoktatás igei háttere 5.

A Szocializációs Csapda

A Biblia egyértelművé teszi, hogy a szülők dolga és felelőssége gyermekeik nevelése. Nem az államé, nem a pedagógusoké, nem is más felnőtteké, hanem egyedül a szülőké. A gyermekek dolga és felelőssége pedig a szüleiknek való szófogadás. Az Ige arról is beszél, hogy az eszes fiak hallgatnak atyjuk és anyjuk erkölcsi tanítására. Hogy mindez megvalósulhasson, alapvető fontosságú, hogy a gyerekek a családban legyenek. De mit is értünk azon, hogy családban lenni? Hát, nem minden gyerek a családban van?

Amikor gyerekek neveléséről, formálásáról gondolkozunk, akkor mind a világ, mind a hívők elismerik a család vitathatatlanul nagy szerepét. Nem kell senkit sem arról győzködni, hogy mennyire fontos, hogy a gyermek szerető szülők között egy harmonikus otthonban fejlődjön - ezt mindenki tudja, hiszi, vallja.  Azonban ez a tudás gyakorlati síkon valahol mégis félresiklik, ugyanis komoly viták tárgya a szocializáció kérdése. Vagyis az, hogy elegendő-e a család, és ha igen, meddig? És mikortól van szükség arra, hogy a család elengedje a gyermeket?

Szakemberek egy része bátran állítja, hogy három éves kor után egy gyermek életében jó és szükséges dolog a gyermekközösség. Sokan nem fogalmaznak ennyire sarkosan, de azért abban megegyeznek, hogy legkésőbb kisiskolás korban kerüljön gyerekek közé a gyerekünk. Az egészséges szocializációra hivatkoznak, arra utalva, hogy akit távol tartanak a rendszeres/mindennapos gyerekközösségtől, az nem lesz képes elsajátítani a társas együttélés szabályait, és így nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba.

Akkor, hogy is van ez a gyerekeinkkel meg a szocializációval?

Régebben sokat írtam erről a témáról, amit most nem szeretnék megismételni. Azonban úgy hiszem, a szocializáció indokolatlanul nagyra felfújt probléma, ráadásul egy olyan referencia-kérdés, amit sajnos megint más alapokon értelmezünk, mint kellene.

Adott ugyanis egy állítás: a család fontos. Én azonban úgy látom, hogy az Ige ennél tovább megy. Nem csak azt állítja, hogy fontos, hanem azt, hogy egyedülálló feladata van a gyerekek életében. Egy hívő család Isten félelmét (vagyis tiszteletét) egyedülálló módon képes elültetni a szívükbe. Mert a hívő család egy Krisztus jelenlétét hordozó család, és ez a jelenlét átformálhat, és mi hisszük, hogy át is formál! Isten félelmét viszont csak folytonos együttléttel ültethetjük el gyerekeink szívébe: úgy hogy velünk élnek és velünk töltik az idejüket.

Egyértelmű, hogy ebben a kontextusban a szocializáció helyszíne is a család kell, hogy legyen. Tehát, nem azt állítjuk, hogy a család fontos, sem azt, hogy szocializációs hatása lényeges: egyenesen azt mondjuk, hogy a család az ideális színtere a hívő családban növekvő gyermekeknek. Ezzel egyben azt is mondtam, hogy egyetlen más élettér sem annyira megfelelő egy hívő családban élő gyermeknek, mint a család. Sem a gyerekközösség, sem semmilyen más csoport nem ideális. És ezzel azt is állítom, hogy a családi környezet elég a megfelelő szocializációhoz.

Az otthontanító családok egy része megcsúszik, téved, amikor ezt figyelmen kívül hagyja. Nem látják, vagy nem hiszik el, hogy a család tényleg elegendő. Mivel nagy a nyomás kívülről, hajlamosak elhinni, hogy a szocializáció és a gyerekközösség összetartozó fogalmak, így az iskolába nem járók szükségképpen hátrányt szenvednek, kimaradnak valamiből, amit muszáj külön úton biztosítani számukra. Emögött tulajdonképpen félelem van: félelem attól, hogy a társadalom aggódásai ("hogyan fog tudni beilleszkedni, ha nem jár suliba??") jogosnak fognak bizonyulni, és hogy az ő családjukban élő gyerekek nem lesznek képesek spontán módon, kielégítően szocializálódni bármiféle külön program vagy gyerekcsoport nélkül.

A szülők tulajdonképpen nem bíznak a családi közösségben, és nem bíznak Isten jó tervében sem, amely a családba tette a gyermekeket. És mihelyst ez a vélekedésük kialakul, és kezdik úgy érezni, hogy a család mellett kell más is, elindul a kétségbeesett keresgélés programok és gyerekcsoportok után. Aztán a gyermekek megkezdik a gyerekközösségbe járást és a szülők elégedettek, hogy bár nincs annyit otthon a gyermek, amennyi kívánatos lenne, és ennek az is az ára, hogy bizonyos mértékig feláldozzák a család nyugalmát és befolyását, de legalább tudnak mit mondani az ismerősök szocializációs aggodalmaira.

