Anyatej-poszt

Zeki 1 éves, szoptatott, hordozott- boldog! Hú, ez most nagyon önérzetesen hangzott, de ezek a dolgok tényleg kézzelfoghatóan összekapcsolódtak ez alatt az egy év alatt. Na, de nem akarok előreszaladni. Van egy Zekink, aki múlt szombaton ünnepelte egyéves születésnapját. Születése óta anyatejen él, és ez a jó rend hivatalosan múlt szombaton szakadt meg. Egy teljes évig 'anyatejeztünk', de nem úgy, ahogyan mások; féléves kortól ezzel-azzal hozzátáplálva, hanem teljesen, kizárólag és csakis anyatejjel. Nem volt plusz teáztatás, se desztillált víz, se játszócumi, se cumisüveg, se sütőtök, se keksz, se banán- szóval se semmi. Ezt azért emelem így ki, mert a kisgyerekes ismerőseim állandóan félreértenek a témával kapcsolatban. Amikor azt mondom, egy évig szoptattam, akkor felderül az arcuk és rávágják, hogy "én is!", de aztán a beszélgetés további részében kiderül, hogy számukra a 'csak anyatej' annyit jelentett, hogy még nem választották el teljesen (tejesen, hehe) a gyereküket. Jobb esetben azt, hogy a különféle kaják mellett igény szerint szoptatják, bár azt hiszem ez annyira ritka az ismerőseim között, hogy szinte említést sem érdemel.

Nem szeretném, ha bárki félreértene: nem ítélem el egyik fent említett verziót gyakorló anyukát sem! Mindenkinek megvannak a maga érvei, hogy miért úgy csinálja, ahogy- ezt nem vitatom el senkitől. Ellenben másokhoz hasonlóan én is büszkén lengetem a saját zászlónkat, amely két gyerekkel ezelőtt óta a meggyőződésem. Ez pedig arról szól, hogy a kizárólagos és igény szerinti szoptatás egyéves korig jó dolog, ami után a gyerek már elég nagy és érett ahhoz, hogy a családi menü majd' minden fogását káros mellékhatások nélkül végigehesse. Ez bébiétel-, és turmixolásmentes babás napokat jelent, meg azt a nyugalmat, amit 2 gyerkőccel ezelőtt nem tapasztaltam: hogy nincs stressz a táplálás körül, hanem szinte bárhol, bármikor megoldható az etetés maszatmentesen, körülményeskedés nélkül. (és igen, tanúsítom, hogy lehet vonaton, autóban, tóparton, gyüliben, wc-ben, kendőzve, ülve, fekve, alva, olvasva, gép előtt pötyögve, mint most is éppen... szóval lehet szinte mindenféle helyzetben szoptatni!) Egyéves korára pedig már ügyesen képes megtanulni pohárból inni, ami azt jelenti, hogy a cumisüveg és a csőrös pohár fogalmát sem kell megismernie, annak költségei a családi kasszában maradnak. Nincsen pepecselés, legalábbis nem annyi... (kicsit reklámszövegesen hangzott, pedig nem árulok anyatejet.)

Talán most azon merengsz, hogy nem káros dolog-e az, ami mellett letettem a voksomat, hiszen minden jól informált anyuka tudja, hogy féléves korig fontos az anyatej, e kor után viszont már nem elegendő a benne található tápanyagmennyiség, így szükséges a szilárdabb kajákhoz szoktatás. Én is így gondoltam régebben, de aztán olvastam egy cikket. Ebben valaki egy tanulmányra hivatkozik, amelyben két csoport kisbabát eltérően tápláltak. Az egyik csoportot egyéves koráig kizárólag anyatejjel. A másikat féléves kortól hozzátáplálva. A vizsgálat eredménye megdöbbentő módon az lett, hogy a két csoport egészség és fejlettség szempontjából semmiféle lényeges különbséget nem mutatott (némi ásványianyag-hiány egyik és másik oldalon is megmutatkozott egyes babáknál). Az eredmény ismeretében a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az egyéves korig tartó kizárólagos szoptatás nem károsítja a babát, tehát egy működő alternatíva lehet. Ez először elgondolkoztatott, azután úgy gondoltam, hogy ezt én is kipróbálom, hogy működik-e...

