2012. július 23., hétfő

IGAZSÁG kontra SZERETET kontra SZENTSÉG

 

Ez a téma már jó ideje foglalkoztat. Azt hiszem, minden keresztényt befolyásol a fenti három szóhoz való viszonya: olyannyira, hogy valójában nap mint nap ebben a viszonyban élünk és döntünk, még ha nem is veszünk róla tudomást.

Mielőtt a közepébe vágnék, szeretném megosztani egyik ismerősöm, Anna, nagyon fontos gondolatait, mert ide is kapcsolódik.

"A meggyőződésünknek három szintje van. Az abszolútumok, amik megkérdőjelezhetetlen igazságok a Biblia alapján. Ezek teljesen objektívek. Az efölött lévő kategóriák viszont, hogy én hogyan értelmezem ezeket az igazságokat, mi az amit már megtanultam, mi az amit még nem, a bizonyságtételeim viszont szubjektívek. Ezektől leszünk sokszínűek, és mások. Ami egyáltalán nem baj. Bíznunk kell a Lélekben, aki mindannyiunkban ott van, hogy megtanuljuk a leckét, folyamatosan tökéletesedünk. Ha valakivel nem értünk egyet, akkor pedig nem dőlhetünk hátra, nem kritizálhatjuk, hanem igenis erőbefektetéssel, meg kell ismernünk és meg kell értenünk a gondolkodását, az életét. Ezt csak imádkozva lehet. Nem szabad hagyni, hogy meggyengüljenek a kapcsolataink, mert az rögtön veszélyezteti a  közösséget. Minden gyülekezeti tagnak felelőssége, hogy biztossá tegye a kapcsolati hálót, hogy az ne szakadjon meg. Ha nem tisztázom a kapcsolataim, ha nem teszek semmit az adódó helyzetek tisztázása érdekében, akkor ezzel én teszek az egység ellen, kvázi rombolom és pusztítom a közösséget. Pedig ennek ellentettjét kéne tennem. Segíteni, megérteni, felemelni, meglátni a szükséget, szeretni."

Ez is a szeretet. Van azonban, amikor a kapcsolati háló nem egy nézeteltérés miatt szakad meg, amelyre elég időt szánni, hogy helyrejöjjön, hanem azért, mert a testvérem bűnben leledzik és nem akar megtérni abból. Tudom, ez egy nagyon forró téma, de fontos téma is.

A bűn ugyanis elszakítja az egyes hívőket az Élet Forrásától, Jézustól. És elválasztja egymástól Krisztus Testének tagjait is, úgy, hogy eldeformálja a szeretet fogalmát. Mert amikor bűnben vagyunk, akkor nélkülözzük a szentséget és Isten igazságát, emiatt a szeretetet is torz alapokon, nem igei módon kezdjük értelmezni. Ezért van az, hogy egy bűnben veszteglő ember gyakran érzi magát elutasítottnak a gyülekezetben. Úgy érzi, őt ott nem szeretik eléggé, hanem elítélik. Számára ugyanis abban az állapotban a szeretetet toleranciának betűzik.

Hogyan is érezhetné az igazi szeretetet, amikor az nem létezik a másik két rész, az igazság és a szentség nélkül? Hogyan lehet ezt a nehéz helyzetet feloldani? Hogyan lehet szeretetet éreztetve kimozdítani a testvérünket a holtpontról?

Úgy hiszem, igazság is, szeretet is és szentség is szükséges egy ilyen helyzetben. Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik, e három nemcsak, hogy kompatibilis egymással, hanem egymás nélkül nem lehet őket értelmezni. Mert Istenben mindhárom vonás megtalálható, mégsem hasonlik meg, sőt, valójában Őbenne ebben a hármasságban csodálatos egység van.

Tehát nem az a kérdés, hogy "Másokkal szemben kíméletlenül igazságos legyek vagy feltétel nélkül szeressek-e?". És nem is az, hogy "A saját bűneimet inkább Isten elnéző szeretetének vagy feddhetetlen szentségének a vonatkozásában szemléljem-e ?". A kérdés inkább az, hogy miért akarunk részeire szaggatni valamit, ami egybetartozik...

