2009. május 28., csütörtök

Óvoda és szocializálódás...hajjaj


Gondoltam, megírom, hogy mit gondolok az oviztatásról és miért.

Az elején kezdem. Az ovit egy olyan intézménynek tartom, aminek feladata a gyerekek megőrzése, nevelése és fejlesztése.

- Azokat a gyerekeket kell megőrizni, akiknek mindkét szülője dolgozik, ezért napközben nincs aki megoldja a felügyeletüket.

- Azokat a gyerekeket kell nevelni, akiknek a szülei valamilyen okból kifolyólag nem akarnak, vagy nem tudnak a gyerekükkel foglalkozni: nem szoktatják őket a társas viselkedés szabályaihoz, nem tanítják meg nekik az alapvető higiénés szabályokat, nem tanítanak nekik az élettel kapcsolatos különféle készségeket pl. cipőfűző-kötés, terítés, fogmosás.

- Azokat a gyerekeket kell fejleszteni, akiknek a szülei ezt a feladatot bármilyen okból nem akarják vagy nem tudják felvállalni.

Fentiek mindegyike elsődlegesen a szülőknek, leginkább az anyának a feladata. Tehát ideális esetben, vagyis hogyha az anya felvállalja a kötelezettségeit, akkor nincs szükség óvodai foglalkozások látogatására. (Csak kényszer-megoldásként, hogyha munkába kell állnia.) Tehát én a közvélekedéssel ellentétben úgy látom, hogy egyáltalán nem szükséges dolog az oviba járatás. Hogyha az, amit az ovi végez, úgyis az én feladatom, és el is tudom végezni, akkor miért adnám ezt a lehetőséget másnak?? :)


Az óvoda kapcsán van még három dolog, amiről muszáj beszélni.

1. Szocializáció.

Aki egy ideje olvassa a blogomat, az tudja rólam, hogy erről a témáról kicsit más álláspontot képviselünk családilag, mint a legtöbb ember a környezetünkben...:) A szocializáció a társas viselkedés szabályainak elsajátítását jelenti az én olvasatomban. A gyakorlatban tehát egy jól szocializált gyerek képes más gyerekekkel és felnőttekkel kapcsolatot létesíteni, velük illedelmesen és kedvesen beszélgetni és játszani illetve képes értelmesen kifejezni magát.

Ami szerintem nem a szocializáció:

- nem a kortársak viselkedésének lemásolása,

- nem a farkastörvények (vagyis az erősebb felülkerekedése a gyengébben) megismerése, megszokása, netalán elsajátítása,

- nem lelki megerősödés a kortársaktól jövő atrocitások megszokása, valamint saját önvédelmi mechanizmusok kialakítása által.

Téves az a népszerű elképzelés, miszerint szocializálódni a legjobban kortárs közösségben lehet. Ez nem így van. Sőt, pont ott lehet a legkevésbé. Hiszen a kortársak is mind szocializálatlanok, őket is épp a szocializálódás elérésének szándékával járatják az intézménybe.

Egy csapat szocializálatlan személy közös légtérbe zárása sohasem fog szocializált személyeket eredményezni. Amit eredményezni fog, az egy csapat közösen szocializálatlan személy, aki a többiek antiszociális viselkedésmintáit is elsajátította. És sajnos a legjobb szándékú és legkreatívabb óvónő sem tudja 20-30 szocializálatlan kisgyerek negatív egymásra hatását kompenzálni.


És ez az, amit láthatunk az ovis és iskolás gyerekek viselkedését megvizsgálva. Hiszen az intézményi nevelést igénybe vevő gyerekek gyakran sodródnak egészségtelen érdekkapcsolatokba, durvák, csúnyán beszélnek, nem képesek toleránsan elfogadni a másmilyen embereket, anyagiasak, tiszteletlenek, udvariatlanok és rendkívül beszűkült érdeklődésűek, természetes kíváncsiságukat és tanulás iránti vágyukat vesztettek. Ez a felsorolás talán túl sarkos, de véleményem szerint helytálló.

E felsorolásra kizárólag azok cáfolnak rá, akiknek a nevelésére otthon a szülő energiát fordít, akár keresztény az illető, akár nem. Tehát nem az intézményi nevelés miatt válnak egyesek mégis jól szocializált személyekké, hanem pont hogy az intézményi nevelés ellenére. A káros hatásokat a szülői nevelés kompenzálhatja. Egy jól szocializált gyerek tehát leginkább nem az ovi vagy az iskola csúcs-szupi szocializációs hatását dicséri, hanem az anyukája vagy az apukája állhatatos ellennevelését...

Nem azt mondom, hogy egy gyereket otthon tartva mindez magától kialakul. Bele kell fektetni nem kevés időt és energiát. Aki nem fektet bele, annak otthon sem lesz szocializált gyereke. De a felelős szülő amúgy is megtenné ezt, ovi és suli mellett is. Így tehát ugyanannyi energiabefektetés mellett sokkal jobb eredmény várható. Persze, mint mondtam, nem magától.:)


A szocializálódáshoz megfelelő minták kellenek, vagyis olyan szocializált személyek, akiktől elleshetőek a helyesen alkalmazott szociális manőverek, vagy aki direktben megtanítja azokat. A családban ez jól meg tud valósulni. A gyerekeknek teljesen mindegy, hogy szocializált gyerektől vagy szocializált felnőttől tanulnak-e meg szocializálódni. Tehát egy családban szocializálódott gyereknek semmiféle hátránya nem származik abból, hogy ő nem gyerekek, hanem felnőttek között szocializálódott.

Még az is fontos, hogy a szocializálódást gyakorolni is kell más személyekkel való interakciók során. Nos, ehhez sincs feltétlenül szükség az ovira, hiszen nem a körülvevő gyerekek száma, hanem a kapcsolatok minősége számít. Tehát akinek több testvére van, az lehet ovi nélkül is szocializált. Aki időnként megfordul gyerekközösségben, legyen az akár gyüli vagy játszótér, vagy játszóház, vagy baba-mama klub, vagy vendégség, az ezekben a helyzetekben gyakorolhatja a szocializálódást. Ezek a találkozások általában tét nélküliek, mivel konfliktusok esetén szülőként azonnal közbe lehet lépni, illetve irányítani lehet a helyes problémamegoldás irányába a gyereket. Ehhez képest az intézményben hirtelen kell dönteni konfliktuskezelési módok megválasztásáról, és minimális segítséget kapnak a helyes normákat illetően...