(Ma már nagyon sajnálom, hogy a tanulmányt évekkel ezelőtt, amikor olvastam, nem mentettem el. Most rákeresve a google-ben, nem találtam meg. Találtam viszont másik szakvéleményt, ami támogatja az első évben kizárólagos anyatejes táplálást, de azzal a kitétellel, hogy nem minden helyzetben és nem minden babánál működőképes ez a dolog. Azért nem, mert a babák vastartalékai valahol féléves és egyéves kor között ürülnek ki -egyén-függő, hogy melyiküknél előbb, melyiküknél később-, ekkortól tehát szilárd ételből kell utánapótolniuk azt. Persze, vannak cseppek, meg egyéb táplálékkiegészítők, amikkel kikerülhető a teljes anyatejesség feladása. Az előbb említett 'másik szakvélemény' cikke itt olvasható angolul.)

Elgondolkodtató, hogy erről miért hallani ma olyan nagyon keveset. Meg az is, hogy ehelyett viszont miért terjedt el az a nézet, hogy muszáj féléves kor után hozzátáplálni. Nem kell sokat gondolkozni, mert a szálak egyértelműen egy komplett iparág felé mutatnak. Ez pedig, gondolom kitaláltad, a tápszer-, és az üveges bébiétel-ipar. Számomra ők amolyan mumus-félék. Ide tartozik mindenféle tejpép, meg babavíz, meg tápszer, meg babakeksz, meg bébiétel, meg bébiital. Meg minden más, ami nélkül nem lehet igazán kiegyensúlyozottan táplálkozó, egészséges gyereked- mondják ők... na persze.

A bicskát az nyitja ki a zsebemben, amikor mindenféle szakemberek a tudományosság köntösébe bújtatva, lakcímre küldött bébiétel-, és tápszer-reklámanyagaikban leoltják az első gyereküket nevelő (nyilvánvalóan potenciális vásárlóerővel bíró) asszonyokat. Látszólag segítő kezet nyújtanak nekik ebben az új élethelyzetben... valójában azonban nem azt nézik, hogy mi a jó a babának meg a mamának, hanem hogy hogyan tudnak arra rávenni, hogy a babád számára teljesen fölösleges terméküket megvásárold... (amely termék adott esetben több hátránnyal, mint előnnyel bír táplálkozásbiológiailag, ráadásul magas ára miatt hozzásegíti a közgondolkozást az "egy kisbaba nagy anyagi teher a családnak" legenda fenntartásához.)

Évekig fogalmam sem volt arról, hogy a kórházban kapott termékmintás ajándékcsomag aláírásakor hozzájárulok ahhoz, hogy az ott megadott lakcímemre reklámanyagokat postázzanak. (Ez persze nem az ő hibájuk, hiszen a csomagoláson ott van a tájékoztató szöveg feketén-fehéren, csak hát azok olyan apró betűk...) Ezek a reklámanyagok aztán épp akkor érkeztek meg, amikor a babánk 2, 4, 6 hónapos lett, talán éppen növekedési ugrások előtt, amikor az anyatej mennyisége már nem volt elegendő a gyerkőcnek. Ebben az esendő időszakban szinte minden mamának kísértés, hogy abbahagyja a szoptatást, és ezek a cégek kihasználják a helyzetet, hogy az arcunkba tolják az anyatejet helyettesítő termékek armadáját, ahelyett, hogy megerősítenék a kétségek között őrlődő anyákat abban, hogy az anyatej a legjobb a babának és bátorítanák őket arra, hogy bízzanak anyai ösztöneikben. Hiszen szinte bármikor képesek vagyunk megnövelni a tejmennyiséget gyakori és hosszan tartó szoptatással.

Visszakanyarodva Zeki ételeihez, ez alatt az első szülinap óta eltelt egy hét alatt nagy gyorsasággal rászoktattuk a fiúcskát mindenféle földi jóra: végigkóstolt több menüt is, amit olykor pépesítettünk (mezei módon, villával), olykor meg nem- hagytuk, hadd használja 6 fogát. Érdekes volt megfigyelnem, hogy a kajához szoktatás elején minden falatot kiköpött. És ezt tessék szó szerint érteni! Nem értettem, miért csinálja. Kellett egy kis idő, mire leesett a tantusz, hogy azért, mert megszokta, hogy eddig mindaz, ami a szájába került a földről vagy az asztalról, az kizárólag fogyasztásra alkalmatlan tárgy volt, amiket megízlelés és összenyálazás után rendre kiköpött (márkahű gyerek révén kizárólag én voltam a tápanyag-disztributora, más termékét nem akarta fogyasztani, hehe). Azt gondolta, hogy eztán is így fog ez menni, de most már, hogy rájött, hogy van élet az anyatejen túl, szívesen fogyaszt más dolgokat is- azért az előbbi disztributor iránti elkötelezettségét még mindig lelkesen tartja...