Időt kéne szánni rá, hogy megértsük, Isten hogyan is képzelte el ennek a háromnak az egységét. Hívlak most, hogy szánjunk rá időt és értsük meg A dilemmát és a mögötte feszülő indulatokat.

A dilemma...

Én igazságnak nevezem Isten igazságát, ami az Igében van megírva.

Szenteld meg őket a te igazságoddal:
A te igéd igazság.
(János 17:17)

Szeretet alatt azt a viszonyulást értem, amit Isten elvár tőlünk, hogy gyakoroljuk minden megnyilvánulásunkban az embertársaink és a testvéreink felé, vagyis hogy alázatosan az ő érdekeiket munkáljuk. Egy jó filmben ezt így fogalmazta meg az egyik szereplő: "Hogy is van? Az életben minden ekörül forog: Isten szeret téged, ezért szeresd az embereket. Isten feláldozott mindent, hogy veled legyen, szóval áldozz fel mindent!"

A szentség nekem az az állapot, amiben Isten minket folyamatosan látni akar; nevezhetném feddhetetlen, igaz és bűngyűlölő alapállapotnak is (Jób ilyen volt). Olyan hozzáállás ez, amikor tudatosan tartózkodom a bűntől, mert nekem Isten jelenlétében megmaradni mindennél fontosabb.

A dilemma akkor kezdődik, amikor az egyik testvérem nyilvánvaló bűnben van. Mi történik ilyenkor?

A bennem lévő igazság, Isten igazsága megkívánja, hogy a bűnöket vegyem észre és ítéljem meg. Ez legelsősorban a saját bűnömre vonatkozik, de nem csak.

Sokan úgy gondolják, hogy ez a 'megítélés' egyedül az én saját bűnömre vonatozik: vagyis hogy mindenki csak a maga háza táján sepregessen. Ez nem igei megközelítés. Akik így gondolják, azok azért gondolják így, mert félreértelmezik a szeretet fogalmát és egy keveredés van bennük azzal kapcsolatban, hogy megítélik vagy elítélik a személyt. Ők úgy gondolják, hogy a két szó között nincs lényeges különbség. Így mivel másokat elítélni nincsen jogunk, (mert csak magunkat ítélhetjük el, másokat nem), jobb, ha inkább hallgatunk és ilyen módon nem avatkozunk a testvéreink életébe.

Ez azonban nem helytálló megközelítés, ugyanis igei értelemben senkit sem szabadna elítélnünk, kárhoztatnunk: se magunkat, se másokat. Viszont megítélni egyáltalán nem azonos azzal, hogy elítélni!

Amikor egy embert elítélek, akkor kárhoztatom őt: kimondom róla, hogy bűnös és sohasem fog megváltozni, ezért méltó arra, hogy Isten megbüntesse. Az elítélő lelkület nem érdekelt semmi másban, csak a személy fölötti ítélet irgalom nélküli kihirdetésében. A Biblia szerint másokat elítélni (kárhoztatni) bűn. Egyedül a mindenható Istennek van joga kárhoztatni az embert, mivel Ő teremtette meg: Ő azonban nem kárhoztat. Nekünk nincsen felhatalmazásunk mások kárhoztatására: tulajdon Urának áll vagy esik. Isten azonban hosszútűrő és nagy kegyelmű, aki nem akarja, hogy az emberek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérjen.

A kárhoztatás tehát nem helyes, ezzel szemben, mindent megítélni kívánatos magatartás az Ige szerint. Amikor megítélek valamit, az nem az emberről szól, hanem a cselekedetéről. Ebben az esetben nem azt mondom ki, hogy milyen romlott és reménytelen eset is az az ember, hanem azt, hogy amit tett, az bűn. Amikor egy ember cselekedetét Isten szerinti módon megítélem, akkor az mindig reményteljes és felszabadító, hiszen megjobbítás a szándék, ami vezérel. Azt szeretném, hogy a másik helyreálljon. Isten is így ítéli meg bennünk a bűnt, amit magunktól nem veszünk észre.

