2010. november 29., hétfő
Csendbe burkolva
Benne vagyok a burokban. A magam-burokban. Élek, és igyekszem nem hagyni a perceket elmenni- bár közhelyesen hangzik, de mégis így vagyok most. A napokban megint megéreztem, hogy mi az, fontosnak lenni, fontos pillanatokat átélni. Megéreztem, hogy mi az érték az életemben. Azt hiszem, ez nem egy olyan dolog, amiről érzelmek nélkül tudok beszélni. Inkább egy kicsit fellebbentem a függönyt a burokról, hogy lásd, hol vagyok, hogy lásd, itt vagyok.
Mi a fontos? A pillanatok. Úgy érzem, hogy minden pillanat időtlenné válik, amikor megérzem, milyen fontosak. Mindegyik. Most ebben élek. Pillanatról pillanatra. És túlcsordul bennem, hogy milyen sok fontos pillanat van, időtlen és szép. És mindez az enyém. Csak- mert. Mert Isten jó, és mert megajándékoz. Én meg csak csodálkozom, merengek, hálát adok csendesen. És bizony nem cserélnék senkivel, mert olyan jó így, megáldva: a családom és én... itthon... ITTHON.
Nekem ez most a FONTOS. Ez az ÉRTÉK. Isten áldása ez, ami megtalált. Itt éltem benne eddig is, de nem láttam meg, mert vak voltam rá. Elfoglalt a saját fontosságom: hogy itt is kell lenni, ott is kell lenni, meg ezt is kell tenni, azt is kell tenni.
Egy ideje már teendőről teendőre éltem, és kiszívott. Időnként merengtem azon, hogy hol vannak az emlékezetes pillanatok, hogy hol vannak az emlékek, hiszen minden rohan, és én is rohanok. Nem munkába, de belül rohanok, feladatról feladatra. És sosincs vége...
Most a Pillanatoknak élek, így, naggyal. Apró pici drágagyöngy-pillanatoknak, amiket percről percre kapok Istentől. Ezeket féltve dédelgetem. Mert nem a teendőknek élek.
És vajon hogyan lehetséges ez? Talán nincsenek már teendők? - De vannak, ugyanúgy. Viszont már nem az elvégzés és a kipipálás a fontos, nem a letudás estére, hanem az, hogy megéljem azt, ami adatik. Nem azt, ami most nem adatik, hanem azt, ami most adatik. Hogy megéljem a pillanatokat a maguk örökkévalóságában: hogy akkor élvezzem a családomat, amikor még itt vannak körülöttem. Vagyis most. Nem tíz év múlva és nem egy perc múlva- most. Mert nem az enyém sem a tíz év, de még a holnap sem.
Honnan tudhatnám, hogy minden ugyanúgy lesz, mint volt? Ki garantálja, hogy kapok még sok másik édes pillanatot, tehát szórhatom a pillanataimat, ahogyan tetszik, pazarolhatom, mert van még bőven? Honnan tudhatom, hogy van még bőven?
Nem tudhatom. Senki ember nem tudhatja, csak Isten. Ő viszont a maga végtelen bölcsességében úgy látta jónak, hogy ezt a tudást, vagyis az életünk és a szeretteink élete végének tudását ne kapjuk meg tőle. Nem lenne hasznos, mert elbizakodnánk. Vagy teljes félelemben élnénk le az életünket, előre sírva az elszakítottságtól. Nem tudjuk, meddig tart az emberélet.
De még ha Isten sok időt is ad, mint ahogyan reméli is mindenki, az idő akkor is múlik: és a tegnap még újszülöttből pár röpke éve alatt felnőtt férfi lesz. Nem tudom lelassítani ezt a folyamatot, a gyerekeink könyörtelenül növekednek és változnak. De ha nem tudom megállítani... akkor legalább velük szeretném megélni. Nem mellettük elrobogva, robotolva. Hanem velük.