2. Az ovi negatív hatásai

Erről nagyon kevés szó szokott esni! Néha olyan érzésem van, mintha körülöttem mindenki azt hinné (offline), hogy olyan nincs is neki... Így hát gondoltam, hogy összeszedem azt a sok káros hatást, amik az oviban nagy valószínűséggel érhetik a gyerekünket. Ez nem riogatás, vagy vad lejárató-kampány, hanem empírikus tapasztalat. Enyém, másoké, sokaké... Meg egy kis ébresztő azoknak, akik még mindig úgy gondolják, hogy egy kisgyerek számára nincs is jobb hely az ovinál. Hangsúlyozom, hogy az ellennevelés csodákat tehet, és minden elismerésem a kényszerből dolgozó anyukáké, akik emellett szívügyüknek tekintik a gyerekeik nevelését! Íme a lista.

A gyerkőc...

- megtanulja a kárörömöt, a másik gyerek kinevetését,
- megtanul csúfolódni, kegyetlenkedni,
- megtanulja, hogy ne tartsa tiszteletben se a másik gyerek testét, se annak holmijait,
- megtanul csendben beolvadni a tömegbe és az erősebbek elvárásait kiszolgálni,
- megtanul mások elvárásai szerint élni, és azokat a dolgokat fontosnak tartani, mint mások
- a többség által befolyásolhatóvá válik,
- kezdi elnyomni az egyéniségét, mert az nem-kívánatos egy uniformizálásra épülő rendszerben,
- leszokik a lelkiismeret és emberi irgalom cselekedeteinek gyakorlásáról, mert nem kifizetődő, és magát is veszélybe sodorhatja,
- megtanulja, hogy nem szükséges engedelmeskedni és tisztelni a felnőtteket,
- megtanulja az ovis trendet követni, legyen szó játékokról, szójárásról, ruházatról...


3. Felkészülés az iskolai közösségbe kerülésre

Szinte mindenki megjegyzi, amikor megemlítem, hogy nem oviztatjuk a gyerekeket, hogy "Nem tarthatjátok burokban őket!". Ez részben igaz. Illetve attól függ, hogy ki mit ért burok alatt.

Ha arra utal a burok, hogy fel kell készíteni a gyereket az iskolába lépésre, mert a túlérzékenyek ott nem rúghatnak labdába, akkor erre azt mondom, hogy mivel otthonoktatást tervezünk, vagyis a gyerekeink magántanulók lesznek, ezért ez az érv a családunkban nem szempont. De amúgy, igen, ezektől a hatásoktól igenis szeretném megóvni a gyerekemet. Nem a kortársaktól. Hanem a kortársak tömegétől, akik nyomást gyakorolnak egy egészséges értékrendre és eltorzítják, megalkuvásra késztetik azt.

Ha a burok arra utal, hogy szándékom-e a gyerekemet teljesen elzárni a külvilágtól és megfosztani minden családon kívüli emberi kapcsolattól, akkor erre azt mondom, hogy abszolút nem. Sőt, otthonoktatottakként szerintem sokkal többet fognak megismerni a való világból, mint az intézménybe járó társaik. A gyerekeink egyébként lépten-nyomon barátságokat kötnek, és ezek nem rokoni kapcsolatok, hanem vadidegen gyerekek...

Hát ennyi jutott így eszembe. Ha van kérdésed, ellenvetésed, egyetértésed akkor elő vele. Remélem érthető és nem agresszív voltam.



29 megjegyzés:

  1. Köszi, hogy ezt így összefglaltad. Egyetértek. És fontosnak tartom, hogy amikor a lányom idegen gyerekekkel találkozik, barátkozik, akkor is ott legyek a háttérben, és aztán mg tudjuk beszélni, hogy mit lehetett volna mondani, hoyg illik, mert akkor konkrét helyzetből tanul gyakorlati dolgokjat, amiket később újrapróbálhat. Ez nagyon megterhelő a szülőnek, de én örültem volna ennek annak idején...

    VálaszTörlés
  2. "Jól mondtad!"
    Ehhez nincs mit hozzátenni...

    VálaszTörlés
  3. Teljesen egyetértek mindezzel!!!

    VálaszTörlés
  4. Eszter, Kamilla, Renáta baba, köszönöm a kommenteket!! :)

    VálaszTörlés
  5. " A szocializációt többféle képpen definiálhatjuk. Az egyik deiníció szerint az a folyamat, amelynek során az emberi személyiség kialakul. Ezt a definiciót inkább a pszichologia használja. A másik definíció szerint a szocializáció az a folyamat, melynek során a gyermekek megtanulják, hogyan lehetnek a társadalmuk hasznos tagjai, hogyan kell a társadalomban élniük. Ebben az értelemben a szocializáció során a gyermek megtanulja a környező társadalom kultúráját, normáit, értékeit." In Andorka: Bevezetés a szociológiába. Orsis 2006; 570.oldal