 A helyzethez visszakanyarodva, ha a testvérem bűnben van és az igazság megítéli a bűnt, akkor a szeretet megkívánja, hogy figyelmeztessem a testvéremet, hogy nem jó irányba megy. Ezen a ponton sokan félreértelmezik a dolgot. Az igazi testvérszeretet ugyanis nem abban nyilvánul meg, amikor úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és a párbeszédben kínosan kerülve a forró témákat, némán asszisztálok a másik tévelygéséhez. Nem, a valódi szeretet valóban törődik a másikkal. Annyira fontos neki a másik szellemi jóléte, hogy ha látja, hogy amaz rossz irányba megy, akkor ő felvállalja a kellemetlen és fájdalmas konfrontálódást is.

Kíváncsi vagyok, vajon Téged szerettek-e már így a testvéreid? Ha igen, hogyan reagáltál arra? Te magad hogyan állsz a testvérszeretet ilyen mértékével?

Én azt vettem észre, hogy sajnos gyakran definiáljuk szeretetnek azt, ami nem az, és ugyanilyen gyakran értelmezzük szeretetlennek azt, ami nem az. Mert az intés, figyelmeztetés nem esik jól a mai embernek. Nem fejez ki törődést, csak azt, hogy őt nem hagyják élni.

De hát Isten sem hagy élni! Ő is beleszól az életünkbe, amikor formál, miután az Övéi leszünk és fedd is, amikor valamely bűnben veszteglünk, nem akarva a rossz utakról visszatérni.

Mennyire mélyen él bennünk a világ, ha azt várjuk, hogy amikor nyilvánosan cselekszünk bűnt, a testvéreink ne vegyék észre! Ha észreveszik és szóvá teszik, akkor megsértődünk és kikérjük magunknak, ahelyett, hogy az Úr előtt megvizsgálnánk, hogy van-e bármiféle létjogosultsága az elhangzottaknak. Milyen szomorú, hogy nem tudjuk jól érteni a feddést, hanem rögtön személyeskedésnek vesszük. Mintha Isten nem szólhatna és nem akarna formálni a testvéreinken keresztül.

Igazság. Szeretet. Szentség.

Ha igazságban járunk, akkor szentségre fogunk törekedni a saját életünkben, és az igazsághoz való ragaszkodásunk, meg a bennünk égő felebaráti szeretet arra fog bennünket vezetni, hogy ne hagyjuk bűnben a bűnöst. Igen, nekünk is vannak viselt dolgaink az Úrral. És nem is helyes, ha a saját életünk folytonos vizsgálata helyett abból űzünk sportot, hogy mások életében módszeresen vájkálunk.

Nem feladatunk a Szentlélek szerepét betölteni a testvéreink életében, mert az a poszt már foglalt.

Ha viszont valaki nyilvánvaló bűnt követ el, és az illető testvér nem ismeri be a bűnt, hanem tovább jár abban, sőt, úgy vélekedik, hogy helyes, amit tesz - egy ilyen helyzet kiált azért, hogy a testvéremet megintsem. Ha nincs ilyen súlyos dologról szó, de a testvérem erős stagnálást mutat a megszentelődésben, az igei szeretet engem akkor is arra kellene vezessen, hogy mélyebben elbeszélgessek vele az életéről. Mert tényleg őrizői vagyunk a mi testvéreinknek! Ha szeretet van bennem és ha fontos Isten igazsága és országának épülése, akkor a fenti esetekben meg kell intenem a testvéremet. Az Ige minden hívőt erre int, mert Krisztus teste egy egység, amiben nem lehetünk közömbösek egymás sorsa iránt.

Vigyázzatok atyámfiai,
hogy valaha ne legyen
bármelyikőtöknek
hitetlen gonosz szíve,
hogy az élő Istentől elszakadjon;
hanem intsétek egymást
minden napon,
míg tart a ma,
hogy egyikőtök
se keményíttessék meg
a bűnök csalárdsága által:
mert részeseivé lettünk
Krisztusnak,
ha ugyan
az elkezdett bizodalmat
mindvégig erősen megtartjuk.
(Zsidók 3:12-14)

Nyilván sokkal kényelmesebb lenne nem konfrontálódni, de az a tett szeretetlen. Ha nem figyelmeztetem, hogy helytelen úton jár, mert Isten nem bűnre, hanem szentségben való növekedésre hívta el, akkor magam is részessé válok a bűnében.