A pillanatok és a teendők nem ellenségei egymásnak, pedig gyakran csak azt tekintjük értékesnek, amit a teendők közötti időben magunkra vagy a családunkra fordíthattunk. Az viszont nem túl sok, hiszem a teendők mindig türelmetlenül noszogatnak minket, belülről dörömbölnek, hogy végezz már el, mert nem hagylak.
Pedig a teendők és a pillanatok nem ellenségei egymásnak. Csak akkor interferálnak, ha megengedjük a teendőknek, hogy elborítsanak, és a markukban tartsanak minket. Ha uralomra jut, akkor a teendő gondoskodik arról, hogy a Pillanat igen ritkán látott vendég legyen minálunk. A teendő uralma nem engedi élni a pillanatot.
És mi lesz akkor, ha a pillanatot engedjük uralkodni? Mi lesz, ha elfogadjuk, hogy mostantól nincsen két ugyanolyan nap, nincs két egyforma perc, és ami elmegy, az örökre odaveszett?
Vajon pillanatokban élek, vagy időtlennek képzelem magam? A pillanat azt jelenti, hogy megértem és a szívem mélyéig elhatol, hogy a földi életem sosem lesz időtlen. Hanem soha-vissza-nem-térő pillanatokból áll: homokszemekből, ami lehet, hogy nem is homokkristály, hanem igazgyöngy...
A múló időt és a pillanatot is értékelni kell, mint Isten ajándékát, amit neked ad. Adja, hogy nőhess, hogy fejlődhess, hogy ma jobban bízz Benne, mint tegnap. És hogy holnap szófogadóbb gyermeke és használhatóbb eszköze legyél, mint ma. Arra adja, hogy te mindent visszaadj Neki, hogy azután elboríthasson azzal, amivel megajándékoz.
Minden pillanat ajándék. Sok fontos pillanat van egy nap, ha nem tékozlom el arra, hogy csak tevékenykedek, ahelyett, hogy megélném az én saját életemet Istennel és a családommal. Meg kell élni, bele kell merülni... ez a burok vesz most körül, és ebben a csodálatos 'időtlenségben' értettem meg, hogy az idő múlása az egy soha vissza nem térő lehetőség.
Belemerülhetek, ha úgy döntök, vagy küzdhetek az öregedéssel, a gyerekek növekedésével, az elmúlással. Utálhatom, hogy múlik az idő vagy elfogadhatom, hogy ez a helyzet is Isten ajándéka, azért, hogy bölcsen kősziklára építsük az életünket. Hogy megtanuljuk végre a kontrollvesztést: hogy többé ne higgyük, hogy mi képesek vagyunk beosztani, irányítani, kordába tartani, kitolni, megállítani az időt. Az idő megy, és mi jobb, ha megadjuk magunkat és megköszönjük, hogy az életünkben vannak még elkészített pillanatok, amikkel Isten meg akar ajándékozni.
És hogy nekem most mik ezek?
... kétéves reggel bemászik az ágyunkba és édesen visszaszenderül...
... kétéves a karomban elfelejti a dühét, és szorítja-simítja csendesen a nyakamat...
... kétéves megsimogat, és azt mondja, aja...
... majdnemötéves összekuporodik picire az ölemben...
... majdnemötévesnek még ott csillog a könnycsepp az arcán, de figyel a vigasztaló szóra...
... hatésféléves tekintete, amiben benne van az értelem és az akarás, hogy engedelmes legyen...
... hatésféléves a dühöngésében megszelídül, amikor játszom a hajával a tarkóján...
... majdnemnyolcéves puszit kér, pedig eddig jól elvolt nélküle...
... majdnemnyolcéves rám néz, és látom a szemében az elfogadását, szeretetét...