És ha már lelkesség, akkor elmondom, hogy a hordozás a másik büszkén lengetett zászlónk. Zeki a kórházból hazajövet óta szupifajta rugalmas hordozókendőben utazik, bárhová megyünk. Babakocsiban mindössze 2x ült életében, pedig sok helyen jártunk vele- kendőzve. (A kölcsönbabakocsi meg egy éve itt porosodik az előszobában, na de sebaj...) A kendőnkről majd máskor még bővebben mesélek.

Melyik a fontosabb?

Mostanában foglalkoztatnak a prioritásokkal kapcsolatos kérdések több területen is.

Először is az Istennel való kapcsolatom szempontjából. A dilemma valahogy így hangzik: melyik a fontosabb, a bibliaolvasás vagy az imádság?

A lerázós válasz az, hogy természetesen mindkettő ugyanolyan fontos, hiszen egyik nélkül sem tud meglenni a keresztény, ha igazán kapcsolatban akar maradni az Úrral. Ebben van igazság, de azért belül mindegyikőnknek van egy szívbéli sorrendje, ami gyakran visszatükröződik a csendesperceink megszervezésében, vagy azon, hogy amikor egy rohanós napon borul a rend, akkor melyikre fordítunk inkább/szívesebben időt.

Eddig az Úrral töltött időmben az imádkozás volt előbb (időrendi sorrendben), az igeolvasás utána, és az idők során a hangsúly és a szívbéli sorrend is áttolódott inkább az imádkozásra. Észrevétlenül. Aztán az elmúlt hetekben volt egy olyan időszakom, amikor hanyagoltam ezeket a dolgokat, mert a szívemben nehezteltem az Úrra, amiért tőlem alázatot és szolgálatkészséget vár, a körülöttem élő keresztények nagyobb részének megalkuvó és/vagy fogyasztói hívői mentalitását és útjait látva viszont az Úr hosszútűrését érzékeltem. Úgy éreztem, hogy ez nem egyenlő bánásmód, de valójában a szeretet és az igazság hiánya volt ez bennem, ami éppoly nagy bűn az Ige szerint, mint a megalkuvás. Oda kellett volna mennem az Úrhoz szív-karbantartásra, de éppen az Úrral való kapcsolatápolásom eddigi módja volt az, ami akkor ettől távol tartott... Mert az imádkozás nehéz, ha nehéz az ember szíve, vagy haraggal van tele. Az Ige viszont szilárd és egyedül az igazság képes szabaddá tenni. Mivel viszont az én rutinomban az imádság megelőzte az igeolvasást, az imádságnál elakadva hetekig el sem jutottam a Bibliámig... Fura, pedig éppen ott volt a megoldás. Erre tegnap jöttem rá.

Arra jutottam tehát, hogy tényleg fontos és az Úrral való személyes kapcsolatunkhoz hozzátartozik az imádság. Hiszen enélkül hogyan is hordozhatna bennünket Isten? Hogyan tehetnénk le a terheinket, hogyan kaphatnánk személyes útmutatást, és vezetést, hogyan máshogy élvezhetnénk Isten jó jelenlétét, ha nem imádkoznánk? Az ima azonban a nélkülözhetetlensége ellenére óvatos bánásmódot igényel, mert több veszélyt is rejt magában az a hozzáállás, hogyha jobban szeretünk imádkozni, mint Isten Igéjében alaposan, hosszan, Istenre várva, nyitottan elmerülni.

Ezek a veszélyek:

- hamis istenkép kialakulása (amikor nem látjuk Istent szentnek, igazságosnak, törődőnek, szeretőnek vagy mindenható Úrnak, akinek joga van a dicséretünkhöz és az engedelmességünkhöz)

- érzelmekre építés az Úrral való kapcsolatban (vagyis úgy vagyok az Úrral, ahogyan éppen érzem magam érzelmileg: ha rossz a kedvem, akkor az Úr sem szeret, ha jó napom van, akkor jóban vagyok Istennel)

- hamis keresztény identitástudat kialakulása (nem tudom, ki vagyok Krisztusban, elfelejtem mi ellen kell küzdeni és hogyan, ezért Isten országának építése helyett olyan dolgokba bonyolódom, amik eltávolítanak a szellemi céljaimtól)

- rajongó keresztény életvitel kialakulása (fölfuvalkodott szívem és az életemben megtűrt bűn lehetetlenné teszik az emberek szeretetteljes szolgálatát, és nem dicsőítik az Urat)

A fentiek sajnos jól működő imaélet mellett is kialakulhatnak, mivel a szellemi megtapasztalásaink nem mindig Istennel kapcsolatosak, mint azt hinni szeretnénk. Mert a 'jól működő' kifejezés gyakran csupán a mi definíciónk és önáltatásunk a kialakult helyzetre, és az Úr ítélete inkább 'akarnok monológ' jelzővel sújtaná azt a párbeszédnek aligha nevezhető valamit, amit olykor ima név alatt elkövetünk.