    Érdekes meglátásokat vetettél fel az ovival, és az iskolával kapcsolatban is. A szocializáció során tény, hogy a gyermekkor, a legmeghatározóbb. Tény, hogy normális esetben a szocializáció legfontosabb intézménye a gyermekkori család. Vitatott, hogy milyen esetekben, és milyen mértékű reszocializáció mehet végbe abban az esetben ha az egyén referenciacsoportja torz, vagy deviáns viselkedésre ösztönző. De vegyük figyelembe azt is, hogy egy egészséges család a szocializációs funkcióinak nagy részét be tudja tölteni, azonban vannak olyan értékek és társadalmi státuszok, amelyet a család az intézményéből adódóan nem képes prezentálni. Vagyis az ovi, ill. iskola is az én olvasatomban be kell hogy töltse a MÁSODLAGOS szocializációs közeg szerepét. Hisz, ahogy te irtad, a szocializálatlan gyermekek (ami vitatható, hisz a nem normakövető család is szocializálja a gyermeket) az oviban már nem ugyanazt a közeget hozzák létre mint ami bárkinél is otthon van. És vitathatatlanul vannak hátulütői (gyermek szavajárása, stb.), ugyanakkor azok a "farkastörvények" segitik hozzá őt ahhoz, hogy később ISMERVE ezt a társadalmi szinteret, támaszkodva arra a társadalmi és kultúrális tőkére amit a család adott neki; képes legyen megállni a helyét a nagybetűs életben. És igen nem vitatom, hogy egy ovi, suli mellett a gyermeknek szüksége van arra hogy az eslődleges szocializációs közege újra és ujra megerősítse saját normarendszerét, ha ugy tetszik a negativ behatások esetében reszocializálja a gyereket. Ebben az esetben azonban sokkal könnyebb a reszocializáció, mint mikor akár serdülőként, akár fiatal felnőttként, vagy még később, "trauma" -ként éli meg, az amugy másodlagos szocializációra hivatott intézmény/közeg részéről a reszocializációt. Hisz szembesül azzal, hogy saját normarendszere, és kulturális tőkéje (pl. azért mert csoportdinamikai szempontból nem tanulta meg a státuszának betöltéséhez kapcsolódó elvárásoknak megfelelni támadásokat kivédeni) erre nem készitette fel őt, vagy nem olyan mértékben ahogy a csoport többi tagja tudja ezt kezelni.
    Összegezve tehát, szerintem szüksége volt mindannyiunkank arra, hogy bizonyos negativ behatások is érjenek minket, hisz ezek is tették lehetővé, hogy most olyanok vagyunk amilyenek. A család feladata tehát nem az intézmények csuklóból való elutasítása, hanem azok negatív hatásainak csökkentése mellett megragadni azokat a lehetőségeket amelyek segítségével nemcsak az életre való felkészülés könnyebb, hanem akár saját norma rendszerük megerősítése is a gyermekben. Hiszen a kor előrehaladtával az egyén egyre több kudarccal éli meg a reszocializációt.

    röviden ennyi. :)

    VálaszTörlés
  6. Dávid, én nem úgy látom, ahogyan te leírtad. Egy gyereknek nem szükséges a farkastörvények fizikális megismerése ahhoz, hogy elboldoguljon a felnőtt társadalomban! A gyerekek farkastörvényei, amik gyakran a személy testi épségét és integritását is veszélyeztetik, sokkal kegyetlenebbek, mint a felnőtteké! Éppen ezért azt mondom, hogy a gyerekkori intézményes közeg egyáltalán nem nyújt felkészülési lehetőséget a VALÓS társadalmi környezetben való eligazodáshoz.

    Ezenkívül segítséget sem nyújt ehhez: a gyerekek a konfliktusokat leginkább szünetben, tanári felügyelettől elrejtőzve intézik el. Akkor és ott nincs felkészülési lehetőség, vagy megfelelő stratégia kiválasztására lehetőség, hanem a gyerekek csípőből választanak valamilyen stratégiát. A választás alapja nem erkölcsi értékítélet, hanem hatékonyság alapján történik. Így fordulhat elő, hogy egy alapvetően szelíd gyerek az intézményben verekedős lesz- neki ez a másoktól ellesett konfliktuskezelési stratégia bizonyult a leghatékonyabbnak...

    Nem gondolom, hogy egy fiatal felnőtt traumaként fogja megélni a társadalomba való beilleszkedést, hogyha nem jár intézménybe. Az, hogy nincs a kortárs nyomás káros hatásainak kitéve, még korántsem jelenti, hogy nincsen ténylegesen felkészítve beszélgetéseken és felügyelt közösségi alkalmakon (játszótéren, sportfoglalkozáson, szakkörön, játszóházban, gyüliben) keresztül arra, hogy másmilyen társadalmi realitásban élő emberekkel -legyen az akár felnőtt, vagy tini csoport- kapcsolat kialakítására képes legyen. Nem kell, hogy a bőrén tapasztaljon durvaságot, elutasítást, kiközösítést ahhoz, hogy tudja, habár a családban nem ezek a normák, vannak, akik így akarják megoldani a konfliktusokat.

    Egy gyerek nem lesz attól felkészültebb, hogy empirikus ismereteket szerzett a fájdalomról és a kiközösítésről! Védett közegben is tanulhat erről, és eljön az idő, amikor minden nehézség nélkül képes lesz ilyen atrocitások kezelésére.

    Vagy nem -mert ez is előfordulhat. De azért nagyon sok, gyerekként intézményi nevelésben részesülő, farkastörvényeket ismerő, és megszokó mai felnőttnek sincsen jó stratégiája ha konfliktus-kezelésről van szó... lelki sebeik viszont vannak bőven, amik elkerülő mechanizmusokhoz, szorongáshoz, kisebbségi komplexushoz, személyiségfejlődési zavarokhoz, és egyéb neurotikus vagy pszichológiai sérülésekhez vezethetett ezeknél a szegény személyeknél.

    Ezt legalább elkerülhették volna, ha a családban szocializálódnak, és nem az intézményben próbálják azt meg. Az intézmény tehát nem garancia, se nem nélkülözhetetlen tényező a társadalomba való beilleszkedéshez szükséges készségek elsajátításához. Sőt, sok esetben akadálya ennek, ahogyan én látom.

    "A szocializáció legfontosabb intézménye a gyerekkori család. A gyermek elsősorban a szüleitől, továbbá testvéreitől és más rokonaitól sajátítja el a normákat és értékeket, a társadalom kultúráját. Egyes szociológusok felhívják a figyelmet, hogy a modern társadalomban, ahol a gyerekeknek a szülőkkel együtt töltött ideje, a közöttük végbemenő interakció csökken, a szocializáció más színterei növekvő szerephez jutnak. Ilyen mindenekelőtt az iskola. Nagy kérdés azonban, hogy az iskola képes-e a szülői család szocializációs szerepének akár csak egy kisebb részét átvállalni." (Andorka: Bevezetés a szociológiába. Osiris, 1997; 492.oldal)

    VálaszTörlés
  7. Dávid,
    mi alapján jelented ki, hogy a kor előrehaladtával az egyén egyre több kudarccal éli meg a reszocializációt? Akkor tévedés volna azt ajánlani valakinek, hogy a gyerekét ne adja még 2-3 évesen óvodába, hanem várjon legalább egy évet vele?