Megismétlem, mert annyira fontos: egy hívő családban élő gyermek számára a legideálisabb fejlődési színtér a hívő család. Isten így tervezte el. Ez tökéletesen elég az egészséges fejlődéshez, s ebbe természetesen a szocializáció is beletartozik.

Család alatt először a legközelebbi családtagokat értem, de a tágabb környezet is ide sorolható: ismerősök, család barátai, hittestvérek. Lényegében arról van szó, hogy egy otthontanító szülőnek nem kell a szocializációt túlaggódnia. Az otthontanított gyerekek nem 'megfosztottak', és ezért nem kell őket úgy kezelni, mintha azok lennének. Nem kell szocializációs céllal gyerekközösséget keresgélni, sport és egyéb csoportokba járatni, rendszeres szabadidős tevékenységeket szervezni más gyerekekkel, mert ez nem csak, hogy nem szükséges, hanem egyenesen hiábavaló és káros. És pontosan ez a Szocializációs Csapda...

A szocializáció kérdése valahol mélyen egy referenciakérdés. Megmutatja, hogy amit gondolunk, az milyen forrásból származik. Ezen a ponton ugyanis nagyon eltér kétféle nézet.

A társadalom azt mondja, hogy a gyerekeknek nem elegendő a család, hanem az egészséges szocializációhoz rendszeresen gyerekközösségbe kell járniuk. Bármilyen csodálatos is a család, nem lehet elegendő kortárs csoport nélkül, hiszen mi is így nőttünk fel, és evidencia, hogy nincsen ennél jobb út. Vagyis nem a család, hanem a család ÉS a gyerekközösség szocializál, máshogyan nem is lehet.

A Biblia ezzel szemben más álláspontot képvisel: egyáltalán nem említi a szocializációt. Nem csak a fogalom ismeretlen, hanem maga a koncepció, a beilleszkedés is. Ez nekem két dolgot mond.

Az egyik, hogy keresztényként nem kellene annyit foglalkoznunk azzal, hogy a társadalomban mit gondolnak rólunk. Olyan emberekké kellene váljunk, akik nem emberek elfogadásáért pedáloznak, nem mások tetszését keresik. Mert nem fontos, hogy mit gondolnak mások, hanem az a fontos, hogy mit gondol Isten. Ha az Ő tetszését keressük és Őt szolgáljuk osztatlan szívvel, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az életünk olyan élet, amely épít másokat és hasznára van a társadalomnak.

Mert mit használ nékünk, ha teljesen beleolvadunk a társadalomba és minden ismerősünk elismerően nyilatkozik is rólunk, de a lelkünkben kárt vallunk, mert Isten előtt nem kedves, ahogyan élünk??

A másik dolog, hogy ha végignézek a Biblia történetein, azt látom, hogy a hit hősei mindenkor olyan emberek voltak, akiket nem befolyásolt a beilleszkedés, mert a társadalom egészétől függetlenül mozogtak. Pontosabban fogalmazva, teljesen más irányba mentek, mint a körülöttük élők és ezért gyakran járták magányosan azt az utat, amire Isten elhívta őket.

Az izraelitáknak nem volt szabad asszimilálódni a környező népekkel. Jézus sem olvadt be, hanem kitűnt a sokaságból (másmilyen volt, mint az őt körülvevők és ez kiderült mindenütt, ahol megfordult). Az Ő tanítványai is arra kaptak utasítást, hogy legyenek fény, amely világít a sötétben (nem olvadhatnak be, mert ők nem világ, és ezért nem is fogják befogadni őket). Az első gyülekezet testvériségéről pedig azt olvassuk, hogy jól ismerte őket a környezetük és kedvességet találtak a nép szemében, de a hívőkön kívül senki sem mert csatlakozni hozzájuk - vagyis ők maguk egy zárt csoportot alkottak.

Úgy gondolom tehát, hogy az Igében azért nem esik szó a szocializálódásról, mert Isten népe mindig is más - elválasztott, elkülönített - volt. Aki Jézushoz jön, az (régen is, ma is) szükségszerűen hátat fordít a világnak, már ami a referenciáit, és méltányolása forrását illeti. Nem fordul el a világtól abban a tekintetben, hogy nagyon szeretne tanítvánnyá tenni másokat, de sose lesz ebből a világból való, ezért nem is fog tudni tökéletesen beilleszkedni (nem is akar).

Ugyanakkor, más szemszögből is rá lehet nézni erre a kérdésre: a gyerekek szocializálódásának viszonylatában. Azért nem esik szó erről a Bibliában, mert ez annyira evidencia. A család és a közvetlen környezet, vagyis a gyermeket körülvevő 'mikrotársadalom' magától értetődően, egyszerűen és elkerülhetetlenül szocializál. Teszi ezt mindenféle tervezettség és előre megszervezett gyermekcsoport nélkül. Az Igében azt látjuk, hogy a környezet formálja a gyermeket, aki a társas érintkezés írott és íratlan szabályait nagyszerűen átveszi együttélve. Így képes tökéletesen beilleszkedni abba a közegbe, amelyben él.