Talán ez nem tűnik valami értelmesnek, így leírva, de sajnos keresztények között elterjedt egy nézet, mely szerint minden lehetőségünk az Úrtól van, más szavakkal- ami elénk kerül, és a szívünk vágyaival megegyezik, az biztosan jó dolog, és biztosan az Úr adta. Vajon valóban elegendő imádkozni, hogy valami legyen meg, és ha adódik egy 'jónak tűnő helyzet', azzal kapcsolatban nem kell megkérdezni az Urat, hogy Ő mit gondol? Vannak, nem is kevesen, akik így gondolják. Hallottam ezt már pályaválasztásra és párválasztásra alkalmazva, illetve más olyan helyzetben, ahol ez a gondolatmenet volt a kibúvó az Úr előtti komoly elgondolkodás, esetleg igetanulmányozás alól. Pedig csak azért, mert jónak tűnik, még nem biztos, hogy azt a dolgot akkor és ott akarja nekünk adni az Úr. A lehetőségeink adott esetben csapdák is lehetnek, és a szívünk vágyainak követése a 'jó alkalmak' kihasználásával lehet, hogy az ördög tervének része, ami eltávolít azoktól az áldásoktól, amiket Isten nekünk akart adni. Ez sajnos sokak figyelmét elkerüli. Így, amikor helyzet van, akkor evidencia számukra, hogy Isten azt akarja, hogy éljenek a lehetőséggel, ami a szemük elé került- s ezt meg is teszik, fennen hirdetve, hogy az Úr így vagy úgy vezette őket. Aztán jönnek a nehézségek, és ugyanazok az emberek, akik előbb bizonyságot tettek, hogy az Úr erre vagy arra vezette őket, ugyanezek az emberek csendesen kihátrálnak a helyzetből. Vagy megkeserednek, és azt mondják, hogy nyomorúságos a keresztények élete. Ha valóban az Úr vezetett, akkor ne hátrálj meg a nehézségek idején, ha pedig tévedtél Isten vezetésével kapcsolatban, akkor itt az ideje a bűnbánatnak és a megvallásnak...

Az tehát, hogy valaki mit "vesz az Úrtól" egy dolog, Isten valós akarata meg egy másik, és sajnos egyáltalán nem biztos, hogy az előző kijelentés Isten igenével és ámenével is találkozik. Ez sok szívfájdalommal és megfeneklett keresztény életekkel kísért jelenség - bárcsak vége lenne egyszer...

Hiszen az Úr képes valóságosan vezetni az életünket, képes szólni hozzánk és megmutatni az akaratát- amennyiben valóban készek vagyunk azt meghallani! Ha letesszük a szívünk vágyait, és az agyunk meg a 'józan paraszti ész' helyett engedjük, hogy az Úr akár a saját logikánk ellenében is vezessen- akkor valóban megtapasztalhatjuk, hogy Ő nem hagy bennünket válaszok és útmutatás nélkül! Ő az életünkben nem passzív terelgető, inkább aktív cselekvő- saját véleménnyel és tervekkel, amiket a mi életünkre nézve eltervezett. És helyénvaló szem előtt tartani, hogy minden alkalommal, amikor a saját fejed vagy szíved után mész, megrövidíted az Urat attól a dicsőségtől, amit a te életed hozhatott volna az Ő nevére- ha azt tetted volna, amit Ő ott és akkor akar, nem pedig amiről azt feltételezted, hogy akarja. Az Istennel való kapcsolat személyes kapcsolat két lény között, akik közül az egyik történetesen a világmindenség Ura. Ő irányít, de ez a teljes odaszánásunk nélkül nem tud megvalósulni.