    pepita

    VálaszTörlés
  8. Kedves Eszti, először is elnézést, hogy csak most reagálok, de már egyszer majdnem befejeztem a kommentemet, mikor sikerült valahogy rátenyerelnem a billentyűzetre, és eltüntetni a bejegyzésem.
    Nagyon örülök annak, hogy nagyvonalakban azért egyet értesz azzal, amit írtam. És annak, is hogy a közelben van egy Andorka könyv is, bár én ajánlanám a 2003-as könyv olvasását is, amit Spéder Zsolték fejezetenként kiegészítettek egy "Változások az ezredfordulón" c. írással.
    Mikor szociológiai szempontből szeretnénk vizsgálni valamilyen társadalmi helyztetet/ problámát, fontos eldönteni, hoyg melyik oldalról is szeretnénk ezt megvilágítani (általában: össztársadalmi/ egyéni). Mivel ez a blog is, inkább az egyéni-gyermek szemszögéből vizsgálja ezt a helyzetet, etzért ettől én sem szeretnék eltérni.
    Ugyanakkor fontos megjegyezni (anélkül, hogy most demográfiai mutatók elemzésébe mennénk bele), hogy termékenységi arányszámok tekintetében pl. egy francia gyermekgondozás intézményesült formája, mennyivel produktívabb; egy világviszonylatban is sokat nyújtó magyarországi, vagy szlovákia rendszerhez képest. S még ezeket akkor sem szabad elfelejtenünk, ha valóban vannak a rendszernek hibái, és hiányosságai.. talán nem is kevés.
    Bizonyára mindenki ismeri Maugli történetét. Abban már nem vagyok biztos, hogy azt is mindenki tudja, hogy ez a történet a valóságban is megtörtént. "Maugli" története ugyanakkor erőteljesen különbözik a vásznon megszokottól. Kiindulva onnan, hogy ha jol emlékszem Dél-Amerikában találták azt a 9-12 év közötti kisfiut, aki valahogy élve maradt a vadonban. NOs, sajnos a történet nem ért olyan kellemes véget sem, mint a mesében, ugyanis sok-sok évet töltött el a normális szocializációs közegben, amely nála természetesen egy reszocializációt jelentett, Azonban soha nem sikerült teljesen beilleszkednie a társadalmomba. Soha nem tudott telejs értékűen a tagjává válni. A legnagyobb eredmény, hogy valamelyest sikerült beszélni megtanulnia. ÉS gondolom ezek alapján senki nem mondja, hogy neki a reszocializációs közegben igenis nagy és mély traumaként kellett megélnie.
    Hát senki ne sértődjék meg, szándékosan szerettem vona egy ilyen nagy kontrasztú párhuzamot vonni. Ahogy írtad, hogy az intézményekben nem kell, hogy a farkastörvények közt élni, ahhoz hogy megismerje ezt. S, hogy ez nem készíti még fel a "Valós életre", ezért sokkal jobb megovni ettől. Maugli, teljes elszigetetlségben élt, hamis szocializációs közegben, és évekig reszocializációs közege nem is volt, nem volt referenciacsoport sem számára. Ezt természetesen nem feltételezem az esetetekben és más otthonoktató, vagy egyéb nevelési módszereket alkalmazók esetében sem. Ugyanakkor néha valóban azt érzem, mintha igenis valamiylen burokban szeretnéd ha felnőnének a gyermkeid. Ami talán valahol helyes is(nem nevelek gyermeket, ebbe nem kívánok nyilatkozni), de azt látom, hogy a rendszer igenis a javunkra fordítható ugy, hogy abból profitáljon a gyermek, és a csuklóból való elutasítás helyett érdemes a dolgokat más megvilágitásba is helyezni.

    VálaszTörlés
  9. Az, hogy bizonyos "farkastörvényeket" megtapasztal a környezetében, az még mindig felhasználható a hasznára, akkor, ha család mint a referenciacsoportja, megtudja erősíteni a normákat a gyermekben. És igen is látok különbésget aközött, ha valamit empirikusan tapasztaltunk meg, mintha lexikálisan (adott esetben, hogy Ti taníjátok a gyermeket ezekre a dolgokra is). S mikor a való életben, pl. 23 évesen a munkahelyére kerül, más megvilágításbol fogja látni munkatársait, életterét, és méshogy fogja tudni ezt lekommunikálni. Hisz, ahogy írtad, nem hiszed, hogy a szocializáció az lenne, h egy csomó szocializálatlan gyermeket össeengedünk, h majd egymást szocializálják; de arra is utaltál, h sokszor ugy látod ez mégis így van. Én ezt úgy látom, hogy mikor valamit az egyén a saját bőrén tapasztal, az igenis mélyebben bene marad, egy gyermek aki az intézményesült formát is igénybe veszi a neveltetése során sokat nyerhet belőle, ha a család részéről a dolgokat átbeszélik, mint a saját normáiban való megerősödésként tud a gyermekre hatni. Vajon, ha mindenki ugyanabban a közegben szocializálódik, és van valaki, aki csak lexikálisan, vagy szűrt közegben ismeri ezt a gondolkodásmódot/ helyzetet tudja hatékonyabban kezelni az élet kihívásait, vagy az; aki megapasztalta a "farkastörvényeket", de mellette állt a családja, akik az esetleges sérüléseket minimalizálni tudta, és megtanította neki a gyakorlatban ezeknek a dolgoknak a helyes kezelését (így az életben már nem csak "szimuláción" keresztül tudja a helyes megoldást -anélkül, h ez traumát, vagy különböző nehézségeket okozna-, hanem a empirikusan ismeri ezeket). Tény, hogy minnél idősebb egy személy az újproblémák megoldásának kudarca, annál mélyebb nyomot hagy benne, így nem féltem azoktol a kudarcoktól, nehézségektől a gyermeket, amiken ha most átmegy, nem kell majd később szembesülnie. És azt érzem, hogy az intézményi rendszer kiahagyásával, az amitől megóvni szeretnénk a gyermeket, igen nagy esélyel merül fel felnőttkorban, több kárt okozva bene. Igen, ezt még ugy is tartom, hogy irányelveitek közt szerepel az, hogy pl. játszótéren, vagy vasárnapiiskolában folyamatosan kontrol alatt valamennyire szimulálni tudtok, egy-egy ilyen élethelyzetet. Mert akinek van jogosítványa, az tudja, milyen különbség van a szimulációs autó vezetése, és az igazi autó vezetése közt.