Ide vág, bár kis kitérő, hogy éppen ez a probléma a roma integrációval. Ugyanis egy olyan közeghez szeretnénk szocializálni őket, amelyben nem érzik otthonosan magukat, mivel annak viselkedési szabályrendszere teljesen eltér otthoni mikrotársadalmuk szabályrendszerétől.

A pedagógusok és szociális munkások ezt a nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagyva állítják, hogy azért is jó a kötelező ovi, mert legalább ezek a gyerekek korán bekerülnek a gyerekközösségbe és így jobb esélyük lesz "normálisan" szocializálódni. Nos, a roma kisgyerekeknek semmi gondjuk a normális szocializációval. Ők is - ugyanúgy, mint minden erősen összetartó közösségben élő gyermek - szépen 'hozzászocializálódik' a környezete viselkedési szabályaihoz. Tehát, nem a szocializációs képességeikkel van gond, azzal minden rendben. A gond az, hogy mikrotársadalmuk viselkedési szabályrendszere nem kompatibilis a nem-roma környezet szabályrendszerével. Ezen kellene valahogyan változtatni, az hozna tartós változást. A felnőtt mikrotársadalmat kellene megváltoztatni, de ez csak Jézus Krisztussal és az evangéliummal lehetséges - Vele viszont lehetséges! Ha a mikrotársadalom megtér, akkor meg is fog változni. És e változás közelíteni fogja a roma és a nem-roma közeget egymáshoz.

Szerintem attól nem fognak változni a dolgok, hogy a roma kisgyerekektől várják el, hogy a saját mikrotársadalmuk helyett a nem-roma közösséghez szocializálódjanak. Ha ezt megtennék, akkor az ő mikrotársadalmukban számítanának antiszociálisnak. Ezt viszont nem reszkírozhatják, hiszen az lesz az élettér, ahol leélik majd az életüket (a szocializáció erre hivatott felkészíteni az egyént).

Visszakanyarodva a Bibliához, az igazi keresztények sosem tudtak beilleszkedni, de nem is ezt keresték. Ők hatni akartak a társadalomra Isten szerinti módon. Nekik nem az volt a céljuk, hogy beolvadjanak a közegükbe, vagy hogy jó színben tűnjenek föl mások előtt. Nekik egyedül az számított, hogy lelkeket nyerjenek meg és tegyék mindazt, amit Isten rájuk bíz - nem többet, nem kevesebbet. Ehhez nélkülözhetetlen volt és ma is nélkülözhetetlen, hogy nyilvános és egyértelmű legyen az elkülönülés: csak így tudnak világítani.

Az előbbiekben említett az Ige által bemutatott deszocializációs minta el kell gondolkoztasson és állásfoglalásra kell indítson mindegyikünket. Mert vagy a társadalom gondolkozása helytálló és a szocializáció egy fontos kérdés, amit gyerekközösség biztosításával kell elősegíteni az otthontanított gyerekeknél. Vagy a Biblia hozzáállása helytálló, mely szerint nem kell megtanulni beilleszkedni, hanem éppen azt kell megtanulni, hogyan teheti meg az ember azt, amit meg kell tennie - még ha ez szembe is megy mindenki gondolataival, aki körülveszi. Gyermekek szocializációja szempontjából pedig az igei hozzáállás az, hogy ez egy olyan kérdés, amelynek nem kell kiemelt figyelmet szentelnünk, mert a családban spontán módon, mindenféle gyerekközösséges rásegítés nélkül megtörténik.

Rajtunk múlik, mely forrást fogadjuk el referenciának: de mindegyikünknek, aki otthon tanítja a gyermekét, választani kell.

A gyerekközösség biztosítása Szocializációs Csapda, így nagybetűvel. Ebbe sétál bele az otthontanító szülő. Aki - bár korábban már felismerte hogy a gyermeknek otthon van a helye, nem az iskolában -  később a megfelelő szocializáción aggódva újra odafordul egy hasonló gyerekközösséghez. Így a gyerekközösség biztosítása miatt gyakorlatilag a családból újra kikerül a gyerek heti rendszerességgel sok órára: és már megint nem otthon van. A család életmenetét is megzavarja az állandó rohangálás, a különféle tevékenységekhez való alkalmazkodás - pedig az otthontanításban éppen az a jó, hogy az alkalmazkodik a családhoz és nem fordítva.

A Szocializációs Csapdába viszont nem muszáj belesétálni.

El kell dönteni, hogy a társadalomnak hiszünk vagy a Bibliának. A kettő ellentmond egymásnak. Ha nem a szocializáció a fontos, ha nincsen szükség kortársakra, akkor nem ezzel kellene foglalkoznunk, nem ezért kellene, hogy aggódjunk. Hanem inkább azért, hogy naponta képesek legyünk az Úrra figyelve szerető életközösségben élni gyerekeinkkel. Ez minden, ami szükséges a megfelelő szocializációhoz - a többi adja magát.

A sorozat következő részét itt olvashatod.