Ehhez képest Isten Igéje bír mindazzal a jóval, amire szükségünk van ahhoz, hogy az életünk valóban Istennek tetsző élet legyen. Ne hagyd abba az Úrral való beszélgetést, imádkozz, amikor Isten Szentlelke indít- ez fontos! De olvasd gyakrabban, mélyebben és őszintébben a Bibliádat, és legyél kész az abban lefektetett alapelveket bölcsen alkalmazni az élethelyzeteidre! Ha Isten igazsága a szívünkben előkelőbb helyen van, mint a saját szavaink, akkor könnyebb lesz az életünket ehhez az igazsághoz szabni. Így az Úr akarata könnyebben fog érvényesülni a sajátunkkal szemben, amikor a kettő konfliktusba kerül- ami leginkább a szívünk vágyainak a terepén történik...

Négy tizenkettő

Vannak fura egybeesések a Bibliában. Nem gondolnám, hogy túl nagy jelentőséget kell tulajdonítani mindnek, jelen esetben viszont éppen jól jön, amire ráleltem, ugyanis igencsak megkönnyíti két igehely megjegyzését. Úgy tapasztaltam, hogy ha igeversről és igehely megtanulásáról beszélünk, akkor utóbbi a nehezebb terület. Sőt, gyakran túl nehéznek bizonyul mert az idő múlásával a könyvek nevei és a számjegyek összekeverednek a fejünkben...

Miről van hát pontosan szó, és mi is az a 'négy tizenkettő'? Kicsit úgy éreztem magam a rábukkanás pillanatában, mint valami nagy felfedező, és rögtön az a gondolatom támadt, hogy 'na, erről tuti, hogy blogolok egyet, ezt muszáj megosztanom veletek'. Íme hát.

Amire nemrég leltem, azt a hit két alappillérének hívom, vagy valami hasonlónak (:D). Két fontos igerész ez, amiben a számok megegyeznek, ezzel megkönnyítve nekünk a későbbi felidézésüket. Ez a kettő: az ApCsel. 4:12 és az Zsidók 4:12.

Nézzük először az Ap.Csel.-t.

Ez a rész Jézus Krisztusról szól. Jézus halála, feltámadása és a Szentlélek kitöltetése után vagyunk. Az 4:12 előtti igékből kiderül, hogy Péter és János apostol az Úr Jézus erejével meggyógyít egy születésétől fogva sánta embert, aki ekkor már több, mint negyven éves. Ezután bizonyságot tesznek és hirdetik a Jézus Krisztusban való üdvösséget és megtérésre hívják a templomban levőket. Erre a zsidó vallási vezetők féltékenységből elfogják őket. A főtanács előtti, Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételük részeként hangzik el az ApCsel. 4:12.

És nincsen senkiben másban idvesség:
mert nem is adatott emberek között
az ég alatt más név, mely által
kellene nékünk megtartatnunk.

(idvesség = üdvösség, megmenekülési lehetőség)

Mit jelent ez ma nekünk?

Elsősorban azt, hogy csupán egy út van Istenhez, nem sok. Ez ma, amikor nagyfokú vallási tolerancia van, és sokan sokféle tanból merítenek a saját igazságuk alakításához, nem népszerű nézet. Keresztényként mégsem tudunk mást mondani, minthogy ez az igazság, hiszen a Biblia kételyt sem hagy afelől, hogy ez így van. Ha viszont nincsen más út, csak egy, akkor ez azt is jelenti, hogy minden más út tévút. Ezek nagyon kemény szavak, tudom én, de ha a keresztények ebben nem foglalnak egyértelműen állást, akkor senki sem fog megmenekülni.

Sajnos ma nagyon sok keresztény inkább azt keresi, hogy mik a közös pontok, ahelyett, hogy nyíltan felvállalná azt, hogy bármilyen szép és jó is egy vallás, rendszer vagy ideológia, Jézus Krisztuson áll vagy bukik az ember élete. Ezért van ma ekkora szellemi tévelygés, ezért stagnál vagy haldoklik nagyon sok gyülekezet létszám és/vagy a tagok odaszánása tekintetében, mert az egyes keresztények kiűzték a szívükből a Jézus Krisztusról szóló örömhír nyílt hirdetésének képességét, már nem akarnak konfrontálódni a világgal, nem akarnak embereket megnyerni Krisztusnak, csak elvegyülni akarnak, túlélni, kényelmesen élni azt az életet, amire Jézus ezt mondja:

Tudom a te dolgaidat, hogy te
sem hideg nem vagy, sem hév;
vajha hideg volnál, vagy hév.
Így mivel lágymeleg vagy,
sem hideg, sem hév,
kivetlek téged az én számból.
Jelenések 3:15-16