    VálaszTörlés
  10. Kedves pepita! A reszocializáció megélésének kudarcát nem én állítom, hogy a kor előrehaladtával nehezebben éli meg az ember, hanem ha végiggondoljuk amellett, hogy szerintem ezeket minenki megtapasztalja, különböző szociológiai vizsgálatok is bizonyítják. Ugyanakkor elnézést kérek, ha ezt félreérthetően írtam. Nem elsősorban az ovodás korúak esetében kell ezt így értelmezni, ebben a korban nem feltétlenül kell több kudarccal megélni a reszocializációt, esetenként lehet rá példa. Ahogy már említve volt, a szocializáció első (és életünk végégig legmeghatározóbb közege) a gyermekkori család.
    Magyarországon, és Szlovákiában is az óvoda intézménye normális esetben 3 éves kortól lehetséges. Ezért a 2 évest talán én sem ajánlanám óvodába, és azért van ott aza talán mert esetenként előfordulhat, hogy egy 2 éves különösen élvezné akár az ovodát is, ilyen esetben nem hiszem, h tiltani kéne. Az óvodai oktatás 3 éves kortól is mindig egyén-családfüggő. Alapvetően az anyuka teherbírásától is függ. Hiszen, ha a családon belül, nem tud annyit foglalkozni a gyermekkel (pl. mert sok gyermekkel van otthon, vagy egyéb nehézségek miatt), hogy a gyermek készségei minimum olyan mértékben fejlődjenek, mint az oviban, akkor igenis érdemes a gyermeknek oviba járnia 3 éves korától, és a szülőnek felkészülnie arra, hogy mikor az oviból hazatér a gyermek, akkor a család az elsődleges szocializációs közegként, tudjon újra fellépni. S a szülő kevesebb időt tölt ugyan a gyermekkel, de az lehessen sokkal intenzívebb ezáltal kamatoztatva az ovi adottságait. Személy szerint mindenkinek ajánlanám, hogy 1 évet azonban, töltsön a gyermek oviban... hasonló okok miatt, mint amit feljebb is kifejtettem.

    VálaszTörlés
  11. Dávid, köszi, hogy visszanéztél, és reagáltál. Most nem tudok részletesen válaszolni a gondolataidra, de ma igyekszem megtenni ezt este. Addig is minden jót, szép napot Mindenkinek! :)

    VálaszTörlés
  12. Hú, én most nagy dilemmában vagyok, és borzasztóan érdekelne ennek az eszmefuttatásnak a folyománya. Hogy lehet, hogy ez itt megtorpant???

    VálaszTörlés
  13. Névtelen, sok mindent szerettem volna írni Dávidnak, bár nem direkt nekem címezte a kommentet, de aztán nem írtam meg akkor. Aztán Pepita sem reagált rá. Egy ideig még a fejembe volt, még számon tartottam, de mivel abbamaradt a mozgás ennél a posztnál, ezért nem éreztem azt, hogy le kellene zárni valahogy. Szerintem Dávid sem nézett vissza azóta.

    Mire lennél kíváncsi ebben a témában? (Lehet, hogy tudok segíteni.)

    VálaszTörlés
  14. Kedves Eszti!
    Véletlenül találtam rá az oldaladra, és borzasztóan tetszik, gratulálok hozzá! De mégjobban a négy fiadhoz :-)
    Dilemmám a gyerekeimmel kapcsolatos. A két nagy ősszel kezdte az ovit, a fiú 4,5, a lány 3 éves. (A kicsivel itthon vagyok, ő áprilisban lesz 2) Ösztöneimmel erősen ellenkezett ez az ovikezdés, de férjem unszolására és a család nyomására megtettük. Az ovi jónak indult, az ellenállás is sokkal kisebb volt a gyerekek részéről, mint amire számítottam. Az ovi igazából nem változott, csak végre fény derült néhny dologra. Olyanokra, mint amiket az ovi árnyoldalai között említesz. Konkrétan: bántják a fiamat, sebei vannak (még a kislánynak is néha) és az óvónő csendes, hallgatag gyereknek minősíti (itthon teljesen más!)és mostanában ő is agresszívebb. A kislányom más, de ő lányként nem ilyen jellegű bántalmaknak van kitéve. Ez az ovi egyébként jó. Katolius, nem fejlesztés-központú, a legjobb, amit találhattam, szerintem. És mégis, egy félév alatt, nagyon lassan, de csak kibuktak eztek a dolgok. Lassan, mert a gyerekek nagyon nehezen nyíltak meg az oviról. Nagyon keveset beszéltek nekem. Mi nem tervezünk otthonoktatást (egyelőre) de az ovi az más. Ezt nem érzem kötelezőnek, én is utáltam. Tulajdonképpen magam számára az egyetlen érvem mellette az, hogy bármennyire is szeretném, nem óvhatom meg őket a világ fájdalmas és tökéletlen voltából fakadó szennyétől. Nem aludtak ott, csak egyszer, hogy kipróbálják..... Tehát mindössze pár órát töltöttek ott naponta. Azt gondoltam, hogy ez alatt a néhány óra alatt nem köbvetkezhet be a személyiségükben akkora kár, ami nagyobb lenne, mint az előny, amit az ovival nyerhetünk.... De most elbizonytalanodtam. Szívem szerint kivenném őket. De nem tudom, hogy ez a legjobb megoldás-e. Nem tudom....

    VálaszTörlés
  15. Köszönöm, hogy írtál, hogy megosztottad. Hamarosan válaszolok, összeszedem a gondolataimat. (ha gondolod, írj egy üres e-mailt, akkor oda írom a választ)

    címem: fiukahajoban (kukac) gmail (pont) com

    VálaszTörlés
  16. Kedves Lili. Az anyai ösztön jófajta ösztön, érdemes figyelembe venni.

    Szerintem a két gyereked esetében külön kell végiggondolni az ovi-dolgot.

    Mo.-on 5 év alatti gyerekek számára nem kötelező az ovi. Vagyis senki sem kötelezhet arra, hogy bent tartsad őket a rendszerben, ha nem akarod.

