Ez most úgy tűnik, mintha mellékvágányra ment volna az életem, vagy hatalmas kudarcok érnének, pedig nem így van.
Mindazonáltal, Isten egészen eddig a pontig megengedte, hogy ott legyen a szemellenző a szemem előtt bizonyos dolgokkal kapcsolatban. De ez most eltűnt, és egyre tisztábban és súlyosabbnak látom a saját gyengeségemet. És most olyan jó lenne arra néznem, hogy de hát másoknak is vannak gyengeségei, még az enyéimnél sokkal súlyosabbak is, s nem fair, hogy azokat jóságosan elnézi az Úr, engem meg nem hagy ellenni.
De erre nem nézhetek. Már nem. Mert az nem mentség, hogy mások mit csinálnak. Az sem mentség, hogy mit nem csinálnak. Az sem, hogy a környezetem, a barátaim milyen döntéseket hoznak, és hogyan állnak az Úrral. (Vagy hogyan sem...) Ez teljesen lényegtelen, mert Isten az, Aki előtt állok, leplezetlenül, s Őelőtte minden magam-felépítette védekező érvem olyan szegényesnek és gyenge lábakon állónak tűnik...
Pár napja belenéztem az Ige-tükörbe: mintha az Úr arcába néztem volna, és Neki nem tetszett, amit látott bennem. És nekem sem tetszik, csak én eddig eléggé megengedő voltam magammal azokban a dolgokban. De ha egyeztetni kell a nézetemet, akkor muszáj úgy látnom, ahogy engem lát az Úr. És ez változásra ösztönöz. Ez jó és ez nem jó.
Jó, hiszen ebben a formálásban Isten szeretetét tapasztalom, ami továbblendít és messzebbre vezet, mint azt hittem vagy gondoltam. És rossz is, mert igazán illúzióromboló megtapasztalás számomra, hogy még mindig mennyi testi van bennem, mennyi óember, mennyi ÉN. Azt hittem, ezeken a bűnökön már túlvagyok, hogy én ennél már szentebb vagyok- de nem. És ezt rosszul esik látnom. De legalább látok. Látok... mert Isten adott valamennyi világosságot.
Most nem az volt, ami szokott lenni: hogy olvasom az Igét, és közben változom. Hanem olvastam az Igét, és szíven talált, amit olvastam. De nem úgy, hogy nagyszerű, hihetetlen, mennyire szeret az Úr! Hanem úgy, hogy ejnye, meg jaj nekem... Most azt érzem, amit már nagyon rég éreztem, olyan rég, hogy nem tudom eldönteni, hogy valaha tényleg éreztem-e ezt, vagy csak képzelem: azt, hogy valóban keskeny az út, amin haladok, és rögös.
Keskeny és rögös, mert az Úr nem hagy sanszot a kóricálásra. Ha kapcsolatban akarok Vele maradni, ha közel szeretném tudni Őt magamhoz, és azt szeretném, hogy vezessen, akkor nem tehetem azt, amit én szeretnék, nem tehetem azt, ami pedig most olyan jól esne: bedobni a törölközőt, és hagyni, hogy az ördög rámszámoljon, míg K.O.-t nem fúj a bíró...
Eddig ez nem okozott gondot, nem nagyon kellett küzdeni magammal, mert általában éppen azt akartam, amit az Úr akart. Elfogadtam az Ő akaratát az életemre nézve legjobbnak, és valahogy végül mindig minimális szívfájdalommal túléltem az akaratok egymásnak feszülését. De nem most. Most mélyre visz az Úr, és így formál. S még nem végzett velem.
Tudom, hogy túl fogom élni, de ez most valami újfajta útja Istennek. Ezt érzem magammal kapcsolatban, így két szóban, csak ennyit: jaj nekem. Beleestem az Úr kezébe, ki ment ki szorult helyzetemből??? Hála Istennek, senki. Nyesegeti rólam a vadhajtásokat az Úr.
Egyik reggel, amikor felkeltem, az a reményteljes gondolatom támadt, hogy lehet, hogy itt a földön most leesik egy korona a fejemről, ahogyan az önérzetem porba hull, de odaát talán nyerek egy igazit azért, mert nem fordítok hátat az Úr akaratának, még ha ez most igen nehezemre esik is.
Ez nem öntömjén. Elszakadtak azok a szálak, amik biztos kis világomban magamban felépített gondolatok voltak arról, hogy ki is vagyok én, és milyen is vagyok én. Most lerombolódik sok minden, de aztán, hiszem, hogy nem fog romokban heverve hagyni az Úr... Bízom abban, hogy ami ma meghal bennem, az valami nagy áldást fog hozni. Ha nem is holnap, de valamikor biztosan.
"Könnyen gondoljuk azt,
hogy a szomszéd kertjében mindig zöldebb a fű.
És valószínűleg így is van.
Legalábbis azon a részen, amit te is látsz belőle..."
hogy a szomszéd kertjében mindig zöldebb a fű.
És valószínűleg így is van.
Legalábbis azon a részen, amit te is látsz belőle..."
Ezt egy másik blogon olvastam és bátorít a helyzetemben. Azt mondja nekem, hogy az önsajnálat és a mások 'könnyű lépteinek', zöld füvének elirigylése helyett hálásnak kell lennem. Hálásnak azért, mert nem az én keresztem, nem az én életutam a másé. Arról a másról beszélek, akinek a füve innen nézve talán nagyon zöld, de akinek a magányban megélt harcairól, vergődéseiről semmit sem tudok.
Hálásnak kell lennem azért is, mert nem mond le rólam sem az Úr. Mert formál. Mert úgy használja azt a vésőt, ahogyan a legkíméletesebb, s mégis igen hatékony munkát végez. Persze fáj, de hát senki sem mondta, hogy könnyű dolog meghalni saját magamnak.