Gyakran már csak túl későn intünk, amikor a testvérünk már fél lábbal kint van a gyülekezetből...

A gyülekezetfegyelmezés egy másik súlyos kérdés, de én most nem erről beszélek. Nem a nyilvános feddésről, vagy a kizárásról. Hanem egy személyes beszélgetésről, amikor körültekintően, ugyanakkor nyíltan szembesítem a testvéremet az Ige igazságával és azzal, hogy az Ő cselekedete ezzel ellentétes. Ezután hívom őt a bűntől való elfordulásra, Istennel való kapcsolata rendezésére. Ha hajlandó erre, akkor dicsőség az Úrnak. Ha nem, akkor imádkoznom kell, hogy mi a további teendő.

Nagyon fontos, hogy ha intünk, ne arrogánsan, a másik fölé helyezkedve, ítélkezve tegyük. Hanem a helyreállítás szándékával, vigyázva, hogy ha mi állunk, el ne essünk. Valahogy így*:

Aki tehát azt gondolja, hogy áll,
meglássa, hogy el ne essék.
(1Kor. 10:12)


"Mit ne tegyen az, aki áll?
Ne tekintse a maga érdemének azt, hogy ő áll.
Ne próbálja bizonyítani, hogy milyen gerinctelen az, aki elesett.
Ne akarja bocsánatkérésre kényszeríteni azt, aki elesett.
Ne próbálja megalázni és megszégyeníteni azt, aki már nem áll.
Ne gondolja azt, hogy ő és Isten haragudhatnak arra, aki elesett. Csak Isten haragudhat, de ő nem haragszik.
Ne gondolja azt, hogy ő soha nem esett volna el abban, amiben a másik nem tudott megállni.
Ezeket tehát ne tegye az, aki áll.

Mit tegyen az, aki áll?
Vigyázzon saját magára, hogy el ne essék!"


Azt mondtam azért
én jó állapotomban:
Nem rendülhetek meg soha.
Uram, jókedvedből
erősséget állítottál föl hegyemre;
de elrejtéd orcádat,
és megroskadtam.
(Zsoltár 30:7-8)

Ha intünk, akkor belátással és Isten szeretetével mondjuk, amit mondanunk kell. Ha minket intenek, akkor pedig Istenhez forduljunk először. Jelenlétében vizsgáljuk meg, hogy az elhangzottak találkoznak-e az Ő sztenderjével és az Ő akaratával, amit ránk nézve kijelentett. Ha másképpen van ez a gyülekezeteinkben, akkor nem működik jól az, amit Anna írt az elején. A Biblia szerint ügyelni kell egymásra.

Mivelhogy azért atyámfiai
bizodalmunk van
a szentélybe való bemenetelre
a Jézus vére által,
azon az úton, amelyet
ő szentelt nékünk
új és élő gyanánt,
a kárpit, azaz az ő teste által,
és lévén nagy papunk
az Isten háza felett:

járuljunk hozzá igaz szívvel,
hitnek teljességével,
mint akiknek szívök
tiszta a gonosz lelkiismerettől
és testök is meg van mosva
tiszta vízzel;

tartsuk meg
a reménységnek megvallását
tántoríthatatlanul,
mert hű az, aki ígéretet tett,
és ügyeljünk egymásra,
a szeretetre és jó cselekedetre való
felbuzdulás végett,
el nem hagyván
a magunk gyülekezetét,
amiképpen szokásuk némelyeknek,
hanem intvén egymást
annyival inkább,
mivel látjátok,
hogy ama nap közelget.