    Szerintem ahhoz, hogy a számotokra legideálisabb döntést meghozzátok, muszáj lesz távolabb nézni. Gondold végig a céljaitokat, hogy mit szeretnétek hosszú távon. Előszöris, hogy szeretnéd-e az utolsó évben nagycsoportba vinni a nagyfiadat.

    Ő 4,5 éves, tehát jövő szeptembertől napi 4 órában kell majd járnia. Ha előtte nem járt volna oviba, akkor ez lehet, hogy egy évvel eltolható lett volna, de mivel ti már benne vagytok a rendszerben, szerintem az oviból úgyis jeleznének nektek, hogy vinni kell a gyerkőcöt. Persze saját felelősségre meg lehet reszkírozni, hogy nem viszed jövőre sem, és kivártok, hátha nem szólnak, s így nyertek egy évet: aztán, ha szólnak, legfeljebb elviszitek.:)

    A másik lehetőségetek jövőre a felmentés. Törvényileg lehetőséged van kérvényezni, hogy a fiadnak ne kelljen járnia az utolsó évre sem. Megindokolhatod azzal, hogy te úgy érzed, hogy a családban jobban fejlődne a gyerek (főleg, ha előtte sem járt oviba). A felmentést viszont nem mindenhol adják meg azonnal: az ovivezetők nem rajonganak ezért az alternatívéárt, s nem is kötelesek megadni.

    A felmentést, mint alternatívát viszont csak abban az esetben ajánlom meglépni, hogyha mégis otthonoktatók lesztek. Ha iskolába tervezitek vinni, akkor kiszúrás a gyerekkel, hogy távol tartod az ovitól, aztán a durvább iskolai közegbe meg beengeded. Én utolsó évre napi 4 órában elvinném, ha utána iskolába adnám. Ez a következő évetekre vonatkozik.

    Erre az évre szerintem érdemes kihasználni a törvényadta lehetőségeteket mindkét gyerkőc otthontartására. Ne enegedd, hogy a rokonok döntsenek helyetted, mert a rossz érzéssel, és a döntésed egyéb következményeivel (pl. gyerekeid nem jó irányba változásával) neked kell együt élned, nem nekik. Azt sajnos nem tudom mondani, hogy jövőre könnyebb szívvel fogod a fiadat beadni, de egy újabb év otthon, szerető közegben sokat számít a gyereknek, szülőnek egyaránt. És nem fog lemaradni semmiről sem- a szocializáció legfontosabb közege a család, nem az intézmény.:) Végy bátorságot, és dönts a legjobb tudásod szerint. Ne félj szembemenni az ismerőseid véleményével- a te családod, a te életed, a te felelősséged, nem az övék. Ha döntöttél, légys tudassad, mert érdekel, hogy mi lesz veletek. Ha tudok még valamiben segíteni, akkor írjál.

    VálaszTörlés
  17. Nagyon köszönöm, sokat gondolkozom majd a dolgon... Most nem tudom visszaolvasni (idő hiányában) a korábbi hozzászólásokat, de tudom, hogy kérdőjel maradt bennem. Azt nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy mivel teszek jobbat a gyerekeknek: ha otthon vagyunk együtt, szeretetben, együtt fejlődve tudásban, értelemben, érzelemben, vagy ha ugyanezt megtesszük, de emellett egy minimális időre "beengedjük" őket abba a világba, amivel mindenképp találkozniuk kell majd. Akár 6-7 évesen, akár kamaszként. Mert világunk tökéletlen voltát nekik is meg kell majd tapasztalniuk, hiszen nincs mód ezt elkerülni. A fájdalmat, az igazságtalanságot, az "árnyoldalt". Olyan, mintha az ovinélküliséggel és az otthonoktatással csupán csak kitolnánk ennek a "fájdalmas megtapasztalásnak" az időpontját. Vagy pont ez a lényeg? Akkor kisebb a seb? Ez a dilemmám... Lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, bocsánat... Áldott karácsonyt! EMMANUEL!

    VálaszTörlés
  18. Két dolog jutott az eszembe.

    Az egyik a felkészítés. Ha valóban a felnőtt életre akarjuk felkészíteni a gyerekeinket, akkor ahhoz elsősorban emberséget, másokra odafigyelést, előzékenységet, tiszteletet, jó erkölcsöt kell tanuljanak. Ha helyén van a szívük, akkor egy vad világ sem fogja megrázni a jellemüket! Tehát elsősorban az a kérdés, hogy a fentieket hol tanulhatja meg jobban.

    Szerintem az ovi és az iskola nem alkalmas közeg a fentiek megtanulására. Ameddig nem tanulta meg, addig nincs mit gyakorolnia azzal, hogy engedjük, hogy megtapasztalja ezt a fajta, kiforratlan jellemek számára káros közeget...

    A másik dolog, ami az eszembe jutott, az a 'való világ' fogalma.

    A legtöbben azt gondolják, hogy az óvodákban és iskolákban tapasztalható élet egy az egyben a felnőtt élet mása. Vagyis ha megtapasztalja az ovit, iskolát, és megtanul ott helyt állni, akkor felkészült a való életre. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy az iskola egyáltalán nem a felnőtt élet mása.

    A felnőtt életben szinte sehol sincsen kortárs közösség- mindenhol vegyes korcsoport van, idősek, fiatalabbak együtt. Ezen kívül a felnőtt életben teljesen más számít erénynek, mint egy gyerekközösségben. A felnőttek egymást tisztelve, és az adott közeg játékszabályai szerint viselkedve élik az életüket (aki nem így él, azt a többiek nem nézik jó szemmel). A sokoldalúság és a céltudatosság ugyanúgy erény a felnőtt világban, mint a segítőkészség és az előzékenység. Ezzel szemben az iskolai közösségben sem a felnőtt, sem egymás tisztelete nem jelenik meg. A fő törekvés az, hogy mindenki a sereghajtóra hasonlítva 'menő' legyen- ellenkező esetben a csoport nem fogja 100%-ban elfogadni. Aki céltudatos és tanulni akar, az strébernek bélyegzik. A gyengébb segítése is kirekesztést vonhat maga után, így ritka az igazi barátság.