Minden pillanat ajándék. Közhely bár, de most ebben élek. Néha elfelejtem, de gyakran eszembe jut. Már nem megyek el ezek mellett a pillanatok mellett, nem pazarlom, nem engedem el, mert tudom, hogy az élet nem vár meg és a gyerekeim sem várnak meg. Ha ma ott vagyok velük, az egy áldás. Így talán nem kell majd utólag sajnálni, amit nem tettem meg, amikor még lehetett volna. Talán nem fogom siratni az elmulasztott ölelést, az elhalasztott puszit, a meg nem történt biztatást, az el nem mondott imát. A néma szájat, a merev karokat, a másra figyelő tekintetet...
Az az igazság, hogy amit ma adhatok a férjemnek és a gyerekeimnek: áldást, gondoskodást, szeretetet, arra holnap már késő lesz. Talán.
Köszönöm ezt a szép reggeli gondolatot Neked. Örülök, hogy így mehetek ma dolgozni... és tényleg nem lehet bepótolni, amit az ember elmulaszt. Velem nagyon jól behúzattad a kéziféket, már épp elkezdtem volna pörögni a rengeteg tennivalómmal... most kicsit megállok! Örülök, hogy emlékeztettél rá, milyen fontos, hogy a pillanatokat megéljük, ne túléljük!:o) Erika
VálaszTörlésHát igen, ez az utolsó bekezdés, de végül is az egész, amit írtál, nekünk is aktuális. Az éjjel kaptuk a hírt, hogy meghalt a férjem apukája. És ők ketten - bár az utóbbi években már többet és több mindenről - de egy igazi mély férfiasat még soha nem beszélgettek. Most már nem is fognak...
VálaszTörlésJó, hogy most leírtad ezeket.
Megérintett. Szép. Köszönöm.
VálaszTörlésHozzá sem tudok szólni, pedig szeretnék, de csak bólogatok.
VálaszTörlésHmmm ezeket a pillanatokat én is nagyon szeretem és igyekszem belőlük minél többet elraktározni:
VálaszTörlés- 4 éves kicsi lánnyal együtt csomagoljuk Apa ételét amit visz a munkahelyére
-amikor a 2 és fél éves fiú és a 4 éves leányzó nagyokat játszanak egyetértésben szerep játékot
-amikor hozzám szaladnak egy ölelésre, szeretlek puszira ( ezek a ma délelőtt pillanatai)
- a 2 és fél évessel Apával hármasban elfogyasztott reggeli....
Emese, bár sose múlnának el ezek a pillanatok...
VálaszTörlésErika, Git, Gabka, anyaluc, Emese- köszönöm, amit hozzátettetek.
Igen-igen emlékszem ezekre a megélt pillanatokra.Visszasírom őket,mert most amikor az ötből már három kamasz, és őket is viszi az ő rengeteg tennivalójuk másfelé,el tőlem az önállóság útján,fájón kapaszkodom ezekbe a múltbéli pillanatokba:amikor körbeülve az asztalt borsót fejtettünk,amikor a most 18 éves,másfél évesen, fém kisautóját a kiságyba dobva próbálta vigasztalni az újszülött picit,a most 16,5 évest.Amikor kétévesen anyáskodva cipelte a harmadikat a második.stb.stb. Ilyen távlatból bizony fájnak,mert visszahozhatatlanok.Most csak rövid ölelés,egy kérdés...és rohannak ők is...
VálaszTörlésÉn is köszönöm. Látom ismét, hogy jó úton járok.
VálaszTörlésMilyen jol kfejezted mindennapjainkat.Koszonom!
VálaszTörlésCsicsu, Adina, Iri: köszönöm.
VálaszTörlésTényleg, mi lehet fontosabb (és örömtelibb), mint minden pillanatban az egész mindenségemmel jelen lenni? És mégis, annyira nem jön ez magától...
VálaszTörlésIgazad van kilike. Néha kétségbeejtő észrevenni magamon, hogy mennyi időt hagyok elfolyni, anélkül, hogy tudatában lennék az idő értékével.
VálaszTörlésááá, most látom, hogy véletlen kitöröltem az első mondatom, vagyis hogy jól megríkattál ezzel a bejegyzéseddel, Eszti:)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy leírtad, Kilike. Sokat jelent.
VálaszTörlés