(hév = hevült, vagyis forró)
(lágymeleg= langymeleg, vagyis langyos)

Pedig mi, akik hiszünk, mindnyájan az igazság leplezetlen hirdetése által jutottunk az Úr Jézusban való üdvözítő hitre (olyanra, amely képes megtartani az ember lelkét a számadás napján, ami mögé Isten is oda tud állni, és oda is áll Szentlelkével). Ha kihagyták volna az igazságból az engem kellemetlenül érintő részeket, akkor az már nem az igazság lett volna, hanem valamiféle szép hazugság, ami talán nem okoz rossz pillanatokat, hanem simogatja a lelkemet, viszont sohasem képes megmenteni a pokoltól (ez sem túl népszerű kifejezés manapság, de ez nem zavar). És nem tett volna szabaddá a bűntől.

A Biblia tehát egyértelműen fogalmaz abban a kérdésben, hogy hogyan találhatja meg Istent az, aki őszintén keresi Őt: egyedül Jézus Krisztus által. Azonban nem elég tudnod Jézusról, mint személyről, hanem rá kell építened az életedet, úgy, mint ahogyan egy épület ráépül annak alapjára. Jézusra építeni az életedet azt jelenti, hogy Ő határozza meg az életedet, Ő fémjelzi azt, Róla szól, Ő vezeti és Ő ad értelmet neki. Mint ahogyan a ház alapja határozza meg a ház formáját, méretét, tartósságát. A Te életed vajon az Úr Jézusról szól, Ő határozza meg annak irányát? És az enyémet?

Az, hogy egyedül Jézus Krisztuson keresztül lehet Istent megismerni, és Vele kapcsolatba kerülni, azt is jelenti, hogy minden más lehetőség, eljárás, rendszer vagy igazság, amely Isten (vagy ahogyan mások nevezik, az istenség) megismerésére irányul a Biblia szerint biztos kudarcra van ítélve, ami a célt illeti. Tehát, a Jézus Krisztus általi úton kívül máshogyan nem lehet találkozni Istennel. Aki mégis találkozik valamivel, az nem Istennel találkozik, hanem valaki mással, akit a Biblia embergyilkosnak, fényes hajnalcsillagnak, a testvérek vádolójának, ősi kígyónak, sátánnak is hív. Az ő célja a megtévesztés, ami bármilyen formát ölthet, a lényeg, hogy tedd azt magadévá, és maradj távol Jézus Krisztus igazságától.

Ezek olyan igazságok, amikről ember nem tud meggyőzni senkit, csak a Szentlélek, aki fel tudja lebbenteni a fátylat az ember értelméről, hogy lásson, hogy értsen...

A másik ige a Zsidók 4:12.

Mert az Istennek beszéde élő és ható,
és élesebb minden kétélű fegyvernél,
és elhat a szívnek és léleknek,
az ízeknek és a velőknek megoszlásáig,
és megítéli a gondolatokat
és a szívnek indulatait.

Ez az ige a Bibliáról szól, amely Isten leghatékonyabb eszköze abban, hogy az embernek bemutassa az Ő irántuk való szeretetét, és azt a tervet, amelyet az életükre nézve kitalált. A Biblia nem egy szent könyv, hanem Isten beszéde az emberhez, amelyet más emberek Isten Szentlelkének sugallatára leírtak. A Biblia nem tartalmazza Isten szavát, hanem a Biblia Isten szava. Ez azt jelenti, hogy Isten meg tud szólítani rajta keresztül személyesen téged és meg tud győzni arról, hogy bűnös ember vagy, aki Isten megváltására szorul.

Habár régen íródott, ma is képes az ember szívének szándékait leleplezni, képes leleplezni az egyes bűneinket, gonosz gondolatainkat és szívünk titkos szándékait természetfeletti módon. Általa felismerhetővé válik, hogy mi az igaz és mi a hamis, azért, hogy az igazság útját megtaláljuk. A Biblia célja, hogy bűnbánatra és megtérésre vezessen téged és engem, hogy vezetést és bátorítást adjon Jézus követésében, és hogy felkészítsen a jövendő dolgokra. A Biblia nem annyira a szabályok és parancsolatok, hanem a szeretet könyve, amely a mi jó életünk érdekében készült Isten jóvoltából.

Ez tehát a négy tizenkettő: Jézus Krisztusról és a Bibliáról szóló igaz dolgok, amik utánagondolásra alkalmasak. Akár itt a blogon is. Te mit gondolsz ezekről?