    Ami tehát az ovit és az iskolát, mint közösségi helyszínt jellemzi, az abszolút távol áll a való élettől. Ezért az iskolát olyan mesterséges közegként értelmezem, ami jellegénél fogva nem képes betölteni a való életre felkészítő feladatát.

    Tehát ha az a dilemma, hogy beengedd-e a való világba a gyerekedet, azt mondom: IGEN, mindenképp. De a való világ nem az iskola. A sebek, amiket felnőttként kapunk, nem ráznak meg annyira, mint amiket gyerekként kaptunk. A gyermekkoriak feldolgozására ugyanis a legtöbbünknek nem volt, ma sincs megfelelő stratégiája, és ezért azok jobban befolyásolják az életünket.

    Az ovinélküliséggel és az otthonoktatással addigra toljuk ki a káros mellékhatásokat, ameddig már működő stratégiával fog rendelkezni azok kezelésére.

    Ebben a posztban éppen erről a kérdésről dilemmáztam:

    http://matrozkepzo.blogspot.com/2009/11/anyamasszony-katonaja.html

    Áldott karácsonyt!

    VálaszTörlés
  19. Kedves Eszti!
    Sokat gondolkodom az általad írottakon, böngészgetem az írásaidat, hasonló oldalakat. Bocsáss meg, ha már írtál erről, csak én nem találom a választ.Hadd kérdezzek meg néhány dolgot, mert én ezekben továbbra is bizonytalan vagyok.
    Hogyan látod azt a kérdést, hogy ha gyermekeidet nem az általános módszerekkel (intézményes oktatás) próbálod nevelni, hanem ezek mellőzésével, akkor nem lesznek-e különcként kezelve. Arra gondolok, hogy egyrészt mások, majd életük folyamán, akikkel találkoznak, furcsán állnak majd hozzájuk, és esetleg ők is bánni fogják, hogy kimaradtak valamiből, amit Ti, a szüleik határoztatok meg. Nem fogják-e megfosztottnak érezni magukat egyszer, amikor majd kb. 14-15 évesen azt látják, hogy ők csodabogarak? Merthát mégiscsak annak fogják őket tekinteni, hiszen ez egyáltalán nem általános, amire Ti vállalkoztatok. Rövidre fogva: ha esetleg egyszer azt kapnátok tőlük, hogy mért nem lehetnek ők olyanok, mint a többiek, akkor hogyan fogjátok ezt megoldani? Mit válaszoltok?
    Kérlek, hogy ezt ne támadásnak vedd, mert sok mindenben egyetértek Veled. Csak próbálom a másik oldal kérdéseit megválaszolni.
    Mennem kall, akció van.....
    Lili

    VálaszTörlés
  20. Lili, köszönöm, hogy írtál. A kérdéseid jók, és erről direktben még valóban nem írtam, de úgy hiszem, másoknak is hasznos lenne. Azt tervezem, hogy posztot írok erről a kérdéseid alapján. Ez így jó lesz? Belinkelem majd ide is. Igyekszem hamar közzétenni, de valószínűleg a hét végére lesz meg, mert csütörtökön lesz a fiam vizsgája, ez most agyilag (is) leköt. Ha ennél gyorsabban szükséged lenne a válaszra, akkor írj egy emailt, és akkor oda leírom.:)

    VálaszTörlés
  21. Köszi, Eszti, sajnos, én nemigen vagyok jártas még ebben a blogos témában, azt sem tudom, mi az a poszt.... A belinkelést viszont értem. :-) Úgyhogy nézegetem majd az oldaladat
    Lili

    VálaszTörlés
  22. Bocs a kínai szövegért...:( A poszt vagy bejegyzés, az, amit írok a blogra. Más szóval az a szöveg, írás, amihez a hozzászólások érkeznek. Ennek a posztnak a címe 'Óvoda és szocializálódás...hajjaj'. Amit épp most olvasol, az is egy hozzászólás.:)

    Szóval azt akartam írni az előbbi hozzászólásomban, hogy nemsokára írok hosszabban arról, ami téged foglalkoztat, mert jó téma. És aztán beírom annak az írásnak a linkjét is ehhez az íráshoz (poszthoz) is egy hozzászólás formájában, hogy azt is elolvashasd. Nem olyan bonyolult ám, mint amilyennek hangzik.:)

    Ha többször ellátogatsz ehhez erre az oldalra, akkor látni fogod, ha elkészült, mert írok róla egy rövid hozzászólást.:) Jó lesz így?

    VálaszTörlés
  23. Az 'ehhez' szó fölösleges volt a mondatban, gondolom kicsit meg is zavart. Bocs.:)

    VálaszTörlés
  24. Asszem kapizsgálom.... :-)
    Kösz a türelmet....
    Amúgy még azon is gondolkoztam ám, hogy amikor ezt a sok értékes gondolatot (posztokat és kommenteket :-) bepötyögöd a világhálóra, meg még szerkesztgeted a blogjaidat, plusz amikről még nem is tudok, addig a gyerekeid hogyan bírják ezt türelemmel. Ha én leülök gép elé (legtöbbször nem is szórakozás céljából) akkor nem mindig olyan egyszerű megmagyaráznom, hogy most felügyelet nélküli kötetlen játék következik. Egy idő után kialakulhat kontrollálatlan szeka közöttük, és unalomérzetű nyafogás.... Szóval mi a Te módszered? Sajnos, nem tudom odavinni az asztali gépet a lakás másik végébe, h mellettük legyek. Pedig lehet, h ez lenne a megoldás... Na mindegy, kíváncsi vok, Te hogyan csinálod! Amúgy ráérsz majd a vizsgadömping után is reagálni. Köszi!
    lili

    VálaszTörlés
  25. lili, rövid időre tudok válaszolni, viszont nekem a posztírás időigényesebb.:)

    A kérdésedre válaszolva, a gyerekek elég jól bírják, szépen eljátszanak egymással. PERSZE NEM ÁLLANDÓAN...:) A szeka, ha nem tudják szépen lerendezni, le van állítva (az ajtó nyitva, hallom, ha gond van). Az unalomérzetű nyafogás is azonnal (4 gyerek mellett muszáj). A módszerem az, hogy ha lehet, olyankor ülök le gépezni, amikor eleve elvannak szépen, vagy akkor, amikor alszanak- mint most is.:)