Mert ha szándékosan vétkezünk,
az igazság megismerésére való
eljutás után,
akkor többé nincs
bűnökért való áldozat,
hanem az ítéletnek
valami rettenetes várása
és a tűznek lángja,
amely megemészti az ellenszegülőket.
(Zsidók 10:19-27)

Sajnos a gyülekezeteink megbuktak igazság, szeretet és szentség kérdésében.

... Mert hagyjuk lábbal tiporni az Igét és inkább elnézünk másfelé, hogy ne sértsük meg azokat a gyülekezeti tagokat, akik nem Isten szerint járnak. Így magunk is lábbal tiporjuk az Igét, amely arra int, hogy intsük meg azt, aki hívő létére nem jár igazságban.
... Mert a szeretetünk tolerancia csupán, amely hagyja a bűnöst az Ő elveszett vagy Istennel megromlott kapcsolatú állapotában: így mindenkinek kényelmesebb.
 ... Mert a szentség nem fontos nekünk, azt egy nagyon szubjektív fogalomnak tartjuk, amelyet nem lehet sem igékkel, sem gyakorlati magatartásformákkal behatárolni és megvalósítani.

Igazság, szeretet, szentség. Hol vannak az életünkből, hol vannak a gyülekezeteinkből? És vajon az Úr erre mit mond? Vagy Neki csak a kontra marad??

*Az idézetet az Evezz a mélyre blogból kölcsönöztem.

2012. július 12., csütörtök

Evangélium: amin nem léthetünk túl



Sokan gondolják, hogy az evangélium csak a kezdet. Az kell, hogy az ember megtérhessen, hogy Istennel kapcsolatba kerülhessen. De ha ez a kapcsolat létrejött, akkor az új életben járva már nem kell az evangéliumnál lehorgonyozni, hanem tovább kell lépni, 'magasabb szintű' tanítások felé. Hát nem így van. Az evangélium nem egyszerűen kezdet, hanem alap: a hívő életünk gerince. Az a keresztény, aki túl akar lépni az evangéliumon, elveszíti az első szeretetét.

Hogyan is tudnánk felfogni Isten tökéletes megváltási művét, ha nem ez lenne, amiről napról napra gondolkozunk, amibe beleszédülünk és ami megremegteti a szívünket könnyeket csalva a szemünkbe akárhány év hívőség után is? Istennek túláradó szeretete, hol vagy az életünkből?

Rutinból élünk, rutinból járjuk az utunkat, mint hívők és rutinból szolgálunk. Hol van az Atyához feltétlenül ragaszkodó rajongó szeretet belőlem és belőled, Testvérem??

Az evangélium életünk mindenkori alapja. Az alap, amin sohasem szabad túllépni, mert ha megtesszük, elveszítjük a kapcsolatunkat a Forrással. Akkor balgán azt hisszük, hogy többre van szükségünk: több kell az élettől, több kütyü, több holmi, több anyagi, amit birtokolhatunk, és több tett, mert jó, megváltattunk, de hát az élet bonyolult...

Pedig nem, hanem olyan nagyon egyszerű.  Ha kegyelmet nyertünk és bírjuk Isten megbocsátását, akkor mindenünk megvan, ami az élethez kell. Vajon hisszük-e ezt?

Elgondolkoztam: talán azért van, hogy sokan vágynak rá, de mégis olyan kevesen tudnak hívőként az Atya iránti igazi friss rajongó érzelmekkel élni, mert a szeretet a kereszten definiálódik, és mert ezen mi már túlvagyunk. Az evangélium az evangélizációkon hangzik el, és sem a mindennapjainkban, sem a gyülekezeti igehirdetésekben nem ennek van központi szerepe. Ezért esik a nehezünkre bizonyságot tenni: oly rég volt, amikor azt a döntést meghoztuk, és azóta... talán a szenvedély is eltűnt.

Hallgattam egy tanítást az elmúlt napokban. Egyik kedvenc igehirdetőm, Paul Washer nagyon elemi erővel bíró igazságokat fogalmaz meg: borzol és változásra késztet. Megosztom, mert annyira fontos. Hiszem, hogy az ilyen tanítások segítenek nem túllépni az evangéliumon.

(A videó magyar feliratos és egyórás.)