Ki a hibás?

Ez az első olyan poszt, amely egy olvasói komment alapján születik.

Idézném: Bizony nagyon nehéz feladat úgy nevelni egy gyermeket, hogy 2o évesen is az Úr mellett maradjon. Sajnos rengeteg fiatalt látok, akik gyerekkorukban a gyülekezetben nőttek fel és tényleg jó példát láttak otthon, később meg teljesen az ellenkezője lett az életükben. Messzire elkerülik a gyülekezetet és hallani sem akarnak az Úrról. De vajon miért? Elrontottak, elronthattak valamit a szülők? Vajon ők a hibásak?

A válasz sajnos az, hogy igen: a szülők rontották el. Ez nem kárhoztatás, hanem ténymegállapítás.

Hogyan gondolhatom ezt?


Megfigyeléseim alapján a következőkre jutottam.

1. Minden gyermeknek megvannak az alapvető testi szükségletei, úgy mint:

- megfelelő táplálás,
- megfelelő mozgás,
- megfelelő ruházat,
- megfelelő védettség.

Ha egy gyermek nem, vagy csak részben kapja meg az alapvető testi gondoskodást a szüleitől, akkor sérülhet a bizalma a szüleiben. Mivel a szülők az első számú információforrás a világgal kapcsolatban, ezért alapvetően megrendülhet a világba vetett hite is (vagyis többé már nem fogja biztonságos, érdekes, élhető helynek tartani a világot és ezért nem is akarja majd felfedezni azt a szülőkön keresztül, hanem befordul a saját kis világába).

2. Minden gyermeknek megvannak az alapvető lelki szükségletei, úgy mint:

- feltétel nélküli elfogadásra való igény,
- elrejtettség igénye,
- elismerés és értékesség érzésének igénye.

Ha egy gyermek nem kapja meg az alapvető lelki gondoskodást a szüleitől, akkor sérülhet a bizalma a szüleiben . Mivel a szülők az első számú információforrás Istennel kapcsolatban, ezért alapvetően megrendülhet a gyerek Istenbe vetett hite. (vagyis többé már nem fogja szerető, gondviselő, mindenható Istennek tartani az Urat és ezért nem is akarja majd felfedezni Őt a szülőkön keresztül, hanem vagy kitalál magának egy hamis istent, aki kielégíti a szükségleteit- ez persze csak illúzió, vagy teljesen istentagadóvá válik).

3. Minden gyermeknek megvannak az alapvető intellektuális szükségletei, úgy mint:

- önmaga testi és érzelmi megismerésének az igénye,
- a környező világ megismerésének az igénye,
- Isten és az ő törvényei megismerésének az igénye (vagy az erkölcs megismerésének igénye),
- megfelelő kihívások igénye,
- megfelelő korlátok (szabályok rendszere) betartatása iránti igény.

Ha egy gyermek nem kapja meg az alapvető intellektuális gondoskodást a szüleitől, akkor sérülhet a bizalma a szüleiben . Mivel a szülők az első számú információforrás saját maga értékével és korlátaival kapcsolatban, ezért alapvetően megrendülhet a gyerek saját magába vetett hite. (vagyis többé már nem fogja szerethető, okos, értékes és életrevaló embernek tartani saját magát és ezért nem is akarja majd megismerni magát a szülőkön keresztül, hanem falakat húz maga köré hamis sztereotípiákból és bezárkózik, vagy lázadó lesz).

Látható, hogy a gyerek első és legautentikusabb forrása Isten, a világ, és saját maga megismerése szempontjából az anyja és az apja. Ha ők ketten valamit elmulasztanak, akkor az valamilyen módon hat a gyermekükre. Nem lehet pontosan tudni, hogy melyik gyerekre milyen mértékben, hiszen a gyerekek tűrőképessége és érzékenysége más és más. A szülők sem hibáznak állandóan ugyanazon a területen, vannak jobb és rosszabb időszakok a gyermekeikről való gondoskodásban. De tény, hogy van ok-okozati viszony a gyerekek hite és a szülőkkel való kapcsolatuk között.

Amikor egy másik család életét vizsgáljuk, akkor könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy csupán azt tesszük mérlegre, hogy mennyire istenfélőek a szülők, illetve hogy milyen kedvesek egymáshoz a családtagok. Ezen tények alapján hamis képet kapunk.

Egy gyerek hitehagyottá válhat egy mindig mosolygós, istenfélő családban is, hogyha a szülei:

- rendszeresen kritizálják,
- gyakran megszégyenítik,
- időnként kinevetik,
- testileg bántalmazzák,
- másokhoz hasonlítgatják,
- gyakran kárhoztatják,
- testileg eltaszítják maguktól (nem engedik közel magukhoz),
- mások előtt szidalmazzák,
- figyelmen kívül hagyják az érzéseit, a véleményét, a személyét,
- nem imádkoznak érte eleget.