    Posztot nagyon ritkán írok nappal, egyrészt mert kevésbé áll rá az agyam olyankor (éjjel vagyok termékeny író, ha lehet ilyet mondani, hehe). Másrészt, mert úgy nem tudok írni, ha állandóan megszakítanak- márpedig amióta a másfél évesem aktív közlekedő és kreatív felfedező, azóta gyakran van, hogy ugrani kell. Az az igazság, hogy sokkal könnyebb lenne vele, ha végre rászánnék EGY napot, hogy megtanítsam neki a nem-et, és ha aztán következetesen el is várnám, hogy tudja. Most még amolyan irányíthatatlan forgószél a kissrác, és bár nagyon édi, ez akkor sem mehet így soká.:)

    VálaszTörlés
  26. Nagyon érdekes dolgokat olvashattam... érdekelne részletesebben is a téma. Otthonoktatásnál gondolom adott időközönként valamiféle bizottság előtt vizsgáznia kell a gyereknek vagy???

    Bocs ha butaságokat kérdezek de nagyon új a téma.

    Ha linkekkel tudsz szolgálni annak is nagyon örülnék. Magyarországi verzió érdekelne első sorban.

    Köszönöm

    VálaszTörlés
  27. Szia Lipodresch, üdv. :)

    Nagyon sokat írtam már otthonoktatásról ezen a blogon is, meg a Matrózképzőn is: szívügyem ez a téma, mivel mi is otthon tanítjuk a fiunkat. :)

    Oldalt a blog keresőjébe, ha beírod, hogy 'otthonoktatás', akkor kiadja azokat a posztokat, amiket eddig a témában írtam. Mivel elég sok van, lehet, hogy jobb, ha az olvasás mellett (vagy helyett) kérdezel. Nem kérdezel butaságot, hiszen nagyon sokan semmit sem tudnak erről a témáról Mo.-on.

    Mi egyébként Mo.-on laktunk egész életünkben, az otthonoktatást is itt kezdtük, csak idén nyáron, bizonytalan időre jöttünk ki Angliába a családdal. A fiunk továbbra is magyarországi suliba van beíratva, és ide is járunk vizsgázni. Így a magyar vonatkozásokról tudok leginkább írni, meg a környező országokéról, mert mi sem vagyunk az angol oktatási rendszerben benne. :)

    Akkor ha van konkrét kérdésed, akkor kérdezz bármit nyugodtan. :)

    Ha gondolod, írhatsz emailt is.

    fiukahajoban (kukac) gmail (pont) com

    Az otthonoktatásnál félévente kell számot adni, de nem vizsgabizottság előtt. Annak az iskolának a tanárai vizsgáztatják le a gyerkőcöt tantárgyanként, amelyik suliba be van íratva.

    VálaszTörlés
  28. Nagyon örülök, hogy rátaláltam az oldaladra Kedves Eszti! Nagyon szívügyem ez a téma. Főleg mióta 7 éves kislányommal hosszú megalázó kínkeserves procedúra után itthon kezdtük az első osztály, ami miatt kapok rengeteg leszólást. Az a baj, az emberek el sem gondolkodnak dolgokon, hanem zsigerből vágják a szokásos betanult dumájukat, és bántják azt, aki gondolkodik, és esetleg másképp látja jónak, mint ők. Annyira szépen megfogalmaztad, amiket egyébként én is mindig pontosan így gondoltam a lelkem mélyén. Akkor is, amikor a most húsz éves fiamat már három évesen első nap a nagymamája vitte oviba, mert én indultam vissza dolgozni. Akkor is pontosan így gondoltam, hogy az egy kényszer megoldás, mert akkor úgy követelte az élethelyzetünk, de sajnáltam őt és legszívesebben én neveltem volna továbbra is reggeltől estig nap mint nap, nem bíztam volna idegenre. És így gondolom ezt most is, amikor az élethelyzetem megengedi, hogy a kislányomat itthon tanítsam. Nagyon sok támadást, hátunk mögötti bántást kapunk ezért. De a bántók el sem bírják azt képzelni, hogy a kislányom tanulás közben hányszor megölel, megpuszil, és megköszöni, hogy olyan jó, hogy itthon tanulhat velem ilyen nyugodt, és rugalmas körülmények között. Sajnos ebben az országban tényleg nem tudnak semmit erről az egész dologról, még a lehetőségéről sem. Amikor jártuk ezt a procedúrát a kormányhivatallal, hogy engedélyezzék nekünk az itthon tanulást még a kistérségi iskolák igazgatója (akinek ez a szakterülete mellékesen) és az országgyűlési képviselőm, BM államtitkár is azt kérdezte, hogy miért, hát nem beteg, meg nem élsportoló??? Ez másnak nem jár. Na meg mi lenne, ha mindenki így gondolkodna??? Ez verte ki a biztosítékot. Ha lehetősége van rá mindenkinek, akkor miért ne élhetne vele mindenki??? Már ezt sem értem. De hülye volna így gondolkodni sok anya. Sokkal divatosabb már élni a nőnek is a saját kis életét, építgetni a karrierjét, a gyerek már csak azért kell sok nőnek, hogy ki legyen pipálva, de azért nevelni, tanítani ő nem akarja.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves névtelen! Örülök, hogy idetaláltál, és köszönöm a bizalmat, hogy megosztottad velem az utatokat 'haza'. Amit írtál, az megerősített abban, hogy az édesanyák belül pontosan tudják, hogy a gyermekeik mellett lenne a helyük. Jó lenne, ha a társadalom nem komplexusos túlféltésként tartaná ma számon azt, ami pedig természetes: hogy mi, édesanyák nem szívesen bízzuk a gyerekeinket idegenekre. Nem kellene elítélni bennünket azért, mert szeretnénk a gyermekeink életében tevékenyebb szerepet játszani. Tevékenyebbet annál, mint amire a korábbi generációknak lehetőségük adódott. Azért remélem, idővel változnak majd a dolgok, ahogyan egyre több édesanya ismeri fel az otthontanítás lehetőségét.

      Nektek szívből kívánok sok sikert és Isten megtapasztalását az egész útra!

      Törlés