Akkor is bekövetkezhet ez, hogyha a szülők:

- túl rugalmatlan szabályokat alkalmaznak a gyerekekkel szemben túl kategórikusan,
- gyakran hivatkoznak arra, hogy Isten minden bűnöst megbüntet,
- sohasem ismerik be, ha hibáznak, hanem tökéletesnek akarnak látszani akkor is, amikor a gyerek előtt lelepleződik a bűnük,
- Isten szent és bűngyűlölő voltát túlhangsúlyozzák Isten bűnöst szerető, megbocsátó jellemével szemben,
- az előző felsorolás hibái mellett azt kommunikálják, hogy a dolgokkal, amit tesznek, Isten is egyetért
- egyáltalán nem, vagy csak alig beszélnek Istenről, vagyis elrejtik a gyermek elől az igazságot,
- képmutató életet élnek (a saját szabályaikon erőszakot vesznek a tetteikkel, és önmagukat igazolják a szavaikkal).

Az alább felsorolt dolgokat a szülők gyakran 'otthonról hozzák' és teljesen öntudatlanul, tehetetlenségből vagy düh kényszere alatt teszik. A legtöbb esetben nemcsak a tettükkel nincsenek tisztában, hanem azzal sem, hogy az mit okozhat a gyermekükben. Naivak, mert azt gondolják, hogy elég Istenben hinni és imádkozni a gyerekeikért, és akkor majd mindaz, amit tesznek, megszépül.

Az igaz, hogy az Isten szerinti, hittel elmondott imádságnak hatalmas ereje van!

Az is igaz, hogy az istenhit segíthet a gyerekek nevelésében.

De a mi tetteink képesek lerombolni az imáink által véghezvitt munkát. A tinik/fiatalok igen türelmesek, és sok baklövést elnéznek a szüleiknek, de egyet nem. Ez pedig a képmutatás. A képmutatástól megremeg a hitük és ez az egy dolog önmagában képes olyan hitválságot okozni nekik, aminek könnyen lehet hitehagyás a vége. Az egyház tele van képmutató hívőkkel. És a fiataljaink ezt tisztán látják- és kezd tele lenni a hócipőjük. Szükségük van olyan hús-vér szellemi emberekre, akik megélik a hitüket és beismerik ha kudarcot szenvedtek. Szülőként minél jobban igyekszünk takargatni vagy szépíteni a bűneinket és a hibáinkat, a fiatalok szemében annál mélyebbre csúszik a kereszténység- hiszen mi vagyunk az elsődleges forrásuk Isten megismerésében.

És ezt csak nagyon kevesen látják be a régiek közül.

Mi a megoldás?

I. Szeressed a gyermekedet! Szeressed őt úgy, hogy megérezze. Szeressed úgy, ahogyan Isten akarja! A szeretet körül sok félreértés van.

Az nem valódi szeretet, hogy szabadjára engedem és hagyom, hogy azt tegye, amit csak akar. Hamarosan úgyis rájön, hogy nem teheti azt, amit akar- de addigra a szülők már keserű kedvűek lesznek a gyerekükkel, amiről nem is a gyerek tehet, de ő aratja a helyzet gyümölcsét. Ha nem otthon ismeri föl, hogy nem tehet azt, amit akar, akkor az veszélyes és fájdalmasabb lesz a számára.

Az sem igazi szeretet, hogyha megfojtom az életét rengeteg szabállyal és a szabályszegést keményen büntetem. Ebben a helyzetben nem tud ideálisan fejlődni a személyisége és a felelősségtudata, amit vad lázadással és minden szabály felrúgásával old majd fel- ez pedig megint csak veszélyes a gyerek jóléte szempontjából.

II. Az igazi szeretet ilyen:

Először is időt szán a gyermek megismerésére. Ha több gyermek van, akkor külön-külön.
Azután, ha megismerte, akkor elkötelezi magát arra, hogy feltétel nélkül elfogadja őt, és folytonosan jóhiszemű lesz vele szemben.
Tiszteli a gyermeket, mint Isten teremtményét.
Ünnepli a gyermekben Isten munkáját, ahogy fejlődik a jelleme, az értelme.
Őszinte a gyermekhez. Nem beszél mellé, hanem az ő nyelvén magyarázza el neki a dolgokat.
Érzékeny a gyermekre és komolyan veszi az érzéseit, a gondolatait és a félelmeit.
Tud Isten tervéről a gyermekével kapcsolatosan és mivel még nem ismeri e terv részleteit, kéri Istent, hogy minél többet mutasson meg belőle, azért, hogy aszerint nevelhessen.
Gyakran imádkozik a gyermekért.

III: És a három legfontosabb:

Folyamatosan gyermeke bibliai értelemben vett boldogulását munkálja (istenismeretet és istenfélelmet ültet a szívébe). Bölcsen kihasználja az alkalmakat arra, hogy Istent és az ő törvényét közel hozza a gyermek világához és megszerettesse vele azt: beszél, énekel, tanít, olvas Isten dolgairól, és belevonja a gyermeket a saját szellemi életébe.

Beismeri, ha hibázik. Bocsánatot kér, hogyha bűnt követett el. Ő maga is állandó megbocsátásban és elengedésben jár, és Isten megbocsátását hirdeti a gyermek bűneit látva.

Fegyelmez. Annyira szereti a gyermekét, hogy nem hagyja a bűnt eluralkodni a testében, hanem a lázadás, az engedetlenség és a gonosz szív csíráit irtja. Következetesen, fáradhatatlanul, határozottan, de együttérzően teszi ezt. A gyermekben egyre inkább a jót erősíti.

A fentiekre nagyon sok ige van, amit most idő (meg energia) hiányában nem írok le, de egy másik posztban szívesen megteszem, ha van rá igény.:)